Angyalbőrbe bújt démon 8. fejezet

8. fejezet

Mi a faszt keresek én itt? Mit csinálok? Itt állok Kamijo lakásának ajtaja előtt és idegesen toporgok, mint egy idióta. Csak kopognom kéne, de nem bírom felemelni a kezem és megütögetni a keményfa lapot. Veszek néhány mély lélegzetet és rászánom magam. Kopogok és várok. Pár másodperc múlva nyílik az ajtó.

- Szia, gyere be! – hív be a „gróf”.

- Szia! – motyogom.

Leveszem a cipőm és végignézek a magas énekesen. Szakadt farmer és fekete ing. Ez nem tud nem elegánsan kinézni?

- Ülj csak le, kérsz valamit? – indul valahova.

- Sört, ha van.

- Oké.

Bemegyek a nappaliba és végignézek a helyiségen. Drapp színű falak, sötét szekrények és kanapé, a hozzá illő fotellel. Viszonylag egyszerű, de mégis ízléses. Komolyan az agyamra megy, hogy bármi, ami vele kapcsolatos, sugárzik az elegancia. Az ő lakásához képest az enyém sivár és jellegtelen – akárcsak én magam. Ebbe a lakásba mindig jó belépni, mert olyan érzést kel az emberben, hogy hazaért. Magam se tudom mire számítottam a lakását illetően. De egy biztos, határozottan nem erre. Talán egy középkori kastélyt vártam, koporsókat, várbörtönt és kínzókamrákat. Valahogy ezt néztem volna ki belőle.

Leülök a puha bőrkanapéra. Határozottan kényelmes. Megjelenik Kamijo és kezembe adja a sört, míg magának vörösbort tölt.

- Zavar a cigi? – kérdezem.

- Nem, én is dohányzom – és már a kis dohányzóasztalra tesz egy hamutálat.

Mindketten rágyújtunk egy-egy nikotinrúdra.

- Toshiya mesélte, hogy egy hét múlva mentek Amerikába – töri meg a beállt csendet a „vámpír herceg”.

- Igen, tíz koncertünk lesz. Az egyik városban csatlakozik hozzánk az Apocaliptica.

- Az remek.

- Ja, a többiek is ezt mondták.

- Nem vagy túl lelkes.

- Csak fárasztó a szervezés.

- Na, igen, ti még jól jártatok – kortyol a borába.

Érdekes módom olyan hatást kelt, mintha az imént egy ártatlan szűzleány vérét vette volna, és azt kortyolgatná. Én az áldozati vér helyett maradok a halandóknak való sör mellett. Meghúzom a kesernyés folyadékot és megpróbálom megfejteni szavai értelmét, de nem megy. Fáradt vagyok az ilyen agymunkához. Ő csak vár, hogy kinyögjek valamit.

- Mire gondolsz? – hagyok fel a gondolkodással.

- Idén nem tudunk turnézni menni, mert egyik bandával sem tudtunk egyeztetni, vagy ha igen, akkor elutasítottak minket – mondja.

Ja, igen, nincs basszerosuk. A nélkül nem lehet koncertezni.

- Mit fogtok csinálni?

- Albumot készítünk és klippet forgatunk.

- Toshi mesélte, hogy mennyire élvezte a közös munkát veletek.

- Azt meghiszem, nagyon tehetséges. Jobban teljesített, mint vártuk.

- Ő már csak ilyen.

- Kyo, lehet egy kérdésem? Szeretném, ha őszintén válaszolnál – néz rám komolyan.

Nagyon kortyolok a sörből és várok. Vendéglátóm megissza a vörös folyadékot és rám emeli tekintetét.

- Az utóbbi pár napig úgy néztél rám, mintha valamit vétettem volna ellened. Ha így van, szeretném tudni mivel bántottalak meg.

Mély levegőt veszek és elnyomom a cigim. Sok mindenre számítottam, de erre nem. Tehát észrevette. Türelmesen vár és ajkai közé emeli a cigarettáját és nagyon szív belőle.

- Semmit, nem csináltál semmit.

- Akkor?

Miért nem elégszik meg ennyire? Miért kell faggatnia?

- Elmondhatod, nem fogom tovább adni – mondja barátságosan mély hangon.

Már megint ezt csinálja. Hangja elbűvöl és elveszi az eszem.

- Rendben, de ha bárkitől visszahallom, kicsinállak! – nézek rá fenyegetően.

Némán bólint és vár.

- Nekem a banda az életem. A szó legszorosabb értelmében. Ők a családom, akikre támaszkodhatok. Mikor felbukkantál és elvitted Toshit, azt hittem végleg el akarod venni tőlem. Megpróbáltam meggyőzni magam, hogy hülye vagyok, de mikor nem értük el őt… - elakadok.

- Értem – bólint kimérten.

- Csak ezért gyűlöltelek akkor, de már nem ezt érzem veled kapcsolatban.

- Hát akkor, mit érzel?

- Örömöt, mer nem vetted el Totchit.

- Nem állt szándékomban bevenni a bandámba Toshit.

Erre felkapom a fejem. Komolyan, ez az ember – már ha az egyáltalán – teljesen kiborít. Hányszor fog még meglepni? Nem tudok kiigazodni rajta.

- A mi basszerosunk Jasmine You volt, úgy tisztelgünk előtte, hogy folytatjuk a zenélést és nem keresünk a helyére senkit. Senki nem olyan jó, mint ő volt. Toshiya jól játszott, de nem úgy, mint ő. Lehet, sőt, biztos, hogy elfogult vagyok, de senkit nem tudok elképzelni Jasmine You helyén. Nem kell nekünk más basszeros, ha ő nem lehet az.

Furcsán cseng a hangja. A szokásos vonzás helyett, mintha fájdalom rejlene a hangjában és a szavai mögött. Jogos, hisz meghalt egy barátja.

- Mi történt? – csúszik ki a számon a kérdés.

- Egészségügyi gondok – csuklik el a hangja.

Furcsán csillognak a szemei, mintha könnyek akarnának kibuggyanni szemhéjai között, hogy végigszántsák gyönyörű bőrét.

- Jövő héten lesz egy éve, hogy elment.

- Sajnálom.

