Mi történt a régi Reitával? 4. fejezet

4. fejezet

Az állandó monotonitás és a mókuskerék magával ragad. Minden nap ugyanaz. Munka, aztán az itthoni egyhangúság. Vacsora, esetleg egy kis TV, fürdés aztán alvás. Azért egy kis szórakozásom is van, ha Ruru magával rángat inni. Másnap fejfájás és Pon morgása. Ez az, amiből nem kérek. Érem a bulik hívó szavát. Nagyon nehezen mondok nekik ellent, de megéreztem a szabadság ízét. Pon nem örül, de néha nekem is kell egy kis kikacsolódás. Igazán felszabadult akkor vagyok, és Ruru szerint kezd visszatérni a régi Reita, mikor a forgatások után velük megyek kocsmázni, és hajnalig iszunk. Ez az egész, az alkohol mámor, a másnaposság ismerősen ismeretlen világa.

Egy forgatással teli hét után, mikor végre vége a felvételeknek, elmegyünk bulizni. Csak annyi marad meg, hogy szól a zene, nevetünk a haverokkal, pia, cigifüst, minden ami kell. Reggel másnaposan, fájó fejjel, büdösen kelek és első utam a fürdőbe vezet, hogy kiadjam magamból az este elfogyasztott italmennyiséget. Pocsékul érzem magam, forog a világ, kis híján a gyomrom is kihányom.

Veszek egy hűsítő fürdőt és máris új emberként lépek ki a zuhany alól. Derékra kötött törülközővel jövök elő.

- Mintha új ember lennél – jegyzi meg Pon.

- Úgy is érzem magam – nyújtózom egy nagyot.

- Az jó – nyugtázza.

- Mi a baj? - borzolok szőke hajába.

Hatalmas barna szemeit rám mereszti és nagyokat pislog.

- Mi baj? - kérdezem és leülök mellé.

- Semmi, csak aggódom miattad – ismeri be.

- Miért?

- Ez a sok buli, a kimaradások, nem tudom merre vagy és mi van veled.

- Nem kell féltened, sose vagyok egyedül.

Csak morog valamit a nem létező bajsza alatt.

- Na, ki vele mi zavar? - sóhajtok lemondóan.

A hűtőhöz megyek, és töltök magamnak egy kis tejet. Az helyre teszi a gyomrom. Az, hogy nem hányom ki, jó jel. Az asztalhoz lépek és elveszek egy pirítóst párom tányérjáról.

- Csak az, hogy velem sose mész sehova. A barátaidnak az első szavára ugrasz, de csak nélkülem mész el – szomorodik el.

- Nem akarok vitatkozni, de régebben hívtalak, egy darabig jöttél, aztán nem akartál többet. Emlékezz vissza, hogy azt mondtad, hogy nem érezd ott jól magad és nem a te világod – jegyzem meg és cigire gyújtok.

Duzzogva issza tovább a kávéját.

- Ma dolgozol? - tereli a szót.

- Nem, ma pihenek. Megkaptuk a megérdemelt pihenőnket.

- De jó egyeseknek.

Önelégülten vigyorgok. Elmajszolom a pirítóst, jólesik a gyomrom. Nem laktam jól, de nem kell több étel. Ennyi is elég.

- Te meddig húzod az igát? - kérdezem.

- Ha minden jól megy, akkor kora este. Csak papírmunka lesz. Utána lenne kedved elmenni valahova?

- Hova?

- Emlékszel arra a rendezvényre? Ma este lesz.

- Tényleg? Elfelejtettem – ismerem be.

- Sejtettem. Pedig mondtam is párszor – szomorodik el és morog.

- Tehetek én róla, hogy a sok munka miatt elfelejtettem? - mordulok nem túl kedvesen.

Felhúzza az orrát, elpakol maga után és szó nélkül itt hagy.

- Kurva jó, mondhatom – morgom.

Pon duzzogva készülődik össze, és ide böffenti nekem, hogy „Szia” és elmegy. Vállat vonok, és inkább nem húzom fel magam. Megpróbálom kiélvezni a pihenőnapomat.

Egész nap a kanapén döglök a kanapén, cigizem és bámulom a TV-t. Hozzá tudnék szokni, hogy egész nap csak heverészek. A nagy lustálkodásban kimarad az ebéd. Ellenállok gitárjaim hívószavának, és nem veszem kézbe őket. Egész nap nem csinálok semmit, ami furcsa, de nagyon jó. Épp a kanapén heverészek, fejem a díszpárnán, távirányító a hasamon, mikor hatalmasat kordul a gyomrom.

- Enni kéne – állapítom meg.

Már öt óra is elmúlt. Ha minden igaz, Pon vagy most, vagy egy óra múlva végez. Hm... mit együnk? Kínai? Nem, inkább rendelek egy pizzát. Ha jól emlékszem a hűtő is üres. Előkeresem a telefonomat és rendelek két nagy pizzát. Majdnem elbóbiskolok, mikor zörög a zár.

- Megjöttem! - kiált Pon.

- Kanapé! - kiáltom, és felemelem a kezem.

- Hogy telt a napod? Ettél valamit? - kérdi és a karfára ül.

- Nem, de mindjárt megjön a pizza – mondom.

- Milyen pizza?

- Üres a hűtő, gondoltam rendelek.

- És?

- Mit és? Elvben nemsokára meghozzák – ülök fel.

Szinte végszóra megszólal a csengő. Felugrom és rohanok ajtót nyitni. És szerencsére a futár az. Kifizetem és boldogan megyek a vissza a nappaliba. Visszaülök a kanapéra és Pon kezébe nyomom az övét.

- Jó étvágyat – vigyorogva kinyitom a dobozt.

- Azt hittem elmegyünk valahova enni – pislog értetlenül.

- Nem szóltál, nekem kimaradt az ebéd – vonok vállat, és magamhoz veszek egy újabb szeletet.

Vállat von, és enni kezd. Míg elmajszoljuk a pizzát, csöndesen elmeséli a napját.

- És te? - kérdezi.

- Nekem nincs mit mondanom, egész nap meresztettem a seggem – vonom meg a vállam.

Kuncog egy sort és jókedvűen megeszi az utolsó szelet pizzát. Jóllakottan dőlök hátra és nyújtózom egy nagyot.

- Indulhatunk? - kérdi, mikor a dobozokkal megindul a konyha felé.

- Hova? - kérdezem.

- Megint elfelejtetted – sóhajt lemondóan.

Nagyban gondolkodom, aztán beugrik.

- A rendezvény! - világosodom meg – Mikor van?

- Ma egész nap. Ha minden igaz, este tízig van.

- Aha. Gondolom akarsz menni.

- Kitalálom, megint felhívott Uruha, és el akarsz menni vele kocsmázni.

- Egyáltalán nem.

- Akkor? Ha nem akarsz menni mondd meg.

- Nem erről van szó, csak megkérdeztem. Minek kombinálsz?

- Nem kombinálok, csak azt hittem találsz nálam jobb elfoglaltságot.

- Inkább azt mondd, mikor akarsz menni – simítom hátra a hajam.

- Most.

- Oké, csak összeszedem magam – felállok és eltűnök a szobában.

Feltúrom a szekrényem és egy fekete ing mellett döntök, amin egy koponyát rózsák és tövisek vesznek körül. Fekete farmer, láncok, pár karkötő és gyűrű. A fürdőben is is pepecselek egy kicsit.

- Jössz már? Rosszabb vagy, mint egy menyasszony – nevet.

- Ha már macsó vagyok, úgy is kell kinéznem – jegyzem meg.

Mosolyogva megcsóválja a fejét.

- Gyere ide – nyújtom ki felé a kezem.

Nem kell kétszer kérnem, ölelésembe simul és lágyan megcsókol.

- Menjünk – lép hátra.

Sóhajtok és hagyom, hogy maga után rángasson. Mielőtt megkérdezhetném melyikünk kocsijával menjünk, máris az enyémhez megy.

- Egy cigit elszívhatok? - kérdezem.

- Menjünk már! Nem akarok lemaradni az egészről – toppant egyet a lábával.

- Nem is tudom kire kellett eddig várni – motyogom.

Morran egyet és beszáll a kocsiba. De jó, máris annyi a kis békének.

- Tudod merre kell menni? - kérdezem mikor elindítom a kicsit.

- Igen.

- Akkor navigálj.

Mit ne mondjak, párszor el is tévedünk. Nagy nehezen végre megérkezünk. Amint lehet, Pon karon ragad és már rángat is magával. Unottan hagyom, hogy egyik pulttól a másikig rángat, nem igazán tudok megállni és nézelődni. Van itt minden, anime, manga és számtalan ehhez kapcsolódó cucc. Seiyuuk is jöttek, színészek, elég nagy hangvételű az esemény. Hosszan elidőznék néhány standnál, keresgélek, hátha találok pár dolgot, de Hiroto nem bír megmaradni.

- Gyere, ott vajon mi van? - mutat egy másik pultra.

- Várj már! Nem zavar, hogy én nézelődök? - morranok.

- De... én meg szeretném nézni – néz nagy szemekkel.

- Akkor menj. Nem vagyunk összenőve – mondom.

Hitetlenkedve pislog rám, de inkább a mangáknak szentelem a figyelmem. Találok pár érdekes dolgot, amit meg is veszek. Sokáig tart mire megtalálom Pont. A büfében ül, kólázik és egy szatyrot szorongat.

- Meg vagy végre – állok elé.

- Nem én tűntem el – jegyzi meg.

- Ez most szemrehányás? - vonom fel a szemöldököm.

- Nem.

- Akkor? Nagy mindegy. Mit szereztél? - bökök a zacskóra.

- Csak pár apróságot. Már régóta kerestem ezeket, és most végre megvannak, ráadásul olcsóbb volt, mint a boltban – mutatja meg őket.

Letelepszem mellé. Sorra mutogatja a mangákat, pár figurát és cosplay holmit amit szerzett.

- Mik lesznek még? - kérdezem.

