A porcelánbaba titka

Kaoru pov:

Hatalmas bulival zárjuk a koncert sorozatot. Rengeteg banda, lépett fel a két hétig tartó fesztiválon. Az X zárta, és a végén szinte mindenki felrohant a színpadra, hogy egy közös éneklésben zárja le a koncertet. Fél szemmel látok egy elég furcsa srácot, olyan, mint egy porcelánbaba. A ruhája is furcsa, de az összhatás nem rossz. Mit keres itt Teru? Nem mondta, hogy fellépnek. Nem tudok ezen agyalni, a zenére kell koncentrálnom. A szám végén közösen meghajlunk, és levánszorgunk a színpadról. A porcelánbaba srác vígan ugrál, és nevet. Egészen aranyos.
Amint lehet, elkapom, és jól elbeszélgetünk. Most is túlpörög, hogy van ennyi energiája? Nem tudom mi történik az este további részében.

Reggel fejfájára ébredek, és hogy mindenem fáj. Nyöszörögve ülök fel. Még mindig kikészíti az izmaimat a koncert. Az éjjeliszekrényen találok egy pohár vizet, és egy fájdalomcsillapítót.
- Ez hogy került ide? – ásítok.
Mindegy, nem lényeg. Lenyelem a tablettát, és megpróbálom összeszedni magam.
- Mi történt este? – dörzsölöm meg az arcom.
Az oké, hogy minden izmom fáj, még az is amiről nem tudtam, hogy létezik, de az már nem világos, hogy miért vagyok pucér. Eddig mindig, ha részegen kerültem ágyba, akkor ruha volt rajtam, de akkor most mi van? Itt valami nem stimmel, méghozzá nagyon nem.
- Mindegy – sóhajtom.
Elvánszorgok a fürdőszobába, hogy letusoljak.
Immár felfrissülve lépek ki a zuhany alól. Alig kezdek öltözni, mikor Kyo betoppan.
- Máris ébren vagy? – jegyzem meg.
- Aha, de te se panaszkodhatsz – mindentudóan vigyorog.
- Akkor felvilágosítanál? Semmire nem emlékszem.
- Röviden annyi, hogy összeszedtél valami kissrácot, felhoztad ide, a többit biztos sejted.
- Igen – sóhajtom és felveszem a pólóm – ki volt az?
- Fogalmam sincs. Te szedted fel. Annyit láttam, hogy ezüst haja volt.
- Az egy dolog, de semmire sem emlékszem.
- Nem mintha sokáig tartana neked kideríteni bármit is.
Elhúzom a szám. Valahol igaza van. Mikor mindenki észhez tér, összepakolunk, és megyünk haza. A tömegben megpróbálom megkeresni Terut, de nem járok sikerrel. Naivan azt hittem, hogy egy ezüsthajú embert könnyű megtalálni, de tévedtem. Főleg, hogy nincs abban a furcsa ruhában, mint tegnap.

A pihenőnapot azzal töltöm, hogy alszom, és nem csinálok semmit, azt leszámítva, hogy megpróbálom kitalálni, mi történt előző este. Néhány emlékkép visszatér, de nem sok. Teru csillogó szemét látom, sima arcát és furcsa érzés fog el. Mintha hiányozna az a lökött. Nem tudom miért, eddig fel sem tűnt, ha hónapokig nem tudtam róla, most meg…? érthetetlen ez az egész. Magam se tudom miért, de az egyik bekeretezett képet kezdem fixírozni a falon. Még régebben Teru lerajzolt, és kitettem. Nagyon szépen rajzol. El se hittem neki, mikor mondta, hogy pár perc volt az egész. Rávettem, hogy ismét rajzoljon le. Megtette, és valóban néhány perc volt. Eszem megáll.

„ Hogy megnehezítsem a dolgát, a kanapén foglalok helyt, kezeimet a háttámlára teszem. ő velem szembe ül, és rajzolni kezd. Néha rám pillant, majd minden figyelmét az alkotásnak szenteli. Egy igazi művész.
- A tetkóidat is lerajzoljam? – kérdi végül.
- Ahogy gondolod – hagyom rá.
Elgondolkodik egy pillanatra, és folytatja.
- Kész is – vigyorog.
- Megmutatod? – állnék fel.
- Nem, maradj úgy. Még árnyékolni akarok.
Eleget teszek az utasításnak, és visszaülök. Talán tíz perc telik el így, mikor elvigyorodik.
- Mit szólsz? – mutatja meg.
Eltátom a szám. Tökéletes a kép, olyan mintha mindjárt megmozdulna a figura.
- Nem vagy semmi – nyögöm.
Fülig ér a szája.
- Legyen a tied.
- Kösz – mosolygok rá hálásan, és intek neki, hogy üljön mellém nyugodtan – Miért lettél zenész? Úgy értem, simán elmehetnél rajzolónak.
- A rajzolás az hobbinak jó, és általában én tervezem a borítóinkat, de a zene az fontosabb. Ott van aki, ami inspirál. A példaképem is zenész. Olyan jó akarok lenni, mint ő.
- Már most is remek gitáros vagy.
- De meg se közelítem az ő szintjét.
- Ki az? Ki a példaképed?
- Te – néz a szemembe. „

