15. fejezet

15. fejezet

A napok és a hetek összefolynak előtte, főleg a sok munka miatt. Néha tudunk kicsit lazítani, de nem túl sokat, hiszen kezdetét vette a stúdiózás. Vannak jobb és rosszabb napok, és hogy mikor tesz keresztbe nekünk a technika ördöge. Szerencsére elkerül mindet, így viszonylag nyugodtan és jó ütemben tudunk dolgozni. Néha el tudunk menni kicsit szórakozni, van hogy a Gaze néhány tagjával, vagy csak Kaial megyek el valamerre kikapcsolódni. Ez leginkább abból áll, hogy együtt ebédelünk valahol, vagy elmegyünk egy kocsmába kicsit iszogatni. Néha előbb odamegyek. hátha van egy szimpatikus lány vagy fiú, akivel eltölthetnék néhány kellemes percet. De nincs mindig kedvem vagy erőm ilyesmihez. Van, hogy csak haza megyek és beájulok az ágyba. Teljesen kimerít a munka, arról nem is beszélve, hogy nem élek valami egészségesen. Talán változtatni kéne ezen, de minek? Fölösleges, jó ez így. Mit számít, ha már így is mérgezem magam a cigivel? Egyel több vagy kevesebb rossz szokás már nem oszt vagy szoroz. Hiába fogadtam meg Kai tanácsát, néha eluralkodnak rajtam a depresszív gondolatok és érzések. Hogy egyedül vagyok, nem kellek senkinek és egy csődtömeg vagyok. Nem tehetek róla, így érzem. Nem tudom miért vannak ilyen hangulat váltásaim, pedig már úgy éreztem kezdek egyenesbe jönni. Talán azért, mert lassan egy éve szakítottunk Ayumival. Igen, biztos emiatt. Végre látom, a fényt az alagút végén. Igaz, pislákol, de legalább könnyebb már az életem. A fiúk szerint látszik, hogy nem vagyok annyira életunt és végre kezdek olyan lenni, mint régen. Én is így érzem, és ezt Kainak köszönhetem. A mosolya és a pozitív kisugárzása az, ami segít. Életvidám, optimista és ez átragad rám. Egyre jobban kedvelem, nagyon élvezem a társaságát. Bármikor szívesen töltöm vele az időmet, még akkor is ha csak együtt ebédelünk vagy csak elszívunk egy cigit a próba szünetében. Ő is észrevette, hogy nem zárkózom el annyira, mint korábban. Ő is sokkal vidámabb és nem aggódik értem annyi. Sok mindent elmondtam neki magamról, de azt még mindig nem, hogy miért voltam olyan, amilyen. Már nem fontos és nem is tartozik rá. Ez az én bajom, nekem meg megoldanom ahogy tudom. Majd csak túl leszek rajta. Időbe fog kerülni, de úgy érzem, sikerülni fog. Tanulok a hibáimból és megpróbálok jobb emberré válni, vagy legalábbis nem elkövetni azokat a hibákat, amik idáig juttattak. Azt nem élném túl, az egyszer biztos. Még egyszer nem! Ez az év maga volt a pokol. Azt hittem erősebb vagyok, de tévedtem. Remélem most már egyenesbe jön az éltem, vagy legalábbis kezdek túljutni a mélyponton.

Egyik reggel végre viszonylag kipihenten kelek. Végre tudtam rendesen aludni és nem is kell olyan korán menni, mert Zeronak és Tsusakának van egy kis elintézni valója. Mivel jól állunk, így Hizumi nem akad ki rájuk. Nem árt egy kis lazaság, főleg, hogy az utóbbi időben keményen dolgoztunk. Elvégzem a reggeli teendőket és egy kiadós reggeli után elindulok, hogy felhozzam a postát. Jobb ha itt vannak a levelek, nem akarok magammal  hurcibálni. Fütyörészve nézem meg a mai postát, hátha jött valami értelmes. Számlák, szórólapok, csak a szokásos. A kirakott kis kosárba dobom a reklámokat, ahol a nem kellő szóróanyagokat gyűjtik és akkor nem a folyosón dobálják szét az emberek. Már a lakásban vagyok, mikor valami felkelti a figyelmem.

- Ez meg? – egy díszes boríték.

