Angyalbőrbe bújt démon 12. fejezet

12. fejezet

Az idő szinte repül, észre se vesszük mennyire. Főleg olyankor, mikor nagyon várunk valamit. Észre se vettem, már Csütörtök van, és lassan vége a próbának is. A többiek párszor tettek megjegyzést arra, hogy a szokottnál is jobban el vagyok varázsolva. De mivel ez nem akadályoz a munkában, nem zavarja őket.
- Kyo, beszélhetnénk? – áll mellém Kaoru, mikor már készülődünk haza.
- Persze, mondjad – ülök le a kanapéra.
- Mi van veled mostanában? – telepszik a fotelba.
- Mire gondolsz?
- Míg csak négyen voltunk, azt a részt már megbeszéltünk. Ám mióta Totchi visszajött, változtál.
- Nem értem hova akarsz kilyukadni.
- Ne tedd a hülyét! Addig utáltad a Versaillest, most meg jóban vagy velük. Ismerlek és ez szokatlan nálad. Mi történt?
- Mielőtt Toshiya visszajött volna, este elmentem inni és rohadtul berúgtam. Kamijo leült hozzám és ő vitt haza. Azt mondta, hogy mindenfélét összehordtam neki, de egy szavamat se értette. Megadta a számát és a címét, hogy majd ezt beszéljük meg. Így lett, átmentem hozzá és tisztáztuk a dolgokat.
- Milyen dolgokat?
- Azt hittem, hogy be akarja venni Toshit a bandájába, de ez eszébe se jutott.
- Aha, és aztán?
- Többször összeültünk beszélgetni egy sör társaságában. Nem tudom miért, de szinte mindent elmondtam neki. Átjutott a védőburkomon.
- Biztos jó ötlet ennyire megbízni benne?
- Érzem, hogy bízhatok benne, hogy nem árulna el. Ne kérdezd miért, mert én se tudom.
Rosszallóan megcsóválja a fejét.
- Nem igazán örülök ennek.
- Mert?
- Nem akarom, hogy megint pofára ess.
- Nem is akartam megnyílni neki, de egyszerűen… megtörtént. Talán azért, mert sose kérdezett olyat, ami tolakodónak tűnhet, hagyta, hogy akkor mondjam el, amikor én akarom. Mikor beszéltünk, akkor sem semmit mondó dolgok kerültek szóba, nem csak a zene, hanem mély érzések is. Megértette, hogy miért viszonyulok úgy az emberekhez, ahogy. Igaz, nem teljesen értett egyet, de elfogadta és felfogta. Talán azért értjük meg egymást igazán, mert ő is hasonlón ment keresztül, mint én.
- Ezt kifejted?
- Nem. Ő megbízott bennem annyira, hogy elmondja, nem játszom el a bizalmát. Legyen elég annyi, hogy sokban hasonlítunk.
- Oké, de arra válaszolj: jól sejtem, hogy a változás mögött az áll, hogy kedveled?
- Valószínű.
- Inkább biztos, és mint barát mondom, nem igazán örülök.
- Mert?
- Kezdesz olyan lenni, mint mikor szerelmes vagy.
Értetlenül nézek rá. Nem értem mire akar célozni. Nem lehetek szerelmes!
- Az kizárt – vágom rá.
- Nem, nem az. Azóta mintha vidámabb lennél, nem morognál annyit. Arról nem is beszélve, hogy az utóbbi időben nagyon el vagy varázsolva.
- Gondolod?
- Tudom. Beleszerettél?
- Nem. Csak barát, akivel bármit meg lehet beszélni.
- Azt te csak hiszed.
- Mert? Miből gondolod, hogy mindent tudsz rólam?
- Talán mert ismerlek? Ha volt valami, mindig hozzám jöttél segítségért. Én nem felejtettem el azokat az időket és nem akarom, még egyszer.
- Én se, de nem fog megtörténni, mert nem vagyok szerelmes belé.
- Kyo, mi lenne, ha nem hazudnál tovább nekem, de legfőképp magadnak?
- Nem hazudok senkinek! – csattanok fel.
Hátra dől és türelmesen vár. Nem mond semmi, csak figyel. Tényleg nem vagyok szerelmes abba a… a… férfiba. De akkor miért bízom benne annyira? Csak a banda tudja azt, amit neki is elmondtam. De vele miért osztottam meg ezeket a fájdalmas és sötét emlékeket? Miért vágyom a közelségére, a vele eltöltött órákra? Talán igaza van Kaorunak? Mert nem beszél hülyeségeket, az tény.
- Nem tudom… de komolyan – sóhajtok elkeseredve.
- Mit érzel?
- Vonz magához. A hangja, mint egy csábító varázsige, amely megbűvöl és örökre rabul ejt. Ha vele vagyok, békesség járja át a testem. Vágyom a közelségére.
- Te beleszerettél.
- Lehet – ismerem be.
Fintorogva megcsóválja a fejét.
- Meg se lepődsz? – kérdezem.
- De, nagyon. Nem is azon, hogy egy férfi, hanem, hogy újra szerelmes lettél. Sokszor fogadkoztál, hogy ez többé nem fordulhat elő.
- Nem tehetek róla. Mint mondtam, az ember gyenge. Azt hittem más vagyok, de ugyanolyan szánalmas vagyok. Ha elég erős lett volna az akaratom, akkor most nem itt lennénk.
- Ne okold magad.
- De! Megfogadtam, hogy soha többé és ehhez tartottam is magam, egészen addig amíg…
- Miért?
- Félek, nem tudom, mit hoz a jövő.
- Mit akarsz?
- Tényleg nem tudom.
- Tégy a legjobb belátásod szerint, én melletted állok.
- Kösz – állok fel.
- Belevágsz?
- Lehet.
- Remélem nem lesz ennek csúnya vége.
- Én is.
Felveszem a kabátom és elindulok haza. Sokat segített ez a beszélgetés. Felkavart, de ugyanakkor segített is. Kaoru tudja mit és mikor kérdezzen.
Hazaérve fürdés után elnyúlok az ágyon és próbálok aludni, de nem megy. A beszélgetés jár a fejemben, és szemeim előtt Kamijo arca lebeg. Tényleg beleszerettem? Meglehet. Már nem tudok kiigazodni magamon.

