1. fejezet

1. fejezet

Az órám fülsértő visítására kelek. Hatalmas túlzás azt mondani, hogy aludtam, inkább csak próbáltam. Kinyomom azt a vackot és elbotorkálok a fürdőbe. Hiába van nyár és süt kint a nap, itt félhomály van. Az összes redőny le van engedve, még a sötétítőket is elhúztam. A nappaliban hatalmas a rendetlenség, de pont leszarom. A legkisebb gondom is nagyobb ennél. Az egész lakás a lelkiállapotomat tükrözi, ami romokban van. Hónapok óta tart ez. Elegem van mindenből, még az életből is. De folytatnom kell, a rajongókért. Tsukasa segít, szóval át tudom verni a fotósokat. Senki nem veszi észre, hogy a mosolyom csak látszat. Nem is kell. Nincs szükségem senki sajnálatára! Rutinosan lefürdök és keresek valami felvehető hacukát. Az elmaradhatatlan kendőket is felkötöm a csuklómra és megyek már. Mit is mondtak, hol van a kiadó? Egy gyors telefon Zeronak és már megyek is. A hangcuccom ott van, legalább azzal nincs gond. Bár… egyel több, vagy kevesebb gond tök mindegy. Egyáltalán nem tud érdekelni. Na jó, ez kicsit túlzás, de igazából maradnék otthon a sötét szobámban és nézném a falat. Aztán este vagy kocsma, vagy egyedül leiszom magam. Mindig ez van. Pia nélkül nem igazán tudok pihenni. Ezért a srácok nem egyszer lehordtak, főleg mikor a detoxból kellett kihozni. Akkor Tsukasa önkényesen hozzám költözött. Szerencsére már kitettem a seggét. Nem kell bébicsősz. Nem érdekel, hogy aggódik, nem kell félteni. Szerintük a lejtő alján vagyok, nem tudom. Volt pár húzásom, amivel kivertem náluk a biztosítékot, azóta minden lépésem figyelik. Kezdenek nagyon az agyamra menni. Nem vagyok gyerek! Azt csinálok az életemmel, amit akarok! Senki ne szóljon bele a magánéletembe! Élet? Ezt már nem lehet annak nevezni. Van értelme egyáltalán? Igen, a rajongók miatt muszáj. Egyedül, ami igazán tud segíteni rajtam, az a zene. Megkönnyíti ezt a szenvedést, amit életnek neveznek.

Beérek a kiadóhoz, de késésben vagyok. Nem kéne már rögtön az első nap késni. Még jó, hogy ilyen magas vagyok és hosszúak a lábaim. A portán felvillantom a belépőm és rohanok. A lift nincs itt, ugyan, miért legyen jó éppen nekem? Marad a lépcső. Mire felérek a hatodik emeletre, kiköpöm a tüdőm. Oké, Hizumi azt mondta, hogy balra a folyosó végén. Egy alacsony fickó ballag előttem, és persze, hogy akkor térdel le, mikor sietnem kéne. Tudom, nem szép dolog, de sietek, szóval lazán átugrom felette és sietek tovább.

- Baszódj meg, te barom állat! – kiált utánam.

- Bocs – kiáltom hátra, de nem fordulok meg.

Alig tudok lefékezni a termünk előtt, úgy rontok be.

Egész nap próbálunk, egyedül itt van nyugalmam. Legszívesebben végkimerülésig csak gitároznék, de a többiek nem hagyják. Este nyolc után Hizumi véget vet a mai napnak.

- Hogy vagy? – terem mellettem Tsukasa.

- Soha jobba – fintorgok.

- Na, gyere, hazaviszlek és ha gondolod felmegyek hozzád.

- Nem kell. Egyedül is meg vagyok.

- Biztos?

- Igen, kösz.

Aggódva figyeli minden mozdulatom.

- Hé, mit szólnátok, ha beülnénk valahova? – veti fel Zero.

- Menjetek – sóhajtok.

- Te nem jössz?

- Nem.

- Ugyan Karyu, ne csináld! Jót tesz, ha nem zárkózol be.

- Nem érdekel.