- Hmm... lesz pár vetítés. Azokat megszeretném nézni.

- Melyiket? - kérdezem.

Megszerzem a programfüzetet. Megmutatja melyik érdekli és elkerekedik a szemem.

- Nem gondolhatod komolyan – hörrenek.

- Miért? Tudod mennyire szeretem és mióta várok erre – kezd nyafogni.

- Az lehet, és tudom, hogy ezért nyavalyogtál, de értsd meg, nem gondolhatod komolyan.

- Miért?

- Láttad meddig tart?

- Igen, éjfélig. Utána haza mehetünk, ígérem – simít végig a combomon.

- Arra gondolsz, hogy nekem holnap dolgoznom kell. Szerinted mikor kerülünk ágyba? Hajnali egykor, vagy még később. Mit gondolsz, hogy megyek be dolgozni? - vonom fel a szemöldököm.

- Tudsz majd aludni – von vállat – Amúgyis, egész nap lustálkodtál.

- Kösz, kedves vagy. Néha arra is gondolhatnál, hogy én mit akarok.

- Ezzel azt mondod, hogy nem figyelek rád?

- Kiforgatod a szavaimat – sóhajtok fel.

- Akkor ki vele, mit akarsz? Menj nézelődni – int.

Vállat vonok.

- Kimegyek cigizni – állok fel és megyek ki.

Eszem megáll. Alig szívom el a cigim, Pon megjelenik.

- Hm? - fordulok felé.

- Nagyon eltűntél.

- Mondtam, hogy kijövök bagózni.

- Tudom. Menjünk haza – sóhajt lemondóan.

- Azt hittem meg akarod várni a vetítést.

- Igen, de mondtad, hogy aludni akarsz. Úgyhogy menjünk, majd megvárom amíg leadják a TV-ben.

- Hé, mi a baj? - fogom két tenyerem közé az arcát.

Mélyen a szemébe nézek, de nem mond semmit. Nem állja a pillantásom, kiszabadítja magát és a kocsi felé megy. Utolsót szívok a cigiből, eldobom a csikket és követem. Már a kocsinál toporog. Nem mondja ki, de látom rajta, hogy duzzog.

- Ki vele, mi bánt – nyitom ki a kocsit és ülök be.

- Semmi – morog.

- Ez nem igaz. Ismerlek. Duzzogsz.

- Nem is! - vágja rá magas hangon.

Egészen hazáig nem hajlandó megszólalni. Otthon se hagyja abba a hisztit. Tüntetően elmegy fürdeni, meg se vár, úgy megy aludni.

- Hisztis – morgom.

Mi történt a régi Reitával? 3.fejezet

3. fejezet

A reggel az ágyban talál. A beáradó napfény szintek kiégeti a retinám csukott szemhéjaimon keresztül is.

- Mi a...? - nyögöm.

Alig mozdulok meg, fejembe éles fájdalom hasít. Ahogy felülök, a gyomrom görcsbe rándul. Befogom a szám, és sikerül a feltörő böfögést hányás nélkül megúszni. Még csak az kéne, hogy összerondítsam az ágyneműt! Sok mindent kibírok és elviselek, de a hányást nem. Már a szagától bukfencezik a gyomrom. Ha lehet, nem pátyolgatom részeg barátaimat, mert ha kidobják a taccsot, félek, hogy én is kipakolok. Ruru az egyetlen, aki miatt túl tudok lépni ezen undorom felett. Mondjuk a gitáros az más. Ő a legjobb barátom. Tudom, hogy bármekkora szarban is legyek, még az éjszaka közepén is egy telefonomba kerül és jön segíteni. Ahogy ez rám is igaz. Bármi van, számíthat már. Nehezen leküzdöm a hányhatnékot és lassan felállok és mosdóba araszolok. Forog a szoba és a gyomrom. Kijutok a mosdóba, és alig térdelek le a nagy fehér istennő elé, elmondok egy imát. Amint lehet, lehúzom alkotásomat, nehogy még egy jöjjön, bár nem tudom mit adhatnék még ki magamból. Max. epét és gyomorsavat, mert más nincs bennem. Mélyeket lélegzek, majd mint elég erőt érzek magamban, felállok, hogy fogadt mossak. Veszek pár mély lélegzetet, megmosom az arcom és kezdődhet a reggel.

- Milyen régen volt – mosolyodom el egy pillanatra.

Régen elég sok reggelem kezdődött így. Szép, de egyben undorító. Kicsit tovább tart a reggeli készülődés mint általában, de sikerül nem elkésni.

- Na, milyen volt cimbi? - zuhan a nyakamba Ruru.

- Szerinted? - mosolygok rá.

- Már megérte berúgni! - kiált.

Hajamba túr és előre siet. Válasz helyett utána ügetek és a seggére csapok, mire feljajdul. Jó hangulatban telik a próba. Sokkal felszabadultabb vagyok. Ugyan az egyetlen dolog, amivel hadi lábon állok, az az evés. Csak egy szendvicset tudok megenni. Több nem megy. Leginkább csak vedelem a vizet, szinte öt percenként megyek a mosdóba, de legalább kitisztul a szervezetem tisztul, és éhes se leszek, a víz megadja a teltségérzetet. Jókedvű beszélgetésünket a mobilom idegesítő csörgése szakít ki gondolataimból. Hiroto keres. Vajon mit akarhat?

- Hallgatlak – mondom.

- Gondoltam felhívlak, élsz-e még – morog.

- Miért morogsz? - sóhajtok fel.

- Szerinted? Eltűnsz, éjszaka nem jössz haza, valamikor hajnalban kerültél elő és hulla részeg voltál. Emlékszel valamire?

- Nem sokra. Csak hogy iszunk Ruruval.

- De még mennyit! - kiált vidáman gitárosom.

- Kuss! - lököm le a kanapéról.

- A seggem! Ez fájt! - nyafog.

- Ez mi volt? - kérdi Pon.

- Csak Ruru – legyintek.

- Aha. Hülye kérdés, de ma józanul haza találsz?

- Ezt úgy mondod, mintha többet látnál részegen, mint józanul, és állandóan kimaradnék – méltatlankodom.

- Nem is – duzzog.

- Mindegy, hagyjuk – legyintek.

- Szerintem is. Na, haza jössz?

- Persze, hogy mikor, nem tudom - vonok vállat.

- Megint inni mész? - duzzog.

- Nem, csak van egy fölpörgött chibi, akiben túlteng az énekelhetnék.

- Jól van, nem kell azonnal megenni.

- Nem eszlek meg – dörzsölöm meg fáradtan a szemem.

- Mindegy, ha kedved tartja jössz – azzal leteszi a telefont.

- Kami-sama – sóhajtok fel.

- Mi baj? - kérdi Kai.

- Semmi, inkább folytassuk – állok fel.

Kézbe veszem hangszerem, elfoglalom a helyem és végre kezdhetünk. Sokáig tart a munka, de az most nem zavar. Vegyes érzésekkel indulok haza. Remélem Pon nem akar most balhézni, mert nagyon hozzá se kedvem, se türelmem. Egy hideg sört akarok, semmi mást!

- Megjöttem! - kiáltom, ahogy belépek.

- Szia! Látom, Ruki tényleg munkamániás – jegyzi meg, miután üdvözlésképp megcsókol.

- Nem csak ő az. Kicsit belelendültünk mindannyian.

- Egy kicsit? - kérdi mosolyogva.

- Aha, kicsit nagyon – mosolygok.

- Vacsi?

- Nem vagyok éhes – mondom és előszedem a hőn áhított sört.

- Ahogy gondolod – von vállat.

Ő azért megvacsorázik. Míg eszik leülök mellé, és elolvasom az újságot.

- Haragszol rám? - kérdi agy sokára.

- Nem, kellene? - pillantok rá.

- Csak mert morcosnak tűnsz – teszi le az evőeszközöket.

- Csak fáradt vagyok – teszem le az újságot.

Némán bólint és elpakol maga után. Gyorsan megiszom a söröm, az üres dobozt pedig kidobom.

- Szeretnél valami? - kérdi kedvesen.

- Csak fürdeni és az ágyat.

Fülig szalad a szája és elkapja a kezem. Felhúz és maga után húz a fürdőbe. Lágyan megcsókol miközben lassan leveszi a pólóm. Viszonzom csókját, lassan megszabadítom ruháitól. Kedveskedve beállítom magam mellé a zuhany alá és megmosdatjuk egymást. Az érintésekben nincs semmi vágykeltő, ez csak kedveskedés, kölcsönös szeretet.

- Tényleg nem értem miért takargatod az orrod. Nagyon aranyos – piszkálja meg az orrom.

- Szerinte nem az – vonom meg a vállam.

- Ne morogj. Néha egy macsó is lehet aranyos – incseleg.

- Én nem akarok aranyos lenni – mordulok.

Felsóhajt és megcsóválja a fejét. Lemossuk egymásról a habot és végre irány az ágy. Hiroto megvárja míg elhelyezkedem, aztán jön ő is.

- Szeretlek Rei – suttogja.

Elmosolyodom, nyaka hajlatába fúrom az arcom és már alszunk is.

Mi történt a régi Reitával? 2. fejezet

2. fejezet

Reggel a kiadónál hatalmas meglepetés fogad, nem Aoira kell várnunk. Gitárosomról tudni kell, hogy ha az élete múlna rajta se tudna pontos lenni. Megszoktuk már, hogy fél órát kell rá várni, de most Uruha is túl tesz rajta. Ruki egy dívát is megszégyenítő hiszti és fejmosásban részesítette a beeső utolsó bandatagot, végre kezdhetünk.

- Reita! - kiált Uruha a szünetben.

- Hm? - fordulok felé, és cigire gyújtok.

- Ma eljössz velem kocsmázni? - kérdi.

- Nem ittál eleget tegnap? - vonom fel a szemöldököm.

Fülig szalad a szája, és dinka mód elkezd vihogni.