Semmi sem tart örökké 17. fejezet

17. fejezet

Toshiya pov

Annyi mindent történt nagyon rövid idő alatt, hogy alig hiszem el. Egyik pillanatban még csak egy – megjegyzem, nagyon sikeres és tehetséges – divattervező vagyok, aztán felbukkan Kao, és máris azt tervezzük, hogy hogyan kezdjük újra. Annyi emléket idéz. Ismerős érzés, hogy egy asztalt körbeülve, összedugjuk a fejünket és megbeszéljük mi legyen. Hihetetlenül boldog vagyok. Kyo egy idő után kivonja magát a társalgásból, ami nem csoda, mindig furcsa volt kicsit, de ő már csak ilyen. Az éneklésen és íráson kívül semmi sem tudta sokáig megragadni hosszabb időre a figyelmét. Shini kutyájával kezd játszani. Megmosolygom és újra teljes figyelmemet szentelem a fiúknak.

- Ki mikor ér rá próbálni? Nem kell nagy dologra gondolni, csak hogy újra összeszokjunk – kérdi Kao.

- A beosztásomtól függ. Megbeszélem a főnökkel, hogy csak napközben jöjjek. Dupla műszak, de nem izgat – von vállat Die.

- Per pillanat még új kollekciót kell terveznem. Ilyenkor késő estig is bent szoktam lenni. De a bemutató után lesz egy kis nyugi – mondom.

- Shin? - fordul felé Kaoru.

- Négy körül végzek, aztán semmi dolgom nincs, csak Yurinak segítek meg a gyerekeknek.

- Akkor még várni kell – vonja le a következtetést Kao.

- És te? Neked hogy van időd? - kérdi Die.

- Még nem tudom, mert egy kezdő bandát menedzselek, de ki fogom adni az útjukat. Elegem van – fáradtan megdörzsöli a halántékát.

- Nahát, nem jellemző, hogy feladsz dolgokat – nevet Die.

- Tudod, inkább megmentem az idegeimet, minthogy olyat tegyek, amit nem kéne.

Jót nevetünk Kaorun. Jó kedvünknek hangos gyerek zsivaj vet véget. Nem sokkal később megjelenik az ajtóban Yusuke és Nika.

- Toshi bácsi! - kiáltják vidáman.

Mielőtt megrohamozhatnának, az anyjuk felzavarja őket a szobájukba.

- Már nem tudunk sokáig dolgozni – jegyzem meg.

- Miért? - kérdi Die.

- Majd megtudod – mosolygok.

Igazam lesz, mert a gyerekek nem akarnak a szobájukban maradni, és hagyni minket dolgozni. Ez most kivételesen nem miatta van, hanem mert kíváncsiak, hogy az apjuk kikkel dolgozott együtt. Mindenki legnagyobb meglepetésére Kyo is elég beszédes kedvében van, és nem rémülnek halálra tőle a gyerekek. Vannak még csodák.

- Fiúk gyertek, kész a vacsora – jelenik meg Yuki az ajtóban.

- Egy angyal vagy – ugrom fel.

Ahogy elhaladok mellette, adok neki egy puszit, ő nevetve meglök. Mindannyian leülünk az asztalhoz, és várjuk, hogy Yuki mivel kápráztat el minket. Jókedvűen emlegetjük fel a régi időket, hogy mennyi helyen jártunk, milyen hülyeségeket csináltunk. Pár kellemetlen munkahelyi sztorik is előkerülnek, amiken ma már nevetünk. Tekintve, hogy holnap még hétköznap van, viszonylag hamar elindulunk haza.

Otthon mint mindig, most is némaság és sötétség fogad. Első utam a fürdőbe vezet, majd a hálóba. Elnyúlok az ágyon és a plafont bámulva gondolkodom. Hirtelen ötlettől vezérelve előkeresem a rajz füzetemet meg egy ceruzát és rajzolni kezdek. Lelki szemeim előtt látom, a következő fellépőruhám. Ha már visszatérünk, akkor új ruha is kell. És ha már így benne vagyok, a többieknek is tervezek valamit. Pontosan tudom kinek milyen az izlése és mit szeret, meg hogy mi áll jól neki. Egészen hajnalig rajzolhatok, mert valamikor szürkületkor alhatok el. Pár órával később a telefonom csöngésére kelek. Pontosabban arra, hogy valaki felhív.

- Igen? - motyogom.

- Merre vagy? Már rég itt kéne lenned – kérdi egy éles női hang.

- Mert? A megbeszélés délben lesz – dörzsölöm a szemem.

- Ami azt jelenti, hogy egy óra múlva.

- Mi?! - olyan gyorsan ugrok fel, hogy megszédülök – Rohanok.

Ilyen gyorsan még sose készülte el sose reggelente. Kicsit gyorsabban is hajtok, mint a megengedett, de nem érdekel. Ahogy lefékezek a cég épülete előtt, kiugrom a kocsiból, és táskával a kézben rohanok. A liftben kicsi megigazítom magam, szusszanok egyet, és ahogy kilépek Miku, az asszisztensem fogad. Miközben a tárgyaló felé sietek mondja a magáét, de nem érdekel. Nagy levegőt veszek és belépek a tárgyalóba, hogy kezdetét vegye a megbeszélés.

Die pov

Hihetetlen volt újra együtt lenni, mint régen. Mindenki sokat változott. Shini felesége valami istenien főz. Sose ettem olyan jó, mint most. Nehéz szívvel megyek haza. Ahogy mindig, most is borzalmasan lebukkant a hely. Néhány lány próbál felszedni, de a változatosság kedvéért, nincs pénzem rájuk. Ha lenne, akkor se ilyesmire költeném. Az egyetlen, ami változott a többi naphoz képest, hogy kivételesen az idegesítő szomszédok csöndben vannak. Végre!

- Die-kun, szia – mosolyog Miyuki ahogy megjelenik mögöttem.

- Szia – intek.

- Ilyen hamar végeztél?

- Ma néhány barátomnál voltam. Majd holnap dolgozom. És te?

- Tudod, gondolkodtam azon amit mondtál. És az életemen is – motyogja.

- Gyere, inkább bent beszéljünk – nyitom ki az ajtómat.

Mosolyogva bemegy. Leül az egyetlen székre ami van. A hűtőből előveszek két sört, szerencsére még van. Kinyitom őket és az egyiket neki adom. Nem ihatna, de prosti se lehetne. Senki se fogja megtudni, hogy alkoholt adtam neki.

- Nagyon sokat segítettél nekem, pedig meg sem érdemeltem. Tudod, átgondoltam mindent. Az életemet, amit csinálok – kezdi tétován.