Ahogy kilépünk a folyosóra, Hizumi is csatlakozik nyaggatásomhoz. Nincs mit ünnepelnem és nem akarom látni a boldog fejüket. Azzal többet ártanának, mint használnának. Inkább a lakásom kongó üressége és sötétsége. Kezdenek egyre jobban az idegeimre menni. Elküldeném őket a picsába, de egy ajtó az arcomba csapódik, ezzel elhallgattatva egy pillanatra. Hátra tántorodok, az orromhoz kapok és istentelen káromkodásba kezdek.

- Jól vagy? Te vérzel – hördül énekesem.

Tsukasa a kendőjét az orromhoz nyomja, hogy azt vérezzem össze, ne a padlót.

- Ki volt ez az eszement barom? – nyögöm.

- Te vagy az reggelről?

Ismerős hang. Ezt a törpét ugrottam át reggel.

- Ruki, kérj bocsánatot – mordul rá egy fekete hajú srác.

- Eszemben sincs!

- Attól, hogy ő átugrott téged, nem kéne beverned az orrát. Te nem sérültél meg, de ő igen!

- Nem számít – legyintek.

Fáj az orrom, de nem ér annyit az egész, hogy balhézzak.

- Kérem, ne haragudjon – fordul hozzám.

Érzem, hogy a kezemen folyik a vér. Kikerülök őket és bemegyek az első mosdóba. Inkább ide folyjon a vér, ne a kinti szőnyegre. Elveszem a kendőt és megengedem a vizet. Lemosom az arcom, a kezem és a kendőt is kimosom. Szerencsére már nem dől annyira az orromból a vér. Néhány papírkéztörlővel próbálom meggátolni, hogy mindent összemocskoljak, miközben kimegyek. Ezek még mindig itt vannak. Miért nem akarnak egyedül hagyni? Olyan nagy kérés? Nem akarok senkit látni!

- Kösz – adom vissza a kiegészítőt dobosomnak.

- Most már tényleg hazaviszlek. Nem kéne horror show-t játszanod az utcán.

Nem törődik ellenkezésemmel, átkarolja a derekam és megyünk.

Otthon Tsukasa nem zavartatja magát, mintha csak a saját lakásán lenne. Gyors zuhany után megyünk aludni. Én a hálóba, ő a kanapét veszi birtokba. Egész éjjel a plafont bámulom és forgolódom. Nem jön álom a szememre. Talán egy vagy két órát tudok csak pihenni, nem többet. Mire kikómálok a konyhába, dobosom már főzi a kávét.

- Már megint nem aludtál – állapítja meg.

Vállat vonok és megiszom feketémet.

- Hogy van az orrod? – kuncog dobosom.

- Megmaradok.

- Nagyon helyes.

Összeszedjük magunkat és megyünk. A próba olyan mint mindig. Csöndesen figyelek, és teszem, amit mondanak. Eljátszunk pár számot, aztán leülünk megbeszélni, mi legyen a következő klippben. Unottan firkálgatok, nekem teljesen mindegy. Eljátszom, amit kell, aztán hagyjon mindenki békén a francba. Dél körül lemegyünk a büfébe. Szerzek egy szendvicset és keresnék egy helyet, de valaki a nevemet kiáltja:

- Karyu!

Uruha siet felém vigyorogva.

- Tényleg te vagy az. Tegnap alig ismertelek meg.

- Tegnap?

- Mikor Ruki orrba vágott az ajtóval.

- Aha.

- Gyere! – és már rángat is.

Nem foglalkozik ellenkezésemmel.

- Fiúk, hadd mutassam be a legjobb ivócimborámat, Karyut – állunk meg a tegnapi csapat előtt.

- Üdv – eresztek meg egy mosolynak szánt fintort.

- Ők itt Aoi, Ruki, Kai és Reita. Ülj le, mesélj – nyom le egy székbe.

- Mit meséljek?

- Tudtommal, nem ennél a kiadónál vagytok. Hogy kerülsz ide?

- Tegnap óta itt vagyunk.

- Vagytok? Zenélsz? – kérdi Reita.

- Igen, a D’espairsRay gitárosa vagyok.

- Még nem hallottam róla – motyog Ruki.

- Egy évvel idősebb a bandám mint a tiétek.

Mikor végre hagynak szusszanni, hozzálátok a szendvicshez.

- Meg vagy végre! – csap a vállamra Hizumi.

- Az ember azt hinné, hogy egy ilyen magas ember nem tud eltűnni a tömegben. Egy frászt nem! – borzol a hajamba Zero és letelepszenek – nem ér! Te vitted el az utolsó szendvicset?! – háborog.