Jól van Kyo, ennél sablonosabb már nem is lehettél volna. Biztos sokan mondták ezt neki.

Itt vetünk véget a beszélgetésnek. Megköszönöm a vendéglátást és elindulok haza. Ahogy kilépek a hűvös levegőre, olyan mintha egy álomból ébredtem volna. Kamijo varázsa és mesebelisége szertefoszlott és én felébredtem. Zsebreteszem a kezem és elgondolkodva megyek végig a sötét utcákon. Nem tudom kiverni a fejemből Kamijo könnyes tekintetét. Biztos ő is olyan, mint én. Még nem tudta feldolgozni a basszerosuk halálát. Mutatja a kemény énekest, de most láttam a gyászoló férfit. Én is ilyen keménynek mutatom magam és csak a bandatársaimnak mutatom meg a gyengébbik, érzelmesebb énemet, de most egy pillanatra Kamijónak is megnyíltam. A szemében láttam a végtelen fájdalmat és a gyászt. Olyan volt, mintha a szerelmét veszítette volna el. Most nem a nemes és elérhetetlen vámpír herceg volt, hanem egy gyászoló, csöndesen szenvedő halandó. Mintha csak magamat láttam volna benne.

Belém villan a felismerés: mi lenne, ha is én is elveszíteném valamelyik bandatársam? Megdermedek erre a gondolatra és kiver a hideg verejték. Nem, ebbe bele se merek gondolni. Megrázom a fejem, hogy megszabadulja ettől a horrorisztikus gondolattól, de nem megy. Mindannyian emberek vagyunk, törékenyes és esendőek. Bármelyik pillanat lehet az utolsó. Ezért szánalmas az ember.

Ha ne adja ég, Toshi elmenne, nem tudom, mi lenne. Ő a csapat perverz mókamestere. Ő hoz színt az unalmas és szürke hétköznapokba. Ha nem lenne többé, minden kifakulna. Ő az örök jókedv.

Die a másik jómadár. Róla is csak ezt tudom elmondani. Ő a mi Vörös démonunk.

Ha Shinya meghalna, őt se tudnánk pótolni. Ő az egyetlen, akit mindig lehet piszkálni és mikor duzzog, olyan, mint egy mérges hercegnő. A mi Hime-chanunk.

Kaoru pedig… na igen, Kaoru. Nélküle szétesne az együttes. Sose mondtam neki, de büszke vagyok rá, nemcsak mint zenészre, hanem mint emberre. Néha csodálom, hogy elvisel minket, miközben zenél vagy szervez. Nélküle végünk. Ő a mi rettenthetetlen Leader-samánk.

Bármelyiküket veszíteném el, egy részem biztosan vele menne a sírba. Nagyon büszke vagyok rájuk és boldog vagyok, sőt, megtisztelve érzem magam, hogy ilyen nagyszerű zenészekkel dolgozhatok.

Akkor mi lenne, ha én halnék meg? Ezen se gondolkodtam még. Így belegondolva… kíváncsi vagyok, mi lenne. Tényleg nem tudom. Biztos folytatnák a zenélést, Kaoru szavaival élve: „… mert Kyo is ezt akarná…”. Találnának valakit a helyemre és kész. Pár év múlva már azt se tudnák ki volt Nishimura Tooru vagy Kyo Warumono. Talán Kao emlékezne rám a legtovább.

Egy hét telt el mióta nála voltam. Azóta nem beszéltünk, nem volt miről. Most itt állok a temetőben és bámulom Daisuke sírját. Ő is nemrég halt meg. Még mindig nagyon fáj a hiánya és ez így is marad, míg élek. Ez az űr mindig bennem marad, amit maga után hagyott. Ha akkor nem kérem, hogy találkozzunk, vagy más helyet és időpontot mondok, még most is itt lenne. Olyan, mintha én öltem volna meg, esetleg miattam halt volna meg. Kaoru számtalanszor mondta, hogy ez nem így van, mégis így érzek. Hiszen a legjobb barátom volt és az is marad, örökre.

Annyira elmerülök nyomasztó gondolataimban, hogy észre se veszem, hogy zuhog az eső. Nem baj, essen csak. Mindig úgy éreztem, hogy eső megtisztítja az embereket a mocsoktól, a bűneiktől, de én kivétel vagyok. Hiába esne ítéletnapig, akkor se tudná lemosni rólam a bűntudatot. Hiába mardos belülről a bánat, nem tudok sírni. Túl mély ahhoz a gyász.

Csak akkor indulok el, mikor már szó szerint bőrig áztam és csontig átfagytam.

- Nemsokára újra eljövök. Remélem, hamarosan találkozunk – suttogom magam elé.

Hátat fordítok és elindulok. Ahogy megyek a kikövezett úton, hallgatom az esőcseppek megnyugtató kopogását. Mindig is szerettem az esőt, csodálatos. Alig látni az esőfüggönytől, de egy valamin megakad a tekintetem. Egy alak térdel egy sírkő előtt. Arcát kezeibe temeti, majd az égre tekint és rendületlenül tűri, hogy a hűs cseppek az arcába hulljanak. Nem látom ki az, de úgy érzem, mintha ismerném. Megerőltetem a szemem és akkor látom csak, hogy Kamijo van ott. Egy közeli fa alá állok és onnan figyelem. Nem akarok odamenni és megzavarni a gyászában. Tudom mit él át. Én is így térdeltem Daisuke sírja előtt a temetés után, mikor senki sem látott. Percekig állok és figyelem.

- Miért? Miért hagytál el? Hiányzol, napról napra egyre jobban. Már semmi sem olyan, mint régen, mikor mellettem voltál. Már csak a sötétben botladozok, mert eltűnt a fény, mert eltűntél. Utánad mennék, de megígértetted velem, hogy tovább éljek. Miért? Nem akarod, hogy örökre együtt legyünk? – hallom meggyötört, elcsukló hangját.