- Tényleg? Mire jutottál? - koccintom össze az üvegeket és bele iszom az italba.

- Elegem van. Nem akarom ezt. Utálom, hogy kurva vagyok, hogy mindenféle undorító kéjenceknek tegyek a kedvére. Lassan magamtól is undorodom. Egyik nap megnéztem magam egy tükörben és sírva fakadtam. Már nem is vagyok a régi önmagam – letörli feltörő könnyeit – Úgy döntöttem, abba hagyom, végleg. Sikerült egy kis pénzt összegyűjteni, és találtam egy állás lehetőséget az egyik üzletben, mint kasszás.

- Ez nagyszerű! Gratulálok - örülök.

Tényleg örülök, hogy kezdi rendbe tenni az életét. A székről átül mellém az ágyra.

- Köszönöm. Nélküled nem ment volna – hálásan végig simít a combomon.

- Dehogynem, csak egy kis bátorítás kellett – legyintek.

- Te nyitottad fel a szemem Die-kun.

Megeresztek egy mosolyt és újra beleiszok a sörbe.

- Ha rám hallgatsz, amit lehet, eltűnsz erről a helyről – mondom, és megiszom az utolsó kortyot is.

- Még nem tudok, de nem is akarok elmenni – nem néz a szemembe.

- Miért? Mi tart itt?

- Te – suttogja és végigsimít az arcomon.

Nem tudom miért teszem amit teszek, de az üres üvegeket a földre dobom, Miyukit pedig magamhoz húzom és megcsókolom. Meglepetten felnyög és viszonozza csókom. Az ölembe mászik és átkarolja a nyakam. Végig simítok vékony derekán és megmarkolom formás fenekét, mire felnyög.

- Die-kun – boldogan csillognak a szemei.

- Ugye nem kuncsaft vagyok?

- Nem, az új életemben te vagy az első férfi. Régóta vágyom rád – mohón megcsókol.

Nyakát csókolom végig, közben kezem bejut felsője alá. Ahogy apró, de formás mellét kényeztetem, megremeg és felnyög. Hajamba túr. Sose szerettem, ha a hajam piszkálják, de most nem zavar. Nem kell sok, hogy Miyuki a kéjtől vergődjön karjaim közt. Megszabadítjuk egymást a fölösleges ruháktól és magam mellé fektetem. Ahogy végig nézek rajta, eláll a lélegzetem. Sokkal szebb mint hittem.

- Die, kérlek.... akarlak – nyöszörög.

Elmosolyodom és eleget teszek kérésének. Olyan örömökben részesítem, amikben biztos rég nem volt része. Hajam markolja, fejét dobálja, a lepedőbe kapaszkodik. Édes nyögései, kisebb sikolyai zene a fülemnek. Már a sokadik orgazmus után leállít, hogy ő akar adni. Hagyom, hogy a hátamra fordítson és ráhajoljon merevedésemre.

- Istenem...! - nyögöm.

Nem bírom sokáig, ezt nyilván ő is észreveszi, mert elenged és mosolyogva fölém mászik. Lágyan megcsókol, miközben magába vezet. Kisebb sikolyt hallat. Csípőjére fogok, mire lágyan ringatózni kezd. Ahogy nézem tökéletes testét, formás mellét, hallom édes hangjait... egyszerűen fantasztikus. Gyorsítok kicsit, mire újra felsikkant.

- Die... Die... Die – nyögdécseli a nevem.

Nem kell sok, hogy együtt érjen utol minket a vég. Miyuki a mellkasomra borul, és próbál lélegzethez jutni. Végig simítok izzadt hátán, és beletúrok selymes tincseibe. Felém fordul. Mosolyogva simogatom az arcát. Lemászik rólam, mellém fekszik és megcsókol.

- Itt maradsz estére? - kérdezem.

- Igen.

Kicsit még szusszanok, majd együtt megyünk fürdeni. Kissé szűkösen, de elférünk. Szárítkozás után adok neki egy pólót.

- Die-kun, köszönöm – motyogja, mikor ismét az ágyban fekszünk.

- Mit?

- Mindent – hálásan pillant rám.

Elhelyezkedik ölelésemben, és már alszunk is.

