Angyalbőrbe bújt démon 42. fejezet

42. fejezet

Idegesen dobolok a combomon. Fél óra után, egy orvos áll elém.

- Ön Kamijo Yuuji hozzátartozója? – kérdi.

- Igen – ugrom fel –, hogy van?

- Jobban. Magas a láza, de kapott gyógyszert. Most alszik, de holnap fel fog ébredni.

- Hála az isteneknek! – sóhajtok fel megkönnyebbülve.

- Yuuji-san mióta ilyen beteg?

- Pár napja összeesett a munkahelyén. Aztán otthon ápoltam, majd ma reggel hívtam az orvost.

- Jól tette. Azt tudja, mi történt?

- Megfázott.

Kérdezget pár dolgot, majd elmegy. Visszaülök a székbe, és várok. Küldök egy üzenetet Kaorunak, aztán magam elé bambulok. Ismét megjelenik a doki.

- Bemehetek hozzá? – állok elé.

- Igen, de alszik.

- Köszönöm.

Egy kis szobába lépek be. Kamijo infúzióra kötve fekszik. Egy széket az ágyhoz húzok, és leülök. Végig simítok az arcán, már nem annyira forró a bőre. Most már jó kezek közt van.

- Gyógyulj meg nekem, vagy baj lesz. Világos? – „fenyegetem”.

Semmi reakció, de nem is vártam. Mintha kezdene visszatérni a szín az arcára, már nem annyira sápadt. Végig simítok selymes szőke haján. Kopogás szakít ki merengésemből.

- Nishimura-san, kérem, fáradjon ki – kéri az orvos.

Bágyadtan bólintok, és kimegyek a váróba. Egy idősebb nő megy be a vámpírhoz. Míg várok, veszek a büfében egy kávét. Kint, egy cigit is elszívok. Mikor visszamegyek, a hölgy még mindig bent van. Leülök, és felsóhajtok. Léptek közelednek, de nem törődök vele.

- Elnézést, ön Nishimura Tooru? – kérdi egy kedves női hang.

- Igen, én vagyok.

- Jó napot, Mika vagyok, Kamijo édesanyja.

- Jó napot! – hajtom meg magam.

- Sokat hallottam önről, csupa jót. Köszönöm, hogy vigyáz a fiamra.

- Téved, asszonyom. Több napja volt beteg, de nem vettem észre.

- Ne hibáztassa magát, nem ön tehet róla. Kamijo mindig ilyen volt. Ha beteg, akkor is folytatja a munkát. Régen, mikor még gyerek volt, akkor is ugyan ezt csinálta. Sajnos, elég könnyen megfázik.

Bíztatóan rám mosolyog. Kedves asszony.

- Kérem, vigyázzon a fiamra!

- Igyekszem. Nem lepi meg, hogy…

- Nem, egyáltalán nem. Nem érdekel, hogy ki van Kamijóval, ha ő boldog.

- Köszönöm – mosolygok hálásan.

- Tudom, hogy szereted a fiam, csak úgy áradozott rólad. El se tudom mondani, mennyire örülök, hogy újra boldognak látom. És ezt neked köszönhetem – mosolyog.

Könnyek csillognak a szemében. Nem tudok erre mit mondani. Nagyon zavarba hozott.

- Ne haragudjon, hogy letegeztem – szabadkozik.

- Semmi baj, nem zavar.

- Most mennem kell, kérlek, vigyázz a fiamra.

- Megígérem.

Hálásan rám mosolyog, majd elmegy. Kissé megkönnyebbülök. Nagyon kedves anyukája van a vámpírnak. Amint lehet, visszamegyek hozzá.

- Kyo? – nyöszörög.

- Felébredtél? – ülök le.

- Igen, nem olyan rég. Anya az előbb ment el.

- Találkoztam vele.

- Tényleg? – csodálkozik.

- Igen, nagyon rendes és kedves.

- Ez rá vall.

- Pihenj, még aludnod kéne.

- Mostanáig aludtam. – Méltatlankodik – Gyere ide! – tárja szét karjait.

Azonnal eleget teszek a kérésnek, és hozzábújok. Még mindig magas a test hője, de már nem éget. Hajamba túr, szorosan ölel. Végre biztonságban érzem magam a karjai közt. Mintha csak otthon lennénk, mintha semmi baj se lenne.

- Velem maradsz? – kérdi.

- Mire gondolsz?

- Most már nem kell rám vigyáznod. Nem kéne bemenned?

- Elvben, de üzentem Kaonak. Nem dől össze a világ, ha még kicsit lógok.

- Rossz vagy.

- Van olyan érzésem, hogy ennek páran örülnek.

- Most én nem értem, mire gondolsz.