Érdekes volt az a nap. Teru, és a bandája teljesen más zenét játszanak, mint mi, mégis engem tart a példaképének. Fura egy srác, de ezt kedvelem benne. Remek gitáros, és nagyon dinka. Egy tipikus jófiú. De megtanultam, hogy sose ítéljek elsőre. Talán Terut sem ismerem olyan jól, mint hiszem. Lehet, hogy van egy olyan oldala, amit nem mutat meg senkinek. Mindenkinek megvan a maga titka. Én se vagyok olyan, mint mindenki gondolja. Kifelé mindig a nagy és erős Leader-sama vagyok, de jó néha levenni ezt az álarcot, és gyengének lenni. Kiengedi a kezemből az irányítást, és sodródni az árral.
Alig jutok a gondolatmenet végére, mikor Boo felhív, hogy vigyem el neki a filmet, amit ígértem, és ha végez a műsorával, menjek már be hozzá. Végülis… miért ne?
Egész nap nem csinálok semmit, csak pihenek, igazán rám fér. Este elindulok a stúdióba.


Teru pov:

Nagyon örültem, hogy mi is szerepelhettünk a fináléban az X Japannal. De ami még annál is jobb volt, hogy az after party-n Kaoru észrevett. Sima beszélgetésnek indult, egészen addig, amíg meg nem jegyezte, hogy jó lábam, és fenekem van, amit csak kiemel a nadrágom, ami éppen hogy a fenekem alá ér. Ezzel rendesen zavarba hozott, de akkor szakadt el a cérna, amikor lágy csókot lehelt ajkaimra. Nem sokkal később a szobájában voltunk. Sose gondoltam volna, hogy megadja magát nekem, és bármit megtehetek vele, pedig így volt. Egy csodálatos éjszakát töltöttünk együtt, amire valószínűleg nem fog emlékezni, de nem baj, mert én örökre megőrzöm a szívemben. Nem tudom, mióta vagyok szerelmes belé, mert sokáig csak a példaképen volt, aztán minden megváltozott. Örökre nyomot hagyott bennem, azaz éjszaka. Ennél többet nem merek kívánni magamnak, így is, legmerészebb álmom vált valóra. Egy forró éjszaka Niikura Kaoruval.

A fellegek közt lebegek egész nap. Ugyan fáj, hogy Kao nem emlékszik, és sose vesz észre, de sajnos ez van.
Én se vagyok normális, de egy egész füzet telt be, Kao rajzaival. Fogalmam sincs miért – na jó, tudom miért – de megnyugtat, ha őt látom magam előtt.
Merengésemből Kamijo telefonja szakít ki, hogy emlékeztessen a ma esti interjúra. El is felejtettem. Ilyen hülye is csak én lehetek. Ami a „legjobb”, hogy a fellépő ruhánkban kell parádézni. Kicsit gitározgatok, majd összeszedem magam, és megyek. A stúdió előtt találkozom Kamijóval.
- Elég nyúzott vagy – fogad.
- Te meg be vagy rekedve – kontrázok.
- Jaj, de morcos valaki.
- Nem, csak fáradt.
Az öltözőben felvesszük a kikészített ruhákat, és aztán jönnek a sminkesek. Kicsit el is bóbiskolok, ahol újra magam előtt látom, azt a csodás éjszakát Kaoval. Arra ébredek, hogy valaki piszkálja a fülem.
- Ébresztő – mosolyog Kamijo.
- Ébren vagyok – nyammogom.
- Látom – kapok egy puszit a fejemre.
Felkecmergek, mert menni kell. Boo jókedvűen ugrat minket, viccelődik. Kamijo veszi a lapot, általában rajtam szórakozik. Nem zavar, mindig ez van. Jól szórakozunk, de nagyon fáradt vagyok, aludni akarok. Szinte egy örökkévalóság után végre véget ér a felvétel, és mehetünk. Kamijo átkarolja a vállam, és úgy vezet az öltözőbe. Átöltözünk. Alig látok, mindjárt elalszom, így neki is megyek valakinek.
- Bocsánat – motyogom.
- Semmi baj – ez a hang…!
- Kao? – pislogok nagyokat.
- Te itt? Hogy-hogy?
- Boo csinált velünk interjút.
- Veletek?
- Aha, Kamijo is itt van – mutatok a hátam mögé.
- Mehetünk? Vagy még maradsz?
- Ne haragudj Kaoru, de mi megyünk – ásítok.
- Menj csak, de ha akarod, elviszlek.
- Tényleg? – nézek rá hatalmas szemekkel.
- Gyere – vereget hátba.
Hogy Kamijot mikor és hol hagytuk el, nem tudom, csak azt, hogy Kao leparkol valahol.
- Hm? – vaksin pislogok.
- Megérkeztünk – mosolyog.
Morogva kászálódok ki a kocsiból. Két erős kar fonódik körém. Fogalmam sincs, hogyan jutok el az ágyig, de ott vagyok. Nem vagyok ura testemnek, csak annyit fogok fel, hogy motyogok valamit Kaonak, ő mellém fekszik, és azonnal elalszom.