Angyalbőrbe bújt démon 11. fejezet

11. fejezet

Ezek az érzések nem hagytak nyugodni a nap további részében. Nem tudom igazán megfogalmazni, mit érzek pontosan. Hiányzik az a selyemfiú, újra beszélgetni akarok vele, élvezni a társaságát. Jó lenne megint átbeszélgetni egy vagy több éjszakát. Nem tudom, miért, de vonz az a férfi. Minden porcikája mágnesként vonz magához. Az első beszélgetés óta mindig várom a következő alkalmat. A jelenléte mindig megnyugtat, mintha elbűvölne. Talán ez is történt. Nem tudom, de a rabja lettem.
Legnagyobb bánatomra az átbeszélgetett éjszakák egyre ritkábbak lettek és lassan kezdtek elmaradozni. Már két hónapja nem járunk össze. Tudom, hogy neki és nekünk is sok a munka, de akkor is rosszul esik. A telefonbeszélgetés nem pótolhatja azt, mikor együtt vagyunk. Nincs az a bensőséges hangulat, nincs az a biztonságérzet. Kaoru azt mondta, hogy mióta összebarátkoztam Kamijoval, azóta sokat változtam. Én ezt nem érzem, de biztos neki van igaza. Mert mikor nincs?
A próba szünetében a fiúkkal felmegyünk a tetőre cigizni és egy kicsit kiszellőztetni a fejünket. Jó hideg van, nem csoda, lassan itt a tél.
- Tudsz valamit a Versaillesról? – fordul felém Toshiya.
- Nem, semmit. Miért? – nézek rá.
- Az utóbbi időben sokat voltál Kamijoval. Ebből gondoltam, hogy hátha tudsz valamit.
- Annyit mondott, hogy új albumon dolgoznak és forgatnak. Nincs sok ideje, így az utóbbi időben nem is találkoztam vele.
- Kár.
- Mi lenne, ha egyszer összeülnénk? A két banda – lelkesedik Die.
- Jó ötlet – bólint Kao és Shinya.
A többiek szuggeráló tekintetétől kísérve elővettem a telefonom és már hívtam is azt a vámpírt.
- Igen? – szól bele Kamijo.
- Kyo vagyok.
- Szia, mi a helyzet?
- Hosszú. Mit szólnál, ha valamikor együtt ebédelnénk?
- Mi? – fullad meg kis híján.
Nem csak ő, de az én társaim is fulladás közeli állapotba kerülnek. Csak most jövök rá, milyen félre érthetően hangzott, amit mondtam.
- Úgy értem, a két banda – helyesbítek.
Nem válaszol, csak nevet.
- Ne röhögj ki! – mordulok rá.
- Bocs.
- Menj a francba.
- Csak utánad.
Most örülhet, hogy nincs mellettem, mert tarkón vágnám, ahogy a nagy könyvben meg van írva.
- Bocs, csak tényleg úgy hangzott, mint egy randi meghívás – nyeri vissza lélekjelenlétét.
- Akkor se kell ilyen nyíltan kiröhögni. Amúgy is, miért hívnálak randira?
- Nem tudom – nevet titokzatosan.
- Nem képzelsz túl sokat magadról?
- Meglehet.
- Nem meglehet, hanem biztos.
- Ami az ebédet illeti, benne vagyok, csak beszélek a bandával, aztán majd hívlak.
- Oké – bontom a vonalat.
Már a többiek is túltették magukat a röhögésen és kíváncsian figyelnek.
- Beszél a bandájával és visszahív – világosítom fel őket.
- Helyes, addig menjünk próbálni – indul el Kaoru.
- Inkább együnk – mond ellent Die.
- Én is éhes vagyok – csatlakozik Shini és Totchi.
- Akkor kaja – mondom, és már megyünk is.
Honnan szedte ez az eszement, hogy randira hívom? Még csak az kéne! Soha!
Egy közeli gyorsétterembe megyünk enni. Kaja közben megvitatjuk a további teendőket. Jó hangulatban és nevetgélve indulunk vissza a kiadóhoz, mikor megszólal a telefonom. Meg se nézem a kijelzőt, úgy emelem a fülemhez.
- Igen? – szólok bele.
- Kamijo vagyok. Beszéltem a srácokkal. Rábólintottak, úgyhogy találjátok ki, mikor jó nektek.
- Nektek mikor nincs próba?
- Pár napja nem tudunk próbálni, megfáztam és be vagyok rekedve.
- Uhh… az szar.
- Nekem mondod? Ha emiatt le akarjátok mondani…
- Dehogy, várj, megkérdezem Kaorut.
Elveszem a fülemtől a készüléket és vezérünk felé fordulok.
- Mikor érünk rá kajálni a Versaillesszel?
- Nekik mikor jó? – néz rám Kao.
- Bármikor, Kamijo megfázott.
- Pénteken?
- Oké.
Ismét Kamijo felé fordítom figyelmem.
- Péntek jó nektek?
- Igen, szólok a fiúknak.
- Hagyd, majd mi elintézzük.
- Jó, kösz. Alig bírok beszélni – neveti el magát kínosan.
Bontjuk a vonalat és fordulok Toshi felé.
- Tudod valaki számát a bandából?
- Várj – és keresi a számot.
- Ha már megvan, beszélj vele te – mondom.
Erre a basszista megdermed, majd morogva telefonál. Gyors egyeztetés és már meg is van az időpont. Péntek délben a PS előtt várnak majd ránk.
Visszaérve a próbaterembe, folytatjuk a zenélést. Leader-sama elégedett velünk, így hamar hazamehetünk. Hazaérve hasít belém a felismerés, hiányzik az, hogy nem tudok átmenni Kamijohoz beszélgetni. Nem baj, pár nap múlva úgyis találkozunk. Szerelmes kamasz módjára, izgatottan várom a pénteket, csak tudnám, miért. Nem vagyok se kamasz, se szerelmes. Akkor miért?

Utazás

Utazás

Némán állok a buszon és bambulok,

de egy másik világban bandukolok.

Ez az én világom, az elmém mélyén,

mely ott van a valóság végén.

Ez egy nyugodt, békés hely, ha akarom,

máskor vihar tombol, itt enyém a hatalom.

Sokszor merülök le ide búvárként,

ez a világ számomra menedék.

Ha szomorú vagyok, itt keresek boldogságot,

ha vidám vagyok, a világ virágot bont.

Itt nem hazudnak, nem bántanak,

ez ad helyet az álmoknak.

Itt elmém sólyomként szárnyal,

semmi sem szab határt.

Itt bejárom a pusztákat, erdőket,

a barlangokat, az eget karcoló hegyeket.

Véget nem érő utazás, kaland vár,

segítőtársak, barátok számítanak rám.

Mesés lények mind élnek itt,

békében léteznek mind.

Ha itt vagyok észre sem veszem,

mennyi idő elveszett.

A busz fékez, én magamhoz térek,

leszállok és az utazásnak vége.

Angyalbőrbe bújt démon 10. fejezet

 10. fejezet

A szó, ahogy elhagyja az ajkaimat, üresen cseng.

- Nem több egy egyszerű, részvétnyilvánító szónál. Megpróbálok együtt érezni veled, de nem tudok. Nem éltem át azt, amit te. Én is elvesztettem valakit, aki fontos volt nekem, de mégse a páromat. Ezért nem tudom teljesen átérezni a fájdalmad – mondom elgondolkodva.

- Én se tudom teljesen átérezni a te csalódásod. Bár mindketten elvesztettük azt, akit szerettünk, mégsem teljesen egyforma a fájdalom – húzza meg a sört.

- Hihetetlen, hogy a fájdalomnak hány arca van.

- Hiába élte át két ember ugyanazt, mégsem érzik ugyanazt.

- Igen, mindenki máshogy reagál a fájdalomra és csalódásra.

- A kettő sokszor egy, de két külön dolog is lehet.

- Na igen. Furcsa, hogy egy érzés mennyire különböző lehet.

- De sokszor személy függő.

- Hát igen. Érdekes, de ugyanakkor szánalmas az ember.

- Miért?

- Mert gyenge és törékeny. Bizonyos szempontból nem különbözünk az állatoktól. Nálunk is az erősek maradnak életben, a gyenge elpusztul.

- Kifejtenéd?

- Ha valaki gyenge, történik vele valami tragédia, feladja és elmerül az önsajnálatban. Nem tudja kiverekedni magát a gödörből, ettől csak még mélyebbre süllyed és végül öngyilkos lesz, mert nem lát más kiutat. Aki erős, az feláll és kiállja az újabb pofonokat. Küzd, hogy kijusson a depresszióból. Az erősekből kevés van, a gyávák undorítóak, de egyre több van belőlük.

