28.
fejezet
Ahogy vége a koncertek,
úgy múlik el ez a földöntúli extatikus állapot is. Hiába
tértem vissza, a testem könnyű, mintha még mindig lebegnék.
Ruruval egymásba kapaszkodva, nevetve botladozunk kifelé. Hirtelen
ötlettől vezérelve kezdünk énekelni egy koncerten elhangozz
dalt. Többen is rázendítenek. Persze, meg se közelítjük Hirot,
de azért jól szórakozunk. Az se tud érdekelni, hogy félig süket
vagyok, és be is rekedtem a sok énekléstől. Ahogy az is hidegen
hagy, hogy párszor megtapostak, teljes mértékben megérte.
- Bulizzunk még! -
nevetek.
- Benne vagyok – vihog –
Hova menjünk?
- Mindegy – vonok
vállat.
Beülünk a kocsiba
kocsiba és elindulunk valamerre. Nem érdekel merre, fiatal még az
éjszaka. Ahogy kocsikázunk, eljutunk egy kisebb bulihelyre, ahova
be is megyünk. Élő koncert, fiatal feltörekvő banda lehet. Nem
rosszak, de ha szerencséjük van, vihetik valamire. Egymást követik
a fellépők. Vannak jobbak és kevésbé jók, de nem zavar. Lényeg,
hogy Ruruval jól érezzük magunkat. Hajnalig bulizunk és iszunk.
Csak akkor megyünk el, mikor zárás van. Alig állunk a lábunkon,
egymásba kapaszkodva botladozunk el a kocsihoz. Azt már nem tudom,
hogy jutunk el hozzám, hála az alkohol és az adrenalin jótékony
hatásainak. Otthon szinte beájulok az ágyba. Ruru a kanapén terül
el. Azonnal elalszom, hiába lüktet bennem még az adrenalin
utóhatása.
Reggel arra kelek, hogy
nagyon kell mosdóba mennem, és hogy begörcsöl a lábam.
- Francba – morgok.
Alig hallok, sípol a
fülem. Lassan felkelek és kivánszorgok a mosdóba. A reggeli
rituálék után felfrissülve jövök elő. A hideg zuhany teljesen
felfrissített és észhez térített. Mintha csak kicseréltek
volna.
- Itt a hétalvó –
fogad a konyhában Ruru.
- Te már fent vagy? -
csodálkozom.
- Aha, egy ideje –
nyújtózik egy nagyot.
Hiroto is itt van, épp
főz valamit. Szerzek magamnak egy adag kávét. Ruru felém nyújt
egy bögrét. Bele kortyolok és jólesően felsóhajtok. Pont, ahogy
szeretem.
- Milyen volt a koncert? -
töri meg a csendet Pon.
- Fenomenális. Rég nem
tomboltam ilyen jót – dől hátra Ruru.
- Igaz – helyeslek - Jó
lenne megint bulizni – mosolygok.
- Ennyi nem volt elég? -
csodálkozik Pon.
- A jóból sose elég –
vigyorgok önelégülten.
- Úgy van, úgy van!
Ennél már csak az jobb, ha mi koncertezünk – kontrázik Ruru.
- Annál nincs is jobb –
értek egyet.
- Koncertezni akarok –
nyafog barátom.
- Ahelyett, hogy örülnél,
hogy lehet pihenni – morog Pon.
- Ha nem bírod, maradj a
seggeden és ne csináld – veti oda Ruru.
- Na, elég legyen! -
lépek közéjük – Még csak reggel van, de ti már marakodtok.
Nem tudnátok békében meglenni?
- Nem én kezdtem –
morog Pon.
- Nem kell mindenhez
megjegyzést fűznöd. Ha nem tűnt volna fel, az ilyen
megszólalásaid gerjesztik a vitát.
Meglepetten pislog rám,
mintha nem hinné el, hogy megint őt intem le. Ruru csöndesen issza
a kávét és készít magának szendvicset. A feszültség kezd
tapintható lenni. Pompás ilyesmire kelni. Tegnap még olyan jó
volt minden. De mondjuk mit is várok? Lemondóan sóhajtok és
megcsóválom a fejem. Alig készül el Ruru szendvicse, elveszem a
tányérról.
- Hékás! - kapja fel a
fejét.
Nem törődöm vele, csak
megeszem az elcsent reggelit. Ő készít magának egy másikat, majd
átmegy a nappaliba.
- Meddig marad? – terem
előttem Hiroto.
- Passz, miért?
- Nincs jobb dolga, mint
itt dekkolni?
- Ezt most fejezd be!
- Miért mindig mellette
állsz ki helyettem? Miért engem kell mindig lebasznod?
- Előtte akarsz jelenetet
rendezni?
- Nem – motyogja.
- Helyes.
Azzal követem Rurut a
nappaliba.
- Ahogy hallom, zavarok –
jegyzi meg.
- Hallottad? - kérdezem.
- Félig-meddig. De
ismerem már annyira azt a kis nyavalygót, hogy tudjam,
legszívesebben kidobna – fintorog.
- Ő lehet, hogy igen, de
én nem. Ez az én lakásom. Mindig szívesen látlak, de ezt tudod.
- Persze, de inkább most
megyek. Ne m akarom, hogy megint balhé legyen miattam.
Elhúzom a szám. Nem
akarom, hogy elmenjen. Feláll és elkezdi összeszedni kevéske
holmiját.