Az én szívem is elszorul. Még nem láttam így. A sírkőhöz lép és átöleli, mintha csak a szerelme lenne. Mikor úgy érzi, lenyugodott, feláll és elbúcsúzik az elhunyttól, lehajtott fejjel, megtörve távozik. Mikor messze van, ellököm magam a fától és a sírhoz megyek. Nem tudom miért, de tudni akarom kit veszített el. Pofátlan vagyok, de ez most nem érdekel. Tudnom kell, hogy ki miatt szenved ennyire ez a férfi. Mert most nem a vámpír volt, hanem egy megtört ember, aki elvesztette a kedvesét. A fekete fejfa előtt megállok, és szemügyre veszem a feliratokat rajta.

- Isami Yuu Takano, 1979 – 2009. Emléked örökké velünk él – olvasom a feliratot. Még egy név szerepel rajta: Yasmine You.

Ezek szerint itt nyugszik a basszerosuk. Nem maradok itt, nincs értelme. Nem ismertem a srácot. Még az igazi nevét se tudtam eddig. Ahogy hazafelé ballagok, folyton a szemem előtt lebeg Kamijo, amint az emlékhely előtt térdel és zokog. Ezek szerint nem tévedtem egy hete, mikor nála voltam, mert tényleg az halt meg, akit szeretett.

Semmi sem tart örökké 16. fejezet

Kaoru pov

A telefonom folyamatosan a zsebemben pihen, várom Shinya hívását. Nagyon határozottan mondta, hogy nem kér belőlem, de remélem, hogy meggondolja magát. Nem szívesen mondom ezt, de elég kevés az esély, hogy változtasson a véleményén. Nem magam miatt aggódom, hanem Kyo miatt. Neki most többet jelent a banda, mint valaha. Nem akarom, hogy megint visszazuhanjon abba a depresszióba, mint mikor vége lett a bandának. Nem tudom, mihez kezdjek, ha Shini nem áll kötélnek. Teljesen megértem, hogy miért húzza a száját, a családjának szüksége van rá, nem hagyhat ott csapot-papot, csak mert én erre kérem. Azoknak az időknek vége. Gondolataim közül telefonom szakít ki.

Nem ismerős a szám.

- Ki az? – kérdezem.

- Shinya vagyok – azonnal felismerem ezt a hangot.

Felcsillannak szemeim, és azonnal kihúzom magam.

- Szia, mondjad – kérem reménykedve.

- Átgondoltam, amit mondtál, és beszéltem a feleségemmel is.

- Mire jutottatok? – kérdezem félve.

- Számíthatsz rám, de van pár feltételem.

- Mi?

Nem tudom, hogy megkönnyebbülhetek-e. Keményen tud alkudozni. Már most félek mik a feltételei.

- Mivel nemsokára megszületik a gyermekem, ott akarok lenni, mikor a világra jön. Nem akarok több időt tölteni veletek, mint a családommal. Most a gyerekeim a fontosabbak. – vázolja.

- Ez teljesen érthető. Van még valami?

- Nincs, csak ennyit akarok.

- Egyszer össze kéne ülni, megbeszélni a dolgokat.

- Hova akarsz menni?

- Esetleg hozzád? – vetem fel.

- Miért hozzám? – kissé felháborodik – Miért nem a te lakásodon?

- Nálam lakik Kyo, ennél fogva semmi hely nincsen, vagy legalábbis nagyon kevés. Die egy akkora lakásban lakik, mint a te nappalid, Totchi lakása egy káosz, mint mindig. Csak pár óráról van szó. Ha neked úgy jó, lehetne akkor, mikor a gyerekeid iskolában vannak.

Elgondolkodva hümmög.

- Megbeszélem a feleségemmel, aztán visszahívlak – bontja a vonalat.

Feszült perceknek nézek elébe. Pár pillanat múlva újra csörög a telefon.

- Gyertek Péntek délelőtt tízre – mondja Shini.

- Oké.

- Most mennem kell dolgozni. Szia – bontja a vonalat.

Megkönnyebbül sóhajt szakad ki belőlem. El se hiszem. Kell pár perc, míg felfogom. Körbetelefonálok a srácoknak, és megadom nekik Shinya címét.

Örömömnek véget vet, mikor kezembe veszem mostani bandám ügyeit. Kissé elhanyagoltam őket. Semmi kedvem velük foglalkozni, a Dir en grey jobban foglalkoztat, de amíg ilyen kezdetleges, valamiből meg kell élnem.

Este Kyo hazaesik. Neki személyesen akarom elmondani a csodás hírt.

- Mi a helyzet? – kérdi, miközben eltűnik a konyhában.

- Beszéltem Shinyával – kezdem, mikor leül mellém.

- Tényleg? Mit mondott? – azonnal rám kapja tekintetét.

Számtalan érzelem kavarog benne, félelem, reménykedés és aggodalom.

- Benne van, Pénteken mehetünk hozzá megbeszélni a dolgokat – mosolygok.

Kyo teljesen lesokkolva ül. Nem hisz a fülének.

- Komoly? – remeg a hangja.

- Igen.

Örömében felnevet, tisztán, szívből. Az este további részében nem lehet lelőni, annyira felpörgött. A vigyor nem tűnik el a képéről, olyan boldog.

A napok gyorsan telnek, köszönhető a sok munkának és az izgalomnak. Kyo is munkához lát, a régi szövegeit olvassa, a zenénket hallgatja és próbálja megtalálni a régi önmagát. Pár szöveget is ír, ami a kukában végzi. Igazán örülök. Eddig a lehető legjobban alakulnak a dolgok. Párszor találkozom Toshival, már ha ráérünk. Megnéztem milyen ruhákat tervez, igazán nagyszerű munkát végez.

Végre eljön a várva várt nap. Az egyszerűség kedvéért megbeszéltem a fiúkkal, hogy találkozunk valahol és elviszem őket. Megállunk a dobos háza előtt. Die és Kyo ámuldozva néz körbe.

- Tipikus Shinya – jegyzi meg Die.

- Gyertek – int Toshi.

Bekopog, amire kutya ugatás a válasz, majd nyílik az ajtó. Shinya az.

- Sziasztok – mosolyog.

Az ugatás nem marad abba. Kyo lepillant a lába elé.

- Miyu? – kérdi.

Shinya nagyot néz.

- Nem, ő Boss és Chappy – mutatja be a kutyákat.

