Mi történt a régi Reitával? 20. fejezet

20. fejezet

Egész idő alatt magamon érzem Ruru tekintetét. Szerintem nem fogom megúszni ezt a beszélgetést. Nagyon nem akarom, de szerintem gitárosom nem fogja annyiban hagyni. Délben Ruki szünetet rendel el, és elmegyünk enni.

- Készülj úgy, hogy beszélgetni fogunk – jelenti ki ellentmondást nem tűrően Ruru.

- Muszáj? - kérdezem.

- Ahogy mondod.

Elfintorodom és megyünk. Egy közeli kifőzdébe megyünk. Eszem egy rament. Rég ettem, és most megkívántam. Már ettem itt párszor, így tudom, hogy jó. Sikerül jókedvet magamra erőltetnem. Legalábbis a többiek be tudom csapni, de Rurut nem. Ő sajnos átlát rajtam, nem csoda, gyerekkori barátok vagyunk.

- Ruki, ha nem gáz, előbb elmennék – kezdem, mikor már visszafelé megyünk.

- Miért? - lepődik meg.

- Még be kell ugranom az ötvöshöz, este volt pár ötletem.

- Oké, menj csak – legyint.

- Vele megyek – jelenti ki Ruru.

- Nem jössz – jelentem ki.

- De veled megyek – kontrázik.

- Menjetek – von vállat Ruki.

Morranok egyet. Semmi kedvem ehhez. Visszamegyünk a próbaterembe, és még zenélünk egy kicsit. Pár óra elteltével Ruruval elindulunk. Némán ülünk egymás mellett a kocsiban. Direkt nem szólok hozzá, ha beszélni akar, akkor kezdje ő. egészen addig csöndesen jön velem, míg beszélek az ötvössel.

- Gondolom nem nyilvános helyen kéne megbeszélni – kezdi, mikor újra elindulok.

- Ha semmi képp nem úszom meg, akkor tényleg a négy fal közt kéne – adom be a derekam.

- Menjünk hozzátok – ajánlja.

- Oké.

Csöndesen megyünk haza. Csak azt remélem, hogy Pon még nincs otthon. Semmi kedvem megint veszekedni vele. Amint becsukódik mögöttem az ajtó, Ruru a kanapéra ül, és vár.

- Elmondod, vagy szavanként kell minden kiszednem belőled? - kérdi.

Leülök mellé, és elmondom. Mondom, mondom mintha kinyitottak volna egy csapot. Barátom nem kérdez, csak hagyja, hogy mindent kiadjak magamból. Néha megnyúlik az arca, fogja a fejét, és szörnyülködik. Nem csodálom. Általában mindig így reagál az ilyen kirohanásaimra.

- Gyerekes vagyok? - kérdezem.

- Nem, csak egyszerűen nem hallgat meg téged, és csak a feje után megy. Nem gondolkodik – von vállat.

- Szerinted mit csináljak? Szarik a véleményemre. Semmi kedvem még a hülyeségeihez. Tudom, hogy gyerekes, hogy egy polc miatt veszekszünk...

- Nem gyerekes – vág közbe – Csak egyszerűen szarik rád. Annyira önző, hogy csak az számít amit ő akar.

- Szerinted mi legyen?

- Mit szólnál, ha rendet raknánk? Akkor látná, hogy fölösleges dolgot akar.

- Segítesz?

Szó nélkül feláll, és a leendő polc helyére sétál, és kezdi összeszedni az újságokat.

- Ott ülsz és nézed a szexi fenekem, vagy segítesz? - kérdi.

Mosolyogva felállok és segítek neki. Míg egybegyűjtöm a magazinokat, Ruru sorba rakja őket. Mikor végzek hozok pár régi dobozt. Belepakolja, majd sorba állítja őket.

- Hova tegyük? - kérdezem.

- Passz, volt valami nyűgje?