- Ugyan már haver! Ne mondd, hogy Péntek este otthon akarsz ücsörögni – méltatlankodik – Figyelj rám! Fiatal vagy és olyan macsó, akiről csak álmodni tudnak sokan. Miért nem élvezed az életet amíg megteheted? Még nincsenek kötöttségek, van lehetőséged, pénzed, társaságod és időd is. Később ráérsz otthon ülni. Most még élvezd az életet és tedd meg amit akarsz. Nem vagy összenőve azzal a kis sráccal. Ne mondd, hogy egy estére nem tud nélkülözni. – nevet.

- Végülis... - gondolkodom.

- Vagy hívd el magaddal, mit bánom én, csak mozdítsd ki a segged a négy fal közül.

- Nem szeret bulizni. Inni se szokott, mert nem szereti az alkoholt.

- Ez felnőtt vagy gyerek? - fintorog Ruru – Már megbocsáss, de mióta idomulsz ennyire másokhoz? Korábban teljesen a magad ura voltál, nem tűrted, hogy valaki megmondja mit csinálj. Hol van azaz Akira, akivel régen átmulattam és ittam az éjszakát? Aki benne volt minden buliban és kocsmázásban? - mélyen a szemembe néz.

Nem mondok semmit, hanem elgondolkodom szavai értelmén. Van igazság abban amit Ruru mond. Tényleg, minek üljek otthon, mikor szórakozhatok is? Mi lenne otthon? Semmi, legfeljebb beszélgetnénk és bámulnánk a TV-t.

- Tudod mit? - szólalok meg kis gondolkodás után – Benne vagyok. Menjünk! - vigyorgok.

- Végre! - kiált és rám ugrik.

Majdnem elborulunk, de megtartom.

- Menjetek szobára! - kiált Ruki.

Leteszem gitárosomat, és az énekesnek nemzetközi jelzéssel adom tudtára, hogy mi a véleményem a megjegyzéséről. Aoi jót nevet rajtunk. Kai rácsap az egyik cintányérra, mire mindannyian elhallgatunk.

- Tudom, hogy Péntek van, de bírjatok magatokkal még egy kicsit – kéri.

- Na, gyerünk. Minél előbb végzünk, annál előbb mehetünk – veszi kézbe Aoi a gitárját.

Magamhoz veszem hangszerem, megvárom míg Kai beszámol, és csatlakozom hozzá. Egész jól megy a próba további része. Annak ellenére is, hogy agyam folyamatosan zakatol. Szerencsére a zene leköt, de mikor végre leteszem basszeremet, újra megrohan a kettős érzés. Tudom, hogy Pon nem fog örülni, hogy nem szóltam neki korábban, hogy kimaradok estére, meg hogy egyáltalán nem megyek haza hozzá. A másik oldalon meg ott van, amit Ruru mondott. Igaza van, mert tényleg mikor bulizzak, és éljem ki magam ha nem most? Most még nincsenek kötöttségek, van pénzem és lehetőségem, a társaságról nem is beszélve. Ahogy drága gitárosom korábban mondta: „Ráérsz majd nyugdíjas korodban otthon ülni.” Előkeresem a telefonom és felhívom Hirotot, nehogy az legyen, hogy már annyira se számít nekem, hogy felhívjam. Nincs szükségem egy újabb hisztire, ahol én legyek a szemét dög.

- Szia! - csendül vidáman Hiroto hangja.

- Szia, azért hívlak, hogy ne várj este – mondom.

- Mi? Miért? - értetlenkedik.

- Megbeszéltem Ruruval, hogy elmegyünk inni.

- Mikor találtátok ki?

- Most, az ebédszünetben.

- Akkor mikor jössz haza? - kérdezi duzzogva – Azt hittem elmegyünk valahova – szomorodik el a hangja.

- Majd legközelebb. Egy estét kibírsz nélkülem, nem? - morgok.

- Igen – sóhajt lemondóan – Akkor kitalálok valamit. Szeretem volna, ha itthon vagy velem.

- Majd legközelebb. Szeretnék kikapcsolódni egy kicsit.

- Velem nem tudsz?

- Másra van szükségem. Szükségem van egy kis bulizásra.

- Velem nem tudsz? - motyogja.

- Más kell nekem. Este ne várj meg, majd megyek – azzal bontom a vonalat.

Megint kezdte volna. A lelkemre beszél, hogy megsajnáljam, és ne hagyjam egyedül, és vele legyek. Ezt sose szerettem. Nekem szükségem van arra, hogy néha kitomboljam magam.

- Na, mi van? - kérdi Ruru.

- Mehetünk – fordulok felé.

Vigyorogva átkarolja a vállam és nevetve megyünk a legközelebbi kocsmába. Hagyom, hogy Ruru vezessen, ő tudja melyik a legjobb hely. Egy közeli felkapott pub-ba megyünk. Ugyan még csak késő délután van, tele van a hely. A zene hangos, a pultnál alig van hely, kisebb boxokat egy paravánok választják el egymástól. Minden boxhoz tartozik egy asztal és négy szék.

- Hova üljünk? Hátra? - kérdezem.

- Dehogy, hova gondolsz? - horkan.

Értetlen pillantásom látja még jobban elvigyorodik.

- Itt maradunk a pultnál. Használd ki, hogy ilyen jó pasi vagy – vigyorog.

- Én? Jó pasi? Na ne röhögtess – horkanok és odafurakodok a pulthoz.

- Ritka nagy marha vagy – csóválja a fejét.

- Mert?

Csak megcsóválja a fejét és int a pultos lánynak. Igazán csinos, hosszú fekete haj, benne pink csíkok, egy olyan felső, ami alig takar valamit és kiemeli formás alakját.

- Sziasztok, mit adhatok? - mosolyog.

- Mit igyunk? - fordul felém Ruru.

- Kezdetnek egy-egy sört. Aztán meglátjuk – mondom.

- Ez az! - kiált barátom és hátba vereget.

- Máris – ahogy a lány megfordul, kacéran rám kacsint.

- Te, ugye tudod, hogy mást is adna neked, ha kérnéd? - kuncog gitárosom.

Csak horkanok egyet.

- Már csak a seggek kellenek neked? Vagy csomót kötöttél a farkadra? - kekeckedik.

- Nem, nem csak a seggekre mozdulok rá, és csomót a te nyakadra fogok kötni, ha nem szállsz le rólam.

Jót nevet és cigire gyújt. Szinte végszóra megjön a lány a két sörrel. Kifizetem és koccintunk. Ahogy belekortyolok a hideg és keserű sörbe, jóleső bizsergés fut végig rajtam. Leteszem a korsót és nagyot sóhajtok.

- De jó – motyogom.

- Látod, tudtam, hogy erre van szükséged – vereget hátba Ruru.

- Ennyire látszott?

- Mondhatsz bárkinek amit akarsz, de engem nem tudsz becsapni. Ismerlek, méghozzá nagyon jól. Áruld el, mikor voltál utoljára bulizni? - néz rám komolyan.

- A koncert utáni after party is számít?

- Nem.

- Régen – ismerem be.

Így bele gondolva, nagyon régen nem buliztam. Mikor Hirotoval megismerkedtem szinte minden nap, főleg hétvégén elmentem Ruruval meg a banda többi tagjával inni és bulizni. Leginkább Uruha és én jártunk el. Ebből kicsit visszább vettem, mert Pon nem szeret annyira bulizni. Akkoriban nem bántam annyira, jó volt kicsit lassítani. Azóta nem tudom mi van, mintha egy helyben toporognék. Elfogy a sör, következőnek Ruru rendel valami töményet. A pincér lány két-két poharat rak elénk.

- A vendégeim vagytok – mosolyog csábosan.

- Kösz szépségem – dorombolja Ruru.

Egy kortyra megiszom az italt. Marja a torkom, alig kapok levegőt.

- Elszoktál a piától – állapítja meg barátom.

- Nem mondod? - gúnyolódok.

- Azzal a gyerekkel eljártok egyáltalán valahova? Szoktatok inni?

- Nem gyerek, de mint már mondtam, nem igazán, mert nem szereti az alkoholt.

- Attól te még eljárhatsz a barátaiddal – jegyzi meg egyszerűen.

Mint mindig, most is igaza van.

- Ne csámcsogj a magánéletemen – morranok és megiszom az ajándék italt.

Szerencsére Ruru megkímél és inkább minden mást szóba hozunk, kivéve a zenét. Végre nem zenészek, hanem barátok vagyunk. Felemlegetünk ciki és vicces szituációkat, amiket átéltünk. Ruru mesél a buli élményeiről, meg hogy milyen érdekes helyzetekbe került.

- Komolyan – vihog a sokadik sör után – nem tudom, hogy jutottam el abba a klubba, a mai napig nem tudom. Az meg más kérdés, hogy jutottam utána haza – magyaráz.

- Mit tudsz? - mosolygok.

- Azt, hogy a város másik végében voltam, meg jó hely.

- Honnan tudod?

- Visszamentem – mondja nemes egyszerűséggel.

Jót mosolygok rajta. Megígéri, hogy elvisz oda. A hangulatom egyre jobb, felszabadultan nevetek, viccelődök. Végre úgy érzem, újra fiatal vagyok, élek, nincsenek gondok, nincs semmi, csak a jó hangulat, a pia és a legjobb barátom. Már nem tudom mennyit ittam, de az alkohol jótékony mámora elragad magával. Régen nem éreztem ennyire könnyűnek magam és a fejem. Furcsa ez a könnyedség, mégis ismerős. A világ kicsit kibillen a megszokott kerékvágásból, de nem bánom. Most végre azt teszek, amit akarok, élvezem az életet. Végre nem kell semmivel törődnöm, élek a mának, csak a most számít. Olyan régen tapasztaltam ezt az érzést, hogy már majdnem elfelejtettem. 

Mi történt a régi Reitával?