Kibontom és egy meghívó az. Elolvasom és fordul velem a világ. Kihagy pár ütemet a szívverésem és a levegő is kiszorul a mellkasomból. Csak a második elolvasás után fogom fel, hogy mi áll benne. Ayumi, három hét múlva férjhez megy, és meghívott. Mindjárt elájulok, komolyan mondom. Ez most komoly? Csak egy év telt el, mióta szakított velem. Ennyit jelentett neki a kapcsolatunk? Mikor én kértem meg a kezét, legalább másfél évvel későbbre akarta az esküvőt. Lerogyok a földre, hátamat a falnak döntöm és zihálok. Nem kapok levegőt, ez csak egy rossz álom lehet. Ez nem lehet a valóság. Miért velem történik ez? Mit vétettem? Szerettem Ayumit, tényleg. Azt hittem ő is szeret, de ezek szerint tévedtem. Ennyit jelentett neki, az a tizenöt év, amit együtt töltöttünk? Minden, amit eddig felépítettek bennem, kártyavárként omlik össze. Érzem, hogy valami elpattan bennem és szilánkokra hullik. Szinte hallom, ahogy üvegként csilingelve törik össze a lelkem. Minden érzés egy pillanat alatt szertefoszlik, nem érzek már semmit. Felkászálódok és a dohányzóasztalra dobom a meghívót. Összeszedem magam és megyek próbára. Nem igazán jut el a tudatomig, hogy mit teszek, automatikusan csinálok mindent. Bent teszem a dolgom és amit elvárnak tőlem, próbálok mosolyogni, de ez csak egy fintor, meg se közelíti a valóságot. Minden olyan, mint eddig, max. jobban elgondolkodom. Nem tűnik fel senkinek semmi, de ez így van jól. Próbálok nevetni velük, bár kissé fásultan sikerül.

- Nem baj, haladás. Legalább mosolyogsz – vereget hátba Zero.

- Ez fintor, de a semminél több – nevet Hizumi.

- Kösz fiúk – mosolygok szívből.

Sokat és keményen dolgozunk, ennek köszönhetően a legújabb számok is gördülékenyen mennek, sikerült mindent egész jól begyakorolni. Ebédnél állunk meg, hogy mehessünk enni. Most is a Gazával megyünk, nem kell sokat várni rájuk, ezek szerint ők is éhesek. Uruha és Aoi kissé lemaradva követ minket. Nem gáz, had legyenek kicsit kettesben. Jó látni, hogy Uruha boldog. Régebben sokat áradozott Aoiról és mióta együtt vannak… mintha kicserélték volna.

- Kialudtad magad – lép mellém Kai.

- Miből gondolod?

- Ki van simulva az arcod, nem karikás a szemed.

- Tényleg?

- Igen és mintha jó kedved is lenn.

- Talán – gondolkodom el.

Mosolyogva megcsóválja a fejét. Még mindig nagyon tetszik ez a mosoly, főleg a kis gödröcskék. Talán ez tetszett meg benne, nem tudom, de már mindegy is. Elmegyünk ebédelni, jókedvűen beszélgetünk mindannyian. Csöndesen figyelem a társaságot, de úgy érzem, nem vagyok ott, hogy csak egy néző vagyok, aki kívülről figyeli az eseményeket. Néha belefolyok a történésekbe, de igazából mintha ott se lennék. Furcsa, de tényleg így érzem. A többieknek fel se tűnik, hogy szótlan vagyok, mintha ott se lennék.  Mikor néha hozzám szólnak mosolygok és válaszolok, de nem igen tudom, hogy mit. Mosolygok, de ez csak a látszat, belül semmit sem érzem. Ez rosszabb, mint hónapokkal ezelőtt. Akkor csak a fájdalom szaggatta a lelkem, de most azt se érzem. Mintha teljesen üres lennék, a lelkem meghalt. Megebédelünk, majd visszamegyünk a próbára. Nem igazán jutnak el az agyamig a történések, gépiesen csinálok mindent. A próbát se tudom annyira élvezni, mint korábban, talán azért, mert teljesen fölöslegesnek érzem magam, vagy mert nem tudom átérezni a zenét. A gondolataim egészen máshol járnak, ujjaim maguktól játsszák a ritmust. Furcsa, a zene se tudja feléleszteni a lelkem, vagy összerakni azt a milliónyi kis szilánkot, amivé széttört. Nem értem, miért? Miért küldte Ayumi azt a meghívót? Nem bántott már eleget? Miért kellett ez a kegyelem döfés? Mindegy, már nem számít. Elérte amit akart…

A nap végére egy kicsit javul a hangulatom, de nem sokat. Elég sokáig dolgozunk, de nem bánom, ez legalább leköt valamennyire. Ahogy megyünk haza, szembe jön velem Kai. Mikor meglát, felvillantja hatalmas mosolyát.

- Szia, most végeztetek? – vigyorog.

- Igen, fáradtak vagyunk.

- Akkor holnap találkozunk.

- Kérhetek valamit?

- Persze. Mit szeretnél?

- Sose hagyd abba a mosolygást.

- Oké… - nem érti, de bólint.

- Helyes – simítok végig arcán és megyek.