- Érthető, de én nem egészen így gondolom.

- Az te vagy.

- Nagyon szélsőségesen gondolkodsz.

- Szerinted? Mondtam, hogy csalódtam az emberekben. Ezek után ne csodálkozz.

- Igen, igazad van.

- Ahogy látom, te nagyon nyugodtan kezeled a dolgokat.

- Az talán segítene, ha hisztiznék?

- Nem.

- Ha valami nem úgy alakul, ahogy akarom, megpróbálok alkalmazkodni a körülményekhez. Ha csalódok valakiben, nem tárom a világ elé, de éreztetem a másikkal, hogy neheztelek rá. Tudják, hogy jobb nem haragban lenni velem.

- Kitalálom, kiszívod az utolsó cseppig a vérét? – kuncogok fel.

- Hááát… - nevet ő is.

Lágy nevetése minden sötét gondolatomat elűzi. Furcsa ez a férfi, nincs rá jobb szó. Még folytatjuk a beszélgetést, de hamarosan elnyom az álom.

Reggel arra kelek, hogy szörnyen fáj a nyakam. Kinyitom a szemem és az első, amit meglátok egy egyenletesen emelkedő és süllyedő mellkas, a másik, hogy valami nyomja a fejem. Óvatosan felpillantok, Kamijo használ párnának. Hát ez jó, most visszaminősültem párnának. Óvatosan kikászálódok feje alól és megpróbálok visszaemlékezni, hogy mi történt. Addig oké, hogy beszélgettünk, és valószínűleg bealudtunk mindketten. Ahogy látom, Kamijo még nem szándékozik felkelni. Ha vámpír, akkor egész nap húzni fogja a lóbőrt. Nekem viszont kell kávé. Önkényesen elfoglalom a konyháját és elkezdem keresni a kávét.

- Ha kávé lennék, hol lennék? – motyogom és sorra kezdem kinyitogatni a szekrényeket.

Pár perc keresgélés után megtalálom, a cukorral együtt. Míg lefő a fekete, leülök az asztalhoz és próbálok felébredni. A helyiséget hamar belengi a kávé illata. Erre már előmászik az énekes is.

- Jó illat – ásítozik.

- Látom felkeltél.

- Jah, lassan mennem kell, különben a srácok kinyírnak.

- Nekem se ártana menni, mert még haza kell mennem tusolni.

- Mondanám, hogy tusolj nálam, de váltó cuccot nem tudok adni.

Csak legyintek. Megisszuk a koffein bombát, Kamijo összeszedi magát és már megyünk is.

- Hol a kocsid? – kérdi, mikor kilépünk az ajtón.

- Busszal jöttem.

- Akkor elviszlek.

- Nem kell.

- De, úgyhogy pattanj be.

Jobb híján eleget teszek kérésének és haza navigálom. Kamijo ragaszkodott hozzá, hogy megvár és bevisz a stúdióba. Elvonulok fürdeni, addig ő a nappaliban vár. Kicsit kellemetlenül érint a jelenléte, mert elég nagy a rendetlenség. Egy szál törülközőben masírozok végig a lakáson egészen a szobámig, ahol magamra kapok pár ruhát. Mikor a nappalin mentem át, mintha Kamijo egy pillanatra megmerevedett. Pár perc múlva megyek vissza és indulunk végre a munkába.

- Merre? – kérdi az énekes, mikor feléleszti a kocsit.

- Voltál már nálunk.

- Egyszer és az is régen volt.

Elmosolyodok rajta, és megyünk. Szerencsére kikerüljük a dugót és viszonylag hamar beérünk a PS-hez.

- Megismételhetnénk a tegnapit majd valamikor – ajánlja.

- Ja, csak az alvást leszámítva – nevetek.

- Na ja. Az igen kellemetlen volt.

- Majd hívlak – ígérem és kiszállok a kocsiból.

Mosolyogva biccent és elhajt. Nem tudom miért, de nekem is jó a hangulatom. A próbateremben a fiúk köszönnek és kezdjük a munkát. Az ebédszünetben egy gyorsbüfébe megyünk.

- Mi van veled? Olyan furcsa vagy – fordul hozzám Kaoru evés közben.

- Mi lenne? Semmi.

- Ezt mond annak, aki elhiszi.

- Tegnap Kamijonál voltam.

- Mi? Mesélj csak! – csillan fel Toshiya szeme.

- Csak beszélgettünk.

- Na persze, persze – hitetlenkedik.

- Gondolj, amit akarsz, de nem volt semmi, főleg nem szex – hűtöm le.

A basszeroson látszik, hogy nem erre számított, duzzogva folytatja az ebédet. Kaoru és Die nevetnek rajta. Toshi nem tudja, de ezzel a beszólással furcsa érzéseket hozott elő belőlem. Olyanokat, amiket már rég elfelejtettem.

Tökéletes színjáték 5. fejezet

5. fejezet

Hizaki unottan nézett ki hintója ablakán. Ahogy közeledtek a királyi palotához, egyre idegesebb lett. Gyomra görcsbe rándult, szíve egyre szaporábban vert. Beletörődött a sorsába, mégis félt. Egy kéz szorítása az övén szakította ki gondolataiból. Oda kapta tekintetét és bátyja mosolygó arcával találkozott.

- Félsz? - kérdezte Kaoru.

- Igen.

- Vigyázok rád. Nem lesz semmi baj.

Hizaki mosolyt erőltetett magára és biccentett.

- Apám, megállhatnánk egy kicsit? Ha lehet szeretnék kicsit sétálni. Nagyon tetszik itt – fordult apja felé.

Yuki elmosolyodott, és megállíttatta a menetet. Die a hintóhoz lépett, kinyitotta az ajtót, és segített úrnőjének kiszállni. Hizaki egy kis biccentéssel hálálta meg. Körbe pillantott és halványan elmosolyodott. Ahogy távolabb sétált, Die mellé szegődött.

- Merre mész úrnőm? - kérdezte.

- Kicsit sétálok. Jólesik kicsit mozogni.

- Ne távolodjunk el nagyon, ki tudja milyen emberek járnak erre.

- Gondolod, hogy járnak erre?

- Nem tudom, de jobb félni.

- Nem félek, amíg velem vagy. Tudom, hogy megvédesz. Te vagy a legjobb minden katonánk közül – mosolygott testőrére.

- Ez nagyon hízelgő, de túl becsülsz.

- Csacsiság. Ha nem így lenne, nem te lennél a testőröm – mosolygott kedvesen Hizaki.