1. fejezet

Reita pov

Egy újabb unalmas este vár rám. Már előre sejtem. Mint általában, vacsora aztán jobb esetben bámuljuk a tévét, talán szex, de az se biztos. Kíváncsi vagyok Hiroto mit főz. Reggel nem volt semmi, tegnap is rendelni kellett, mert elfelejtett bevásárolni, pedig megkértem. Mikor este hulla fáradtan haza értem, még volt egy nagy veszekedésünk is, hogy ő reggel elaludt és majdnem elkésett a munkából, és ezért nem vásárolt, délután meg annyi dolga volt, hogy nem volt rá ideje. Aha, én meg hajnalban keltem, egész nap hajtás volt, csak a srácokkal tudtam enni. És persze, megint én voltam a rossz, hogy nem veszem figyelembe, hogy mennyi a dolga, nem tud ezer felé szakadni. Talán olyan nagy kérés, hogy dobjon össze valamit? Nem várom el, hogy három fogásos vacsorával várjon, de mikor fáradtan és éhesen haza érek, szeretném, ha kapnék pár falatot. Azt is megkaptam, hogy elég goromba vagyok mostanában. Ez igaz, de a munka miatt. Nekik nincs semmi, csak próbálnak meg fotózásra járnak. Na mindegy. Pon hajlamos túlreagálni dolgokat, és beképzel pár dolgot. Ezen már nem is akadok fenn. Az ilyenekből van elegem, mert nekem is sok a dolgom, nem csak neki. Na mindegy.

- Rei, eljössz velem inni? - karolja át a nyakam Ruru.

- Most nem, fáradt vagyok. Vacsorázni akarok.

- Meghívlak – győzköd.

- Nem lehet, megígértem Ponnak, hogy megyek.

- Ahogy gondolod. Kár, jó lett volna kicsik kikapcsolódni. Tudod, szórakozni, kiengedni a gőzt.

- Tudom, ne is mondd. Mennék, de megígértem – fintorgok.

- Te meg az ígéreteid – nevet.

Fintort vágok. Hát igen, nem vagyok tökéletes, de az ígéreteimet megtartom, még akkor is, ha lenne jobb dolgom. Most is inkább mennék Ruruval kocsmázni és bulizni egy jót, de vár haza Pon. Lehet lehiggad, és lesz valami változatosság a hétköznapokban. A parkolóban kissé irigykedve nézek Ruru után. Jó neki, szabad mint a madár. Én is mennék, de Pon nem igazán szeret bulizni. Inkább kisebb társaságban szeret beszélgetni, zenét hallgatni. Ez nekem sincs ellenemre, de néha kell az ereszd-el-a-hajam-buli. Na, majd elrángatom valahova.

Haza felé menet azon gondolkodom mi legyen. Ha jól emlékszem ma lesz az a focimeccs, amire egész héten vártam. Aha, ma lesz. Ha kicsit sietek, még lesz idő megvacsorázni kezdés előtt. Pon ragaszkodik hozzá, hogy együtt, a konyhában együnk. Haza érve nehezen találok parkolóhelyet, de végre le tudom tenni a kocsit. Elég hűvös van, így összehúzom a dzsekimet. A lépcsőházba érve a lépcsők felé veszem az irányt. Nincs kedvem liftezni. Az utóbbi pár napban amúgy is vacakol. Nem akarok bent ragadni. Felérve a megfelelő emeletre előkeresem a kulcsaim és nyitom az ajtót.

- Megjöttem! - kiáltom.

Alig veszem le a cipőm, dobogás és Hiroto már a nyakamban csüng és megcsókol.

- Végre itt vagy – vigyorog. – Kész a vacsi – enged el.

- Mit főztél?

- Olasz kaját. Jó lesz?

- Igen, éhes vagyok.

- Ettél ma valamit?

- Nem sokat.

- Nem helyes.

Vállat vonok. Míg szétosztja a kaját, kezet mosok és átöltözöm. Mire kiérek, már gőzölög a tányéromon a tészta.

- Milyen napod volt? - kérdezem két falat között.

- Fárasztó. Egész nap fotózás volt, meg utána papír munka. Teljesen ki vagyok – nyafog.

- Az még elég könnyű nap – jegyzem meg.

- Mert? Neked talán könnyebb volt a napod?

- Új számokat próbáltunk, senkinek sem ment, szóval feszültség az volt. A nap végére csak három számmal végeztünk, úgy, hogy még volt egy három órás eligazítás, meg a rendeléseket és a leltárt kellett leadni.

Ahogy ezt elmondom, inkább elhallgat és az evésnek szenteli a figyelmét. Nem szeretem, mikor csak nyafog, főleg, mikor nekem is felbasszák az agyam.

- Mikor mentek turnéra vagy forgatni? - kérdi pár perc múlva.

- Egyelőre nem utazom el. Majd pár hónap múlva, ha minden igaz. Miért?

- Csak kíváncsi voltam. Tudod, nagyon jó, mikor itt vagy velem.

Elmosolyodom szavai hallatán. Jól esnek, tényleg.

- Jól laktál? Kérsz még valamit? - kérdi, mikor már a tányérokat pakolja a mosogatóba.

- Csak egy sört – sóhajtok.

A hűtőből megszerzem áhított hideg, keserű italomat. Felbontom és belekortyolok.

- Istenem, de jó! – sóhajtom.

Pon mosolyog rajtam. Számomra ez a vége a napnak. Egy sör, és utána nem vagyok hajlandó munkával foglalkozni. Tökéletes lezárása a napnak. Át megyek a nappaliba, és bekapcsolom a TV-t. Épp most kezdődik a meccs. Cigire gyújtok és a kanapé közepén elterpeszkedem. Nem sokkal később Pon is megjön. Mellém telepszik, felhúzza a lábait és hozzám bújik. A kanapé támlájára teszem a karom, ő még közelebb jön. Csöndesen nézzük a meccset.

- Akira, lesz majd egy kiállítás. Ingyenes, mindenféle érdekes előadással és programokkal. Van kedved elmenni? - pillnat rám kérlelve.

- Mikor lesz?

- Hétvégén.

- Az nem fog menni. Sokáig próbálunk majd Pénteken, és Szombaton lesz ez interjú ahova Ruruval megyek.

- Mikor lesz?

- Tíztől délig.

- Akkor utána el tudunk menni. Nem kell semmit csinálni, szóval tudsz majd pihenni – vágja rá.

- Nem gondolod, hogy aludni is szeretnék?

- Alszol utána.

- Majd megbeszéljük – mordulok.

Már megint kezdi. Ilyen nincs. Miért van az, hogy ha egyszer lenne egy kis pihenő időm, akkorra szervez valamit, és addig hisztizik, míg el nem éri amit akar? Miből gondolja, hogy a szabadidőmben el akarok menni bárhova is? Aludni akarok! Hogy meggyőzzön, elkezdi ecsetelni a programokat, meg hogy mik lesznek, de nem érdekel. Inkább a meccsre figyelek. Az jobban leköt. Végül csak elhallgat, és teljesen a focira tudok figyelni.

A mérkőzés után nyújtózom egy nagyot. Teljesen elzsibbadtam.

- Gyere fürdeni – mosolyog pajkosan.

Mosolyogva követem. A fürdőbe érve azonnal nyakamba veti magát és éhesen kap ajkaim után. Készségesen viszonzom. Hajamba markol, és ahogy nyaka érzékeny bőrét csókolom végig. Átkarolja a nyakam és nyöszörög.

- Akira – csuklik el a hangja, ahogy óvatosan megharapom nyakát.

- Hm? - kérdezem.

- Mégh – préseli ki magából.

Gonoszan elmosolyodom, és benyúlva a nadrágjába ráfogok férfiasságára és kényeztetni kezdem. Nem kell sok, hogy görcsösen kapaszkodjon belém és nyöszörögjön. Mielőtt elérné a vég, elengedem. Csalódottan néz rám, de csak kajánul elvigyorodom. Morcosan szusszan egyet. Tüntetően elfordul tőlem és a zuhany elé állva, nekem háttal elkezd vetkőzni.

- Direkt húzod az ágyam? - kérdezem, mikor őrjítő lassúsággal szabadul meg alsójától.

- Csak annyira, amennyire te az enyémet – és a hatás kedvéért riszálja a fenekét.

- Te! - mordul figyelmeztetően.

Hogy tovább játsszon a türelmemmel, beáll a zuhany alá és megengedi a vizet. A haját is bevizezi. Érzem, hogy egyre szűkebb a nadrágom, pedig még nem is csinált semmit. Tusfürdővel bekeni a testét, itt-ott habossá téve magát.

- Tetszik a látvány? - kérdi.

- Csak majdnem – mondom.

Értetlenül felvonja a szemöldökét. Lekapkodom a ruháim és beállok mögé. Nyomok egy kevés tusfürdőt a kezemre és bekenem vele a hátát. Jólesően felsóhajt. Nyakát kényeztetem, mire aprókat sóhajt és a hajamba túr. Kipattannak a szemei és felsikkant, mikor belé csúsztatom egy ujjam. Ökölbe szorítja a kezét és próbál csöndben maradni. Nem kell sok, hogy egész testében remegjen.

- Akira... kérlek – nyöszörög.

- Mit szeretnél? - dorombolok a fülébe.

- Téged – sikkant, ahogy eltalálom kéjpontját.

Felnyög, ahogy elhagyom testét. Türelmetlenül hátra pillant a válla fölött. Mellkasát simogatom, mellbimbóit morzsolgatom, mikor belé csúszom. Egyszerre nyögünk fel, ahogy birtokba veszem testét. Nem várok sokat, lassú mozgásba kezdek. Nyakát kényeztetem, mellkasát simogatom, ő csak nyögdécselni tud. Ahogy gyorsítok, egyre hangosabban nyög, a nevemet sóhajtozza. Ahogy férfiasságára fogok, megvonaglik egész teste. Nem kell sok, hogy egyszerre érjük el a beteljesülést. Kicsúszom testéből, homlokom a lapockáinak támasztom.

- Szeretlek Akira – megfordul, és megcsókol.

