Angyalbőrbe bújt démon 52. fejezet

52. fejezet

- Mondd, hogy ez nem igaz! – könyörgöm.

- Sajnálom.

- Mióta? Miért? – roskadok le a székre.

- Az orvos szerint, ha korábban megyek, nem lenne ilyen rossz a helyzet. De én se tudtam róla, különben szóltam volna.

- Mennyi…? - nem tudom befejezni.

- Másfél – két év.

Felugrom, és szorosan magamhoz ölelem.

- Nem akarlak elveszíteni – suttogom mellkasába.

- Tudom, én se téged.

- Tudja valaki?

- Még nem. Te vagy az első.

- Holnap keresünk egy orvost, aki segíthet, nem hagyom, hogy meghalj – nézek elszántan a szemébe.

Mosolyt erőltet magára, és megcsókol. A csók édes, de sós íz is keveredik bele. Könnyek szántják végig arcomat. Megszakítom a csókot, mellkasába fúrom arcomat. Állát a fejemre támasztja, és hátamat simogatja.

- Ne félj, nem hagylak el, ígérem – suttogja fülembe.

- Tudom, de félek. Félek, hogy elveszítelek – nézek rá.

Letörli könnyeimet, és bemegyünk a nappaliba.

- Mi volt az a meglepetés, amit emlegettél? – tereli a témát.

Felveszem az asztalról a mappát, átadom neki. Bemegyünk a hálóba, leül az ágyra, és elkezdi nézegetni a képeket.

- Gondoltál rám? – kérdi sejtelmes hangon.

- Igen, gondoltam tetszene.

- Örülhetsz, hogy nem voltam ott.

- Mert? Mit tettél volna? – térdelek mögé, és csókolgatni kezdem nyakát.

- Ezt – Teszi félre a képeket, elkap, és maga alá gyűr.

Míg nyakamat csókolja, keze utat talál nadrágomba, és éledező férfiasságom kényezteti. Amint megérzem kezét magam körül, azonnal keményedni kezdek. Sóhajaimat nem tudom magamban tartani. Átfordítom magunkat, és csípőjére ülök.

- Szeretlek – mosolygok rá.

- Én is – húz magához egy csókra.

Mellkasára hajolok, és átölelem. Nem akarom elveszíteni.

- Nem hagylak el, megígérem – suttogja fülembe.

- Elhiszem.

Gyengéden, alig érintve bőrömet csókol. Feltüzeli érzékeimet. Csodálatos, szenvedélyes éjszakát töltünk együtt. Órákon át nyújtjuk a beteljesülést, nem az a lényeg, hanem az érzések. Fullasztó szenvedély, telhetetlen vágy, túláradó szenvedély. Talán ez a legszenvedélyesebb együttlétünk. Egymás karjai közt alszunk el.

Az elkövetkező időkben Kamijo sokat járt a kórházba kezelésre. A Versailles-t teljesen lesokkolta a hír, és biztosították Kamijót a támogatásukról. Én csak Kaorunak szóltam, hogy miért nem megyek majd próbára. Leader-samat nem könnyű úgy lesokkolni, hogy köpni-nyelni ne tudjon, de nekem sikerült. Őt is megrázta a hír. Szerencsére Kamijo beszélt az orvosokkal, akik teljes diszkrécióval kezelték a kialakult helyzetet. Hála az égnek, és az orvosi eskünek is. Ahogy telt az idő, Kamijo egyre rosszabbul viselte a gyógykezeléseket. A dohányzásról is leszokott. Nem akartam ártani neki, így csak a próbán gyújtottam rá, de egy idő után, már ott sem. Minden egyes cigi arra emlékeztetett, hogy a hercegem milyen beteg, és mi lesz vele.

Egy éve, hogy rákot diagnosztizáltak Kamijonál, azóta alig van ideje élni, a munka, és a kezelések miatt. Nagyon odafigyelek rá. A dokitól kaptunk egy listát, hogy mit lehet, és mit nem. Ezen kívül Shinya is elhalmozott mindenféle egészséges kajareceptekkel. Elmondása szerint olyanok, amik segíthetnek Kamijónak. Több orvossal is beszéltünk, és látogattunk meg. Én is kerestem, hogy melyik a legjobb. Ma is egy újabb klinikára akarom vinni Kamijót, de nem rajong az ötletért.

- Nem Kyo. Nem akarok menni – dől a konyhapultnak, és szürcsöli teáját.

- Miért?

- Nem akarok több kezelést, sem vizsgálatot.

- De hát…

- Értsd meg, belefáradtam. Egy éve orvostól orvosig járok, láttak a legjobbak, de mind ugyanazt mondta. Ez nem élet.