Még nem megyünk haza, ugyanis Zero kitalálta, hogy ünnepeljük meg a kemény munkát. Beülünk egy kocsmába, iszom pár sört a fiúkkal. Sikerül valami mosolyt varázsolnom a képemre, de a jókedvem csak látszat. Nevetek, hülyéskedek, de semmit nem érzek, csak ürességet. Sokáig iszunk és sok félét. Pár óra múlva érek haza az üresen kongó lakásba és ismét a nyakamba szakad minden. Üresség és fájdalom az egyetlen, amit érzek. De ezt már nem bírom elviselni. Szinte fel se fogom mit csinálok, csak akkor tudatosul bennem igazán, mikor a kád mellett ülök, kezemben a zsebkésemmel. Nézegetem a pengét, a raja csillanó fényt és kezem vékony bőrét ahol kidudorodik néhány ér. Vállat vonok és egy laza mozdulattal felvágom először a bal majd a jobb csuklóm. Felszisszenek ahogy a sötét vörös vér elkezd kibuggyanni a sebből. Pár perc, és semmi sem fáj. Lustán pillantok a karomra, amin végig folyik a vörös folyadék, és a lábaimnál egy hatalmas tócsában végződik. Egyre gyengébb vagyok. Lehunyom szemeim.

- Sajnálom – motyogom.

Halványan felrémlik előttem a barátaim arca, utoljára látom Kait és a hatalmas mosolyát. Kár hogy most már soha többé nem látatom. Hiányozni fog. A dobos arca elhomályosul majd szerte foszlik. Aztán megszűnik minden.

14. fejezet

14. fejezet

Túl jól alszom este, így alig tudok felkelni az ébresztőre és késve indulok. Nem örülök, szólok énekesemnek, hogy késni fogok, mert beragadtam a dugóba. Kivételesen nem szedi le a fejem, mert ő is elaludt. Remek, így nem fog hisztizni. Sikerül nagy nehezen beérnem a kiadóhoz és legnagyobb meglepetésemre az előtérben ott van Kai. Azonnal odasietek hozzá.

- Szia, mi a helyzet?

- Szia, nem sok – pislog rám, majd lehajtja a fejét.

- Szörnyen nézel ki. Baj van? – kérdezem aggódva.

- Semmi, nem sokat aludtam este.

- Miért?

- Nem fontos.

- De igen. Ne kamuzz nekem, látom, hogy bánt valami.

- Csak, fáradt voltam, és rosszul érintett, hogy úgy beszámoltál a kalandodról. Rég nem volt senkim, és Reita is heccelt ezzel – motyogja.
- Bocs – fintorgok.
- Semmiség – legyint és villant egy mosolyt.
Ez az a mosoly amit mindig látok az arcán és tetszik. Ez egy fintor.
- Mit szólnál ha együtt ebédelnénk? – vetem fel.
- Általában együtt eszünk.
- Nem úgy értem. Csak mi ketten.
- Oké, benne vagyok.
- A közeli ramenes?
- Az jó, ott finomat főznek.
- Helyes – vigyorgok és összeborzolom a haját.
Nevetve félre löki a kezem.
- Ne, reggel fésülködtem.
- Nem látszik.
- Mert összekócoltál – megböki a hasam.
- Eddig se látszott.
- Hékás!
Vigyorogva szaladok a próbatermünk felé. Kai is csak nevet. Búcsút intünk egymásnak és megyünk a dolgunkra. Nem sokkal utánam jelenik meg Hizumi és kezdhetjük a munkát. Jó a hangulatom, így könnyebben megy a zenélés és élvezem is. Ez mindenkire átragad és szórakozunk, olyan mintha megint a színpadon állnék és a rajongóknak zenélnék. Az újabb számok is könnyedén mennek, csak párszor kell megállni, mert valaki téveszt vagy kiesik a ritmusból, de nem probléma. Néha megállunk, hogy elszívjunk egy cigit, vagy igyunk pár kortyot, esetleg megbeszéljük valamit. Lassan eljön a kaja szünet ideje is. A Gaze próbaterme előtt várom, hogy kijöjjenek és elraboljam Kait egy ebédre. Nem kell sokat várnom, mert nyílik az ajtó és megjelenik Uruha és Aoi.
- Jé, te mit keresel itt? Fogadóbizottságot kapunk? – vigyorog Ruru.
- Fenét! A dobosodért jöttem.
- Miért? Van sajátod.
- De nem azt hívtam meg ebédre.
- Randiztok? – csodálkozik Aoi.
- Hülye, csak ebédelünk – jelenik meg Kai.
Gyorsan elköszön a társaitól és mehetünk. Ahogy elnézem, már jobb a hangulata.
- Nektek is jól megy a próba? – töröm meg a csendet.
- Fogjuk rá. Miért? – néz fel rám.
- Jó kedved van.
- Talán sírjak? – mosolyog.
- Dehogy! Isten ments! – emelem fel védekezően a kezem.
- Akkor?
- Reggel eléggé magad alatt voltál.
- Csak fáradt voltam, de már mindegy oké.
- Ittál kávét?
- Igen, az mindent megold.
- Ahogy mondod, a kávé az istenek itala.
Kirobban belőlünk a nevetés. Átkarolom a vállát és magamhoz húzom. Jókedvűen öleli át a derekam és megyünk a lifthez.
- Jó hallani a nevetésed – sikerül lenyugodnom.
- Miért?
- Nem tudom.