Elmosolyodom és viszonozom csókját. Újra lemosom magunkat, és immár tisztán és fáradtan megyünk aludni. Beállítom a telefonomat, hogy reggel ébresszen, aztán elfészkelem magam. Pon az ölelésembe bújik, összegömbölyödik és alszik. Még a mai napig meg tud lepni, hogy milyen akaratos tud lenni, főleg akkor ha olyanról van szó, amit ő akar. Bezzeg amit én szeretnék... az mindig ráér. Valahogy mindig eléri, hogy ne haragudjak rá sokáig.

Angyalbőrbe bújt démon 52. fejezet

52. fejezet

- Mondd, hogy ez nem igaz! – könyörgöm.

- Sajnálom.

- Mióta? Miért? – roskadok le a székre.

- Az orvos szerint, ha korábban megyek, nem lenne ilyen rossz a helyzet. De én se tudtam róla, különben szóltam volna.

- Mennyi…? - nem tudom befejezni.

- Másfél – két év.

Felugrom, és szorosan magamhoz ölelem.

- Nem akarlak elveszíteni – suttogom mellkasába.

- Tudom, én se téged.

- Tudja valaki?

- Még nem. Te vagy az első.

- Holnap keresünk egy orvost, aki segíthet, nem hagyom, hogy meghalj – nézek elszántan a szemébe.

Mosolyt erőltet magára, és megcsókol. A csók édes, de sós íz is keveredik bele. Könnyek szántják végig arcomat. Megszakítom a csókot, mellkasába fúrom arcomat. Állát a fejemre támasztja, és hátamat simogatja.

- Ne félj, nem hagylak el, ígérem – suttogja fülembe.

- Tudom, de félek. Félek, hogy elveszítelek – nézek rá.

Letörli könnyeimet, és bemegyünk a nappaliba.

- Mi volt az a meglepetés, amit emlegettél? – tereli a témát.

Felveszem az asztalról a mappát, átadom neki. Bemegyünk a hálóba, leül az ágyra, és elkezdi nézegetni a képeket.

- Gondoltál rám? – kérdi sejtelmes hangon.

- Igen, gondoltam tetszene.

- Örülhetsz, hogy nem voltam ott.

- Mert? Mit tettél volna? – térdelek mögé, és csókolgatni kezdem nyakát.

- Ezt – Teszi félre a képeket, elkap, és maga alá gyűr.

Míg nyakamat csókolja, keze utat talál nadrágomba, és éledező férfiasságom kényezteti. Amint megérzem kezét magam körül, azonnal keményedni kezdek. Sóhajaimat nem tudom magamban tartani. Átfordítom magunkat, és csípőjére ülök.

- Szeretlek – mosolygok rá.

- Én is – húz magához egy csókra.

Mellkasára hajolok, és átölelem. Nem akarom elveszíteni.

- Nem hagylak el, megígérem – suttogja fülembe.

- Elhiszem.

Gyengéden, alig érintve bőrömet csókol. Feltüzeli érzékeimet. Csodálatos, szenvedélyes éjszakát töltünk együtt. Órákon át nyújtjuk a beteljesülést, nem az a lényeg, hanem az érzések. Fullasztó szenvedély, telhetetlen vágy, túláradó szenvedély. Talán ez a legszenvedélyesebb együttlétünk. Egymás karjai közt alszunk el.

Az elkövetkező időkben Kamijo sokat járt a kórházba kezelésre. A Versailles-t teljesen lesokkolta a hír, és biztosították Kamijót a támogatásukról. Én csak Kaorunak szóltam, hogy miért nem megyek majd próbára. Leader-samat nem könnyű úgy lesokkolni, hogy köpni-nyelni ne tudjon, de nekem sikerült. Őt is megrázta a hír. Szerencsére Kamijo beszélt az orvosokkal, akik teljes diszkrécióval kezelték a kialakult helyzetet. Hála az égnek, és az orvosi eskünek is. Ahogy telt az idő, Kamijo egyre rosszabbul viselte a gyógykezeléseket. A dohányzásról is leszokott. Nem akartam ártani neki, így csak a próbán gyújtottam rá, de egy idő után, már ott sem. Minden egyes cigi arra emlékeztetett, hogy a hercegem milyen beteg, és mi lesz vele.

Egy éve, hogy rákot diagnosztizáltak Kamijonál, azóta alig van ideje élni, a munka, és a kezelések miatt. Nagyon odafigyelek rá. A dokitól kaptunk egy listát, hogy mit lehet, és mit nem. Ezen kívül Shinya is elhalmozott mindenféle egészséges kajareceptekkel. Elmondása szerint olyanok, amik segíthetnek Kamijónak. Több orvossal is beszéltünk, és látogattunk meg. Én is kerestem, hogy melyik a legjobb. Ma is egy újabb klinikára akarom vinni Kamijót, de nem rajong az ötletért.

- Nem Kyo. Nem akarok menni – dől a konyhapultnak, és szürcsöli teáját.

- Miért?

- Nem akarok több kezelést, sem vizsgálatot.

- De hát…

- Értsd meg, belefáradtam. Egy éve orvostól orvosig járok, láttak a legjobbak, de mind ugyanazt mondta. Ez nem élet.

- Akkor mit akarsz? Feladni a harcot, és meghalni? Még van esélyed a gyógyulásra. Mindenki reménykedik.

- Csak én nem. Előbb-útóbb mindenkinek eljön az ideje, az enyém most jött el.

- De… arra nem gondolsz, hogy én mit érzek? Én nem számítok? – fakadok ki kétségbeesetten.

Torkom elszorul, a sírás környékez.

- Annak szerinted több értelme van, hogy a végén emberi roncs leszek, és az árnyéka se leszek a régi önmagamnak?

Erre nem tudok mit mondani, mert igaza van.

- Kyo, ne azzal foglalkozz, hogy mi lesz, hanem azzal, ami most van. Ne érdekeljen, mit hoz a holnap, hanem élvezd ki a mát. Szeretném, ha úgy töltenénk el ezt a maradék időt, hogy boldogok vagyunk.

Könnyezve magamhoz szorítom törékeny testét. Igaza van, éljünk a mának, és örüljünk annak az időnek, ami még megadatik nekünk.

Próbáltam nem gondolni arra, mit hoz a jövő, így könnyebb volt. Minden percet kiélveztem, amit ezzel a démonnal tölthetek. Most érzem igazán, hogy mennyit jelent nekem ez a férfi. Tényleg igaz az, hogy akkor tudunk igazán értékelni valamit, mikor elveszítjük. Én még nem vesztettem el őt, de tudom, elfogom. Kamijo állapotában voltak hullámvölgyek, de az utóbbi időben egyre jobban volt. Annyira, hogy egy koncertet is szerveztek a Versailles-nak a Tokyo Dome-ba. Nagy volt a készülődés, Kamijo olyan volt, mintha nem is lenne beteg. A koncertet megtartották, és hatalmas sikert arattak. Már kezdtem örülni, hogy Kamijo kezd meggyógyulni, ám óriásit tévedtem. Pár nappal a koncert után kórházba kellett őt vinni, olyan rosszul lett. Minden szabad percemet vele töltöttem. Sokan jöttek látogatóba, család, barátok, bandatársak.

A napok teljesen egybefolynak előttem, nem tudom, milyen nap van, vagy mióta vagyok itt. Elfacsarodik a szívem, ahogy Kamijót nézem, ahogy gépekre kötve fekszik és lélegeztetik. Olyan, mint egy angyal.

- Miért nem mész haza? – kérdi rekedt hangon.

Sajnos hangja már elvesztette régi varázsát. Már nem selymesen lágy, hanem karcos, rekedtes.

- Hova gondolsz? Én nélküled nem megyek innen sehova. Pár nap múlva rendbe jössz, és együtt megyünk haza. Aztán ez az egész olyan lesz, mint egy rossz álom, és később csak nevetünk rajta – erőltetek egy mosolyt.

- Igen, jó lesz.

- Pár nap még, bírd ki.

- Gyere ide – tárja szét karjait.

Azonnal befekszem mellé az ágyba, és átkaroljuk egymást. Szorosan ölelem magamhoz egykor erős testét.

- Ha meggyógyultál, első dolgunk lesz elmenni a Versailles-i kastélyba, emlékszem ennyire tetszett. Elintézem, hogy annyi klippet forgassatok ott, amennyit csak akarsz. Jó lesz?

- Igen, már várom. Majd te is ott leszel velünk, és együtt éneklünk. Végig járjuk a kastély folyosóit, csak te és én.

- Csodás lesz. Csak gyógyulj meg hamar, utána oda megyünk, ahova csak akarsz.

- Szeretlek – suttogja gyenge hangon.

- Én is, nagyon.

Kamijo mélyet sóhajt, és teste ellazul. Az egyik gép, ami szívének ritmusára csipogott, most egyenletesen sípol. Görcsösen kapaszkodok Kamijo karjába, és próbálok nem felordítani fájdalmamban. Sírva fakadok, és csak ölelem őt. Mindent elvesztettem, ami csak fontos volt az életemben. Most nem egy, hanem két ember halt meg.

- Ég veled – suttogom, és egy csókot lehelek ajkaira.

Teljes a sötétség, ami körül vesz. Már nincs kiút innen, végem van. Az egyetlen ember, aki ehhez a világhoz kötött, elment, itt hagyott. A mennyekből ismét kitaszítottak a pokolba, de ez minden eddigi szenvedésemnél rosszabb. Daisuke halálakor éreztem hasonlót, de most nagyobb a kín. Nem enyhítheti semmi sem a fájdalmam. Már nincs miért élnem, hiszen Ő elment. Ő, aki a világon a legfontosabb volt nekem. A temetésen nem csak őt, hanem engem is örök nyugalomra helyeztek, mert lélekben én is vele haltam, pár nappal ezelőtt, ott a kórházban. Napok teltek el mióta nincs velem, mégis egy örökkévalóságnak éreztem. Kaoru áll mellettem, és megszorítja a vállam. A banda mellettem áll, és segít, de érzik, hogy nem tehetnek semmit értem, mert már én is halott vagyok. Hizaki búcsúztatta el Kamijót. Gyönyörű beszédet mondott, de többször elcsuklott a hangja, alig bírt beszélni. Kamijo szülei teljesen megtörve figyelik, ahogy a fekete koporsót leengedik a sírba. Mika-san zokogva térdre rogy, és szólongatja a fiát. Én is alig bírok megállni a lábamon, de erősnek kell lennem, nem törhetek össze.

