Semmi sem tart örökké 16. fejezet

Kaoru pov

A telefonom folyamatosan a zsebemben pihen, várom Shinya hívását. Nagyon határozottan mondta, hogy nem kér belőlem, de remélem, hogy meggondolja magát. Nem szívesen mondom ezt, de elég kevés az esély, hogy változtasson a véleményén. Nem magam miatt aggódom, hanem Kyo miatt. Neki most többet jelent a banda, mint valaha. Nem akarom, hogy megint visszazuhanjon abba a depresszióba, mint mikor vége lett a bandának. Nem tudom, mihez kezdjek, ha Shini nem áll kötélnek. Teljesen megértem, hogy miért húzza a száját, a családjának szüksége van rá, nem hagyhat ott csapot-papot, csak mert én erre kérem. Azoknak az időknek vége. Gondolataim közül telefonom szakít ki.

Nem ismerős a szám.

- Ki az? – kérdezem.

- Shinya vagyok – azonnal felismerem ezt a hangot.

Felcsillannak szemeim, és azonnal kihúzom magam.

- Szia, mondjad – kérem reménykedve.

- Átgondoltam, amit mondtál, és beszéltem a feleségemmel is.

- Mire jutottatok? – kérdezem félve.

- Számíthatsz rám, de van pár feltételem.

- Mi?

Nem tudom, hogy megkönnyebbülhetek-e. Keményen tud alkudozni. Már most félek mik a feltételei.

- Mivel nemsokára megszületik a gyermekem, ott akarok lenni, mikor a világra jön. Nem akarok több időt tölteni veletek, mint a családommal. Most a gyerekeim a fontosabbak. – vázolja.

- Ez teljesen érthető. Van még valami?

- Nincs, csak ennyit akarok.

- Egyszer össze kéne ülni, megbeszélni a dolgokat.

- Hova akarsz menni?

- Esetleg hozzád? – vetem fel.

- Miért hozzám? – kissé felháborodik – Miért nem a te lakásodon?

- Nálam lakik Kyo, ennél fogva semmi hely nincsen, vagy legalábbis nagyon kevés. Die egy akkora lakásban lakik, mint a te nappalid, Totchi lakása egy káosz, mint mindig. Csak pár óráról van szó. Ha neked úgy jó, lehetne akkor, mikor a gyerekeid iskolában vannak.

Elgondolkodva hümmög.

- Megbeszélem a feleségemmel, aztán visszahívlak – bontja a vonalat.

Feszült perceknek nézek elébe. Pár pillanat múlva újra csörög a telefon.

- Gyertek Péntek délelőtt tízre – mondja Shini.

- Oké.

- Most mennem kell dolgozni. Szia – bontja a vonalat.

Megkönnyebbül sóhajt szakad ki belőlem. El se hiszem. Kell pár perc, míg felfogom. Körbetelefonálok a srácoknak, és megadom nekik Shinya címét.

Örömömnek véget vet, mikor kezembe veszem mostani bandám ügyeit. Kissé elhanyagoltam őket. Semmi kedvem velük foglalkozni, a Dir en grey jobban foglalkoztat, de amíg ilyen kezdetleges, valamiből meg kell élnem.

Este Kyo hazaesik. Neki személyesen akarom elmondani a csodás hírt.

- Mi a helyzet? – kérdi, miközben eltűnik a konyhában.

- Beszéltem Shinyával – kezdem, mikor leül mellém.

- Tényleg? Mit mondott? – azonnal rám kapja tekintetét.

Számtalan érzelem kavarog benne, félelem, reménykedés és aggodalom.

- Benne van, Pénteken mehetünk hozzá megbeszélni a dolgokat – mosolygok.

Kyo teljesen lesokkolva ül. Nem hisz a fülének.

- Komoly? – remeg a hangja.

- Igen.

Örömében felnevet, tisztán, szívből. Az este további részében nem lehet lelőni, annyira felpörgött. A vigyor nem tűnik el a képéről, olyan boldog.

A napok gyorsan telnek, köszönhető a sok munkának és az izgalomnak. Kyo is munkához lát, a régi szövegeit olvassa, a zenénket hallgatja és próbálja megtalálni a régi önmagát. Pár szöveget is ír, ami a kukában végzi. Igazán örülök. Eddig a lehető legjobban alakulnak a dolgok. Párszor találkozom Toshival, már ha ráérünk. Megnéztem milyen ruhákat tervez, igazán nagyszerű munkát végez.

Végre eljön a várva várt nap. Az egyszerűség kedvéért megbeszéltem a fiúkkal, hogy találkozunk valahol és elviszem őket. Megállunk a dobos háza előtt. Die és Kyo ámuldozva néz körbe.

- Tipikus Shinya – jegyzi meg Die.

- Gyertek – int Toshi.

Bekopog, amire kutya ugatás a válasz, majd nyílik az ajtó. Shinya az.

- Sziasztok – mosolyog.

Az ugatás nem marad abba. Kyo lepillant a lába elé.

- Miyu? – kérdi.