- Akkor mit akarsz? Feladni a harcot, és meghalni? Még van esélyed a gyógyulásra. Mindenki reménykedik.

- Csak én nem. Előbb-útóbb mindenkinek eljön az ideje, az enyém most jött el.

- De… arra nem gondolsz, hogy én mit érzek? Én nem számítok? – fakadok ki kétségbeesetten.

Torkom elszorul, a sírás környékez.

- Annak szerinted több értelme van, hogy a végén emberi roncs leszek, és az árnyéka se leszek a régi önmagamnak?

Erre nem tudok mit mondani, mert igaza van.

- Kyo, ne azzal foglalkozz, hogy mi lesz, hanem azzal, ami most van. Ne érdekeljen, mit hoz a holnap, hanem élvezd ki a mát. Szeretném, ha úgy töltenénk el ezt a maradék időt, hogy boldogok vagyunk.

Könnyezve magamhoz szorítom törékeny testét. Igaza van, éljünk a mának, és örüljünk annak az időnek, ami még megadatik nekünk.

Próbáltam nem gondolni arra, mit hoz a jövő, így könnyebb volt. Minden percet kiélveztem, amit ezzel a démonnal tölthetek. Most érzem igazán, hogy mennyit jelent nekem ez a férfi. Tényleg igaz az, hogy akkor tudunk igazán értékelni valamit, mikor elveszítjük. Én még nem vesztettem el őt, de tudom, elfogom. Kamijo állapotában voltak hullámvölgyek, de az utóbbi időben egyre jobban volt. Annyira, hogy egy koncertet is szerveztek a Versailles-nak a Tokyo Dome-ba. Nagy volt a készülődés, Kamijo olyan volt, mintha nem is lenne beteg. A koncertet megtartották, és hatalmas sikert arattak. Már kezdtem örülni, hogy Kamijo kezd meggyógyulni, ám óriásit tévedtem. Pár nappal a koncert után kórházba kellett őt vinni, olyan rosszul lett. Minden szabad percemet vele töltöttem. Sokan jöttek látogatóba, család, barátok, bandatársak.

A napok teljesen egybefolynak előttem, nem tudom, milyen nap van, vagy mióta vagyok itt. Elfacsarodik a szívem, ahogy Kamijót nézem, ahogy gépekre kötve fekszik és lélegeztetik. Olyan, mint egy angyal.

- Miért nem mész haza? – kérdi rekedt hangon.

Sajnos hangja már elvesztette régi varázsát. Már nem selymesen lágy, hanem karcos, rekedtes.

- Hova gondolsz? Én nélküled nem megyek innen sehova. Pár nap múlva rendbe jössz, és együtt megyünk haza. Aztán ez az egész olyan lesz, mint egy rossz álom, és később csak nevetünk rajta – erőltetek egy mosolyt.

- Igen, jó lesz.

- Pár nap még, bírd ki.

- Gyere ide – tárja szét karjait.

Azonnal befekszem mellé az ágyba, és átkaroljuk egymást. Szorosan ölelem magamhoz egykor erős testét.

- Ha meggyógyultál, első dolgunk lesz elmenni a Versailles-i kastélyba, emlékszem ennyire tetszett. Elintézem, hogy annyi klippet forgassatok ott, amennyit csak akarsz. Jó lesz?

- Igen, már várom. Majd te is ott leszel velünk, és együtt éneklünk. Végig járjuk a kastély folyosóit, csak te és én.

- Csodás lesz. Csak gyógyulj meg hamar, utána oda megyünk, ahova csak akarsz.

- Szeretlek – suttogja gyenge hangon.

- Én is, nagyon.

Kamijo mélyet sóhajt, és teste ellazul. Az egyik gép, ami szívének ritmusára csipogott, most egyenletesen sípol. Görcsösen kapaszkodok Kamijo karjába, és próbálok nem felordítani fájdalmamban. Sírva fakadok, és csak ölelem őt. Mindent elvesztettem, ami csak fontos volt az életemben. Most nem egy, hanem két ember halt meg.

- Ég veled – suttogom, és egy csókot lehelek ajkaira.

