5. fejezet

5. fejezet

Csak az tűnik fel, hogy van egy újabb, apró rendszer az életemben. Mégpedig az, hogy Kai naponta vagy két naponta hoz valami finomat, én meg viszem vissza neki a dobozokat. Már egy hete rendszeresen ez megy. Lassan ideje meghálálnom neki, bár eddig nem szólt érte. Lehet nem vár semmit cserébe, de akkor is, így tisztességes. Ha jól emlékszem, ma nem próbálnak, és mi se, mert Zero és Hizumi interjúra ment. Felhívom és megbeszélek vele egy találkát. Tudok is egy jó éttermet, ami finom és nem csillagászati az ára sem. Mázlira tudja, hol van, szóval ott találkozunk egy óra múlva és éhesen jöjjön. Szegény semmit sem ért, de nem baj, annál nagyobb lesz a meglepetés.

- Miért hívtál ide? – kérdi, mikor találkozunk.

- Gyere – intek.

Leülünk egy asztalhoz és megkapjuk az étlapot.

- Válassz bármit, én állom – jelentem ki.

- Miért? Úgy értem…

- Te is főztél nekem, szóval viszonzom.

- Igazán nem szükséges.

- De, szóval válogass – kérem kedvesen, de határozottan.

Eleget tesz kérésemnek és rendelünk. Aranyos, ahogy elnézem, nincs ehhez hozzászokva.

- Megkérdezhetem, hogy miért nem ettél eddig? – kérdi bizonytalanul – nem kell válaszolni, ha nem akarsz.

- Ne félj, nem harapok – mosolygok.

- Azok után, ahogy neki akartál menni Reitának, ne csodálkozz. Nem tudom, mitől ugrasz.

- Fogalmazzunk úgy, hogy az életem egy katasztrófa.

- Miért?

- Sokáig azt hittem tökéletes, aztán egyik napról a másikra minden megváltozott. Mióta egyedül vagyok, semmi sem olyan, mint régen.

Meghozzák a rendelést.

- Tudom nehéz, de ne zuhanj magadba. Lehet, hogy most úgy érzed, hogy rossz, de hidd el, idővel változni fog. Sok hal van még a tengerben. Lehet, hogy a következő összejön, vagy az azt követő. Meg fogod találni azt, aki igazán, feltétel nélkül szeret majd – csak úgy ragyog a tekintete – Bocs, csupa sablon szöveget hordok össze.

- Lehet, de attól még igaz lehet – kezdek enni én is.

Elgondolkodom a szavain. Többen mondták már, csak más körítéssel. Kai verziója a leghihetőbb. Talán azért, mert eddig azt mondták, hogy dugjak meg minden nőt, akit látok, az majd segít. Nem kell sokat kérdeznem tőle és elkezd mesélni. Megnyugtató hallani a hangját és látni fülig érő mosolyát. Sokáig beszélgetünk, egész jól elszórakozunk. Jól érzem magam, amire az utóbbi jó pár hónapban nem volt példa. Mikor végzünk, fizetek és megyünk.

- Köszönöm a meghívást – mosolyog Kai a kocsija előtt állva.

- Szívesen. Nem tudok főzni és máshogy nem tudtam viszononi a kedvességed.

- Ugyan, semmiség – füli pirulva vakarja a tarkóját.

- Nem, nekem nagyon sokat jelent.