Kaoru pov:

Legnagyobb meglepetésemre, Teru és Kamijo beszélget Booval a műsorban. Ahogy elnézem őket, elmosolyodom. Teru nagyon aranyos, mint mindig. Jót nevetnek, mikor Kamijo elkezdi Teru fülét vakargatni, mire a gitáros elkezd dorombolni. Ahogy figyelem, kezd rémleni pár dolog, az elfeledett éjszakából. Lágy csókok, cirógató érintés, sóhajtó vágy… erre megdermedek. Teru és én… lefeküdtünk, akkor este? Az nem lehet...
A műsornak végre, a Versailles két tagja elbotorkál az öltözőbe. Megvárom a porcelánbabát, tudni akarom, mi történt akkor.
Szegény srác, nem igen van magánál annyira fáradt. Hazaviszem, nem merem így elengedni. Legnagyobb meglepetésemre arra kér, maradjak vele. eleget teszek kérésének. Ahogy befekszem mellé, megcsapja orromat az illata. Ezt az illatot éreztem akkor este… ezek szerint… elmosolyodom és megcsóválom a fejem. Korábban el tudtam volna képzelni, hogy közeledjek felé, de valami miatt nem tettem. De nem tartom képtelenségnek, hogy legyen köztünk valami. Kedvelem ezt a lökött srácot.

Reggel mocorgásra kelek.
- Kao? – motyog álmatagon a kis gitáros.
- Igen, hát te? – ül fel, és megdörzsöli a szemét.
- Te kértél, hogy maradjak.
- Tényleg? – kicsit gondolkodik – már emlékszem. Ne haragudj, hogy gondot okoztam.
- Nem gond. Viszont ha észhez tértél, beszélnék veled.
Bólogat, kimászik mellőlem, és megy a konyhába. Nyújtózkodom, majd követem. Főz két adag kávét, és az egyiket nekem adja.
- Felébredtem, mond, mit tehetek érted? – dörzsöli meg az arcát.
Tagadja, de még mindig fáradt.
- Emlékszel a koncertre? Pár nappal ezelőtt – kezdem.
- Aha, hatalmas buli volt, főleg utána.
- Arra nem igen emlékszem, csak sejtek valamit.
- Mit? – kapja fel a fejét.
- Hogy te és én lefeküdtünk.
Kis híján kiköpi a kávéját. Az asztalt bámulja, és gondolkodik.
- Miből gondolod? – remeg a hangja.
- Csak sejtem. Azért sejtem, hogy veled voltam, mert emlékszem egy illatra. A te illatodra.
Pár percig babrálja a bögréjét.
- Igen, így volt – sóhajt – most utálsz? Vagy látni se akarsz? – néz rám kétségbeesetten.
- Nem utállak, ha így lenne, nem lennék itt. Igazság szerint, kedvellek, nagyon aranyos vagy.
- Tényleg? – kapja fel a fejét.
- Igen – mosolygok rá.
Fültől fülig szalad a szája, hihetetlenül csillog a szeme.
Felpattan, és az ölembe ül. Félősen lehel egy apró csókot ajkaimra. Átkarolom vékony derekát és közelebb húzom magamhoz. Felbátorodva mélyíti a csókot. Beletúrok selymes hajába, jólesően felsóhajt. Elhúzódom tőle, és végig simítok arcán. Úgy bújik, mint egy cica.
- Porcelánbaba – mosolygok rá.
- Az Hizaki.
- Nem, nekem te vagy az. Helyes, aranyos, és törékeny.
Kacéran elmosolyodik, valami megcsillan a szemében, amit még sose láttam. Lemászik rólam, a pólómnál fogva húz magával. A nappaliba vezet, és a kanapéra lök. Még fel se fogom mi történik, Teru ismét az ölemben ül, és vadul csókol. Nem tudom hogy képes rá, de pillanatok alatt elveszek csókjában. Hanyatt dönt, kezeimet a fejem fölött összefogja.
- Ezek szerint nem emlékszel, de te voltál az uke – kéjesen megnyalja a száját – azonnal megadtad magad nekem.
Egy pillanatra meglepődök, de csak elmosolyodom. Ezek szerint az igazi Teru ilyen, egy magabiztos, határozott, és határozott férfi. Ő is olyan, mint én, az igazi személyisége telesen különbözik attól, amit a világ elé mutat.


Teru pov:

Reggel Kaoru fekszik mellettem. A kávé mellett ér a hideg zuhany, példaképen félig-meddig emlékszik az együtt töltött éjszakánkra. Félek, hogy mi lesz ezek után. nem akarom, hogy utáljon. Egy álmom válik valóra ezzel a csókkal. Legnagyobb meglepetésemre, Kaoru nem akarja átvenni az irányítást, hagyja, hogy azt tegyem vele, amit akarok. Neki megmerem mutatni az igazi arcom, nem vagyok olyan kis ártatlan, mint ahogy mindenki gondolja. Mellette végre önmagam lehetek. Tökéletesen kiegészítjük egymást, én irányítok, ő enged. Mindenki az igazi személyiségének az ellenkezőjét mutatja. Én egy ártatlan, jó fiú oldalamat mutatom, pedig egyáltalán nem vagyok az. Kaoru az igazi vezért mutatja, én pedig pillanatok alatt el tudom lágyítani. Igaz, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Érdekes fordulatokat hoz az élet.
Ez a kis titok köztünk, és a négy fal között fog maradni.