Megjelenik Shini felesége is. Gyors bemutatkozás után átmegyünk a nappaliba. Kyo leragad a kutyáknál és babusgatja őket. Yuri elvonul a konyhába. Ezt a pillanatot választom, hogy felvázoljam, mi a helyzet az énekesünkkel. Egy emberként döbbennek meg és hitetlenkedve pillantanak rám. Egyet értünk abban, hogy nem fogjuk felhozni a múltat, nem tesszük szóvá Kyo furcsa viselkedését és türelmesek leszünk hozzá.

- Khm… szerintem, térjünk rá, amiért itt vagyunk – kezdi Shinya.

- Egyet értek – helyesel Die.

- Kyo, gyere – nézek az előtér felé.

- Vagyok, bocsi, kicsit leragadtam – zavartan vakarja a tarkóját.

Yuri hoz üdítőt, aztán ismét eltűnik a konyhában. Az első, hogy tisztázzuk, mikor és hol tudnánk próbálni, valamint mennyire jöttünk ki a gyakorlatból. Die szégyenkezve elmeséli, hogyan jutott el odáig, ahol most van. Shini és Toshi sincs formában, ahogy én magam se.

- Tehát a nullán állunk – állapítom meg.

Énekesemhez fordulok, de ő jelenleg az ölében fekvő kutyával van elfoglalva. A szemét látom, hogy nincs itt, tehát nincs értelme őt faggatni. Legyintek a fiúknak, hogy hagyjuk Kyot és folytassuk a megbeszélést.

Kyo pov

Meglepődve nézek körbe Shinya lakásában. Pont olyan, mint amit tőle várni lehet. Egyszer, mégis nagyszerű, nagyon otthonos. A két kutya farok csóválva, vakkantva üdvözöl minket. Elmosolyodom és letérdelek hozzájuk. Mindkettő bújik a kezembe. Kicsit maradok, és játszom velük. Kaoru hívására csatlakozom a társasághoz, hogy megbeszéljük, mi legyen. Teljesen ledöbbent Die története. Mivel zeneileg sehogy se vállunk, előszedem a szövegeimet. Legalább ezzel haladjunk. Elmondom az elképzeléseimet. Érzem, hogy a kénes rothadó szagot, és hallok egy sziszegő sustorgó hangot:

- Ez az Kyo, érzed már? Ismét közénk tartozol.

Válasz helyett csak elmosolyodom. Tudom, már hiányoztak a szörnyek. Tőlük nyerem az ihletet. Végre érzem, kezdek olyan lenni, mint régen. Amíg bent voltam a diliházban, addig rettegtem tőlük, de most már régi ismerősként tekintek rájuk. Nem annyira rondák, mint gondoltam. Elvégre, ha az ember igazi valóját tükrözné a lélek, ugyanezt látná mindenki. Talán azért tartanak félőrültnek, mert nem élek álomvilágban? Könnyen lehet.

Egy kis nyüszögés tereli el a figyelmem az emberi lélek sötét zugairól. Shinya vemhes kutyája az. A lábam előtt ül, és nagy szemekkel néz rám. Elmosolyodom és felveszem. Az ölemben elhelyezkedik, lefekszik és hagyja, hogy simogassam. Ahogy a hasán pihentetem a kezem, megérzem, ahogy a kiskutyák mozognak. Hihetetlen érzés. Apró kis életek vannak odabent. Kedves szavakat suttogok neki, és mintha értené, megnyalja a kezem. Óvatosan a karjaimba veszem és kimegyek vele a konyhába. Yuri éppen főz valamit.

- Kyo-san? – néz rám mosolyogva.

- Zavarok? – kérdezem.

- Nem, látom, Chappy megkedvelt – mutat a kutyusra.

- Lehet – leülök az asztalhoz – Mikor jönnek a kicsik?

- Nem tudom, de hamarosan. Az orvos azt mondta, hogy legalább hat kölyök lesz és mind egészséges.

- Tényleg? Az remek! Szeretem az állatok, csak a sok munka miatt, nem igazán volt. Régen, volt két ugróegerem. De sajnos, már rég nincsenek meg – elhúzom a szám.

Szerettem azt két kis állatkát. Sokan hülyének néztek, mikor megsirattam őket. Sose érdekelt mások véleménye. Én szerettem kis kedvenceimet, megviselt a haláluk.

- Ha megszületnek, beszélek a férjemmel, biztos szívesen ad majd egyet – mosolyog rám az asszony.

- Tényleg? Kaphatok egyet? – nézek rá reménykedve.

- Igen – nevet.

- Köszönöm – mondom meghatottan.

Egész jól elbeszélgetek az asszonnyal, egészen addig, amíg meg nem jönnek a gyerekek. Mindkét gyerek nagyon meglepődik, hogy itt vagyunk. Yuki betereli őket a szobába, hogy ne zavarják az apjukat, aztán Chappyvel visszamegyek a fiúkhoz és folytatjuk a munkát.

Angyalbőrbe bújt démon 7. fejezet

7. fejezet

Félve várom, hogy leteljen a pár nap. Nem tudom mitől félek, talán attól, hogy Toshiya nem jön vissza. Kaoru megmondta, hogy vissza fog jönni, de mégis…

Már nem is számolom a napokat, így jobb. Nincs bennem annyira a szorongás, félelem a jövőtől. Nemtörődöm hangulatomra a borongós nap is rátesz egy lapáttal. Az ég sötétszürke, vihar készül. Alig érek be a PSC fedett parkolójába, máris leszakad az ég. Pompás, legalább nem ázom meg. Unottan ballagok a termünk felé. Az időjárás mindenkit lenyom, még az örökké vigyorgó Miyavi is komor. Csak intünk egymásnak és megyünk a dolgunkra. Belépek a próbaterembe és azonnal megdermedek. Nem hárman, hanem négyen vannak bent.

- Toshiya? – nyögöm.

- Személyesen. Miért kit vártál? – nevet fel.

Jobban belegondolva…. Tényleg, ki vártam? Vagy talán inkább kit NEM vártam. A basszeros felugrik, és a nyakamba veti magát. Majdnem hanyatt esek, de megtartom. Erősen szorít mellkasához, átkarolom vékony derekát és viszonzom ölelését. Szóval nem tudom elmondani, mennyire örülök, hogy visszajött. Mindig utáltam, hogy ölelgettek, de most jól esik. Jó érezni, karja szorítását, teste melegét, hallani szíve dobogását. Most már tudom, visszakaptam a barátomat.