Nagy szemekkel pislog fel rám. Elmosolyodom, majd intek neki és elindulok haza vagy amerre a lábam visz. Kattog az agyam, így inkább haza felé veszem az irányt, hogy tudjak egy kicsit dolgozni. Egy nagyon jó dallam cseng a fülemben, muszáj lesz kezdeni vele valamit. Otthon azonnal leülök a gép elé, kézbe veszem a gitárom és kezdődhet a munka. Szinte egész éjjel ezen dolgozom, de megéri, nagyon jó lett. Valamikor hajnalban tudok egy kicsit pihenni. Hála a kimerültségnek, nem álmodom semmit, és nyugodtan tudok aludni pár órát. Nem ez a legpihentetőbb, de legalább úgy érzem, hogy feltöltődtem egy kis energiával. Reggel csinálok egy kávét és keresek valami ehetőt. Fintorogva nézek szét a romokban heverő lakáson. Olyan mintha egy cunami söpört volna rajta végig. Nem vagyok kupis, de nem látom értelmét a takarításnak. Minek? Ki miatt törjem magam? Magamért nem fogom. Leülök a kanapéra és a TV-ben megnézem a híreket, hátha történt valami érdekes. Csak a szokásos, hogy milyen baleset volt, valahova betörtek, kisállat született az állatkertben, és persze a politika. Nem annyira érdekel, de alapzajnak jó, amíg összeszedem magam. Már indulnék, mikor megnézem a telefonom és látom, hogy Szombat van. Ennyire elrepült a hét? Ez fura. Tényleg nagyon elhagytam magam, de nem érdeke. Ha már összeszedtem magam, elmegyek itthonról. Keresek némi száraz kenyeret, amiből van itthon bőven, elteszem és indulok. Az egyik parkba megyek, ott remélem tudok egy kicsit pihenni. A parkban van egy kis tó, ott szoktam nézni a kacsákat. Bár lehet nem ez a legjobb ötlet, mert Ayumival is jártunk ide. Mondjuk ő nem igazán szerette ezt a tavat, nem értem miért. Nem számít, már úgyis mindegy. Az egyik padra leülök és török a száraz kenyérből és a tóba dobom. Néhány kacsa azonnal jön enni és hápogva követeli a következő falatot. Mosolyogva figyelem őket, aranyos ahogy siklana a vízfelszínen a falatokért, esetleg megkergetik egymást. Van néhány egészen kicsi is, biztos nem rég keltek ki a tojásból. Olyan egyszerű az állatok élete. Enni, életben maradni és szaporodni. Ennyi, nem több nem kevesebb. Sokuk csak egyszer választ pár, azok tudják mi a hűség. Nem vagyok szent, követtem el hibákat, ezt beismerem. Nem hibáztathatom Ayumit azért ami történt, hiszen én nem becsültem őt eléggé. Azt hittem mindent megbocsát, de tévedtem. Mondjuk ez kissé túlzás, mert nem volt minden rendben köztünk, azért is történt ami történt. Szörnyen érzem magam, bűntudatom van, de enyhíti a tudat, hogy talán megérdemeltem. Lehet tovább kéne lépnem, ahogy Kai mondta. Bárcsak olyan egyszerű lenne, de ennyi évet, nem lehet csak úgy elfelejteni és úgy tenni, mintha meg sem történt volna. Ahhoz túl sok idő telt el és sok mindent történt. 15 év nagyon hosszú idő. Túl hosszú, hogy könnyen túl lehessen lépni rajta, és elég, hogy kitörölhetetlen nyomot hagyjon az ember életében. Félek, hogy soha nem tudom újra összerakni magam. Akarom egyáltalán? Nem tudom. Nincs is kiért. Csak a barátaim és a szüleim vannak, senki más. Néha tényleg nem tudom miért csinálom még mindig. Depressziós vagyok, de nem akarok meghalni, csak nem látom értelmét semminek. Nincs semmi ami motiválna vagy amiét érdemes még folytatni. A zene segít, mert kiadhatok magamból mindent. Talán ezért. Lehet önző vagyok, de magam miatt zenélek, nem a rajongókért. Nekem most nagyobb szükségem van erre.