Mosolyogva megcsóválja a fejét és megyünk a közeli rameneshez enni. Elég sokan vannak, ami nem csoda, hiszen ebédidő van.

- Menjünk máshova? Vége a szünetnek mire sorra kerülünk – nézi a sort Kai.

- Nem tudom, hol lehet még jó enni?

- Gyere! – elkapja a karom és magával húz.

Jó erőben az, de ez nem csoda, hiszen dobol. Tsukasa is hiába vékony elég erős. Néhány utcával odébb vezet Kai és megáll egy hangulatos étterem előtt.

- Ehhez mit szólsz? – kérdi.

- Még nem voltam itt, de ha neked megfelel, nekem oké.

Felvidul és bemegyünk. Szerencsére nincsenek sokan. Választunk kaját, kifizetjük és leülünk egy nyugis sarokba. Jó sok ennivalót adnak és egész olcsó is.

- Hogy ízlik? Szeretem ezt a helyet. Gyakran járok ide, főleg, ha nem akarok főzni otthon. – kissé zavarba jön.

- Finom – nyammogok – Még nem voltam itt.

- Ha gondolod, máskor is jöhetünk.

- Benne vagyok. De ugye tudod, hogy ez úgy hangzott, mint egy randira hívás? – kuncogok.

Nagyot pislog és fülig pirul. Nem tudom megállni nevetés nélkül és átnyúlva az asztalon megsimogatom az arcát. Hatalmasra nyílnak a szemei és teljesen elpirul.

- Aranyos vagy ilyenkor – mosolygok.

Ha lehet, még intenzívebb vörös színt vesz fel az arca. Hogy terelje a figyelmét, inkább az ebédjével foglalkozik. Kuncogva megeszem a teriyakis csirkét és a rizst. Kicsit sokáig maradunk el, de nem izgat különösebben, végre tudtunk egy jót beszélgetni és meg is kajáltunk.

- Aludni akarok – nyafogok a liftben.

- Délutáni szundi?

- Igen.

- Még mindig szarul alszol?

- Annyira már nem. Talán csak a fél éjszakát töltöm ébren, de azt se mindig.

- Na, az már haladás.

- Ja, kicsit jobban is vagyok.

- Ennek örülök. Elmondod mi történt?

- Hosszú, majd – leintem – most nem akarok róla beszélni.

- Bocs – bűnbánóan lehajtja a fejét.

- Semmi baj – megeresztek egy mosolyt és összeborzolom puha tincseit.

Kilépünk a liftből és elindulunk a saját próbatermükbe, hogy folytassuk a munkát. Elálmosított a kaja, de a zene felébreszt és újult erővel vetem bele magam a munkába. Nagyon élvezem, nagy a lendület. Tsukasa annyira belemerül a dobolásba, hogy egyszer le is esik a székéről és eltűnik a dobok mögött.

- Hova lett? – néz hátra Zero.

- Itt! – áll fel dobosom.

Mindenkiből kirobban a nevetés.

- Basszátok meg, kösz az együtt érzést – morog Tsukasa, de ő is elneveti magát. Visszaül a helyére és egy cigi szünet után folytatjuk a próbát. A lendület kitart egészen estig. Mielőtt haza mennénk, egy jó fél órát lihegünk mielőtt haza mennénk. Kell egy kis pihenés, nagyon elfáradtunk. Az ujjaim zsibbadnak és szerintem már ujjlenyomatom sincs. Mikor sikerül elég erőt gyűjtenem, elindulok haza. A srácok is jönnek, de csak a parkolóig megyünk együtt, onnan elválnak útjaink, mindenki megy a kocsijához. Beülök és elindulok haza. Nem akarok rádiót hallgatni, most jól esik ez a kis csend. Ha minden igaz, holnap is csak próbálunk, ahogy egész héten. Remélem tudunk majd lassítani egy kicsit. Élvezem, hogy pörgés van, hogy tudunk haladni, de nagyon kimerítő. Jó lenne néha egy lazább nap. Vagy egy szabadnap. Jó ötlet, de nem mehetek. Lassan jön a stúdiózás, és ha azzal meg vagyunk, akkor lehet szó szabiról, de addig ki kell tartani. Csak túlélem valahogy. Ha más nem, munka után elrángatom Kait valahova. Vele nagyon jól érzem magam, és teljesen feltölt energiával. Nem tudom hogy csinálja, de nagyon jó hatással van rám.