- Hiányoztam chibi? – enged el.

- Tudod ki a chibi! Amúgy igen – lágyul el a hangom a végére.

- Mondtam, hogy visszajövök. Ugye nem gondoltad, hogy átmegyek a Versailleshez?

- De.

Teli pofával a képembe röhög. Én itt komolyan beszélek, erre kinevet. Bosszúsan a hasába bokszolok.

- Nyugi, nyugi. Amúgy, meg se fordult a fejemben, hogy átmenjek hozzájuk.

Nagy szemeket meresztek rá.

- Így van. Jó fejek, meg minden, de itt jobb, itt vannak a legjobb barátaim – az utolsó mondatnál körbenéz a másik három bandatagra is.

Mindenki elmosolyodik.

- Mesélj még, mi volt! – csillan fel Daisuke szeme.

- Mivel Toshi visszajött, hagyjuk a próbát – sóhajt Kao.

- Mi? Te beteg vagy? – teszi a kezét Kaoru homlokára Shinya.

Teljesen jogos a kérdés. Kao eddig azért is morgott, ha valaki késett, erre pont ő mondja, hogy ne próbáljuk? Ma mindenki meg van hibbanva? Vagy az időjárás miatt? Esetleg havibajosak? Leülünk a kanapéra és a fotelba és várjuk, hogy Toshiya végre hozzákezdjen.

- Az egész úgy kezdődött, hogy mikor elmentem a kiadójukhoz, azt se tudtam hova menjek, vagy kit keressek. Végül a portás felküldött a 6. emeletre, de a terem zárva volt. Mázlira hamar megjött Hizaki, akit sikeresen lánynak néztem – nevet fel kínosan – mikor megmondtam a nevem, azonnal tudta mi a helyzet és bemenetünk a terembe. Míg vártuk a többieket beszélgettünk, hogy pontosan mik az elvárások. Kicsit gyakoroltunk is. Hát fiúk, ahogy az a fickó játszik, az nem semmi, de hallhattátok. Kegyetlenül jó. Sejtettem, hogy nem lesz könnyű dolgom, de erre nem számítottam. Aztán megjött Teru és Yuki. Utolsónak futott be Kamijo. Elhozta laptop-on a kottákat, amiket meg kell tanulnom. Mikor hallottam, azt hittem ketté áll a fülem. Nagyon jól játszott Jasmine You, talán jobb is volt nálam. Akkor nem igazán tudtunk próbálni, inkább csak figyeltem őket, hogy megismerjem a mozgásukat, stílusukat. Kamijo pen-en odaadta a kottákat, hogy otthon gyakoroljak. Eléggé meggyűlt a bajom, de sikerült. Már a második-harmadik nap egész jól ment, amivel megleptem a csapatot, de örültek. A fotózások miatt, már másnap levették a méreteimet és ki kellett találnom valami fellépő ruhát. Nem volt ötletem, így Kamijo párszor körbe forgatott és végül kitalálta azt, amiben felléptem. Azt mondta, azért kapok ilyen egyszerűt, mert nincs értelme olyat csináltatni, mint az övék, mert csak párszor lesz rajtam. A fotózások viccesek voltak, sokat hülyéskedtünk. Kamijo amilyen komoly tud lenni néha, olyan lökött a fotózásokon. Egyszer egy kripta díszletnél volt a fotózás. Volt ott egy koporsó, amibe Kamijo belemászott. Teru ötlete volt, hogy üljünk a fedélre, hogy az énekese ne tudjon kijönni. Megcsináltuk – próbálja nem elröhögni, a többiek nem tudják magukban tartani a nevetést -, dörömbölt, kiabált nekünk, hogy vagy azonnal kiengedjük, és akkor megbocsájt, vagy kijön és akkor egy oltáron fog feláldozni minket. Kicsit még hagytuk füstölögni, de kiengedtük. Nagyon mérgesnek tűnt, Teru Yuki mögé menekült, én meg az egyik fotóshoz szaladtam. A fényképezés végéig nem ölt meg minket, csak az öltözőben állt bosszút. Istenesen tarkón csapott mindkettőnket. Teru kérdezte tőle, hogy mit van úgy oda, hisz a vámpírok is koporsóban alszanak. Erre Kamijo annyit mondott, hogy igaz, de nem tudott megijeszteni minket. Úgy tervezte, hogy kinyitja a fedelet, és mint a filmekben a vámpírok, felül és a frászt hozza ránk. Ezután ismét szent volt a béke. Egy másik alkalommal ugyanott fotóztak minket. Kamijo megint befeküdt a koporsóba, de békénhagytuk. Mikor a fotós szólt, hogy kijöhet, az énekes meg se mozdult. Nem tudtuk elképzelni mi baja lehet. Megnéztük és mindannyian dőltünk a röhögéstől. Elaludt. Szegény, ezt még sokat visszahallotta tőlünk. Az interjúk is nagyjából ilyen hangulatban teltek. Komolynak tűnnek, de ugyanolyan nem normálisak, mint mi. Egyszer csináltak velünk egy interjút, ahol Kamijo annyira elbűvölte a riporternőt, hogy az majdnem oda élvezett, mikor az énekes rámosolygott. Aztán mikor el kellett jönnöm, megbeszéltük, hogy majd még párszor összefutunk és dumálunk. Röviden ennyi – mesél Toshi.

- Poén lehetett. Már amit eddig láttam belőlük, szimpatikusak – nevet Die.

- Jól zenélnek – bólint Shinya.

- Mit szólnátok, ha elmennénk inni? – vetem fel.

- Benne vagyok! Indulás! – ugrik fel a basszista és már megy is.

Nevetve követjük az egyik közeli kocsmába. Mint mindig, most is nagy a nyüzsgés az ivóban, de nem baj, ez adja a hely hangulatát. Pár sör után elfoglaljuk a csocsót, hogy még jobb legyen a hangulat. Az iszogatás és beszélgetés eszembe juttatja, mikor nem is olyan rég egyedül ültem és Kamijo csatlakozott hozzám. Tényleg nem emlékszem sok mindenre. Kimegyek a mosdóba és miután elvégeztem a dolgom, előveszem a telefonom és kikeresem Kamijo számát. Remélem nem alszik, de ha igen, nem érdekel, most beszélni fogok vele.