- Miért? Miért ő? – nézek Kaora.

- Nem tudom – rázza meg a fejét.

Miért ilyen igazságtalan az élet? Nem vagyok szent, de ez akkor is túl nagy büntetés. Miért kellett meghalnia? Még fiatal volt, neki még élnie kellett volna. Inkább haltam volna meg én. Ha megtehetném, cserélnék vele. Bármit megtennék, csak kapjam őt vissza. Már semmi sem lesz olyan, mint volt. Nem érezhetem erős karjainak ölelését, finom csókjait, lágy, varázslatos hangját. Többé már nem láthatom csodás mosolyát, nem érezhetem, ahogy nyakamba harap, és a vér végig csordogál a bőrömön. Ezzel „bélyegzett” meg, hogy az övé vagyok. Halványan, de még minidig látszik fogainak nyoma. Ez maradt nekem, és az emlékek. Melyek most jobban kínoznak, mint valaha. Letörlöm könnyeimet, és próbálok nem feltűnően sírni. Még most is érzem ölelését.

A szertartás után, az összegyűltek kezdenek szállingózni. Csak én maradok ott.

- Kyo, nem jössz? – kérdi Die.

- Nem, menjetek csak – nézek rájuk.

Nem mondanak többet, ők is hazamennek. Minek menjek el innen, mikor Ő is itt van? Ha hazamegyek, azzal csak magamat kínzom, mert annyi emlék van abban a lakásban. A közösen eltöltött évek emlékei. Mikor teljesen magamra maradok, engedek utat könnyeimnek. Zokogva lerogyok a földre, és a sírkőre meredek. Alig látom a könnyeimen keresztül.

- Miért? Miért hagytál el, mikor megígérted, hogy velem maradsz? – kérdezem elcsukló hangon.

Nem kapok választ. Nem bírom elviselni ezt a fájdalmat, ami a szívemet szaggatja. Kamijo új értelmet adott az életemnek, megmutatta, hogy én is fontos lehetek valakinek. Ő gondoskodott rólam úgy, mint eddig senki. Mellette úgy éreztem, van értelme élni. Igazán boldog voltam, de egyszer minden véget ér. Az ember esendő lény, de Kamijo nem ember volt, akkor miért? Ő egy angyalbőrbe bújt démon, egy vámpír volt, de akkor miért…? Már nincs értelme semminek, főleg annak, hogy éljek. Már nincs rá okom, és nem is akarok. Nélküle nem. A sírkőhöz lépek, és leülök mellé. Zsebemből előszedem a bicskámat, felgyűröm az ingem, és mélyen felvágom a csuklómat. Előbb az egyiket, majd a másikat. Nem fáj, a gyász minden más érzelmet elnyom bennem.

- Látod? Most is a véremet adom neked. Mikor megharaptál akkor is, de most tényleg tied az utolsó cseppig – húzom ajkaim egy félmosolyra.

Percek kérdése, és újra láthatom őt. Végre együtt lehetünk. Legalábbis remélem. Ő olyan jó volt, én meg egy szörnyeteg vagyok. Szinte végszóra meglátom magam előtt. Most valóban olyan, mint egy angyal. Szőke haja most is szénakazal, fehér inge hanyagul begombolva, és egy szintén fehér nadrág. Enyhe rosszallással pillant le rám.

- Kyo, miért tetted ezt? – kérdi fejcsóválva.

- Szerinted? Minek éljek, ha te nem vagy?

Felsóhajt, és leül mellém.

- Még élned kell – néz a szemembe.

- Minek? Hogy szenvedjek? Mert minden perc, amit nélküled töltök az szenvedés – mordulok rá.

- Mi lesz a barátaiddal?

- Nem érdekel. Nekem csak te kellesz.

- Én is ezt tenném a helyedben, ha te haltál volna meg, és én élnék.

- Akkor meg?

- Jól van, na! – nevet fel.

- Tudod, te tényleg egy angyalbőrbe bújt démon vagy – nézek rá.

- Mert?

- Rabul ejtettél, megmutattad nekem milyen az, ha feltétel nélkül szeretnek, de aztán elmentél, és engem visszataszítottál a sötétségbe. Önző módon otthagytál, és még csak vissza se néztél!

Nem mond semmit, csak átkarolja a vállam. Érzem, hogy egyre jobban gyengülök, ahogy a vérrel együtt az élet is kezd távozni testemből. Már nem kell sok.

- Biztos jól meggondoltad? Biztos a halált választod? – néz rám komolyan.

- Kamijo, én már halott vagyok. A kórházban, veled együtt haltam meg. Nem akarok, és nem is tudok nélküled élni. Én már csak melletted akarok lenni! Nem akarok se többet, se kevesebbet.

- Legyen, ahogy akarod – áll fel.

Mosolyogva felém nyújtja kezét, amit meg is fogok. Felhúz a földről, de a testem ott marad. Együtt nézünk vissza élettelen testemre, majd indulunk együtt a fény felé. Nem tudom, mi lesz, csak azt, hogy most már végre örökre együtt lehetünk. És csak ezt számít.

VÉGE

Angyalbőrbe bújt démon 51. fejezet

Végre szabadnapunk van. Túl vagyunk egy sikeres koncerten, és pár interjún. Kao adott egy hét pihenőt, ami ránk is fér. Szerencsére a Versailles is szünetel.

A reggeli Nap sugarai beszöknek a hálónk ablakán, és Kamijo arcát cirógatják. Még békésen alszik, olyan, mint egy angyal. Végig simítok arcán, mire mélyen beszívja a levegőt, és kinyitja a szemét.

- Jó reggelt – mosolyog.

- Neked is – adok egy lágy csókot hívogató ajkaira.

Magához ölel, és beránt a takarója alá. Akár egy kisgyerek, úgy bújik. Nem tudom megállni mosolygás nélkül. Arcát nyakam hajlatába fúrja, és mélyeket szippant bőröm illatából. A kellemes, idilli pillanatot Kamijo köhögése töri meg. Felül, elég csúnyán köhög. Egész teste rázkódik. Nem tetszik ez nekem. Ha megint beteg, és nem szólt, nem tudom, mit csinálok vele.

- Jól vagy? – kérdezem, mikor alábbhagy köhögése.

- Igen, semmi bajom – erőltet egy mosolyt.

- Na persze!

- Komolyan, biztos félre nyeltem, vagy nem tudom.

Hogy megnyugtasson, egy csókot lehel ajkaimra, majd kimászik az ágyból, és a konyhába megy. Hinni akarok neki, de valahogy nem megy. Követem őt a konyhába, és megreggelizünk. Szerencsére nem jön rá több köhögési roham.

Ha tehettem, figyeltem rá. Amíg nem kellett munkába menni, nem volt gond. Viszont egyre gyakrabban, és egyre erőteljesebben kezdett köhögni. Nem lehet beteg, mert nem látszik rajta. Nincs láza, nem fáradékony, akkor meg mi lehet? Egy hét elteltével sem javult, inkább romlott a helyzet. Végül hosszas vita után rá tudtam venni, hogy menjünk egy orvoshoz.

Már jó ideje ülünk a kórházi váróban, és a gondolatainkba merülünk.

- Túlreagálod – töri meg a csendet Kamijo.

- Nem baj. Inkább, minthogy valami komoly bajod legyen. A legutóbb nem figyeltem rád eléggé, és mi lett belőle? Kórházba kellett vinni téged – morgok.

- Az nem a te hibád volt…

- De igen!

- Kérlek, ne kezdjük újra, mert ha jól emlékszem, ezt már megbeszéltük – sóhajt.

- Jó.

Végre, két óra várakozás után Kamijo jön. Míg ő bemegy, én kint várok. Unalmamban a telefonomon játszom. Talán félóra elteltével, házi vámpírom megjelenik, kezében valami cédulát lobogtat.

- Na, mi volt? – állok fel.

- Nem tudta megmondani, csak azt, hogy nem a torkommal van baj, úgyhogy kaptam beutalót tüdőröntgenre.

- Oké, mikorra kell menned?

- Egy hónap múlva.

- Nem volt korábban hely?

- Nem, de amúgy se lett volna időm, mert nekem is dolgoznom kell.

- Akkor mehetünk? Vagy van még valami?

- Nincs, úgyhogy mehetünk.

- Helyes.

Teljesen leszívta minden energiámat a várakozás, így hazamegyünk. Otthon Kamijo beveti magát a konyhába, én a TV előtt döglök. Egy valami azonban megragadt az agyamban, és csak most fogtam fel igazán. Ha vámpíromnak nem a torkával van baj, akkor miért köhög? Valami lehet a tüdejével? De mi? Ebéd után mindketten dalszövegírásba temetkezünk. Mindkét bandának haladnia kell. Késő estig dolgozunk, majd fürdés után lefekszünk aludni. Kamijo hamar elalszik, én azonban nem bírok. Valami nyomasztó érzés kezd hatalmába keríteni. Azon jár az agyam, hogy mi baja lehet páromnak. Már megint ez a rossz előérzet. De ez valahogy más, mint az eddigiek. Kezdek megőrülni? Lehet, mert senki se arra figyel, hogy a rossz előérzeteit hasonlítsa egymáshoz.

Egy hónapig kell várnunk, hogy megtudjuk mi a baj. Idegőrlő egy időszak. Úgy telt az idő, mint mindig, mindketten dolgoztunk, mintha nem lenne semmi baj. Kínzóan lassan telt, közeledett a vizsgálat időpontja, de eljött.