Shinya nagyot néz.

- Nem, ő Boss és Chappy – mutatja be a kutyákat.

Megjelenik Shini felesége is. Gyors bemutatkozás után átmegyünk a nappaliba. Kyo leragad a kutyáknál és babusgatja őket. Yuri elvonul a konyhába. Ezt a pillanatot választom, hogy felvázoljam, mi a helyzet az énekesünkkel. Egy emberként döbbennek meg és hitetlenkedve pillantanak rám. Egyet értünk abban, hogy nem fogjuk felhozni a múltat, nem tesszük szóvá Kyo furcsa viselkedését és türelmesek leszünk hozzá.

- Khm… szerintem, térjünk rá, amiért itt vagyunk – kezdi Shinya.

- Egyet értek – helyesel Die.

- Kyo, gyere – nézek az előtér felé.

- Vagyok, bocsi, kicsit leragadtam – zavartan vakarja a tarkóját.

Yuri hoz üdítőt, aztán ismét eltűnik a konyhában. Az első, hogy tisztázzuk, mikor és hol tudnánk próbálni, valamint mennyire jöttünk ki a gyakorlatból. Die szégyenkezve elmeséli, hogyan jutott el odáig, ahol most van. Shini és Toshi sincs formában, ahogy én magam se.

- Tehát a nullán állunk – állapítom meg.

Énekesemhez fordulok, de ő jelenleg az ölében fekvő kutyával van elfoglalva. A szemét látom, hogy nincs itt, tehát nincs értelme őt faggatni. Legyintek a fiúknak, hogy hagyjuk Kyot és folytassuk a megbeszélést.

Kyo pov

Meglepődve nézek körbe Shinya lakásában. Pont olyan, mint amit tőle várni lehet. Egyszer, mégis nagyszerű, nagyon otthonos. A két kutya farok csóválva, vakkantva üdvözöl minket. Elmosolyodom és letérdelek hozzájuk. Mindkettő bújik a kezembe. Kicsit maradok, és játszom velük. Kaoru hívására csatlakozom a társasághoz, hogy megbeszéljük, mi legyen. Teljesen ledöbbent Die története. Mivel zeneileg sehogy se vállunk, előszedem a szövegeimet. Legalább ezzel haladjunk. Elmondom az elképzeléseimet. Érzem, hogy a kénes rothadó szagot, és hallok egy sziszegő sustorgó hangot:

- Ez az Kyo, érzed már? Ismét közénk tartozol.

Válasz helyett csak elmosolyodom. Tudom, már hiányoztak a szörnyek. Tőlük nyerem az ihletet. Végre érzem, kezdek olyan lenni, mint régen. Amíg bent voltam a diliházban, addig rettegtem tőlük, de most már régi ismerősként tekintek rájuk. Nem annyira rondák, mint gondoltam. Elvégre, ha az ember igazi valóját tükrözné a lélek, ugyanezt látná mindenki. Talán azért tartanak félőrültnek, mert nem élek álomvilágban? Könnyen lehet.

Egy kis nyüszögés tereli el a figyelmem az emberi lélek sötét zugairól. Shinya vemhes kutyája az. A lábam előtt ül, és nagy szemekkel néz rám. Elmosolyodom és felveszem. Az ölemben elhelyezkedik, lefekszik és hagyja, hogy simogassam. Ahogy a hasán pihentetem a kezem, megérzem, ahogy a kiskutyák mozognak. Hihetetlen érzés. Apró kis életek vannak odabent. Kedves szavakat suttogok neki, és mintha értené, megnyalja a kezem. Óvatosan a karjaimba veszem és kimegyek vele a konyhába. Yuri éppen főz valamit.

- Kyo-san? – néz rám mosolyogva.

- Zavarok? – kérdezem.

- Nem, látom, Chappy megkedvelt – mutat a kutyusra.

- Lehet – leülök az asztalhoz – Mikor jönnek a kicsik?

- Nem tudom, de hamarosan. Az orvos azt mondta, hogy legalább hat kölyök lesz és mind egészséges.

- Tényleg? Az remek! Szeretem az állatok, csak a sok munka miatt, nem igazán volt. Régen, volt két ugróegerem. De sajnos, már rég nincsenek meg – elhúzom a szám.

Szerettem azt két kis állatkát. Sokan hülyének néztek, mikor megsirattam őket. Sose érdekelt mások véleménye. Én szerettem kis kedvenceimet, megviselt a haláluk.

- Ha megszületnek, beszélek a férjemmel, biztos szívesen ad majd egyet – mosolyog rám az asszony.

- Tényleg? Kaphatok egyet? – nézek rá reménykedve.

- Igen – nevet.

- Köszönöm – mondom meghatottan.

Egész jól elbeszélgetek az asszonnyal, egészen addig, amíg meg nem jönnek a gyerekek. Mindkét gyerek nagyon meglepődik, hogy itt vagyunk. Yuki betereli őket a szobába, hogy ne zavarják az apjukat, aztán Chappyvel visszamegyek a fiúkhoz és folytatjuk a munkát.