- Igen? Itt Kamijo – szól bele a készülékbe pár csengés után.

- Kyo vagyok. Beszélhetnénk?

- Persze, mondjad.

- Áll még az ajánlat, a múltkorival kapcsolatban?

- Mire gondolsz?

- Mikor hazavittél és… - kezdem.

- Igen, emlékszem. Persze, hogy áll.

- Oké, mikor jó neked?

- Hát, ma ne – nevet.

- Nem is mostanra gondoltam – kuncogok.

- Holnap munka után?

- Oké.

Bontjuk a vonalat és mosolyogva lépek ki a mosdóból. Még iszunk a fiúkkal pár sört és megyünk haza. Boldog vagyok, hogy visszakaptam a bandatársam, de kicsit feszengek a holnapi találka miatt.

Semmi sem tart örökké 15. fejezet

Shinya pov

Egész nap Kaoru szavain gondolkodom. Számtalan érzés kavarog bennem. Nem tudok koncentrálni semmire, így minden feladat Yurira marad. Tanul a gyerekekkel, és elkezdi megfőzni a vacsorát.

- Drágám, elvinnéd a kutyákat sétálni? – kérdi bájosan.

- Persze.

Pórázt kötök rájuk és megyünk. ugyan Toshi mondta, hogy Kaoru újra akarja kezdeni a bandát, és engem is megkeres, mégis váratlanul ért. Nagyon felzaklatott, amit mondott. Valahol igaza van, de nem fogok félre dobni mindent. Most a családom az első. Mindjárt szül a feleségem, ez a legfontosabb. Mi változna, ha mégis belemennék ebbe az őrültségbe? Semmi. Ott folytatódna, ahol hét éve abbamaradt. Lezártam magamban és tovább gondoltam. Mire hazaérek, kellemes illatok terjengnek. A gyerek a nappaliban játszanak.

- Merre voltál, apa? – szalad elém Nika.

- Kicsit elgondolkodtam, ezért tovább sétáltunk – mosolygok.

Két kis kedvencem azonnal elszalad, amint lekerül róluk a póráz.

- Kézmosás mindenkinek! Kész a vacsora – jelenik meg Yuri.

Percekkel később már az asztalnál ülünk.

- Apa, Toshi bácsi mikor jön? – kérdi Yusuke.

- Nem tudom, Toshiya most nagyon elfoglalt.

- Kár… Mit akart az a bácsi délután?

- Egy régi ismerősöm. Kicsit beszélgettünk.

Yuri megszorítja a kezem. Szerintem sejti miről beszéltünk. Drága feleségem kitett magáért, nagyon finomat főzött, és még desszertet is csinált. Nika és Yusuke örvendezik.

- Nem kéne ennyire megerőltetned magad – jegyzem meg.

- Ugyan – legyint.

Étkezés után elküldöm a gyerekeket fürdeni, addig Yuri elmosogat. Végül elcsendesedik a ház. Az ágyszélén ülök és gondolataimba mélyedek.

- Nagyon feszült vagy – térdel mögém Yuri.

Vállamat kezdi masszírozni.

- Nem értem Kaorut. Miért akarja újra ezt az egészet?

- Nem tudom. Mielőtt megjöttél, kicsit beszélgettünk. Nagyon elszégyellte magát.

- Miért?

- Szerintem belegondolt, hogy a banda feloszlása mekkora lelki csapás volt neked, és szinte azonnal össze kellett szedned magad a gyerekek miatt.

Megeresztek egy fintort.

- Fogalmam sincs mit csináljak – bontakozom ki az öleléséből.

Betakarózom, Yuri mellém fekszik és a mellkasom cirógatja.

- Mit szeretnél? – kérdi lágyan.

- Nem tudom – sóhajtok.

- Szerintem ne kéresd magad, holnap hívd fel Kaorut, hogy akarod a bandát.

- Minek? Emlékezz vissza mi volt.

- Shin, még neked se hiszem el, ha azt mondod, nem akarod a bandát. Régen azonnal mentél volna.

- Az régen volt. Most te meg a gyerekek az első. Nem dobok mindent félre.

- Nem kell félre dobnod semmit. A Dir en Grey voltaz életed. Képes lennél elszalasztani egy ilyen esélyt? Csak rajtad múlik most a banda sorsa. Tedd félre az előítéleteidet. Ők a barátaid, közel húsz éve. Korábban is voltak nézeteltérések, de túlléptetek rajta, mert barátok vagytok.

- Így van – sóhajtok.

- Shinya, ha holnap reggel nem hívod fel Kaorut és nem beszélsz vele, az már váló ok – fenyeget meg mosolyogva.

Ajkain édes mosoly, szemében pajkos csillogás.

- Jól van – adom meg magam.

Kyo pov

Az utóbbi időben lakást próbálok keresni, de nem megy. Nincs annyi pénzem, hogy vegyek egyet és be is rendezzem. Beszéltem Yoshikivel is, a cuccaimmal kapcsolatban, de nem sok maradt meg. azt mondta, hogy ő nem raktár, de pár, számomra fontos dolgot megmentett, amiért hálás vagyok neki.

Nem csak a pénzhiány tart vissza a költözéstől, hanem valami más is. Talán az, hogy ragaszkodom Kaoruhoz. Nála biztonságban érzem magam. Mondta hogy maradjak, amíg akarok, de mégis… nem akarok a nyakán élni, de elhagyni sem akarom. Nem értem magam. Hova lett a régi Kyo?

Ezen gondolkodom, miközben unottan kapcsolgatom a TV-t. Kaoru gondterhelten ül mellém.

- Mi a helyzet? – kérdezem.

- Úgy néz ki, kudarcot vallottam – sóhajt.

- Miért? – ijedek meg.

- Beszéltem Shinyával.

- És? Kaoru, mondd már! – követelem.

- Családja van, felesége és két gyereke. Nem akar már zenélni. Érthető, hogy a család neki az első, de…, nem hittem volna, hogy így elküld.