Vége

Október 29

Kamijo pov

Mióta megismertelek és ismerlek, két, később három dátum mindennél fontosabb volt. Az első, 1979. Március 8, a születésed napja. Áldom az eget és az isteneket, amiért téged ideküldtek, ebbe az életbe. Sose tudtam ezt nekik eléggé megköszönni. De ami még ennél is jobb, hogy én is ekkor születtem, és találkozhattunk. A második 2007. Október 29, amikor megmondtad, hogy szeretsz. Te voltál az egyetlen jó dolog nyomorúságos életemben. Te voltál, aki fényt hozott a sötétségbe, egy igazi angyal, aki megszánta a nyomorult vámpírt. És valóban, te olyan jó voltál, meg sem érdemeltelek. Minden hülyeségemet elviselted, még azt is, mikor akaratom ellenére veled veszekedtem, és vezettem le a napok alatt felgyülemlett feszültséget. Olyanokat vágtam a fejedhez, amiket azonnal meg is bántam. Azt hittem, ott és akkor elhagysz, amit meg is érdemeltem volna, de nem tetted. Inkább elengedted a füled mellett, és valami csoda folytán sikerült lenyugtatnod. A kirohanások után, számtalanszor bocsánatot kértem, te pedig megbocsátottál. A mai napig nem értem, miért. A két év alatt, csak egyszer emelted fel a hangod velem szemben, de akkor mindent elmondtál. Hogy milyen egy lehetetlen alak vagyok, és ha nem változom, akkor ennyi volt. Ez észhez térített, rájöttem, nem elég, ha itt vagy, meg is kell tartanom téged. Nem bírtam volna elviselni, ha más férfi érint, ölel vagy csókol téged. Nem, te csak az enyém vagy. Attól kezdve, minden megváltozott. Sokkal jobban figyeltem rád, sose vitatkoztunk. Megváltoztam a kedvedért. Minden tökéletes volt, egészen addig, míg meg nem betegedtél, és kórházba nem kerültél. És végül, az utolsó fontos, de a legfájdalmasabb dátum, 2009. Augusztus 9, a halálod napja. Megígérted, hogy nem hagysz el, mégis megtetted. Mégis miért? Miért, mikor mindent megadtam neked?

Alig ismertem meg a fényt, máris megfosztottak tőle. Épp csak kóstolót kaptam az igazi boldogságból, és elveszik tőlem. Ez a vámpírok sorsa? Hogy felcsillan előttük a remény, egy boldog életre, aztán szertefoszlik, mikor azt hiszik az övék? Nem bírom ezt a szenvedést, ez túl sok. Felemészt a bánat, érzem, hogy a szívem darabokra tört, és már semmi sem nyújt számomra vigaszt. Nincs értelme ennek a földi létnek, ha te nem vagy velem. Csak te tartottál itt, de már nem vagy velem. Inkább megyek utánad. Remélem, a túlvilágon találkozunk. Hiába tudom, hogy ez lehetetlen, hisz te angyal vagy, én meg maga az ördög, de mégis remélem. Ha ott nem is, de egy következő életben mindenképpen. Meg foglak keresni, és akkor végre újra együtt lehetünk.

Tompán érzékelem a külvilágot. Fények vakítanak el, férfiak és nők kiabálnak mellettem, de egy szavukat se értem. Az egyik kórházban vagyok. Érzem, hogy egyre gyengülök, ahogy a vér megállíthatatlanul ömlik a karomból. Halványan érzékelem, hogy pórbálnak segíteni, küzdenek az életemért. Kérem, ne! Nem akarok itt maradni. Vele akarok lenni! Egyre gyengülök, alig látok, de a dokik között meglátom Őt! Türelmesen, karba tett kézzel áll.

- Gyere, ne várass tovább! Így is elkéstél – mondja lágyan, csengő hangon.

Sajnálom Jasmine, hogy megvárattalak, de ígérem, mindjárt ott vagyok, örökre együtt lehetünk. Már nem kell sok.

- Gyere, Kamijo! – hív magához.

Szinte végszóra, lehunyom szemem, ellazul testem. Végre eljött értem a sötétség.

***

- Elment – mondta lesújtva az orvos – A halál ideje, 2009. Október 29, reggel 8 óra.

Minden orvos és nővér lehajtott fővel állt a fiatal férfi mellett.

De amit nem már nem láthattak, az az, hogy Kamijo már Jasmine You mellett áll, és együtt lépnek át a fénybe.

Mulandó boldogság

Toshiya pov:

Megint itt állok, és némán, üveges szemmel meredek magam elé. Nem tudom, hogy kerültem ide, csak elindultam otthonról, és itt kötöttem ki. Mint szinte minden alkalommal, mikor eljövök otthonról. Otthon? Mi az? Hol van? Volt otthonom, de már nincsen. Elvesztettem, mikor te elmentél.

 

A feltámadó, hideg őszi szél szakít ki keserű gondolataim közül. Összehúzom magamon a kabátot, és feltekintek az égre. Ronda, sötétszürke felhők borulnak fölém, mint egy hatalmas takaró. Hamarosan esni fog, de nem érdekel. Mintha a világ a lelkiállapotomat tükrözné. Olyan, mint én. Sötét, nyomasztó, kiüresedett és halott. Tekintetem leveszem a sötét viharfellegekről, és ismét magam elé meredek. Mélyet sóhajtok. Ahogy az előttem lévő márványlapra meredek, emlékek rohannak meg.

 

Évekkel ezelőtt, mielőtt csatlakoztam a Dir en Grey-hez, tök átlagos basszista voltam nagy tervekkel és álmokkal. Mikor Kyóék felkerestek, és hívtak, hogy csatlakozzak hozzájuk, csak miattad bólintottam rá. Azonnal beléd szerettem. Az a kidolgozott test, azok az erős karok, a formás fenék… De ami igazán rabul ejtett, az a szemed volt. Azok a gyönyörű, sötét íriszek olyanok voltak számomra, mint az univerzum fekete lyukai. Mélyek, titokzatosak és mindent beszippantók. Engem is elnyeltek abban a pillanatban, mikor találkozott a tekintetünk. Már nem érdekelt, mi lesz, csak veled akartam lenni. Mindegy volt, hogy mi fog történni, mit hoz a holnap, csak te legyél velem, és minden jó lesz.