Teljes a sötétség, ami körül vesz. Már nincs kiút innen, végem van. Az egyetlen ember, aki ehhez a világhoz kötött, elment, itt hagyott. A mennyekből ismét kitaszítottak a pokolba, de ez minden eddigi szenvedésemnél rosszabb. Daisuke halálakor éreztem hasonlót, de most nagyobb a kín. Nem enyhítheti semmi sem a fájdalmam. Már nincs miért élnem, hiszen Ő elment. Ő, aki a világon a legfontosabb volt nekem. A temetésen nem csak őt, hanem engem is örök nyugalomra helyeztek, mert lélekben én is vele haltam, pár nappal ezelőtt, ott a kórházban. Napok teltek el mióta nincs velem, mégis egy örökkévalóságnak éreztem. Kaoru áll mellettem, és megszorítja a vállam. A banda mellettem áll, és segít, de érzik, hogy nem tehetnek semmit értem, mert már én is halott vagyok. Hizaki búcsúztatta el Kamijót. Gyönyörű beszédet mondott, de többször elcsuklott a hangja, alig bírt beszélni. Kamijo szülei teljesen megtörve figyelik, ahogy a fekete koporsót leengedik a sírba. Mika-san zokogva térdre rogy, és szólongatja a fiát. Én is alig bírok megállni a lábamon, de erősnek kell lennem, nem törhetek össze.

- Miért? Miért ő? – nézek Kaora.

- Nem tudom – rázza meg a fejét.

Miért ilyen igazságtalan az élet? Nem vagyok szent, de ez akkor is túl nagy büntetés. Miért kellett meghalnia? Még fiatal volt, neki még élnie kellett volna. Inkább haltam volna meg én. Ha megtehetném, cserélnék vele. Bármit megtennék, csak kapjam őt vissza. Már semmi sem lesz olyan, mint volt. Nem érezhetem erős karjainak ölelését, finom csókjait, lágy, varázslatos hangját. Többé már nem láthatom csodás mosolyát, nem érezhetem, ahogy nyakamba harap, és a vér végig csordogál a bőrömön. Ezzel „bélyegzett” meg, hogy az övé vagyok. Halványan, de még minidig látszik fogainak nyoma. Ez maradt nekem, és az emlékek. Melyek most jobban kínoznak, mint valaha. Letörlöm könnyeimet, és próbálok nem feltűnően sírni. Még most is érzem ölelését.

A szertartás után, az összegyűltek kezdenek szállingózni. Csak én maradok ott.

- Kyo, nem jössz? – kérdi Die.

- Nem, menjetek csak – nézek rájuk.

Nem mondanak többet, ők is hazamennek. Minek menjek el innen, mikor Ő is itt van? Ha hazamegyek, azzal csak magamat kínzom, mert annyi emlék van abban a lakásban. A közösen eltöltött évek emlékei. Mikor teljesen magamra maradok, engedek utat könnyeimnek. Zokogva lerogyok a földre, és a sírkőre meredek. Alig látom a könnyeimen keresztül.

- Miért? Miért hagytál el, mikor megígérted, hogy velem maradsz? – kérdezem elcsukló hangon.

Nem kapok választ. Nem bírom elviselni ezt a fájdalmat, ami a szívemet szaggatja. Kamijo új értelmet adott az életemnek, megmutatta, hogy én is fontos lehetek valakinek. Ő gondoskodott rólam úgy, mint eddig senki. Mellette úgy éreztem, van értelme élni. Igazán boldog voltam, de egyszer minden véget ér. Az ember esendő lény, de Kamijo nem ember volt, akkor miért? Ő egy angyalbőrbe bújt démon, egy vámpír volt, de akkor miért…? Már nincs értelme semminek, főleg annak, hogy éljek. Már nincs rá okom, és nem is akarok. Nélküle nem. A sírkőhöz lépek, és leülök mellé. Zsebemből előszedem a bicskámat, felgyűröm az ingem, és mélyen felvágom a csuklómat. Előbb az egyiket, majd a másikat. Nem fáj, a gyász minden más érzelmet elnyom bennem.

- Látod? Most is a véremet adom neked. Mikor megharaptál akkor is, de most tényleg tied az utolsó cseppig – húzom ajkaim egy félmosolyra.

Percek kérdése, és újra láthatom őt. Végre együtt lehetünk. Legalábbis remélem. Ő olyan jó volt, én meg egy szörnyeteg vagyok. Szinte végszóra meglátom magam előtt. Most valóban olyan, mint egy angyal. Szőke haja most is szénakazal, fehér inge hanyagul begombolva, és egy szintén fehér nadrág. Enyhe rosszallással pillant le rám.

- Kyo, miért tetted ezt? – kérdi fejcsóválva.

- Szerinted? Minek éljek, ha te nem vagy?

Felsóhajt, és leül mellém.

- Még élned kell – néz a szemembe.

- Minek? Hogy szenvedjek? Mert minden perc, amit nélküled töltök az szenvedés – mordulok rá.

- Mi lesz a barátaiddal?

- Nem érdekel. Nekem csak te kellesz.