- Az nem lehet. Shinya nem teheti ezt velünk – kezdek pánikolni.

Kaoru rám pillant, és alaposan megnéz magának.

- Ugye nem adod fel Kao? Mondd, hogy beszélsz még vele – szinte könyörgöm.

- Hagytam nála egy névjegyet, hogy ha meggondolja magát, felhívhasson.

Idegesen felhúzom a térdeimet. Nem, az nem lehet, hogy pont Shinya fordítson hátat nekünk. Azt reméltem, hogy jönni fog.

- Bízz benne, szerintem gondolkodni fog az ajánlaton. Tudod, hogy mindent alaposan végiggondol – biztat Leader-sama.

- Igen – bólintok – Várj, azt mondtad családja van…, biztos? Nem pasija van?

- Nem, felesége van, aki a harmadik gyerekükkel terhes.

- Shinya nem volt meleg? – hitetlenkedek.

- Én is azt hittem.

Mi jöhet még a mai napra? Nem elég, hogy minden, amiről azt hittem biztos, kiderül, hogy mégse. A banda ismét bizonytalan. Kétségbeesetten próbálok a remény leghalványabb fénysugarába kapaszkodni. Ha ez nem lenne elég, hogy eddig azt hittem, hajdani dobosom meleg, kiderül, nem az, hanem férj és családapa. 

Utolsó gondolatok

Utolsó gondolatok

Itt fekszem a földön sérülten,
Az oldalamban a nyíl fáj őrülten.
Érzem, hogy vérem patakként folyik,
Alattam a föld vörössé válik.
A harc zaja tompán hallatszik,
Életem gyertyája mindjárt elalszik.
A harc folyik tovább nélkülem, 
Társaim sorra vesztik életüket.
A világért harcolunk,
Érte, ha kell, meghalunk.
Lepereg szemem előtt az életem,
Pedig csak húsz nyarat éltem.
Család, rang már csak álom,
Nemsokára alszom örök álmom.
Törött kardom szorítom,
Nincs számomra irgalom.
Érzem a halál lehelletét,
 Most látom az élet értelmét.
Megvédeni a családot, a hont,
Nem számít, mennyi a holt.
Becsülettel harcoltam, bátran,
De ennek életem lett az ára.
Már nem fáj a nyíl okozta seb,
A törött csontok, zúzódások sem.
Már nem hallok semmit a világból,
Lassan látásom is homályosul.
Szemem lehunyom és nem nyitom ki többé,
A hideg semmi lesz otthonom örökké.
Csak remélhetem, hogy diadalt aratunk,
És nem hullik porba a világunk.A

Angyalbőrbe bújt démon 6. fejezet

6. fejezet

Másnap is ugyanaz, semmi változás. Megpróbálok nem tudomást venni erről, de nem megy. Most is, azt várom, hogy Toshiya befusson és jöjjön a perverzségeivel. Sose gondoltam volna, hogy vissza fogom sírni azokat az időket, de mégis. Talán öregszem, talán kezd leomlani a magam köré felvont védőfal. Szerintem az utóbbi. Négy pillér tartja, abból egy hiányzik, így minden instabil, nincs egy biztos pont se. Próbálok úgy tekinteni a dolgokra, ahogy Kaoru teszi, de nagyon nehéz. Nem merek úgy bizakodni, mint ő.

A mai próba is olyan, mint eddig mindegyik. Annyi a különbség, hogy Kaoru hamar elenged minket. Nem vitatkozom vele, hiába akarok megszabadulni az élet súlyától, valahogy nincs kedvem énekelni. Most a zene se tud elkábítani. Ez már igazán szánalmas, egy zenészt nem tud lenyugtatni a zene. Ennyire nem öregedhetek. Nem akarok hazamenni, így a lakásomhoz viszonylag közel eső kocsmába megyek. Senki nem ismer fel, tökéletes. Az alkohol és füstszag megadja a hely jellegzetességét. Tökéletes, ez kell most nekem. Szerzek magamnak valami erőset és leülök az egyik asztalhoz. Az alkohol bódító hatására ismét kezd szorosan magába zárni a komor fantáziám a fájdalmas múlttal karöltve. Hogy enyhítsem a fájdalmat, újabb és újabb italt kérek magamnak, aminek meg is van a hatása, főleg, hogy ma még szinte semmit sem ettem. Már nem tudom, hányadik körnél járok, de kezdek homályosan látni és szédelegni. Épp szólnék a pincérnek, hogy hozzon még egyet, mikor leül velem szembe valaki. Nem igazán ismerős, főleg, hogy ködös a tudatom.

- Nem lesz ez sok? – kérdi lágy, bársonyos hangján.

Ez már rosszul kezdődik. Még így is elbűvöl ez a hang, ami csak egy embernek van.

- Mit keresel itt? – nézek Kamijo szemébe.

- Csak beugrottam egy italra, elvégre ez egy kocsma.

- Na igen.

- De, ahogy látom, már egy ideje itt lehetsz.

- Nem tudom mióta vagyok itt.

- Azt látom.

Nyúlnék a cigimért, de nem tudom eldönteni, hogy melyik az igazi, mert kettőt látok. Kis próbálkozás után megszerzem a dobozt, de sajnos üres. Mikor fogyott el? Kamijo elém dob egy új dobozt. Kiveszek egy szálat és meggyújtom.

- Remélem nem szándékozol autóba ülni – jegyzi meg és meghúzza a sörét.

- Mert? Mi közöd hozzá?

- Semmi, de nem kéne, hogy a Dir en Grey egyel kevesebb főből álljon.

Erre a megjegyzésre eszembe jut Daisuke. Nem tudom hogyan, de az a fickó mindig elérni, hogy meginogjak. Egy húzásra eltűntetem a wiskymet és elszívom a cigit. Megpróbálok felkelni, de nem járok sikerrel. Leintem a pincért, kérek még egy kört.

Reggel arra ébredek, hogy szét akar robbanni a fejem. Óvatosan felülök és hajamba túrok. Hogy kerültem haza? Mi történt? Kibotorkálok a konyhába és főzök egy kávét. Míg fő a koffeinbomba lerogyok a konyhaasztalhoz, csak ekkor tűnik fel egy cetli.