- Toshi és Teru, nyilván örülnek, hogy együtt lehetnek. Kao is a családjával lehet. Die és Shinya, meg a te bandatársaid mit csinálnak, azt nem tudom.

Elmosolyodik, és szorosabban ölel. Nem kell sok, és megint elalszik. Az orvos jön, és benéz.

- Doki – sietek hozzá –, mikor engedik haza Kamijót?

- Amíg a láza teljesen el nem múlik. Pár nap, és mehet.

- Köszönöm.

Szerzek egy papírt, meg tollat, és írogatni kezdek. Este Mika-san ismét bejön. Magukra hagyom őket, és hazamegyek. Nem annyira jó, de most ez van. Teszek-veszek, aztán begépelem amit írtam, és elküldöm Kaonak. A hálóban, kicserélem az ágyneműt. Majd holnap kimosom a többivel együtt. Szerencsére, még van tiszta. Rossz egyedül aludni, nem tudok hozzábújni. Most a szoba sötétje nem barátságos, megnyugtató, hanem fokozza bennem a kínzó hiányérzetet. Szinte öntudatlanul, húzom magamhoz a párnáját, és szorongatom. Csakúgy árad belőle, a vámpír illata.

Reggel fáradtan kelek. Főzök egy kávét, és míg észhez térek, bekapcsolom a laptopot. Egy üzenet van, Kaorutól. Tetszett neki a szöveg, és míg nem megyek próbára, szünetet rendelt el. Ez kedves tőle. De ezek szerint, jól sejtettem. A többiek biztos örülnek, főleg Teru és Toshi. Legszívesebben, most azonnal bemennék a korházba, de nem teszem. Mika-san, biztos kettesben akar maradni a fiával, nem akarom őket zavarni. Addig inkább munkához látok. Van pár félkész szövegem, ideje, hogy befejezzem őket.

Délután fejezem be a munkát, és döntök úgy, hogy ideje bemenni. Összeszedem magam, elteszem azt a könyvet, amit a vámpír olvas. Nem meglepő módon, Anne Rice, Interjú a vámpírral című könyve az. Már meg se lepődök rajta.

A kórházban kellemes meglepetés fogad. Kamijo azonnal felfigyel rám, és hatalmas vigyor terül szét az arcán.

- Ha minden jól megy, holnap mehetek haza – fogad.

- Végre, valami jó hír! – vidulok fel.

Egy csókkal üdvözöl, majd a kezébe nyomom a könyvet.

Angyalbőrbe bújt démon 41. fejezet

Késő délután a konyhában tevékenykedek, mikor kopognak. Pontosabban dörömbölnek. Van egy tippem, hogy ki az. És milyen igazam van! Egy dühödt Kaoru áll az ajtóban. Alig nyitom ki, belöki és betrappol.

- Mi a jó franc van veled? Ha te vagy beteg, akkor oké, hogy nem jössz be, de… - dühöng.

- Halkabban, mert még Európában is hallanak téged! – mordulok rá.

- Leszarom! Miért nem jöttél be? Miért nem szóltál előbb, hogy gáz van?

- Azért, mert tegnap tudtam meg, hogy Kamijónak majdnem lázgörcse volt! – Villámló tekintettel meredek rá.

- Mi van? – higgad le azonnal.

Bemegyünk a nappaliba, és leülünk a kanapéra.

- Miről maradtam le? – néz rám Kao.

- Tegnap, mikor hazajöttem, itt volt Teru meg Hizaki. Közölték, hogy Kamijo elájult a próbán, a doki szerint közel állt a lázgörcshöz.

- Ezért hívtál fel hajnalban? – kérdezi lenyugodva.

- Igen. Nem tudom mit kéne tennem, hogy segítsek neki – Horgasztom le a fejem.

- Nem tehetsz sokat. A gyógyszerek segítik levinni a lázat.

Lemondóan sóhajtok. Igaza van, de ha nem teszek semmit, megőrülök a tehetetlenségtől.

- Ne beszélj így velem, mert szóltam, hogy nem fogok bemenni! – morgok.

- Igen, de reméltem, hogy csak álmodtam. Kyo, megértem, hogy aggódsz, de nem dobhatod el a munkát!

- De igen, és meg is teszem, ha ezzel neki segíthetek. Kaoru, te is ezt tennéd, ha a menyasszonyod lenne ilyen beteg.

- Ebben igazad van – Hajtja le a fejét. – De ez akkor sem megoldás. Nem hagyhatsz cserben minket.

- Nem hagylak cserben titeket, csak kényszerpihenőn vagyok.

- Ez nem ilyen egyszerű.

- Lehet, de nem érdekel! – csattanok fel.

Mondanék még mást is, de nyílik az ajtó. Kamijo támolyog ki a hálóból. Ez nem normális!

- K… Kamijo, te meg mit csinálsz? – ugrom fel.