- Mész is? Azt hittem
tovább maradsz – jegyzi meg Pon, mikor látja, hogy Ruru a
cipőjéért megy.
- Igen, hogy megmaradjon a
béke – enyhén, de hallatszik a hangjában az epe – De, majd
holnap úgy is találkozunk – vigyorog rám.
- Mert? Hova mentek már
megint? - hökken meg Pon.
- Holnap Hétfő, úgyhogy
melózni. Te nem? - kérdezem.
- De... - motyogja –
Csak interjúra megyek, úgyhogy hamar végezni fogok.
- Jó egyeseknek –
jegyzi meg Ruru.
- Figyi, kitomboljuk
magunkat – vigyorgok.
- Igaz igaz – nevet.
- Jó lesz, mert az egész
csapat ott lesz. Már várom – dörzsölgetem a kezem.
- Elhiszem, de kicsit légy
türelmes.
Hozzám lép, és megölel.
Átkarolom vékony derekát.
- Holnap – vigyorog és
kiengedi magát.
Megvárom míg eltűnik a
liftben, és csak utána zárom be az ajtót. Szó nélkül elmegyek
Hiroto mellett. Megszerzem a laposom és megnézem a leveleimet.
Nincs jobb dolgom, így a neten lógok egy
kicsit. Alig
kezdek keresgéli, mikor elém áll Pon és
összefonja karjait a mellkasa előtt.
- Hallgatlak – töröm
meg a feszült csendet.
- Minek kellett ide hoznod
tegnap este? Miért nem vitted haza?
- Szerinted? Késő volt,
és az ő kocsijával mentünk – jegyzem meg – Miért zavar téged
ennyire? Tudom, hogy nem csíped, de ennyire ne utáld.
- Többet lóg a nyakadon,
mint bárki másén. Elvben én vagyok a párod, velem kéne
foglalkoznod ennyit, nem vele. Állandóan vele vagy, velem már nem
is foglalkozol. Miért csinálod ezt velem?
- Te féltékeny vagy? -
döbbenek meg.
- Nem! Csak egyszerűen
idegesít, hogy többet látlak más pasival, mint amennyit velem
vagy. Az utóbbi időben teljesen elhanyagoltál. Nem is törődsz
azzal, hogy mit szeretnék. Sőt, velem se törődsz.
- Nicsak, ki beszél –
motyogom.
- Ezt meg hogy érted?
- Ha már témánál
vagyunk – állok fel – Tudod, ez nem csak rólad szól. Egy
kapcsolatban nem csak kapni, hanem adni is kell. Az utóbbi időben
tudod mit kaptam tőled?
- Törődést.
- Leginkább idegbajt.
Állandóan baszogatsz, hogy ezt-azt akarsz, meg se hallod mit
mondok, csak arra figyelsz, amit te mondasz. Azt se vetted észre,
hogy a plafonon vagyok idegileg. Leginkább miattad. Ruru az, akit
nem tudok becsapni, mindig tudja, ha valami nyomaszt, és gondoskodik
róla, hogy helyreálljon a lelki békém.
- Az én dolgom lenne,
hogy boldoggá tegyelek, nem az övé!
- Jól mondod, lenne –
hangsúlyozom ki az utolsó szót – De mint a példa mutatja, nem
teszel semmit.
- Ha ennyire jóba vagy
Uruhával, miért nem vele vagy, miért velem?
Megfagy a levegő
közöttünk. Előbb járt a szája, minthogy végig gondolta volna,
mit is mond.
- Nem tudom – vetem oda,
és az előtérbe megyek, hogy felvegyem a cipőm.
- Rei, ne haragudj –
dadogja – Várj! Hova mész? Kérlek, ne menj el. Bocsáss meg! -
siet utánam.
Nem foglalkozom azzal,
hogy körülöttem toporog és hablatyol valamit. Cipő után a
kabátomat veszem fel, zsebre vágok pár apróságot és már itt se
vagyok. Nem tudom hova menjek, csak innen el. Pontosabban egy hely
van, ahova mehetek. Nem kocsival megyek, hanem gyalog és
tömegközlekedéssel. Igazából nem sietek annyira mint szeretnék.
Le akarok előbb kicsit higgadni. Félek, hogy Ruruval is csak
összevesznék. Pedig pont rá van most a legnagyobb szükségem.
Remek, megint sikerült elbaszni a napot. Ezen már meg se lepődök.
Mintha évekkel ezelőtt buliztuk volna végig az éjszakát Ruruval,
pedig csak tegnap volt. Túl szép volt, hogy igaz legyen. Sejthettem
volna, de annyira élveztem. Szükségem volt rá.
Rendesen áthűlök, mire
megérkezem Ruruhoz. Ahogy a hideg átjárta a ruháimat, úgy
segített kicsit lenyugodni és tisztán gondolkodni. Nem szívesen
mondom ezt, de Hirotonak igaza van. Ha nem vagyok vele boldog, és
tényleg nem kapok semmit, akkor miért vagyok még mindig vele?
Tényleg nem tudom. Mire végiggondolom a történteket, megérkezem
Ruruhoz. Hangosan kopogok, nem kell sok, és ajtót nyit. Mikor
meglát, nem kérdez, csak beenged és bezárja mögöttem az ajtót.
Leveszem a cipőm, és elfoglalom a kanapét. Nem sokkal utánam
barátom is megjelenik. Lerak elém egy üveg sört, leül velem
szembe, és vár.