- Igen, azért volt kiakadva, hogy ha dobozokba pakolom a holmit, akkor majd kerülgetheti takarítás közben.

- Hé, ha jól emlékszem van nálam elfekvőben egy félkész polcom. Már nem tudom honnan van, de még tartói is vannak, csak fel kell csavarozni. Elhozzam

- Megtennéd?

- Aha. Pakolj össze, addig én hazamegyek érte. Sietek – ugrik fel.

- Kösz – hálálkodom.

- Elviszem a kulcsod! – és már el is tűnt.

Megcsóválom a fejem. Annyira belelendülök a pakolásba, hogy kisebb dobozokba rakom el a gitár ápoló készletet, és mindent egy helyre halmozok. Kicsit átrendezem a már meglévő szekrényeket és fiókokat, így minden tökéletesen elfér. Mire Ruru megjön, már készen is vagyok.

- Hali! - kiált – Segíts!

Azonnal sietek hozzá.

- Ez meg? - döbbenek meg – Nem egy polcról volt szó?

Egy hatalmas dobozt próbál egyensúlyozni. Együtt behozzuk a nappaliba, és letesszük a szoba közepére.

- Rosszul emlékeztem, polc helyett, ez volt – szusszan.

- Ez egy szekrény – nézek rá, mint egy elmeroggyantra.

- Aha, a nővérem kitalálta, hogy kell nekem egy ilyen.

- De miért nem tartod meg?

- Mert nem tudom hova rakni. Inkább elhoztam, neked nagyobb szükséged van rá. Na, pakoljuk össze.

Összecsapja a kezét és munkához látunk. Egy szép cseresznyeszínű kis polc kerül elő a dobozból. Nem nagy, pont akkora, hogy az újságok az első polcra férjenek és a kisebb fiókokba még lehet bőven pakolni. Sokkal szebb, mint amit Hiroto nézett ki. Egész délután a polcot rakjuk össze. Jót nevetünk, néha morgunk, de jó hangulatban telik a szerelés. Pár óra alatt sikerül szekrényt varázsolni a lapokból. Ruru épp a szerszámokat kezdi elpakolni, mikor megjelenik Pon.

- Ti meg? - lepődik meg.

- Épp végeztünk a szereléssel – jelenti ki gitárosom.

- De... de... - nyögi Pon.

- Mivel tartozom Ruru? - kérdezem.

- Semmivel. Amúgy, szerintem ez jobban passzol ide. Gyere, pakoljuk tele – vigyorog.

Fáradtan szusszanok egyet, és a telepakolt karton dobozokat az alsó polcra rakom. Ruru a gitárápolókat a fiókokba.

- Kész – lépek hátra mosolyogva.

- Szép, ügyes vagy – vereget vállon.

- Te segítettél – ölelem magamhoz – Kösz Ruru.

- Nincs mit. Komolyan, mivel háláljam meg?

- Ha mindenképp meg akarod, akkor adj kaját, éhen halok – indul a konyha felé.

- És én? - nyögi Hiroto.

- Éhes vagy? - kérdezem.

- Kösz, hogy észre veszel – morog – És kösz, de nem vagyok – felhúzza az orrát, és elvonul.

- Már megint kezded? - torpanok meg.

- Mit kezdek megint? - akad meg.

- Mielőtt egymás torkának ugrotok szokás szerint, együnk. Addig is lehiggadtok – tesz rendet Ruru.

Pon felhúzza az orrát és elvonul, én meg megyek enni. Fáradt vagyok, de éhes vagyok. Barátom mintha csak otthon lenne, feltúrja a hűtőt és keres magának valami ehetőt. Nekem is szed.

- Mi baja? - bök a fejével a nappali felé.

- Kettőt találhatsz – sóhajtok.

- Most az lesz a hiszti tárgya, hogy nem ő választott szekrényt?

- Passz, de most nem akarok ezzel foglalkozni – dörzsölöm meg a halántékom.