 

Hamar munkához tudtunk látni, és egyre több időt töltöttünk együtt. Otthon sokat gyakoroltam, mert nagyok voltak az elvárásaid, és fel akartam hívni magamra a figyelmedet. Mindennél többet jelentett a dicséreted. Mikor megdicsértél, ugráltam volna örömömben, de nem tehettem meg. Inkább büszkén felemeltem a fejem, és önelégülten mondtam: tudom. Azért volt akkora egóm, mert tényleg elégedett voltam magammal, büszke voltam a teljesítményemre, hogy elismersz.

 

Az évek folyamán egyre jobbak lettünk, és mindannyian közel kerültünk egymáshoz.

 

Emlékszem, egy turné után vettünk egy csomó piát, és átmentünk hozzád bulizni. Rengeteget ittunk, röhögtünk és hülyéskedtünk. Die akkor mászott rá Shinire. Vicces volt, hogy Shinya, akár egy szűz kislány, próbálta elhessegetni a gitárost. Aztán Die megcsókolta a dobost. Számomra az volt az est fénypontja, amikor elvesztettem a testem fölötti irányítást, és külső szemlélőként néztem, hogy az öledbe kúszom, és megcsókollak. Félve kóstolgattam ajkaidat, mert nem reagáltál semmit. Már épp feladtam volna, és elhúzódtam volna tőled, mikor ajkaim után kaptál, és gyengéden harapdálni kezdted őket. Nagyon megkönnyebbültem, és boldog voltam. Megéreztem erős karjaidat a derekam körül, még közelebb húztál magadhoz. Szenvedélyesen csókoltalak, szinte faltam ajkaidat. Úgy éreztem, hogy ennél boldogabb már nem lehetek. Életem legfelejthetetlenebb csókja volt ez, az első csókunk. Sokkal jobb volt, mint gondolni mertem. Mert igen, bevallom, nagyon sokat fantáziáltam rólad.

 

Téged láttalak, ha lehunytam a szemem, álmaimban is csak te voltál jelen. Számtalanszor álmodtam veled. Csodálatosak voltak ezek a fantáziaképek, zihálva, verejtéktől csillogó testtel magasodtál fölém, megcsókoltál és fülembe súgtad vágytól remegő hangon: szeretlek. A következő pillanatban nevemmel az ajkadon jutottál el a csúcsra. Mindig ilyenkor ébredtem fel, és lemondó sóhajjal konstatáltam, hogy merevedésem kezd alábbhagyni, viszont muszáj megfürdenem, hiszen egész hasamat beterítette élvezetem.

 

Sajnos a buli későbbi eseményeire nem emlékszem, csak a másnapra. Mikor félrehívtál, sejtettem, hogy valami nincs rendben. És milyen igazam volt! Próbáltad finoman közölni, hogy nem akarsz tőlem semmit. Azzal indokoltad, hogy nem szeretsz, és ha lenne is köztünk valami, az a banda rovására menne, amit nem engedhetünk meg magunknak. Ekkor törted össze a szívemet. Szinte hallottam, ahogy kristálypohárként milliónyi apró darabra törik. Te nem hallottad? Biztos nem, mert akkor nem hagytál volna ott. Akkor hazudtam neked először, mert azt mondtam, hogy jól vagyok, és te elhitted elhittél.

 

Hazamentem, és az ágyra vetve magam sírni kezdtem. Sok kapcsolatom volt, sokszor hagytak már el, de egyik sem fájt ennyire. Próbáltam egyben tartani szívem szilánkjait, de képtelen voltam. Ott, abban a pillanatban meg akartam halni. Úgy éreztem, nem bírok tovább élni ezzel a kínzó, szűnni nem akaró fájdalommal. Mikor elfogytak a könnyeim, kivánszorogtam a konyhába, hogy elszívjak egy cigit. Keserű mosolyra húztam ajkaimat, mikor a tőled kapott cigaretta került a kezembe. Rágyújtottam, és próbáltam magamhoz térni. Csak üresség volt bennem, semmi más. Üresség és fájdalom. Mint egy buborék, úgy pukkant szét a boldogságom. Csak veled lehettem boldog, nélküled nem. Csak téged akartalak, senki mást.

 

Ezek közé az érzések közé bekúszott egy harmadik: a félelem. Igen, féltem, hogy mi lesz később. Vajon mi lesz, ha találkozunk? Mit fogsz gondolni rólam? Ha elfordulsz és elhidegülsz tőlem, azt nem éltem volna túl. Leégett a cigim, de továbbra is magam elé meredtem. Szinte öntudatlanul léptem a konyhapulthoz, és vettem kezembe az első kést. Leültem a földre, és hátamat a hideg falnak döntve néztem az éles fémdarabot. Ismét elöntött a fájdalom hulláma, minek következtében könnyeim újra utat találtak összeszorított szemhéjaim között. Az apró, sós cseppek szinte égették a bőrömet.

– Miért? Én szeretlek! – motyogom zokogástól elcsukló hangon.