- Én is ezt tenném a helyedben, ha te haltál volna meg, és én élnék.

- Akkor meg?

- Jól van, na! – nevet fel.

- Tudod, te tényleg egy angyalbőrbe bújt démon vagy – nézek rá.

- Mert?

- Rabul ejtettél, megmutattad nekem milyen az, ha feltétel nélkül szeretnek, de aztán elmentél, és engem visszataszítottál a sötétségbe. Önző módon otthagytál, és még csak vissza se néztél!

Nem mond semmit, csak átkarolja a vállam. Érzem, hogy egyre jobban gyengülök, ahogy a vérrel együtt az élet is kezd távozni testemből. Már nem kell sok.

- Biztos jól meggondoltad? Biztos a halált választod? – néz rám komolyan.

- Kamijo, én már halott vagyok. A kórházban, veled együtt haltam meg. Nem akarok, és nem is tudok nélküled élni. Én már csak melletted akarok lenni! Nem akarok se többet, se kevesebbet.

- Legyen, ahogy akarod – áll fel.

Mosolyogva felém nyújtja kezét, amit meg is fogok. Felhúz a földről, de a testem ott marad. Együtt nézünk vissza élettelen testemre, majd indulunk együtt a fény felé. Nem tudom, mi lesz, csak azt, hogy most már végre örökre együtt lehetünk. És csak ezt számít.

VÉGE

Angyalbőrbe bújt démon 51. fejezet

Végre szabadnapunk van. Túl vagyunk egy sikeres koncerten, és pár interjún. Kao adott egy hét pihenőt, ami ránk is fér. Szerencsére a Versailles is szünetel.

A reggeli Nap sugarai beszöknek a hálónk ablakán, és Kamijo arcát cirógatják. Még békésen alszik, olyan, mint egy angyal. Végig simítok arcán, mire mélyen beszívja a levegőt, és kinyitja a szemét.

- Jó reggelt – mosolyog.

- Neked is – adok egy lágy csókot hívogató ajkaira.

Magához ölel, és beránt a takarója alá. Akár egy kisgyerek, úgy bújik. Nem tudom megállni mosolygás nélkül. Arcát nyakam hajlatába fúrja, és mélyeket szippant bőröm illatából. A kellemes, idilli pillanatot Kamijo köhögése töri meg. Felül, elég csúnyán köhög. Egész teste rázkódik. Nem tetszik ez nekem. Ha megint beteg, és nem szólt, nem tudom, mit csinálok vele.

- Jól vagy? – kérdezem, mikor alábbhagy köhögése.

- Igen, semmi bajom – erőltet egy mosolyt.

- Na persze!

- Komolyan, biztos félre nyeltem, vagy nem tudom.

Hogy megnyugtasson, egy csókot lehel ajkaimra, majd kimászik az ágyból, és a konyhába megy. Hinni akarok neki, de valahogy nem megy. Követem őt a konyhába, és megreggelizünk. Szerencsére nem jön rá több köhögési roham.

Ha tehettem, figyeltem rá. Amíg nem kellett munkába menni, nem volt gond. Viszont egyre gyakrabban, és egyre erőteljesebben kezdett köhögni. Nem lehet beteg, mert nem látszik rajta. Nincs láza, nem fáradékony, akkor meg mi lehet? Egy hét elteltével sem javult, inkább romlott a helyzet. Végül hosszas vita után rá tudtam venni, hogy menjünk egy orvoshoz.

Már jó ideje ülünk a kórházi váróban, és a gondolatainkba merülünk.

- Túlreagálod – töri meg a csendet Kamijo.

- Nem baj. Inkább, minthogy valami komoly bajod legyen. A legutóbb nem figyeltem rád eléggé, és mi lett belőle? Kórházba kellett vinni téged – morgok.

- Az nem a te hibád volt…

- De igen!

- Kérlek, ne kezdjük újra, mert ha jól emlékszem, ezt már megbeszéltük – sóhajt.

- Jó.

Végre, két óra várakozás után Kamijo jön. Míg ő bemegy, én kint várok. Unalmamban a telefonomon játszom. Talán félóra elteltével, házi vámpírom megjelenik, kezében valami cédulát lobogtat.

- Na, mi volt? – állok fel.

- Nem tudta megmondani, csak azt, hogy nem a torkommal van baj, úgyhogy kaptam beutalót tüdőröntgenre.

- Oké, mikorra kell menned?

- Egy hónap múlva.

- Nem volt korábban hely?

- Nem, de amúgy se lett volna időm, mert nekem is dolgoznom kell.

- Akkor mehetünk? Vagy van még valami?

- Nincs, úgyhogy mehetünk.

- Helyes.