Reggel sajnos nem tudok vele elmenni a dokihoz, mert Kaoru bandagyűlést hívott össze. Külön rám parancsolt, hogy „vigyem be a seggem, vagy nem lesz abból köszönet, amit tőle kapok”. Nem is igazán figyelek a körülöttem folyó beszélgetésre, de azért megpróbálok. Kaoru valami fotózásról, meg interjúkról beszél. Nem igazán tud érdekelni. A figyelmem sokkal inkább leköti Kamijo, és a titokzatos betegsége. Ma is át kellett esnünk egy fotózáson. A megbeszéltek szerint, csak egy farmerban kell pózolnom. Egy gonosz ötlettől vezérelve kihívóan, csábítóan nézek a kamerába. Kamijo ezt imádni fogja. Ha megmutatom neki a képeket, biztos tűzbe jön. Bár, csoda lesz, ha nem élvez a gatyájába, anélkül, hogy hozzáérnék. Jó lesz az este. A fényképésszel kinyomtattatok néhány képet, és már megyek is haza. Késő este van, és már akarom azt a vámpírt. Hazaérve Kamijo nem jön elém, de itthon van. Ég a nappaliban a lámpa.

- Meglepetést hoztam! – vigyorogva mutatom fel a mappát.

Ám mikor meglátom, hogy a kanapén ül, felhúzott térdekkel, és egy párnát ölelget, eltűnik minden jókedvem. Ledobom a mappát az asztalra, és mellé ülök.

- Mi a baj? – kérdezem azonnal.

Nem válaszol, csak félre hajítja a párnát, és engem ölel. Úgy kapaszkodik belém, mintha az élete múlna rajta. Szorosan magamhoz szorítom. Percekig így ülünk, egymást szorítva. Érzem, hogy valami nagy baj van. Máshogy ölel, mint eddig bármikor. Elkezd remegni, és szipogni.

- Voltál az orvosnál? – kérdezem.

- Igen.

- És? Mi volt?

Válasz helyett eltol magától, és szenvedélyesen megcsókol. Nem értek semmit, de viszonzom. A csókja is teljesen más.

- Ugye tudod, hogy szeretlek? – szakad el ajkaimtól.

- Persze.

- És hogy soha nem hagynálak el?

- Tudom, de áruld már el, mi volt!?

Megint nem válaszol, csak ölel. Kezd nagyon rossz előérzetem lenni. Kamijo még sose volt ilyen. Nem tudom, mennyi ideig ülünk itt, de a herceg végül kibontakozik az ölelésemből, és feláll, majd elindul a konyhába.

- Rendbe jössz, ugye? – megyek utána.

Megereszt egy keserves mosolyt, és egy levelet ad a kezembe. Orvosi jelentés. Az elejétől kezdem olvasni, de nem sokat értek belőle, mert tele van orvosi szakszavakkal. Ahogy a végére érek, megdermedek, majdnem össze is esek. Kikerekedet szemekkel újra, és újra végigolvasom, hátha félre néztem valamit, de nem, helyesen olvastam mindent az utolsó szóig. Kamijóra nézek, ő is el van keseredve.

- Nem… ez nem lehet – suttogom.

NEM! Őt nem veszíthetem el! Kétségbeesetten még egyszer elolvasom, de a szavak változatlanok. Súlyosabb volt a baj, mint hittük. Tényleg nem megfázás volt, hanem sokkal rosszabb. Tüdőrák.

Angyalbőrbe bújt démon 50. fejezet

50. fejezet

Korán kelünk, még csak hét óra. Mosolyogva hozzám bújik, és végig simít arcomon.

- Tényleg egy bukott angyal vagy – sóhajt.

- Miért? – kérdezi.

- Egy angyal nem kezdene velem, és nem tudna ilyen gyönyörökben részesíteni. Mint mondtam, meg sem érdemellek téged.

- Én is ezt gondolom rólad - mondom.

Elhúzza a száját. A mellkasára húz, és szorosan megölel, mintha soha többé nem akarna elengedni.

- Gyere, menjünk reggelizni! – hív.

Kelletlenül kikelek mellőle. Felöltözünk, majd lemegyünk enni.

- Mikor indul haza a gép? – kérdi.

Jóízűen kortyolgatja a kávéját.

- Délután kettőkor. Addig összepakolhatunk, és elmehetünk valahova – ajánlom fel.

- Megbeszéltük, de hova?

- Esetleg séta? – kérdezek vissza.

- Bazár? Ne menjünk haza üres kézzel – mosolyog.

- Oké.

Reggeli után felmegyünk a szobába, hogy összepakoljunk. Kijelentkezünk, elintézzük a papírmunkát, közben Kamijo megbeszéli a recepciós lánnyal, hogy itt hagyhassuk a táskáinkat.

Több bazárt végigjárunk, veszünk pár apróságot a barátoknak, családnak. Még utoljára iszunk egy kávét, és visszamegyünk a szállodába. Összeszedjük a holminkat, és elindulunk a reptérre. Ahogy odaérünk, még van két óra indulásig. Hogy gyorsabban teljen az idő, megnézzük a fényképeket, amiket csináltunk. Végre megjön a gép. Ellenőrzik a jegyünket, elfoglaljuk a helyünket. Felszáll a gép, és végre egyenesbe is kerül. Kényelembe helyezem magam Kamijo vállán, és alszom is.

Szinte egy örökkévalóság után végre megérkezünk Japánba. Végre itthon. Késő este van már, szerencsére tudunk fogni egy taxit, és irány haza. Örülök, hogy végre ismerős szavakat hallok. Otthon ledobjuk a táskákat, alig jutok el a hálóba, szinte beájulunk az ágyba.

Valamikor dél körül kelünk. Főzök egy kávét, hogy felébredjek. Csak ekkor tudatosul bennem, hogy üres a hűtő. Végre vámpírom is magához tér, és amíg kimossa a szennyest, leszaladok a boltba valami ehetőért. Mire hazaérek, énekesem a konyhában tevékenykedik. Kiszedem a maradék cuccom, és elpakolom a helyére. Fáradtan nyúlok végig a kanapén.

- Fáradt vagyok – nyöszörgök.

- Én mit mondjak? – morran a vámpír.

Dünnyögök egy sort, de inkább nem mondok semmit. Amíg én itt heverészek, ő főz. Erőt veszek magamon, és kimegyek segíteni. Nem szólunk egymáshoz, nincs rá szükség. Megebédelünk, aztán elmosogatok, ne mondja azt, hogy a főzésben csak enni segítek. Egész délután lustálkodunk, párszor el is alszom. Este az ablakpárkányon ülök, és bámulom a teliholdat. Mélyet sóhajtok.

- Még ébren vagy? Azt hittem, alszol.

Oda fordulok, ekkor jön elő a fürdőből vámpírom.

- Holnap van a cseresznyefa virágzás. Elmegyünk?

- Persze. Mikor akarsz menni? - kérdi mosolyogva.

Megölel, én meg bújok hozzá.

- Nem tudom, majd meglátjuk.

- Gyere, feküdjünk le.

Bólintok, és követem a hálóba. Elhelyezkedünk az ágyban, hátamhoz simul, és már alszunk is.

Reggel én kelek korábban. Nem aludtam sokat, talán pár órát. Csak most jön fel a Nap. Az erkélykorlátjára támaszkodom, és nézem az új nap kezdetét. Gyönyörű az ég, a vérvörös, a narancs és a rózsaszín legszebb árnyalataiban pompázik. Nincs is ennél szebb. Végtelen nyugalom áramlik szét bennem. Rágyújtok egy cigire, és elmerülök a gondolataimban. Pár mondatfoszlány jut eszembe a korábbi dalaimból. Akaratlanul dúdolni kezdek. Egyre rosszabb érzésem támad, amit csak tetéz, hogy a Nap még mindig vérvörös. Nem tudom mi ez az érzés. Kellemetlen, valami baj közeleg. Idegesen gyújtok egy újabb cigire.

Sötét gondolataimból Kamijo hangja szakít ki. Tehát felébredt. Megrázom a fejem, és megyek a konyhába kávét főzni. Amint meglátom őt, elillan minden rossz előérzet. Megisszuk a reggeli koffeinbombát.

- Azt hittem, még alszol – mosolyog álmoskásan.

- Felébredtem, aztán kiültem az erkélyre. Gondoltam megleplek egy reggelivel, de kicsit elbambultam, miközben néztem a Napkeltét.

Mosolyogva kortyol, és gyújt cigire. Reggeli után kicsit teszünk-veszünk.

Dél körül úgy döntünk, hogy elmegyünk a cseresznyevirágzásra. Hatalmas a tömeg. Mindent beleng a virágillat. Kamijo megfogja a kezem.

- Nehogy elvessz! – nevet rám.

Elvigyorodok, és elindulok valamerre. Sokat viccelődünk egymással, nevetünk, nagyszerűen szórakozunk. Végül találunk egy padot egy nagy cseresznyefa alatt. Leülünk oda, és nézzük, ahogy a lágy szellő messze repíti a rózsaszín virágszirmokat. A vámpír vállára hajtom a fejem, és mélyet sóhajtok. Olyan megnyugtató a közelsége. Magához ölel, és megcsókol.

- Mesés – mosolyog.

- Igen, az – fintorogva bólintok.

- Mi a baj? – kérdi aggódva.

- Tényleg szép a virághullás, de egyben szomorú. Akár az élet, először bimbó, kivirágzik, majd lehullnak a szirmok, és ezzel vége. Megszületünk, élünk, majd meghalunk. Minden évben van virághullás, de sose hullik le kétszer ugyanaz a virág. Akár a reinkarnáció. Meghalunk, hogy újjászülessünk egy másik életbe, de az már nem az lesz, mint az előző. Egy nagy körforgásban élünk. Erre a legjobb példa a cseresznyevirágzás, vagy az Uroboros*. Örök körforgás, de mégis más. Semmi sem történik meg kétszer.

- Érdekes gondolataid vannak. Mi a baj?

- Nincs semmi, csak ez jutott eszembe. Te mit gondolsz erről?