Könnyektől homályos tekintettel bal csuklómhoz nyomtam a pengét. Egy mozdulat kellett volna, és semmi nem fáj többé, nem kell átélnem azt, ahogy elfordulsz tőlem, és magamra hagysz. Rászántam volna magam a cselekvésre, mikor megszólalt a telefonom. Te voltál. Szóltál, hogy menjek be, mert van pár dolog, amihez kellek. Megmentetted az életemet. A hangod erőt adott, hogy ne adjam fel. Miután bontottuk a vonalat, tovább ültem a földön, és néztem a kést, majd elborzadva dobtam le járólapra, ahol hangosan csendült.

 

Mit akartam tenni? Ha ennyitől feladom, nem érdemmellek meg. Elhatároztam, hogy nem adom fel, és megpróbálom elérni, hogy belém szeress. Tervem nem volt, de volt időm gondolkodni a kocsiban, míg mentem a stúdióba. De amint elértem az épületet, elfogott a félelem. Remegő tagokkal és gyomorral mentem a folyosókon, míg el nem értem a próbatermünket. Féltem a szemedbe, sőt rád nézni, ám te úgy fogadtál, mintha semmi sem történt volna. Ez nagyon sokat jelentett. Nem tudhattad, de ezzel megmentetted az életemet. Viszont én többet akartam. Nekem nem a barátságod, hanem a szerelmed kellett. Mindennél jobban.

 

Ahogy telt az idő, egyre nyíltabb utalásokkal próbáltam a tudtodra adni, hogy szeretlek, és mit akarok. Amit akartam, az te voltál.

 

Mikor ezzel nem értem el semmit, megpróbáltam túllépni rajtad. Nem sok sikerrel. Volt néhány kalandom, de egyik sem volt még csak fele olyan jó sem, mint mikor álmomban veled voltam. Így inkább feladtam, és nem szedtem fel senkit. Azokban a srácokban is csak téged kerestelek, de nem találtalak. Mert belőled csak egy van, de annak sem kellek. Inkább kitaláltam mindenfélét, hogy téged féltékennyé tegyelek.

 

Egyik este tovább maradtam a próbateremben, és megvártalak.

– Nincs ma randid? Ilyenkor már el szoktál tűnni – mondtad gúnyosan.

– Most nincs. Akár hiszed, akár nem, most nincs kedvem hazavinni senkit – léptem eléd.

– Ez nem vall rád, Totchi. Azt hittem, mindegy neked, hogy kit viszel ágyba.

Miért kellett neked mindig a lelkembe gázolni?

– Nem vagyok olyan olcsó, mint gondolod – sziszegtem a képedbe.

Ott akartalak hagyni, de elkaptad a karomat, ezzel meggátoltál a távozásban. Egy mozdulattal a falnak taszítottál, és mielőtt bármit tehettem volna, durván ajkaimba martál. Vadul tépted, haraptad a számat, de nem voltam rest, legalább ilyen hevesen viszonoztam a csókot. Ez a vadság, szenvedély… Ezt szerettem benned. Egyik kezed végigsimított az oldalamon enyhe remegést és sóhajt kiváltva belőlem. Megtaláltad az utat a pólóm alá, és körmeiddel végigszántottad a hátamat, ezzel egy kéjes nyögést csaltál elő belőlem. Átkaroltam a nyakad, és közelebb húztalak magamhoz. Merev férfiasságunk egymáshoz dörgölted, mire mindketten felnyögtünk.

– Nocsak, Totchi, nem azt mondtad, hogy nem vagy ilyen olcsó? – suttogtad a fülembe, miközben ujjaid az alsómba vándoroltak.

A rózsaszín köd ettől a mondatodtól felszállt az agyamról, és eltoltalak magamtól.

– Szemét – szűrtem a fogaim közt.

Megpróbáltalak eltaszítani, hogy távozhassak, de nem engedtél. Egész testeddel hozzám simultál, és tovább kényeztetted a férfiasságomat.

– Ugyan, hisz ezt akartad, nem? – kérdezted, miközben saját merevedésedre vezetted a kezem, és mozgatni kezdted.

– Igen – nyögtem, mikor ujjaid körbefonták büszkeségem, és mozogni kezdtek rajta.

– Akkor miért ellenkezel? Már nem szeretsz?

– Mit számít az? – csuklott el a hangom.

Ám hangom nem csupán a kéjtől, hanem a mellkasomba nyilalló fájdalomtól is. Bármikor csak egy szavadba került volna, hogy rád vessem magam, de míg én szerelemből tettem volna, te csak a kielégülés utáni vágyból akartál. Ez fájt.

– Igenis számít! – nyaltál a fülembe.

Nem bírtam magamban tartani a nyögéseket. Egyre inkább ziháltam, már nem kellett sok a beteljesüléshez. Ezt nyilván megérezted, mert elengedtél.

– Miért? – néztem rád ködös tekintettel

– Szerinted? Mit gondolsz, miért áll a farkam?

Értetlenül néztem rád egy pillanatra, majd leesett szavaid értelme.

– Ha csak azért kellek, hogy kielégülj, akkor hagyj békén. Még neked sem vagyok ilyen olcsó.

– Tévedsz, Toshi.