- Bocs, ha csak baj okoztam – hajtja le bűnbánóan a fejét.

- Hagyd, ne is foglalkozz vele. Ha nem hozod a szekrényt, akkor addig nyaggatott volna, amíg meg nem vesszük – sóhajtok lemondóan.

Félmosolyra húzza ajkait.

- Tudok segíteni valahogy? - kérdi.

- Nem tudsz. Majd csak lesz valahogy – vonok vállat.

- Nem azért, de megéri ez neked? Ez a sok feszültség, az állandó idegbaj. Boldog vagy?

Válaszolnék, de inkább nem teszem. Nem tudom mit mondhatnék. Sajnos Rurunak igaza van. Néha bánom, hogy ilyen jól ismer. Szerencsére nem vár választ, csak figyel. Azt tudom, hogy nem a legjobb a kapcsolatunk Ponnal, és már jó ideje tart, de nem tudom mit érzek. Régóta vagyunk együtt, próbálom helyrehozni, de nem tudom jól teszem-e, vagy helyre lehet-e ezt még hozni. Tényleg nem tudom. Azzal se vagyok tisztában mit érzek vagy akarok. Csöndesen megvacsorázunk. Kaja után elmosogatok, addig gitárosom kifosztja a hűtőt. Szerencsére csak a sörök számát tudja csökkenteni. Felbont kettőt, az egyiket a kezembe adja, a másikat ő issza meg. Csöndesen beszéltünk, de szerencsére kerüljük a magánéleti problémáimat. Csak este felé készül indulni.

- Nem lesz baj, hogy ittál? - kérdezem.

- Nem hiszem. Lassan megyek, akkor nem lesz baj – vigyorogva von vállat.

- Ha lecsuknak nem megyünk érted – jegyzi meg Pon epésen.

- Ki mondta, hogy rád szükségem van? Nekem elég Rei – vigyorog bandatársam.

Pon arca megnyúlik, kikerekedett szemekkel bámul. Nem számított rá, hogy Ruru visszaszól neki, ráadásul így.

- Fejezzétek be! - lépek közéjük – Pon, semmi szükség, hogy Rurun köszörüld a nyelved. Nem mondott semmit, szóval te se szólogass be – fordulok Pon felé – Ruru, te meg vigyázz magadra – nézek gitárosomra.

- Mint mindig – vigyorog.

- Helyes.

Megölel, hátba vereget és megy. Megvárom míg becsukódik mögötte a lift. Bezárom az ajtót, és várom, hogy kitörjön a vihar. Nem kell sokat várnom, Hiroto azonnal rákezd:

- Erre mi szükség volt? Miért vele vették szekrényt? Mi van azzal amit én néztem ki? Nekem azt mondod nem kell, de Ururhával azonnal elmész. Velem miért nem? Miért van az, hogy mindenért könyörögnöm kell neked, de ha ő kéri akkor azonnal mész? Miért játszol?

- Egy, nem játszom. Kettő azért jött át, hogy beszélgessünk, és elpakoltunk. Mondta, hogy van elfekvőben egy polca, amit áthoz. Polc helyett szekrény volt, és azért hozta, mert neki nem kellett – vágok közbe.

- De miért nem mondtad, hogy nem kell, mert már kinéztünk egyet?

- Te nézted ki, te akaratoskodtál, nem én. Nem hallgattál meg, nem figyeltél arra amit mondok, csak mentél a fejed után. Ahelyett hogy itt hisztizel, hogy nem az lett, amit akartál, nézd azt, hogy kaptunk egy szekrényt, és nem kellett elmenni és elhozatni. De konkrétan, mi a bajod?

- Nem tetszik – von vállat.

- Nem inkább az, hogy Ruru hozta?

Erre kikerekedett szemekkel néz rám, felfújja az arcát és elvonul. Mérgesen felmorranok és elmegyek fürdeni, majd a kanapén megágyazok magamnak.