Die szája fülig szaladt, és elpirult. Sokat várt el magától, és sose volt elégedett a teljesítményével. Mikor a kötelességét teljesítette, a katonák példaképe volt, de félelmei, hogy csalódást okoz, és nem tud megfelelni az elvárásoknak, mindig kísértették. Bizonytalanságát nem tudta palástolni úrnője előtt. Talán azért, mert Hizakinak nem voltak elvárásai vele szemben, nem parancsolt, nem utasította semmire, hanem kért. Nem úgy tekintett rá, hogy egy pótolható katona, hanem egy barátra. Erre a gondolatra Die mindig legszívesebben seggbe rúgta volna magát, nem merészelhet ilyet gondolni. Egy báró lányának ő nem lehet a barátja, nem méltó rá. Így is kivételesnek érezte a helyzetét.

Ahogy sétáltak, Die elkapta úrnője karját.

- Baj van? - kérdezte Hizaki.

- Nézd, ott a fák közt – mutatott előre Die.

Hizaki a mutatott irányba nézett, majd észrevett egy őzgidát az anyjával. Mosolyogva nézte ahogy az állatok legelnek, majd távoznak.

- Hogy vetted észre őket? - kérdezte Hizaki.

- Apámmal sokat vadásztunk régebben. A házunk közelében volt egy erdő, oda jártunk. Gyakran merészkedtek ki a fáj közül az őzek. Gyerek koromban sokat jártuk az erdőt.

- Tényleg? Milyen izgalmas.

- Az volt. Ha nem vadásztunk, akkor apám megmutatta, hogy lehet életben maradni az erdőben. Se kíséret, se lovak, semmi, csak mi ketten.

- Nem volt veszélyes?

- Nem volt. Az erdő sok mindent elmond, és ha meghallod a szavát, életben tart és megóv.

- Nem értem.

- Vannak ehető növények, termések. Az állatok nyomokat hagynak maguk után, amik megmutatják, hogy milyen állat járt ott és merre ment. Az erdőben csak a farkastól és a vaddisznótól kell félni. A többi állat jobban fél tőled, mint te tőlük úrnőm.

- Tényleg? Azt hittem veszélyes.

- Nem annyira, mint hiszed.

- Egyszer megmutatod?

Die hitetlenkedve pillantott Hizakira.

- Ahogy kívánod – találta meg hangját Die.

Tovább sétáltak.

- Die, ugye te mindig mellettem leszel? - kérdezte hirtelen Hizaki.

- Hogy érted ezt?

- Ha férjhez is megyek, utána te leszel a testőröm? Vigyázni fogsz rám?

- Ha megtehetem, akkor igen. Az életem árán is megvédelek.

- Köszönöm – mosolygott hálásan Hizaki.

Elindultak vissza a többiekhez, hogy folytassák útjukat a királyi udvarba. Die néhány lépés után megtorpant, és megnézte a körülöttük elterülő virágokat.

- Baj van? - fordult meg Hizaki.

- Nincs, csak csodálatos ez a hely.

- Igazad van. Szeretem a virágokat, olyan gyönyörűek.

Die mosolyogva nézett végig úrnőjén. Mindig is gyönyörűnek találta, főleg ha mosolyog. Ahogy elfordította tekintetét, meglátott egy apró piros virágot maguk mellett. Hirtelen ötlettől vezérelve lehajolt és leszakította. Hizaki érdeklődve figyelte testőrét.

- Úrnőm, kérlek, engedd meg – fordult szembe vele Die és az imétt leszított virágot Hizaki arany hajába tűzte.

- Die – pirult el – Köszönöm.

Die szája a füléig szaladt örömében. Hizaki megdöbbent, hogy Die milyen helyes, ha mosolyog. Hallotta több udvarhölgyétől, hogy a testőr mosolya nagyon vonzó, de nem hitte volna, hogy ennyire.

- Hizaki, indulunk! - kiáltotta Kaoru.

- Menjünk – törte meg a kettejük közé beálló csendet Dei.

Hizaki aprót biccentett és visszamentek a többiekhez.

A kastélyhoz érve Hizaki vett egy mély levegőt, és testvére után kiszállt a hintóból. Mint mindig, Die segített neki kiszállni és a nyomában volt. Egy szolga köszöntötte őket, és vezette el őket a trónterembe. Hizaki gyomra görcsbe rándult.

- Légy erős úrnőm – suttogta Shinya.

Hizaki halványan elmosolyodott. Próbált erőt meríteni Shinya, Kaoru és Yuki jelenlétéből. Legszívesebben megfordult és elszaladt volna. Viszont tudta mi a kötelessége.

Megálltak egy hatalmas, díszes két szárnyú ajtó előtt.

- Csak akkor szóljatok, ha kérdeznek. A legmélyebb tisztelettel beszéljetek. Hizaki - fordult lánya felé Yuki – Büszke vagyok rád – mosolygott.

Hizaki mosolyt erőltetett. Kinyílt az ajtó és beléphettek a hatalmas terembe. Hizaki nem mert körbenézni, lesütötte a szemét és kényszerítette magát, hogy ne essen össze. A trónus előtt Yuki megállt és letérdelt, gyermekei követték példáját.

- Örülök, hogy ismét találkozunk Yuki – csendült a királynő hangja.

- Számomra megtisztelő.

- Ő a lányod? Rég nem láttam.

- Igazán sajnálom, hogy a bálon elmulasztottam bemutatni neked királynőm.

- Nem probléma, lesz időm megismerni.

Hizaki egy pillanatra megszédült. Úgy érezte, mindjárt elájul. Szíve a torkában dobogott, egész testében remegett.

- Állj fel lányom – utasította Jamine királynő.

Hizaki engedelmesen felállt, kihúzta magát, és magam előtt összefogta ujjait. Félve pillantott a trónra. A díszes trónuson ült a Jamine királynő, két oldalán a fiai álltak. Mikor felismerte a királynő jobbján ülő férfit, kihagyott a szívverése. Vele találkozott a bálon, ő ejtette rabul a szívét. Próbálta nem kimutatni érzelmeit. Teljesen összezavarodott, nem tudta mit gondoljon. Kamijo arcán végigsuhant a döbbenet és a felismerés. Közelebb lépett a vendégekhez.

- Fordult körbe – kérte az idősebb herceg.