Épp mondtam volna valamit, de egy csókkal belém fojtottad a szót. A csók mindent elárult. Tényleg szerettél. Egy pillanatra sem váltak el ajkaink. Csak addig szakadtunk el egymástól, míg letépted rólam a pólómat, és megcsodáltad a testemet. Nagyot nyeltél, és ismét ajkaimra tapadtál, majd áttértél a nyakamra. Halkan felsóhajtottam, te végigcsókoltad a kulcscsontomat, majd a mellkasomat, egyetlen négyzetcentit se hagytál ki. Minden egyes érintésed és csókod égette a bőrömet, a vágy felpezsdítette a véremet, ami belülről égetett. Beletúrtam hosszú, selymes hajadba, és felhúztalak egy forró csókra. Kutató ujjaim kioldották az öved, megtalálták az utat a bokszeredbe, és mohón köréd fonódtak, azonnal kényeztetni kezdtelek.

– Ahhh… Ezh azh… – nyögted kéjesen.

– Sajnálom, de még mindig szeretlek – mondtam komolyan, és a szemedbe néztem.

– Ne sajnáld, mert én is szeretlek – nyögted.

Erre annyira ledermedtem, hogy kezem is megállt férfiasságodon.

– Ne nézz így, inkább mozdulj már! – mondtad.

Nem bírtam megmozdítani a kezem, annyira hihetetlen volt, amit mondtál. Helyettem te cselekedtél. Végigsimítottál az arcomon, kezed a tarkómra siklott, és magadhoz vontál egy csókra. Leügyeskedted rólam a farmert és a bokszert, majd egy ujjal belém hatoltál. Felnyögtem a hirtelen jött érzésre. Ujjaimat ismét férfiasságodra kulcsoltam, és izgatni kezdtelek. Te is belenyögtél a csókba. Első ujjadat hamar megszoktam – nem először voltam uke –, hozzáadtad a másodikat is. Ez kellemetlen volt, de csak egy pillanatig. Egy nyögéssel adtam tudtodra, hogy mennyire élvezem. De még mennyire élveztem! Már ennyi elég lett volna, hogy elélvezzek, de kitartottam. Nem akartam túl korán elsülni.

– Még… – nyögtem.

Ravaszul elmosolyodtál, és az első kettőhöz csatlakozott a harmadik ujjad is. Hangosan felkiáltottam az élvezettől. Gyorsabban mozgattam kezem férfiasságodon, éreztem, neked se kell már sok.

– Engedj! – utasítottál elfúló hangon.

Eleget tettem kérésednek. Átkaroltam a nyakad, hogy össze ne essek. Egész testem remegett a vágytól, férfiasságom fájón lüktetett. Magamban akartalak tudni.

– Mindjárt… – nyögtem.

Végszóra kihúztad az ujjaidat a testemből. Elégedetlenül morrantam fel.

– Nyugi, még nem végeztem veled.

Ködös szemeimet rád emeltem. Te csak elmosolyodtál, és a fal felé fordítottál. Mögém álltál, és lassan, vigyázva belém hatoltál. Egyszerre nyögtünk fel, mikor teljes hosszoddal bennem voltál.

– Totchi… Olyan szűk vagy… – ziháltad.

A hátamra hajoltál, és a nyakamat kezdted csókjaiddal beborítani, harapásokkal ingerelted az érzékeny bőrt. Nem vártál sokat, hamar mozogni kezdtél. Az első lökés kellemetlen volt, így nyögésembe egy csipetnyi fájdalom is vegyült, de ajkaid elvonták a figyelmemet. Több-kevesebb sikerrel próbáltam elfojtani nyögéseimet. Végigsimítottál a hátamon, majd kezeid megállapodtak keskeny csípőmön, és elkezdtél mozgatni.

– Ah… Kami-sama…! – kiáltottam fel a gyönyörtől.

Minden lökésed újabb és újabb élvezetet nyújtott, már csillagokat láttam. Egyik kezem saját férfiasságomra csúsztattam, és a te ritmusodhoz igazítottam a mozgását. Ha lehet, még jobban fokoztad a tempót. Kezed a kezemre siklott, és te irányítottál. Elakadt a lélegzetem. Néhány erőteljes lökés eljuttatott minket a csúcsra. Egymás nevét kiáltva élveztünk el.

 

Az volt az első szeretkezésünk, és egyben a legjobb szexuális élmény az életemben. Álmaimban is jó voltál, de az meg se közelítette a valóságot. Nem sokkal ezután összeköltöztünk, és boldogok voltunk. Nem szóltunk a többieknek a kapcsolatunkról, de tudták. Nyílt titok volt. Ugyanúgy, ahogy Die és Shini kapcsolata is. Szép pá párt alkottak.

 

Az évek csak úgy repültek, de még mindig úgy szerettelek, mint mikor összejöttünk, ha nem jobban, ahogy te is engem. Életem legszebb és legboldogabb éveit éltem le veled. Elmondhatatlanul boldog voltam. Nagyot tévedtél, mikor azt mondtad, hogy a kapcsolatunk ártana a bandának, mert nem. Sokkal jobbak lettünk. Mikor egész éjjel próbáltunk, alig szóltunk egymáshoz, hazaérve azonnal lefeküdtünk aludni - nekem ez is elég volt, mert veled lehettem. A te erős karjaid közt aludtam el. Úgy éreztem, tökéletes a boldogságom, és örökké tart majd, de tévedtem.

 

Egy este sokáig vártam rád. Tovább maradtál a stúdióban valami papírmunka miatt. Én eljöttem, hogy romantikus vacsorával várjalak, de nem jöttél, pedig megígérted, hogy sietsz. Sokszor próbáltalak hívni, de nem vetted fel. A kanapén ültem, és vártam, hogy végre hazaérj. A telefonom csörgése szakított ki gondolataim közül.

– Igen? – szóltam a készülékbe.