Mi történt a régi Reitával? 19. fejezet

19. fejezet

Estig bent vagyunk. Az utóbbi pár órában inkább csak rögtönöztünk, hátha sikerül valami használhatót alkotni. Néha sikerül, néha nem. Próba szerencse.

- Menjünk haza, teljesen kész vagyok – kéri Kai.

- Én is – teszi le gitárját Aoi.

Száj húzva veszem tudomásul, hogy vége a napnak, ideje haza menni. Lustán teszem le szeretett hangszerem, és pakolom össze a holmim. A kiadó előtt intünk búcsút egymásnak, és mindenki megy a maga dolgára. Ruru még a kezével telefont formál, ezzel jelezve, hogy majd hívjam ha kell. Jólesik a törődése. Lassú léptekkel indulok a kocsim felé. Nincs túl sok kedvem haza menni, de fáradt vagyok. Nem is tudom mi készített ki ennyire. Talán az otthoniak. Könnyen lehet. Otthon zene fogad. Tehát Pon itthon van. A zajokból ítélve a nappaliban van. Leveszem a cipőm és belépek a helyiségbe. Pon a TV-előtt ül és valami bugyuta műsort bambul.

- Megjöttem – mondom.

- Szia, sokáig voltál – jegyzi meg.

- Nem néztük az órát – vonok vállat.

Átmegyek a konyhába, hogy keressek valami vacsoránk valót. Van némi maradék. Melegítek egy adagot.

- Szarul nézel ki – hallom meg a hátam mögül Hiroto hangját.

- Fáradt vagyok.

Biccent és visszamegy a szobába. A kaja megmelegszik, leülök az asztalhoz és megeszem. Nincs sok étvágyam, de jól esik. Mikor elfogy, elmosogatok magma után, és elmosogatok. Elvonszolom magam a fürdőbe. Ott hanyagul ledobálom magamról a ruhákat és beállok a forró vízsugár alá. Teljesen ellazít, felfrissít. Annyira jó érzés. Végül, miután gőzfürdőt varázsolok a fürdőből, kilépek és elcsoszogok a hálóba. Már nem is számítok semmire sem. Nem kell sok, hogy elaludjak. Teljesen ki vagyok készülve.

Túl hamar csöng a telefonom. Reggel van, kelni kell. Szerencsére a mai nap könnyű, Kai és Ruki interjúra mennek, így csak délelőtt kell zenélni, aztán mindenki mehet amerre lát. Ki kéne találnom valami programot. Lehet elhívom a srácokat valahova.

A konyhában főzök egy kávét, és cigire gyújtok.

- Hamar lefeküdtél – jegyzi meg Pon, mikor megjelenik.

- Fáradt voltam – motyogom.

- Meddig leszel bent?

- Nagyjából délig. Kai és Ruki interjúra megy.

- Akkor elmehetnénk vásárolni. Szeretnék pár dolgot.

- Mit? - kérdezem rosszat sejtve.

- Kinéztem tegnap egy kisebb szekrényt. Oda lehetne pakolni a hangcuccaidat és a karbantartó felszerelést. Az újságjaink is odaférnének. És akkor minden nagyjából egy helyen lenne.

- Minek? Hova? Az újságjaim egy helyen vannak, ahogy az karbantartó felszerelés is.

- Igen, a földön. Mikor takarítok mindig pakolhatom el őket. A többi holmi megy dobozban. A dobozok felkerülhetne a szekrényre. Megnéztem, és nem drága. A TV mellé és az ajtó közti falrészen elfér. Több színben is van. Barna, fekete és fehér, nézd – tolja elém az újságot.

- Erről mikor akartál engem megkérdezni?

- Tegnap, de elvonultál. Mindegy, az jó, ha találkozunk és elmegyünk?

- Áruld el, minek még egy szekrény? Az újságokat be lehet suvasztani a dohányzó asztal alá, vagy ha más nem, kidobni.