Már kb. a fele elfogyott, de nem bírok többet enni. Így is mindjárt hányok.

- Tessék, ne sírjon a szád – nyomom a kezébe.

- Miért? És te? – értetlenkedik.

- Ma már nem eszem többet.

- Miért? – értetlenkedik az egyik fekete hajú srác, azt hiszem Kai.

- Nem bírok enni – ezzel lezárom a további ilyen irányú kérdezősködést.

A két banda ismerkedik, aminek inkább külső szemlélője vagyok. Csak Ruruval váltok pár szót, de nincs is igazán kedvem belefolyni a beszélgetésbe. Mikor megunom, visszamegyek a terembe kicsit gitározni. Elegem van a társaságból, hagyjanak békén, egyedül akarok lenni.

Kései vallomás

„Már számtalan év telt el, de még mindig ugyanúgy hiányzol. Egy hatalmas űrt hagytál bennem, ami azóta is a szívemben, a lelkemben tátong. Senki és semmi nem tudja enyhíteni ezt a kínzó fájdalmat. Az a legrosszabb, mikor eljön az évnek két bizonyos napja. Nem tudom melyik a kínzóbb. A születésnapod, vagy az, amikor itt hagytál. Engem, a bandát, mindent és mindenkit. Annyi mindent akartam még mondani, de már nem tehetem meg. Nem tudom hallasz-e, de remélem igen. Sajnálom, de most mennem kell. Ígérem amint tudok megint eljövök.”

Yoshiki és a vallomása mindent elmond. Ítélet idő van, de ez a marha idejött és az esőben imádkozik. Nem érdekli, hogy bőrig ázik.

- Na, menj innen, mielőtt megfázol nekem – hessegetem el.

Háromszor összecsapja a kezét és feláll. Még egyszer végigsimít a hideg márványlapon. Hiába áll háttal nekem, rázkódó válla elárulja, hogy zokog. Könnyeit az első elmossa, de a fájdalmán nem enyhít. Átkarolom széles vállát és némán állunk egymás mellett.

- Menjél Yo-chan – intek neki.

Vesz pár mély lélegzetet, megtörli az arcát és még egyszer végig néz a már jól ismert kövön és feliratom.

- Ég veled – motyogja és sarkon fordul.

Követem míg be nem száll az autóba ami elhajt vele. Mindig fáj őt itt és ilyen állapotban látni. Ha ennyire fáj neki, miért jön ilyen gyakran? Gyakran? Na jó, azért az túlzás, pár havonta ha van ideje eljön. Túl hajszolja magát, lassítania kell, vagy nem fogja bírni.

- A fene egyen meg Yo-chan – morgok magamban.

Utána megyek. Most kivételesen van annyi esze, hogy ne a munkába menjen, hanem haza. Már ismerem a járást a házban. Első utam az emeleti fürdőbe vezet. Nem kell csalódnom, Yo-chan a pezsgőfürdőben ül, szól a klasszikus zene és borozik. A kád szélére ülve figyelem minden mozdulatát. Kidolgozott izmai hullámzanak bársonyos bőre alatt. Szőkített haja lelapul a párától és az arcába tapad. Most az igazi Yoshiki van előttem, akit megismertem, most nem viseli az álarcot, amit a külvilág felé mutat. Nem akarja kimutatni, de a sebek a szívében és lelkében nem gyógyultak be. És attól félek, hogy soha nem is fog. Főleg, ha tovább marcangolja magát. Mikor elfogy a bor, Yo-chan kikászálódik a vízből és szárazra dörgölve magát, átmegy a nappaliba és kikapcsolja a zenét. Az ablakhoz megy és kibámul valahova a messzeségbe. Kifürkészhetetlen a tekintete, még mindig nem tudom mi járhat a fejében, pedig régóta ismerem.

- Mire gondolsz Yo-chan? - kérdezem.

Egy mély sóhaj kíséretében elindul valamerre. Kíváncsian követem. Lemegy a hatalmas nappaliba, ahol a zongorája foglal helyet. Mindig tetszett ez a hangszer. Sose tudtam játszani rajta, de megengedte, hogy kipróbáljam, ahogy a dobjait is püfölhettem párszor. Leül a hangszer előtti kis székre és felnyitja a billentyűket védő fedelet.

- Mit játszol nekem? - ülök mellé.