Hizaki aprót bólintott és eleget tett a kérésnek. Kamijo alaposan megnézte magának. Szíve dörömbölt a mellkasában, annyira örült, hogy láthatja szerelmét. Még gyönyörűbb volt, mint ahogy emlékezett rá.

- Sok pletyka kerint, miszerint lányod páratlan szépség – intézte szavait Yukihoz Kamijo – Meg kell mondjam, kicsit sem túloztak.

- Köszönöm hercegem – hajtott fejet Yuki.

- Menjetek és pihenjétek ki az út fáradalmait. A szolgák megmutatják a lakosztályokat – bocsátotta el őket Jasmine.

Kifelé menet Hizaki magán érezte Kamijo tekintetét. Kavargott a feje, teljesen összezavarodott. Nem tudta mit érez, öröm, izgalom, félelem, bizonytalanság kavargott benne. Hihetetlen volt számára, hogy a férfi akivel a bálon találkozott, akibe bele szeretett, az a herceg, akihez feleségül kell mennie. A trónteremből kilépve találkozott Shinyával és Dievel.

- Jól érzed magad úrnőm? Nagyon sápadt vagy – aggódott Die.

- Igen, semmi bajom.

- Biztos? - kérdezte Shinya.

Hizaki bólintott és egy apró mosolyt erőltetett magára. Egy szolga lépett hozzájuk, hogy megmutassa a már előkészített lakosztályokat. Hizaki gondolatai zakatoltak. Mindenképp beszélni akart Shinyával, de csak négyszemközt. Mikor megérkeztek és Hizaki belépett újdonsült szobájába, elámult. Hatalmas szoba, plafonig érő ablakok, hatalmas ágy, szekrények, szépítkező asztal, és még egy helyiség.

- Ez gyönyörű – motyogta – Shinya, itt maradnál? - fordul szobalányához.

- Természetesen – biccentett Shinya.

Hizaki megvárta, míg magukra maradnak.

- Beszélnem kell veled – kezdett bele.

- Mi a baj? - aggódott.

Hizaki leült az ágy szélére, és intett barátnőjének, hogy foglaljon helyet.

- Emlékszel, mit meséltem az álarcos bálról? Hogy találkoztam egy férfival.

- Igen – bólintott.

- Ő a herceg volt – mondta kis hallgatás után Hizaki.

Shinya szenei hatalmasra nyíltak a döbbenettől.

- Biztos?

- Igen, bármikor felismerem. Ő volt az. A bál óta minden éjjel vele álmodtam. Eddig féltem, hogy hozzá kell mennem egy idegenhez, de már nem félek annyi. Nem tudom mit gondoljak. Boldog vagyok, hogy ő lesz a férjem, de mégis... hiába szeretem, nem ismerem őt. Nem tudom mit tegyek.

- Nem tudom. Örülj, hiszen mégsem egy ismeretlen férfi lesz a férjed. Azt mondtad, hogy igazi úriember és milyen nagyszerű a jelleme.

- Tudom, de félek. Nem ismerem őt.

- Ha már érzel valami iránta, könnyebb megbékélni a helyzettel.

- Igazad van. Legalább nem teljesen ismeretlen.

- Lesz időtök, hogy rendesen megismerjétek egymást.

Hizaki elmosolyodott, és megfogta szobalánya kezét. Jól esett neki a támogatás. Tudta, hogy Shinyának igaza van, így már nem látta annyira borúsan a jövőjét. Talán nem is kell lemondania a boldog életről, arról, amiről mindig álmodott. Nyugalma azonban nem tartott sokáig, ugyanis valaki kopogott az ajtón. Az illető választ sem várva kitárta a szoba ajtaját.

- Üdvözlet hölgyeim – vigyorodott el – Hizaki úrnőhöz van szerencsém?

- Ön uram, kicsoda? Kérem bocsásson meg, de az úrnőm fáradt, szeretne pihenni – állt fel Shinya és próbálta kiküldeni a férfit.

- Miyavi vagyok, a két herceg barátja. Gondoltam jövök és üdvözlöm Kamijo barátom jövendőbeli feleségét – Miyavi vigyora töretlen volt.

- Uram, kérem távozzon! - szólt határozottabban Shinya.

- Semmi baj, hagyd – kérte Hizaki – Kérem bocsásson meg. - állt fel és Miyai elé lépve illedelmesen meghajolt – Hizaki Bellerose.

- Valóban olyan szép vagy, mint ahogy Kamijo mondta – nevetett Miyavi.

- Hogy? - döbbent meg Hizaki.

- Kamijo csak rólad áradozott állandóan.

Hizakit sokként érte a hír. Fülig pirulva próbált bárhova nézni, csak a most érkezett férfira nem.

- Zavarba hoz, uram – nyögte ki nagy nehezen.

- Nem kell engem uramozni! Fölösleges udvariaskodás. Szólíts a nevemen – legyintett Miyavi.

- Az úrnőm nem engedte meg önnek uram, hogy a nevén nevezze, ráadásul ilyen közvetlen stílusban. Hol van a jómodor? - förmedt rá Shinya.

- Shinya, nem haragszom.

- Lazítsatok lányok, nem kell olyan komolyan venni az illemórán tanultakat. Csak Gackt mester az, aki nem képes kicsit elengedni magát. Hiszitek vagy sem, még a két herceg is elég ritkán tartja be az illemszabályokat.

Hizaki nagyon meglepődött Miyavi könnyed stílusán. A neveltetése miatt, számára elképzelhetetlen volt, hogy valaki, aki a királyi családhoz tartozik, ilyen viselkedést engedjen meg magának.

- Nem kell ennyire félni – kacagott Miyavi – Nem harap itt senki. Ne aggódj, hamar beilleszkedsz majd.

- Remélem.

- Biztos így lesz. Ha már Kamijo oda van érted. Arra készülj fel, hogy hármunkhoz nagy türelem kell.

- Hármukhoz? - csodálkozott Hizaki.

- Teru, Kamijo és jó magam. De megyek, megkeresem kedvenc trónörököseimet. Majd a vacsoránál találkozunk. Addig is, nézz körbe, nehogy eltévedj.

Azzal amilyen hirtelen jött, úgy távozott. Hizaki és Shinya értetlenül pillantott utána.

Angyalbőrbe bújt démon 9. fejezet

9. fejezet

Az Amerikai turné, mint mindig, most is nagy siker volt. Az összes helyszínen teltház, az összes jegy elkelt, voltak, akik nem jutottak be és az aréna előtt hallgattak minket. Az út alatt alig vártam, hogy meglátogassam Daisukét, de ami ott fogadott az lesokkolt.