- Nem akarom kidobni őket. Sokszor újra olvasom őket. Miért olyan nagy baj, hogy szeretnék egy kis rendet? Ott egyszerűbb is lenne tárolni, mert állítva is odaférnek, így nem kell szétpakolni ha keresed valamelyiket – nyűgösködik.

Már megint kezdi, ilyen nincs.

- Ezt beszéljük meg, ha hazaértem, jó? Egyáltalán lemérted mekkora ott a hely?

- Igen, lemértem. Pont odafér. És lesznek még szabad helyek rajta, szóval tök jó.

- Előbb látni szeretném, szóval várj meg – morranok.

Kezd nagyon elegem lenni, hogy a falnak beszélek.

Morogva megyek próbára. A fiúk inkább kitérnek előlem. Ruru szusszan egyet és a szemeit forgatja. Eljátszunk pár számot, mikor bejön a főnök, mondván, hogy menjünk vele a tárgyalóba. Ahogy megyünk, Ruru a vállamra teszi a kezét, hogy biztasson. A tárgyalóban lévő nagy asztalhoz leülünk, és a főnök előadja, hogy nemsokára mennünk kell újra klipet forgatni. Oké, benne vagyok. Épp a terveket vázolja, mikor rezegni kezd a telefonom. Megnézem a kijelzőt, és kinyomom. Pon az, de most nem tudok vele beszélni.

- Reita, figyelsz? - kérdi.

- Igen, bocsánat – hajtom le a fejem.

Megbeszéljük az elképzeléseinket a helyszínnel, a videó témájával és a zenével kapcsolatban. Annyira bele lendülünk a munkába, hogy a főnök hozat nekünk ebédet, és ott helyben kajálunk meg. Utána folytatjuk a megbeszélést. Rukinak terveznie kell az újabb ruhákat és egyebeket, nekem is kéne valami menő ékszert csinálnom. Majd kitalálok valamit. Fogalmam sincs mit kéne csinálni. Késő délutánig bent ülünk és dolgozunk. Leszívott aggyal indulok haza. Már a parkolóban vagyok, mikor eszembe jut, hogy Pon hívott. Kelletlenül felhívom.

- Szia, kerestél – szólok bele a készülékbe.

- Ugye nem felejtetted el, hogy dolgunk van? - kérdi.

- Nem, csak mostanáig a főnöktől kaptunk fejtágítást. Hulla vagyok, halasszuk el későbbre, jó? - kérem.

- De.... de, megbeszéltük – hitetlenkedik.

- Tudom, de rengeteg dolgom van.

- Mi? - kérdi dacosan.

Veszek egy mély lélegzetet.

- Muszáj most megbeszélni? - kérdezem.

- Nem, ha egyedül haza jössz. Uruhát is hozod?

- Nem, nem hozom, és hagyd őt békén.

- Jól van, otthon vagyok – és kinyom.

Zsebre vágom a telefont, és egy hatalmas sóhaj kíséretében hátra dőlök. Már előre félek mi lesz. Percekig ülök és a halántékom dörzsölöm. Fáradt vagyok, pihenni szeretnék, de nem ért még véget a nap. Vár még egy kemény menet Ponnal és ékszert is kéne tervezni. Kíváncsi vagyok, mikor jutok majd ágyba. Lassan elindulok, mert sose érek haza. Minél előbb túl akarok esni a veszekedésen. Viszonylag hamar hazajutok. Fáradtan esek haza, és veszem le a bakancsom.

- Végre itt vagy – fogad.

- Neked is szia – motyogom.

- Mehetünk? - csillog a szeme.

- Várjál már! Még haza se értem! - morranok rá.

Megszeppen és eltűnik a nappaliban. Amint tudok, elmegyek a konyhába, hogy csináljak magamnak egy kávét. Míg készül, cigire gyújtok. Lefő a fekete, beízesítem magamnak és jólesően kortyolom. Felfrissülök, kicsit élénkít a koffein. Immár kicsit éberebben indulok a nappaliba. Pon azonnal felugrik és kezében egy újsággal rohan elém.