- Van benne valami. Az emberek tényleg csak a csodás látványt látják, de nem néznek mögé úgy, mint most te.

- Tudom. Rám jellemző ez a gondolkodás – fintorgok.

- Kérlek, most élvezd a pillanatot, ezt a csodát, amit együtt élünk meg. Csak te és én – kéri lágyan.

Ha lehet, még jobban magához húz.

- Oké. – Mosolyogva bólintok.

Hihetetlen biztonságérzet kerít hatalmába erős karjai közt. Igyekszem figyelmen kívül hagyni ezt a sötét gondolatot, és érzést. Nem sikerül teljesen, de át tudom élni ezt a csodát. Igyekszem kiélvezni minden pillanatát, mert ha ennek vége, újra a mókuskerékbe kerülök. Nemsokára koncert, interjú, ami kell. Agyam hátsó részébe száműzöm ezt, még szabadságon vagyok azzal a férfival, akit mindennél jobban szeretek.

Egybefolynak a napok, alig járok haza, de mikor eljutok az ágyamig, csak alszom. Kamijo is sokat dolgozik, de legalább tudunk pár órát szánni egymásra. Hiába ez a viszonylagos tökéletes élet, egy valami nem hagy nyugodni. Az a rossz érzés még mindig itt van. Fogalmam sincs mi fog történni, de valami borzalmas. Valamennyire ezt az érzést elnyomja a fáradtság, de sose szűnik meg.

Angyalbőrbe bújt démon 49. fejezet

49. fejezet

Azt mondta, hogy bármit megtesz, amit kérek. Most beváltom. Ragyogó szemekkel mered rám. Megmarkolom szőke tincseit, és lehúzom egy csókra. Lágy szenvedéllyel viszonozza. Már ennyi elég, hogy forrjon a vérem. Sikerül eltaszigálnom az ágyig, amire engedelmesen leül. Az ölébe mászok, és hanyatt döntöm. Nyakát borítom csókokkal, apró harapásokkal. Nem kell sok, és egy vággyal teli sóhaj szakad fel belőle. Végigsimít oldalamon, és belemarkol a fenekembe. Megfogom kezeit, és a feje fölé kényszerítem. Egy kézzel szenvedek az ing gombjaival.

- Nem tudnál egyszer az életben pólót felvenni? - morgok.

Erre kuncog egy sort. Beléfojtom a nevetést, mert erősen ráharapok a nyakára. Felszisszen, de nem csak a fájdalomtól. Sikerül szétnyitni az inget, ezzel láthatóvá téve porcelán bőrét. Nem tétovázok, azonnal lecsapok rá. Szabadkezemmel végigsimítok hosszú combján.

- Kyoh… - sóhajt.

Gonosz vagyok, és kikerülöm ágaskodó férfiasságát, mire elégedetlenül felmordul.

- Játszani akarok. Emlékszel, mit ígértél nemrég? – lehelem ajkaira.

- Mire célzol?

- Hogy bármit kérhetek, te megteszed.

- Emlékszem.

- Akkor most álld a szavad!

- Mit parancsolsz, mesterem?

Elmosolyodok a megszólításra. Igen, most én parancsolok. Én vagyok az úr, ő a szolga. Türelmesen vár. Lecsapok ajkaira, és vad harcba hívom. Ő készségesen viszonozza. Ujjai lassan fejtik le rólam a pólót, közben cirógatva bőrömet. Elszakad ajkaimtól, és elhajítja valahova a nem kellő ruhát, míg én lerángatom róla azt a nyamvadt inget. Ahelyett, hogy megcsókolna, inkább a tigrisemet veszi célba. Tudja mennyire szeretem, ha ott érint. Nem kell sok, és pár apró sóhaj hagyja el ajkaimat. Csókokkal borítja egész testem, ezzel jóleső sóhajokat kicsalva belőlem.

- Szabad? – kérdi, és a nadrágomra bök.

- Igen.

Elmosolyodik, és pillanatok alatt megszabadít tőle. Mielőtt ráhajolhatna merevedésemre, megállítom.

- Nem. Azt akarom, hogy előttem érintsd meg magad – túrok tincseibe.

Egy pillanatra meglepetten pislog, majd tétován bólint. Kényelembe helyezem magam, míg ő velem szembe térdel, és lassan megszabadul nadrágjától, majd az alsótól is. Zavarában elpirul, ezzel még vonzóbbá válik. Zavar ide vagy oda, hamar feltalálja magát. Elhelyezkedik, hogy mindent jól lássak, és egyik kezével hajába túr, másikkal a mellkasát, és mellbimbóit simogatja. Megrándul a teste, és felsóhajt. A szemembe néz, és úgy játszik magával. A tekintete vágyat, és szerelmet tükröz. Megtámaszkodik a háta mögött, kezét rávezeti merev férfiasságára. Lassan kezdi mozgatni a kezét, mire felsóhajt. Nagyon tetszik a látvány. Kezem szinte önkéntelenül megindul saját hímtagomra, és az ő tempójában mozgatom. Végignyal ajkain, és félig lehunyt pillái alól figyel.

- Kyoh… - sóhajtja, és gyorsít keze mozgásán.

Fejét hátra veti, arca eltorzul a kéjtől, egyre jobban zihál. Bőrén izzadtság gyöngyözik, haja ziláltan tapad arcára, teste egyre jobban remeg a vágytól. Istenem, ez nem ember. Nem lehet az. Már a látványa is elég lenne, hogy ide élvezzek. Talán nem volt jó ötlet… zihálását nyögések váltják fel. A látvány, az érzések, a beteljesülés felé hajszolnak, de megállok, még nem akarom, hogy véget érjen. Már neki sincs sok hátra. Itt fogy el a türelmem, felugrom, és magamhoz rántom egy csókra. Meglepetten felnyög. Hanyatt dőlök, és magammal húzom. Vadul tépjük egymás száját.

- Mih a parancshodh… - sóhajtja két fullasztó csók között.

- Elégíts ki – vágom rá.

Szó nélkül engedelmeskedik. Nyakam harapdálja, és indul lefelé. Hosszú ujjait férfiasságomra kulcsolja, és mozgatni kezdi. Hajába markolok, úgy tolom lejjebb, jelezve mit akarok. Nem kell több, ráhajol merevedésemre. Megrándul a testem, és felnyögök. Gyakorlott mozdulatokkal kényeztet. Felkönyökölök, hogy lássam. Ajkaival, és kezével dolgozik rajtam, míg szabad kezével saját magának okoz gyönyört. Beletúrok szőke hajába, ezzel bíztatva gyorsabb mozgásra. Felnyög, a bizsergés csillagokat láttatóan hat rám. Hátravetem a fejem, és felhördülök.

- Ereszh! – sóhajtom.

Azonnal elhajol, és megcsókol. Megszakítja a csókot, az éjjeliszekrény fiókjából elővarázsolja a síkosítót, és a tubus tartalmából az ujjaira ken egy keveset. Megvonaglok, amint megérzem egy ujját magamban. Nem húzza az időt, azonnal mozgatja, de még ezt is kínzóan lassúnak érzem.

- A francbah, gyehreh máhr… - mordulok fel.

- Ahogy óhajtod – harapja meg a nyakam.

Amint elhagyják ujjai a testem, átfordítom magunkat. Megcsókolom, és óvatosan magamba fogadom. Egyszerre nyögünk fel. Felülne, hogy megcsókoljon, de visszalököm.

- Ott maradsz! – szólok rá.

Nyöszörögve bólint. Még nem mozdulok meg, pedig legszívesebben azt tenném, mert felperzsel a vágy. Csípőmre fog, és lök egyet a csípőjével, egy kisebb nyögést kiváltva belőlem.

- Ezt nem engedtem meg! Ezért büntetést kapsz – mosolyog gonoszan.

Nyöszörög válaszként. Már ő is vágyik a beteljesülésre, nem csak én. Ráfogok fájón lüktető merevedésemre, és lassan mozgatni kezdem a kezem. Megremegek, és zihálni kezdek. Ködösen, de látom, hogy őt is majd’ szétveti a vágy. Szabad kezemmel a feje fölé feszítem az övéit, hogy véletlenül se érhessen hozzám, de még nem mozdulok meg, pedig akarok. Zihálva figyel, legszívesebben rám vetné magát, de nem teheti.

- Kyoh… könyörghömh… - sóhajtozik.

Nem sokkal a csúcs előtt elengedem magam, és a mellbimbóit veszem célba. Megrándul egész teste, hátraveti a fejét, és felnyög. Kicsit még húzom az agyát, majd ismét felegyenesedem. Már nem bírom tovább húzni, így is fizikai fájdalmat érzek, mert nem elégülhetek ki. Elengedem kezeit, és bólintok ki nem mondott kérdésére. Villámsebességgel ül fel, és mar ajkaimra. Egy kézzel megtámasztja magát, másikkal a derekamat öleli át, és elkezdek mozogni. Minden lökésével eltalál egy pontot, mire a gerincemen végig fut a bizsergés. Nem bírom visszafogni a hangomat, ahogy ő sem. Átkarolom a nyakát, ő kezelésbe veszi ágaskodó férfiasságom. Gyorsítok mozgásomon, de ez még nem elég, többet akarok. Hiába ez a hihetetlen élvezet, még ez sem elég. Belemarkolok szőke tincseibe, és nyakamhoz vezetem. Érti a célzást, és habozás nélkül a puha bőrbe mélyeszti fogait. Egy fájdalommal, és vággyal teli nyögés hagyja el ajkaim. Érzem a meleg vért, Kamijo nyelvének játékát a nyakamon, ahogy férfiassága bennem mozog… pár pillanat múlva nevével az ajkamon jutok el a csúcsig, ahova magammal rántom őt is. Félájultan borulok a mellkasára, és próbálok levegőhöz jutni. Kicsúszik belőlem, és maga mellé fektet. Ragyogó tekintettel mosolyog rám, ad egy csókot, betakar, és már alszunk is.