Az elkövetkezendő pár hétben egyre többet beszéltem azzal a bájgúnárral, és rájöttem, nem is olyan borzasztó alak, mint gondoltam. Nem egyszer éjszakákat beszélgettünk át, aminek az lett az eredménye, hogy egyre jobban kezdtem bízni benne. Most is épp hozzá tartok, egy újabb beszélgetős éjszakára.

Alig kopogok, máris ajtót nyit. Kicsit meglep a látvány, ami fogad. Kamijo nyúzottan, kissé karikás szemekkel áll előttem.

- Mi van veled? – kérdezem.

- Semmi, sok a munka és még nem fejeztem be.

- Akkor menjek inkább el?

- Nem kell, mindjárt végzek – tárja ki az ajtót.

A nappaliba lépve látom, hogy a dohányzóasztal roskadozik a papíroktól. A laptopot nem is látom, a földön mappák sokasága.

- Bomba robbant? – kérdezem.

Nagyon furcsa így látni ezt a helyet. Eddig mindig kifogástalan rend volt, most meg mintha egy hurrikán söpört volna végig a helyiségen.

- Majdnem. Minden szervezés a nyakamba szakadt. Koncertszervezés, turné, új album számlistájának összeállítása, új szöveget és zenét is kell írnom – sóhajt fáradtan.

- Biztos ne menjek, ha ilyen sok dolgod van? – nézek rá csúnyán.

- Felüdülés, hogy itt vagy.

Ez nagyon jól esik. Még nem mondott ilyet nekem. Látszik is rajta, hogy megkönnyebbül, hogy végre kiszabadulhat a papírok fogságából.

- Szolgáld ki magad a konyhában, addig ezt befejezem és elpakolok. Nem volt időm főzni.

- Nem gond.

Kimegyek a konyhába és csinálok magamnak egy teát. Viszont, ahogy körbenézek, van pár muffin egy tálon. Azonnal szerzek magamnak egyet. Nem tehetek róla, nagyon szeretem. Meg Kamijo mondta, hogy szolgáljam ki magam, én így teszek. Míg ő morog, addig én élvezem a falatozást. Negyed óra múlva fáradtan, kezében egy doboz energiaitallal jön.

- Olyan vagy, mint a mosott szar – jegyzem meg.

- Na ne mondd – fintorog –, ízlik a muffin?

- Aha, szeretem.

- Akkor jó. Anyám sütötte, saját recept alapján.

Egy pillanatra megdermedek. Azt hiszem, nem kellett volna…

- Csak nyugodtan, van még. Ezt azért szedtem elő, hogy munka közben elnassoljam – kuncog.

Megkönnyebbülve felsóhajtok.

- Gyere – áll fel.

Egy sör kíséretében átmegyünk a nappaliba. Mint mindig, itt beszélgettünk. Kissé kellemetlen ez a helyzet, amit vendéglátóm észre is vesz rajtam.

- Mi a baj? – kérdi.

- Semmi, csak furcsa ez az egész helyzet.

- Mert?

- Nehezen nyílok meg másoknak, kivéve a bandát.

- Ezt észrevettem, de az okát még nem mondtad el.

- Mert nem kérdezted.

- Hagyom, hogy te mondd el, mert nem akarok a lelkedbe gázolni. Nem tudom, hogy milyen sebeket szakítanék fel, ezért hagyom, hogy akkor mondd el, ha te akarod.

- Furcsa vagy.

- Mert?

- Más vagy, mint a többi ember. Eddig, akikkel beszéltem, mindenki azonnal mindenre rákérdezett, nem törődve azzal, hogy esetleg kellemetlenül érint.

Ezzel sikeresen zavarba hozom.

- Azért vagyok ilyen, mert... – kezdem, de elakadok.

- Nem kell elmondani, ha nem akarod – figyelmeztet.

- El akarom mondani. Azért vagyok ilyen, mert sokat csalódtam már az emberekben. Legyen az barát, kolléga vagy párkapcsolat. Több nővel volt viszonyom, hosszabb-rövidebb ideig, de mindnek ugyan az lett a vége. Utólag derült ki, hogy csak a hírnévért és a pénzért voltak velem, nem szerelemből. Az a baj, ha én valakivel együtt vagyok, az azt jelenti, hogy szeretem. Akit szeretek, azért mindent megteszek. Talán az volt a baj, hogy mindent megadtam nekik. Egyszer volt egy nő, Atsukonak hívták. Sokáig voltunk együtt, azt hittem, szeret, de tévedtem. Meg akartam kérni a kezét. Aznap korábban mentem haza, és a hálóba lépve láttam, hogy Atsuko az egyik haverommal kefél. Gondolhatod, mit éreztem. Akkor derült ki az is, hogy szinte a kezdetek óta csalt. Azóta nem tudok megbízni igazán senkiben. Úgyhogy, ne vedd magadra.

- Ezek után teljesen érthető. Köszönöm, hogy ezt elmondtad.

- Nem tudom, miért mondom ezt el neked. Rajtad kívül csak a banda tudja a teljes igazságot.

- Bízhatsz bennem.

- Ezt sokan mondták. Én a szavakban már nem hiszek. Ha azt akarod, hogy ténylegesen megbízzak benned, bizonyíts.

Elgondolkodva bólint. Nem mondtam teljesen igazat, mert valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, már most bízom benne.

- Veled mi a helyzet? Te is jártál már így? – kérdezem.

Egy pillanatra megmerevedik és elkomorul az arca. A picsába, ezt lehet nem kellett volna megkérdeznem.

- Nem egészen, de hasonló volt nálam is a helyzet. Én is, ha együtt vagyok valakivel, akkor azt szívből szeretem. Nem vagyok híve az egyéjszakás kalandoknak, nekem arra nincs szükségem. Az utolsó, akivel együtt voltam, ő… évekig éltünk boldogan, azt hittük örökké tart a boldogság, de tévedtünk. Tavaly váratlanul elhunyt. A kórházban megkért, ha történik vele valami, éljek tovább és legyek boldog. Mikor elment, olyan űrt hagyott maga után, ami majdnem felemésztett. De valahogy sikerült túltennem magam a gyászon, de soha nem fogom elfelejteni őt.

A hangja ismét elcsuklik, de tartja magát. Elszorul az én torkom is. Emlékszem, mikor a temetőben láttam őt.

- Sajnálom – motyogom.

- Ne törődj vele – legyint.