- Csak egy bögre teáért megyek. – mondja. – Szia Kaoru!

- Nem mész sehova, csak vissza az ágyba! – mordulok az énekesre.

Leint, és megpróbál eljutni a konyháig. A kanapéig jut, mert elkapom a karját, és lenyomom az ülőalkalmatosságra.

- Itt maradsz! – utasítom.

Egy pokrócot terítek a vállára, és már megyek is a teájáért. Míg én az italt csinálom, beszélgetni kezdenek. Pár percig elmolyolok a teával, majd kiviszem neki.

- Ha hercegsége befejezte, kérem, fáradjon vissza a lakosztályába – lépek hozzájuk.

- Jól van, ha megittam, visszamegyek – bólint mosolyogva.

Szusszanok, és leülök mellé. Míg beszélgetünk, elfogyott az itala. Felsegítem, és eltámogatom a szobáig. Ágyba fektetem, betakarom, és visszamegyek Kaoruhoz.

- Szörnyen néz ki – jegyzi meg Kao.

- Mondtam – grimaszolok.

- Jól van – emeli fel védekezően a kezét.

Letelepszem mellé.

- Mit tegyek? Aggódom.

- Nem tehetsz semmit. Várni kell. Ha nem javul, hívj orvost.

- Az lesz. Viszont, itthon fogok dolgozni! – jelentem ki ellentmondást nem tűrően.

- Jól van, felfogtam.

Váltunk még pár szót, majd Kao hazamegy. Rendet rakok, majd bemegyek vámpíromhoz. Mélyen alszik, de a légzése szaggatott, verejtéktől csillog a homloka. Hozok egy hideg vizes borogatást, amivel megpróbálom lehűteni. Nyöszörög, de nem ébred fel. Melléfekszem, és átölelem. Szinte éget a bőre.

Egész este nem alszom, vigyázom Kamijo álmát. Nagyon nyugtalanul alszik, dobálja a fejét, nyöszörög. Sokat szellőztetek, borogatom, hátha segít. Egyszer–kétszer felébred, akkor sikerül belédiktálnom a lázcsillapítót, némi folyadékkal együtt.

- Ölelj át, olyan jó hűvös vagy – kéri.

Ölel magához. Nem kell kétszer mondania, azonnal hozzábújok. Szinte azonnal elalszik.

Csak hajnalban tudok pár órát aludni. Mikor Kamijo felébred, kikísérem a nappaliba, és ágyneműt cserélek.

- Jobban vagy? – hozok neki egy tál levest.

- Kicsit, nem kóvályog annyira a fejem – erőltet egy mosolyt.

Lassan kanalazza a levest. Minden falatot le kell erőltetnie a torkán.

- Nem bírok többet enni – adja vissza a tálat.

- Biztos? Kérsz valamit?

- Csak teát.

Bólintok, és szaladok a konyhába. Sietősen megfőzöm a teát, és a gyógyszerekkel megyek vissza.

- Nem mész dolgozni? – kérdi nyöszörögve.

- Mondtam már, amíg nem gyógyulsz meg, itt maradok. Kaoruval is megbeszéltem.

Gyenge mosolyra húzza ajkait.

- Gyógyulj meg hamar – kérem.

A szemébe nézek, és a tarkójára csúsztatom a kezem.

- Igyekszem.

Elmosolyodom, magamhoz húzom egy csókra. Elszakadok tőle, bemegyek a hálóba becsukni az ablakot, majd bekísérem. Alig kerül vízszintesbe, azonnal elalszik. Lázat mérek, de nem akar 39CO alá menni. Ha reggelig nem javul, orvost hívok. Ez nem mehet így tovább! Valamikor koradélután újra magához tér. Akkor eltámogatom a fürdőbe, hogy hűtőfürdőben részesítsem. Nagyon nem tetszik neki, de megkeményítem magam. Nagyon gyenge, de azért próbál szabadulni. Ebben a helyzetben erősebb vagyok, így a hűs vízsugár alatt tudom tartani. Csak akkor engedem ki, mikor már vacog. Szárazra dörgölöm, majd visszakísérem az ágyba. Kap még lázcsillapítót, és hagyom aludni.

Egész nap mellette vagyok, figyelem, vigyázok rá. Nem érzékelem az idő múlását, ő tölti ki minden gondolatom. Reggelig virrasztok. Homlokára teszem a kezem, de még mindig forró a bőre. Szinte fölösleges, de megmérem a lázát. Továbbra is 39CO. Elég volt, nem várok tovább! Hívom az orvost. Egy idős doki jön. Gyors vizsgálat után úgy dönt, mentőt hív. Megáll számomra az idő. Mikor észhez térek, a mentőben ülök Kamijóval együtt.

- Édes istenem, csak gyógyuljon meg! – fohászkodom már a korház várótermében.