Teljesen leszívta minden energiámat a várakozás, így hazamegyünk. Otthon Kamijo beveti magát a konyhába, én a TV előtt döglök. Egy valami azonban megragadt az agyamban, és csak most fogtam fel igazán. Ha vámpíromnak nem a torkával van baj, akkor miért köhög? Valami lehet a tüdejével? De mi? Ebéd után mindketten dalszövegírásba temetkezünk. Mindkét bandának haladnia kell. Késő estig dolgozunk, majd fürdés után lefekszünk aludni. Kamijo hamar elalszik, én azonban nem bírok. Valami nyomasztó érzés kezd hatalmába keríteni. Azon jár az agyam, hogy mi baja lehet páromnak. Már megint ez a rossz előérzet. De ez valahogy más, mint az eddigiek. Kezdek megőrülni? Lehet, mert senki se arra figyel, hogy a rossz előérzeteit hasonlítsa egymáshoz.

Egy hónapig kell várnunk, hogy megtudjuk mi a baj. Idegőrlő egy időszak. Úgy telt az idő, mint mindig, mindketten dolgoztunk, mintha nem lenne semmi baj. Kínzóan lassan telt, közeledett a vizsgálat időpontja, de eljött.

Reggel sajnos nem tudok vele elmenni a dokihoz, mert Kaoru bandagyűlést hívott össze. Külön rám parancsolt, hogy „vigyem be a seggem, vagy nem lesz abból köszönet, amit tőle kapok”. Nem is igazán figyelek a körülöttem folyó beszélgetésre, de azért megpróbálok. Kaoru valami fotózásról, meg interjúkról beszél. Nem igazán tud érdekelni. A figyelmem sokkal inkább leköti Kamijo, és a titokzatos betegsége. Ma is át kellett esnünk egy fotózáson. A megbeszéltek szerint, csak egy farmerban kell pózolnom. Egy gonosz ötlettől vezérelve kihívóan, csábítóan nézek a kamerába. Kamijo ezt imádni fogja. Ha megmutatom neki a képeket, biztos tűzbe jön. Bár, csoda lesz, ha nem élvez a gatyájába, anélkül, hogy hozzáérnék. Jó lesz az este. A fényképésszel kinyomtattatok néhány képet, és már megyek is haza. Késő este van, és már akarom azt a vámpírt. Hazaérve Kamijo nem jön elém, de itthon van. Ég a nappaliban a lámpa.

- Meglepetést hoztam! – vigyorogva mutatom fel a mappát.

Ám mikor meglátom, hogy a kanapén ül, felhúzott térdekkel, és egy párnát ölelget, eltűnik minden jókedvem. Ledobom a mappát az asztalra, és mellé ülök.

- Mi a baj? – kérdezem azonnal.

Nem válaszol, csak félre hajítja a párnát, és engem ölel. Úgy kapaszkodik belém, mintha az élete múlna rajta. Szorosan magamhoz szorítom. Percekig így ülünk, egymást szorítva. Érzem, hogy valami nagy baj van. Máshogy ölel, mint eddig bármikor. Elkezd remegni, és szipogni.

- Voltál az orvosnál? – kérdezem.

- Igen.

- És? Mi volt?

Válasz helyett eltol magától, és szenvedélyesen megcsókol. Nem értek semmit, de viszonzom. A csókja is teljesen más.

- Ugye tudod, hogy szeretlek? – szakad el ajkaimtól.

- Persze.

- És hogy soha nem hagynálak el?

- Tudom, de áruld már el, mi volt!?

Megint nem válaszol, csak ölel. Kezd nagyon rossz előérzetem lenni. Kamijo még sose volt ilyen. Nem tudom, mennyi ideig ülünk itt, de a herceg végül kibontakozik az ölelésemből, és feláll, majd elindul a konyhába.

- Rendbe jössz, ugye? – megyek utána.

Megereszt egy keserves mosolyt, és egy levelet ad a kezembe. Orvosi jelentés. Az elejétől kezdem olvasni, de nem sokat értek belőle, mert tele van orvosi szakszavakkal. Ahogy a végére érek, megdermedek, majdnem össze is esek. Kikerekedet szemekkel újra, és újra végigolvasom, hátha félre néztem valamit, de nem, helyesen olvastam mindent az utolsó szóig. Kamijóra nézek, ő is el van keseredve.

- Nem… ez nem lehet – suttogom.

NEM! Őt nem veszíthetem el! Kétségbeesetten még egyszer elolvasom, de a szavak változatlanok. Súlyosabb volt a baj, mint hittük. Tényleg nem megfázás volt, hanem sokkal rosszabb. Tüdőrák.