– Toshi! – kiáltott kétségbeesetten Dai.

  Meghűlt az ereimben a vér, mikor azt mondta, hogy azonnal menjek a központi kórházba. Gondolkozás nélkül rohantam a kocsimhoz, és a megengedettnél jóval gyorsabban száguldottam a megadott helyre. Felrohantam a második emeletre, és ott voltak a többiek, kivéve téged. Mikor észrevették, hogy megérkeztem, nem szóltak. Dai hozzám lépett, és megölelt.

– Hol van? – kérdeztem elcsukló hangon.

Tudtam a választ, mégsem akartam elhinni. Egész testem remegett, lerogytam Kyo mellé. Senki nem szólt, csak némán vártunk. A várót feszült csend uralta, ránk telepedett az idegőrlő várakozás. A szívem a torkomban dobogott, idegesen doboltam az ujjaimmal. Fohászkodtam, hogy visszakapjalak, hogy ez a rémálom véget érjen, és mikor reggel felébredek, te rám mosolyogj, és megcsókolj. Bármit megadtam volna azért, hogy ne legyen semmi bajod. Bármit, semmi sem lett volna túl nagy ár érted.

– Mi lesz már? – türelmetlenkedett Daisuke.

– Nyugi, ez időigényes – nyugtatta Shinya.

– Hogy lehetsz ilyen? Te nem aggódsz? – fakadt ki a gitáros.

– Az talán jobb, ha… – kezdte a dobos, de egy orvos érkezése félbeszakította.

– Doktor úr! Mondja, hogy van? – ugrottam fel, és az idős férfihoz siettem.

– Sajnálom… – Ennyit mondott.

– Ne! Az nem lehet! – ordítottam, és rongybabaként csuklottam össze.

Dai mellém lépett, és megölelt. Kétségbeesetten kapaszkodtam belé, és zokogtam. Shinya lépett hozzánk, és felsegítettek. Nem bírtam megtartani magam, tehetetlenül csüngtem rajtuk. Odavezettek egy székhez, leültek mellém, és mind a négyen összebújva gyászoltunk téged. Tudtuk, most már semmi sem lesz olyan, mint volt. A szívem ismét darabokra tört, de tudtam, már semmi sem fogja összerakni. Többé nem lehet egész, mert érted dobogott, de te elmentél. Éreztem, ahogy a lelkemet elönti a keserűség és a gyász.

 

Egy borús, esős napon volt a temetés. Szinte fel se fogtam, mi történik, még mindig nem voltam magamnál. Még mindig nem bírtam elhinni, hogy végleg elmentél. Csak akkor kezdtem megérteni, mikor a fekete koporsót leengedték a sírba, és elkezdtek földet hányni rá. Csak akkor tudatosult bennem, hogy soha többé nem láthatlak, nem érezhetem erős karjaid ölelését, ajkad ízét. Akkor nem egy, hanem két embert temettek, mert lélekben én is ott feküdtem melletted a sírban.

 

Mindenki ott volt, aki valaha szeretett téged. Család, barátok, zenésztársak, mindenki. Egész testemet rázta a zokogás, a könnyeim égették az arcomat. Nem bírtam, de nem is akartam elrejteni őket. Die, Shini és Kyo mellettem álltak, és lehajtott fejjel búcsúztak tőled. Én azonban képtelen voltam. Nem akartalak, és egyúttal képtelen voltam elengedni téged. Képtelen voltam felfogni, hogy örökre elmentél, hogy nem vagy többé. A temetési szertartás szép volt – már amit érzékeltem belőle – , de csak arra tudtam gondolni, aki elvett tőlem.

 

Mint kiderült, már elindultál haza, mikor egy részeg a forgalommal szemben hajtott, és frontálisan ütköztetek. Nem sokkal azután, hogy bevittek a műtőbe, örökre elmentél. El sem akartam hinni, mikor mondták, hogy az a rohadék, aki elvett tőlem, túlélte, és karcolásokkal megúszta. Kami-sama, miért? Miért kellett meghalnod? Olyan jó voltál, akkor miért te? Miért nem az, aki miatt ez történt?

 

Hónapokig nem hallattunk magunkról. Összeültünk, hogy megbeszéljük, hogyan tovább. Mivel te azt akartad volna, hogy folytassuk, így tettünk. Fél évvel a halálod után kiadtunk egy emlékalbumot, melyen több dalban megemlékeztünk rólad. Az album hatalmas sikert aratott, tele volt könnyfakasztó, szívszaggató dalokkal. Nem kerestünk senkit a helyedre, úgy éreztük, senki sem pótolhat téged, senki sem lehet olyan jó, mint te.

 

***

Már egy év telt el. Nehéz szívvel, elszorult torokkal nézek fekete márvány sírkövedre, melyre három sort véstek aranyozott betűkkel:

 

„Niikura Kaoru

1974–2009”

 

Keserű mosolyra húzódik az ajkam, ahogy meglátlak téged, karba tett kézzel állsz a fejfa mellett, és rám mosolyogsz.

– Ne aggódj, nemsokára találkozunk. Nekem sincs már sok hátra – mondom.

– Tudom, már várom – mondod kellemesen lágy, mély hangodon.

Rád mosolygok, és elindulok haza. Igen, nemsokára találkozunk. Addig is várj rám! Végre örökre együtt lehetünk. Még visszafordulok hozzád, de már nem vagy ott.

– Szeretlek, Kaoru.

Vége