- Ez az, nézd – mutatja.

Szem forgatva veszem el tőle és nézem meg. Egy sima, jellegtelen szekrény. Nem tudok vele mit kezdeni. Nem mondom, hogy tetszik, de azt se, hogy nem.

- Na, mit szólsz? - csillog a szeme, és toporog előttem.

- Nem tudom. Szerintem megoldható a problémád enélkül is – adom vissza neki és leülök a kanapéra.

- Miért? Mégis mit találtál ki? Miért nem jó amit én találok ki? - nyafog.

- Nem tudom még, de hadd gondolkodjak – iszom meg a maradék kávét.

- De... de... - kezdi.

- Figyelj, hosszú napom volt, fáradt vagyok, ki se látok a munkából. Pihenni szeretnék, erre még te is itt nyafogsz nekem, és nem hagysz gondolkodni. Tedd magad takarékra, még átgondolom, aztán megbeszéljük, úgy hogy te is meghallgatsz engem, világos? - vesztem el végleg a türelmem.

Hatalmas szemekkel néz rám, aztán feláll és itt hagy. Remek, most megsértődött. Nem érdekel most különösebben. Egyszerűen irritál, hogy miért nem tud meghallgatni. Megyek eszem valamit, aztán leülök és próbálok kitalálni valamit. Jobb híján a neten nézegetek gyűrűket, hátha megihlet valamelyik. Találok is pár érdekeset, és kezd körvonalazódni bennem az új ékszer. El is kezdek rajzolni. Az se zavar különösebben, hogy Pon látványosan szenved mellettem, és próbálja felhívni magára a figyelmem. Mindenhogy próbálja tudtomra adni, hogy mérges rám. Ha lehet, még inkább bosszantja, hogy teljes mértékben figyelmen kívül hagyom. Gyorsa vázlatot készítek, több szögből rajzolom le, a díszítéseket külön és a gyűrűre is rárajzolva. Szép lesz. Csak akkor hagyom abba, mikor már alig látok és fáj a kezem meg a hátam. Nem veszem a fáradtságot, hogy még megfürödjek, inkább csak ledobálom magamról a ruhákat és beájulok az ágyba.

Reggel a telefon ébreszt. Nagyon fáradt vagyok. A konyhában Pon ücsörög és a kávéját szürcsöli.

- 'Reggelt – morog.

- Neked is – megnézem a kávé főtőt, de üres.

Fintorgok és felteszek egy újabb adagot. Tüntetően elfordul, és nem szól hozzám. Nem érdekel a hisztije. Amint lefő a koffein bomba, beízesítem és nagyokat kortyolok belőle. Érzem, hogy kezd hatni, és egyre éberebb vagyok. Míg éledezek megnézem a dohányzó asztalon hagyott rajzaimat.

- Király – mosolygok.

Beviszem, aztán majd elviszem az ékszerészhez. Ha jól rémlik, ma egész nap bent leszünk. Majd lehet előbb el kell kérnem magam, hogy még a rajzokat is el tudjam vinni. Megiszom a kávém, összeszedem magam és megyek. Pon még csak nem is köszön, ami szarul esik, de ez van. Már nem is tudom mit várok. Sikerül elkerülnöm a dugót, így időben beérek. Sőt, Ruki az aki késik. Végig magamon érzem Ruru tekintetét. Szerintem sejti, hogy volt valami, mert bármennyire próbálok úgy tenni, mintha semmi baj se lenne.

- Próba után beszélünk – jelenti ki.

- Nem, doglom van.

- Mi?

- Egy út az ékszerészhez.

- Oké, akkor veled megyek – jelenti ki.

- Nem – jelentem ki.

- De – és ezzel lezártnak tekinti a vitát.

Morogva folytatom a próbát.