Órákig ücsörgök a padon, etetek a kacsákat és figyelem az embereket. Leginkább családok járnak erre felé. Fáj látni, hogy mások milyen boldogok, de eszembe jut, hogy mennyi veszekedtünk Ayumival, mert szerinte sose foglalkoztam vele és nem voltunk sokat együtt. Nem értette meg, hogy nekem nem ott ér véget a munka, hogy kijövök a próbateremből. Ilyen szempontból talán jobb is, hogy egyedül vagyok. Nem kell elszámolnom senkinek semmivel. Végül elindulok valamerre, nem is figyelem hova. Zsebre tett kézzel sétálok az utcákon, mindenfelé fiatalok, biztos mennek bulizni. Az egyik forgalmas út menti kis étkezdébe beülök, hogy megvacsorázzak, aztán megyek haza. Otthon nem kapcsolok villant, elég a kintről beszűrődő félhomály. Lámpa nélkül is tudom mi merre van és mekkora kupi van. Egy üveg itallal a kezemben felülök az ablakpárkányra és nézem Tokyo soha nem alvó városát. Hihetetlen, hogy mindig történik itt valami, mindig vannak az utcákon. Régóta itt lakom, de akkor is. Csöndesen nézelődök és iszogatok, próbálok nem gondolni semmire. Gyorsan elrepült a nap, észre se vettem. Hajnalig ücsörgök és bámulok ki az ablakon. Fel se tűnt, hogy most kezd vörösleni az ég alja.

- Egy új nap – motyogom magam elé.

Lemászom a párkányról és megyek a szobámba, hogy legalább egy kicsit aludjak. Nem lenne csoda, ha átaludnám a napot. Lehet erre lenne szükségem, egy kiadós alvásra. Alig nyúlok el az ágyon, máris elalszom. Szerencsére az álmok és a rémképek elkerülnek, így ki tudom pihenni magam. Csak késő délután kelek fel. Végre kipihentnek érzem magam, és fel vagyok töltődve. A hangulatomon is sokat javít. Lehet nem kellett volna annyit virrasztanom? Felkelek, rádiót kapcsolok és főzök egy kávét. Csak azt kéne kitalálni, hogy mihez kezdjek ma. Nem akarok ücsörögni a seggemen egész nap. Takarítani is kéne, de semmi kedvem, pihenni akarok! Bekapcsolom a laptopot és megnézem milyen filmek vannak mostanában a moziban. Leginkább nyálas romantikus filmek, de olyantól eret vágok. Mázlira találok egy jó horrort, az előzetes is jónak tűnik. Foglalok egy jegyet és ezzel máris van programom. csinálok  reggelit, aztán elindulok. A mozi egy nagy plázában van, amit nem bánok. felveszem a jegyet és nézelődök az üzletekben. Semmi érdekes, de időtöltésnek kiváló. Kezdés előtt még veszek pattogatott kukoricát, azt legalább meg tudom enni, és akkor meg lesz az ebéd és szerintem a vacsora is. Elég sokan ülnek a teremben, köztük fiatal lányok is. Nem fogják sokáig bírni, azt biztos. Elkezdődik a film, ugyan a szokásos szellemes, gyilkolós, kibelezős horror, de tetszik. A film felénél a lányok többször felsikoltanak néhány ijesztő jelenetnél. Magamban csak jót mosolygok rajtuk. Aki nem bírja, ne üljön be ilyen filmre. Én élvezem, jót mosolygok, majd mikor végre, mondhatni jó kedvvel indulok tovább. Ez jó volt. A nap további részében a városban mászkálok céltalanul és csak késő este esek haza. Holnap munka, amit nem bánok, mert úgy érzem tombolni akarok, zenélni.

4. fejezet

4. fejezet

Az istenek meghallgatták imáimat, ugyanis Hizumi nagyon pörög és a leglendületesebb, erőteljesebb számainkat játsszuk. Csak ebédszünetben pihenünk egy kicsit, és megyünk a közeli gyrososhoz enni. Kivételesen tudok enni, de csak az adag felé, a másikat Tsukasa szerzi meg magának.

- Két haspók – jegyzem meg.

- Kettő? - csodálkozik dobosom.

- Te meg Zero. Ti eszitek meg a félbe hagyott kajámat.

- Legalább nem megy pocsékba – von vállat Tsukasa.

- Konyhamalacok – kacag énekesem.

A két érintett azonnal méltatlankodik és leállnak vitatkozni Hizumival, én meg csak mosolygok rajtuk. Kaja után visszamegyünk dolgozni. Előtte még megengedünk magunknak egy kávét, aztán folytatjuk a  zenélést. Próba után a legközelebbi kocsmába megyek. Nem áll szándékomban józanul eltölteni az estét. Legalább eltompul az agyam, és megszűnik minden bajom. A pultnál ülve döntöm magamba a különböző alkoholokat. A várt hatás nem marad el, könnyűnek érzem magam, elszáll minden fájdalmam, nem érzem azokat a sebeket, amiket Ayumi hagyott maga után. Tompa az agyam, de nagyjából felfogom, mi van.