Kicsit mintha habozna, majd játszani kezd. Alig üt le néhány hangot, felismerem a dalt. Lassú és szívszaggató.

- Forever love – motyogom – Miért ezt?

Yoshiki hamar belemerül a játékba. Fintorogva megcsóválom a fejem, és nézem, ahogy minden mazochistát megszégyenítően kínozza magát ezzel a dallal.

- Elég – érintem meg a vállát, mikor vége van.

Ez mintha magához térítené. Hirtelen felkapja a fejét és rám néz.

- Ne marcangold magad – kérem és végig simítok az arcán.

Hitetlenkedve mered rám, és megérinti az arcán kezem nyomát. Meredten bámul rám, szemeiben számtalan érzelem. Fájdalom, értetlenség, bánat, önvád és még ezernyi más. Megrázza a fejét, mire aranyszőke tincsei az arcába hullanak. Kicsit gondolkodik, aztán egy újabb dalba kezd.

- Tears – fintorgok – Miért nem hallgatsz rám úgy, mint régen? Miért ezeket játszod? Nem volt még elég? - kérdezem rosszallóan.

Zavartalanul folytatja a játékot. Mindig tetszett, ahogy teljesen átadva magát a zenének lakot. Szerettem nézni, ilyenkor nincs számára más, csak a dallamok. Szinte egész nap itt ül. Sétálok pár kört a lakásban, de leginkább a hatalmas kanapékon terpeszkedek és őt hallgatom.

Fogalmam sincs hány számmal később Yo-chan feláll és kinyújtóztatja elgémberedett tagjait. Végül feláll, tölt magának egy pohár bort. Jólesőeket kortyol belőle, majd az egyik hatalmas ablakhoz megy. Szürke az ég, hatalmas szél tombol és néha villámlik is.

- Micsoda vihar – jegyzi meg.

- Még most is elszomorít az eső? - kérdezem és mellé sétálok.

- Semmi kedvem semmihez – újabbat kortyol.

- Mondtam én neked, hogy nem kéne gyötörnöd magad. Ha az nem lenne elég, még itt ez a vihar. Sose figyelsz arra amit mondok. Mondtam, hogy ezzel csak magadnak ártasz. De beszélhetek is én, régen se hallgattál rám – zsörtölődök és törökülésben helyezkedek az ablakpárkányon.

Kíváncsian figyelem minden mozdulatát. Iszik még egy pohárral, majd felmegy a hatalmas hálószobába és elnyúlik a takarón. Követem és leülök mellé. A hatalmas háttámlának dőlök és szőke tincseibe túrok.

- Pihenj, igazán rád fér – mosolygok.

- Igen, pihenni. Azt akarok – motyog.

Mosolyogva megvárom míg teste ellazul és légzése lelassul, végül elalszik.

- Hide – motyogja álmában.

- Itt vagyok, ne aggódj.

- Hiányzol… miért hagytál itt? – könnyek csordulnak ki szemeiből.

A sós cseppeket felitatja a párna. Álmában is rázza a zokogás. Elszorul a torkom, hogy így kell látnom őt. Hátát simogatom, hogy megnyugodjon. Hamar elcsendesedik és végre könnyei is elapadnak. Valamikor az éjszaka közepén felriad.

- Rosszat álmodtál? – kérdezem.

- Hide… - nyögi a nevem és tenyerébe temeti az arcát.

Néma zokogás rázza a vállait.

- Miért mentél el? Miért hagytál itt? Annyi mindent akartam még… te voltál a legjobb barátom, aki inspirált… te voltál aki beragyogta a napom. Te voltál a legfontosabb… Hide… szeretlek, még mindig… - zokog.

- Tudom, de jó lett volna, ha ezt is el mondod – mosolygok szomorkásan – Akkor lehet másként alakult volna, de ezt most már soha nem tudhatjuk meg. Talán majd egy következő életben.

Sajnos túl későn jött ez a vallomás. Ha akkor elmondja, talán még mindig élnék. Nem az ő hibája, hogy meghaltam, de talán megakadályozhatta volna. Sajnos a sors fintora, hogy túl későn jövünk rá mit kellett volna tenni, Ezen nem lehet változtatni és visszacsinálni se, és ezt mindketten tudjuk. Yoshiki élete végéig hordozni foglya ezt a terhet.

VÉGE