- Ejnye, mi történt magával? – kérdi az idős pultos.

- Hosszú – nyögöm és legurítom a pálinkámat.

- Csak nem szerelmi bánat?

- Miből gondolja?

- Ha egy ilyen fiatal fickó így iszik, ráadásul ilyen világfájdalmas képet vág hozzá, csak az lehet.

- Igen, igaza van.

- Menjen, van itt egy csomó fiatal lány. Talál biztos kedvére valót – int valamerre mögém.

Bágyadtan elmosolyodok.

- Ezt én állom. Fel a fejjel. Maga még fiatal és jóképű – vereget vállon.

Megköszönöm a sört és megiszom. Már nem számolom mit és mennyit iszok, el se jut a tudatomig, annyira elbódít. Végre megszűnik minden fájdalom, csak a kellemes könnyedség uralja testem és lelkem. Egyre kevésbé tudok magamra és a külvilágról. Végül elnyel a sötétség.

Fejfájásra kelek és arra, hogy valaki rázza a vállam. Kábán felpillantok. Amennyire fel tudom fogni, még mindig a bárban vagyok.

- Ébresztő! Nyomás haza részeg disznó! Nem hotel vagyunk, hogy itt aludjon. Örülhet, hogy nem dobtuk ki este – ráncigál egy hatalmas fickó.

- Mi van? – fogom a fejem.

- Már reggel van. Nyomás el innen! – és nem túl kedvesen kidob.

Forog a világ, azt se tudom, mi merre van. Nekiesek egy lámpaoszlopnak, így talpon tudok maradni. Zihálok és kidobom a taccsot. Mikor jobban vagyok, előhalászom a telefonom.

- Picsába – morgok.

Mindjárt elkések a próbáról. Nem baj, Hizumi most tud várni kicsit. Talán jobb lenne otthon józanodni, de nem tehetem meg. Csodával határos módon, eljutok a próbára, bár fogalmam sincs hogy.

- Magasságos… te meg hogy nézel ki? – hördül Zero, mikor meglát.

- Tudom – intem le.

- Miért van olyan érzésem, hogy nem voltál otthon? – sóhajt lemondóan Tsukasa.

- A kocsmabűztől eltekintve – teszi hozzá énekesem.

- Ha kitárgyaltatok, kezdhetjük? – veszem fel hangszerem.

Minden tiltakozásukat leintem, és a húrok közé csapok. Majd szétszakad a fejem. Egy szám után Tsukasa egy pár füldugót nyom a kezembe, hátha segít. Valamennyit használ, de nem sokat. Ha a kínzó fejfájás nem lenne elég, forog körülöttem a terem és kavarog a gyomrom. Párszor ki is kell mennem a mosdóba hányni. Hiába adok ki magamból mindent, folyamatosan háborog a gyomrom és öklendezek. Még akkor is, mikor már nem tud semmi kijönni. Egy kínszenvedés mire a fiúk lemennek enni. Én maradok. Miután kirohantam a mosdóba rókázni, elnyúlok a kanapén és próbálok nem meghalni. Egy hangra figyelek fel:

- Karyu, jól vagy?

Lassan kinyitom a szemem, Kai áll mellettem.

- Nem. Miért jöttél? – nyöszörgök és próbálok felülni.

Azonnal segít.

- Nem jöttél ebédelni, ezért gondoltam, áthozom, amit készítettem neked – mutat az asztalon lévő dobozra.

- Kedves – zihálok.

- Nem kéne hazamenned? Elvigyelek?

- Nem kell, jól vagyok.

- Meg egy frászt – jönnek vissza társaim.

- Gyere, hazaviszlek – cibál Tsukasa.

- Ha rángatsz, tuti lehánylak – figyelmeztetem.

- Max a beleiddel tudnál, más már nem jön ki belőled. Ez mi? – int az asztalra.

- Karyunak hoztam ebédre – hadarja Kai.

Csak annyit fogok fel, hogy dobosom rángat valamerre. Öklendezek, de nem jön ki semmi. Tényleg nem maradt semmi. Mire észbe kapok, már otthon vagyok. Tsukasa lerángatja rólam a ruhákat és ágyba dug. Szinte azonnal elalszom.

Órákkal később térek magamhoz. Már sötét van kint. Az éjjeliszekrényen egy pohár víz és egy fájdalomcsillapító van. Kibotorkálok a konyhába. Nem kapcsolok fényt, így is égnek a szemeim. Az asztalon ott van amit Kai főzött. Jó illata van, de nem merek enni belőle. Inkább iszom egy kis vizet és lerogyok a székre. Ismét eltelt egy nap. Lassan két hónapja, hogy elment... Egy örökké valóság. Mintha kiszakadtam volna a világból, minden rohan körülöttem, csak én vagyok egyhelyben és képtelen vagyok tovább lépni. Szinte látom magamat. Szánalmas, ahogy kinézek és amit teszek. Azt hittem erős férfi vagyok, de tévedtem, ugyan olyan vagyok, mint bárki más. Azt hittem, hogy Ayumi sose fog elhagyni, mindig velem lesz, de nem így lett. Már csak a barátaim maradtak. Próbálnak segíteni, de nem tudnak.

Valamikor hajnalban nyomhatott el az álom. Fáj a nyakam, biztos elfeküdtem. Elmegyek tusolni, szörnyen bűzlök. A frissítő fürdő után, leülök megenni, Kai főztjét. Igazán kedves tőle, bár fogalmam sincs, miért csinálja, főleg, hogy szinte nem is ismer. Kaja után elmosom a tálat, megiszom az idő közben elkészült kávét és megyek. A kiadónál össze is futok a kis dobossal.

- Jó reggelt, jobb színben vagy – mosolyog.

- Neked is. Kösz az ebédet, finom volt – adom vissza az edényt.

- Tényleg? – boldogan csillannak fel szép sötét szemei.

- Igen. Hülye kérdés, nem tudod mi volt miután Tsukasa hazavitt?

- Zero és Hizumi azon agyaltak, hogy van-e értelme úgy próbálni, hogy nincs dob, aztán abban maradtak, hogy átnézik az eddigi félkész számokat, míg Tsukasa visszajön. Aztán nem tudom, mi is próbáltunk.

- Kösz.

- Mi volt a baj tegnap, hogy annyira kiütötted magad? –aggódva néz fel rám.

Amint felteszi a kérdést, megszeppenten visszakozik.

- Hosszú, nem akarok beszélni róla – ezzel lezártnak tekintem ezt a témát.

A megfelelő emeleten búcsút intünk egymásnak és megyünk a dolgunkra. Kainak igaza volt, tényleg a régebbi számokat szedték elő a fiúk. Egész nap a laptop fölött görnyedünk. Nem igazán tudok a munkára koncentrálni, újra és újra eszembe jut Kai és azaz aggódás a szemében. Aranyos srác, csak nem értem, miért főz nekem, hiszen alig ismer. Nem tudom, de jól esik ez az apró kis gondoskodás. Kis semmiség, mégis nagyon örülök neki, meg annak is, hogy néha tudok beszélni a sráccal, még ha nem is sokat. Emiatt a kis apróság miatt is jó bejönni. A délután további részében kicsit próbálunk, leginkább azokat az újabb számokat, amik még nem mennek annyira, vagy nem tökéletes. Nem sokat haladunk, de ez is valami. Egész gördülékeny a munka majd betoppan Uruha és elrángat minket inni. Nem bánom, szívesen megyek. Most valahogy jó a kedvesem és örülök a társaságnak. Mindenki talál beszélgetőtársat, én Kait. Egy nagyobb bárba együnk, ahol lehet inni a biliárdozni. A hecc kedvéért játsszunk egyet. Egyik csapat szerencsétlenebb, mint a másik, de legalább jól szórakozunk. Még én is.