- Ez tegnap még nem volt itt – motyogom és megnézem.

Egy cím és egy telefonszám van rajta, meg a név. Kamijo. Ezek szerint az a bájgúnár hozott haza? Marha jó. Már csak ez hiányzott. Összeszedem magam és miután elfogyasztottam a feketémet, bemegyek a próbára. Mire beérek, elmúlik a fejfájás, így tudok dolgozni.

Délután, mikor tartunk egy cigi szünetet, Kaoru elmegy telefonálni, majd pár perc múlva vigyorogva jön vissza.

- Srácok, meg lettünk hívva kajálni – közli a hírt.

- Az király. Kinek a számlájára? – csillan fel Dai szeme.

- A sajátodra, amúgy Toshiya hívott. Már végzett a másik csapattal és hívott, hogy együnk velük.

- Hova mennénk? – kérdi Shinya.

- Azt mondta meglepetés és értünk jönnek.

- Akkor menjünk, mert éhes vagyok – pattan fel Die.

- Kyo, te mit mondasz? – vesz észre Leader-sama.

- Felőlem – vonom meg a vállam.

Nem akarom kimutatni, hogy örülök is meg nem is. Végre találkozhatok azzal a beképzelt basszistával, de semmi kedvem a másik bandához. Összeszedjük magunkat és lemegyünk az épület elé. Pár percet kell várnunk, hogy megérkezzen egy fekete furgon.

- Gyertek, szálljatok be, vagy itt hagyunk – vihog Toshiya.

Nem kell kétszer mondani, beszállunk a kocsiba. Szűkösen, de elférünk.

- Meg van mindenki? – fordul hátra Yuki.

- Aha, indulás, éhen halok! – kiált Toshi.

- A fülem! – mordul fel Kamijo.

- Bocsi – vigyorog töretlenül a basszeros.

Remélem, hamar kiszállunk a kocsiból, mert nagyon feszélyez a másik énekes jelenléte. Igyekszem kivonni magam a beszélgetésből, de azért figyelek. Totchi beszámol a fotózásokról, interjúkról meg a közös munkáról. Meg arról, hogy mennyit hülyéskedtek Kamijoval. Így már nem érzem annyira idegennek ezt a ficsúrt, de még mindig van benne valami távoli, megfoghatatlan. Ha néha rá pillantok, látom, hogy engem figyel fürkésző tekintetével. Végre valahára megérkezünk az étterembe. Már lefoglalták az énekes nevére. Ezek mindenre gondoltak?

- A szervezés tetőpontja – vigyorog Daisuke.

Leülünk az asztalhoz és rendelünk. A hangulat egyre jobb, mindenki talál magának beszélgető társat.

- Nyugi, nem tudja senki mi volt tegnap este – hajol hozzám Kamijo.

- Mi? – nézek rá értetlenül.

- Ezek szerint nem emlékszel.

- Nem, úgyhogy szeretném, ha felvilágosítanál.

- Miután leültem hozzád beszélgetni, te teljesen leittad magad a sárgaföldig. Mikor már nem tudtál két szót értelmesen kinyögni elhoztalak. Utólagosan is bocsánat, de belenéztem a tárcádba, hogy megtudjam, hol laksz, aztán hazavittelek.

- Oké, de mi volt az a cetli amit nálam hagytál?

- Mindenfélét mondtál Toshiyával kapcsolatban, de egy szavadat sem értettem. Látszott, hogy a szíveden viseled a dolgot, így gondoltam megadom a számom és a címem, hogy józanul is meg tudjuk ezt beszélni. Már ha van kedved.

- Még meggondolom.

Egy bólintással jelzi, hogy értette. Soha nem mondanám ki hangosan, főleg neki nem, de örülök, hogy hazavitt és vigyázott rám. Tényleg menjek majd el hozzá és beszéljek vele? Nem tudom, de tényleg. Gondolataimba merülve figyelem társaságot. Hiába szállok be a beszélgetésbe, nem hagy nyugodni egy gondolat. Talán tényleg beszélnem kéne vele. Mindegy, majd meglátom. Most örülök, hogy végre teljes a Dir en Grey.

Semmi sem tart örökké 14. fejezet

Kaoru pov:

Három hosszú telefonálásokkal teli nap után halántékom dörzsölve ülök a kanapén.

- Na, mi van – dobja le magát mellém Kyo.

- Semmi – sóhajtok lemondóan.

- Miért nem beszélsz a nagy testvérrel? Ő mindent lát és mindenről tud.

- Kiről beszélsz? – nézek rá furcsán.

- Yoshikiről.

Villámcsapásként ér a felismerés. Igaza van. Ha Yoshiki tudtam, hogy hol van Kyo, akkor Shiniről is tudni kell. Olyan nincs, hogy nem tudja. Azonnal tárcsázom a számát.

Cetlimet és az utcatáblákat fixírozom és próbálok eljutni a megadott címre. Csöndes külvárosi környék, tipikus Shinya. Ez rá vall, csönd, béke, nyugalom. Többször mondta, ilyen helyen akar majd lakni. Főleg, ha lesz családja. Akkor kinevettük. De most… tényleg elérte, amit akart.

A néma csendet ismerős hangok törik meg. Dobok. Nem is akármilyen dobok, ezeket bármikor felismerem.

- Shinya – motyogom.

A hangokat követve eljutok egy kétszintes házhoz és a mellette lévő garázsban zenélnek. Ez a cím lett megadva. Ám a garázsban nem a várt látvány fogad. Shinya helyett egy kiskölyök zenél, nem is akárhogy.

- Jó napot, segíthetek? – vesz észre.

- Igen, Terachi Shinyát keresem, úgy tudom, itt lakik.

Kikászálódik a hangszer mögül és int, hogy kövessem. A bejárati ajtóhoz vezet és elkiáltja magát:

- Anya!

Nem kell sok és megjelenik és várandós nő. A kölyök azonnal mögé áll és onnan figyel.

- Jó napot, miben segíthetek? – mosolyog az anyuka.

- Önnek is. Niikura Kaoru vagyok, és Terachi Shinyát keresem.

Megszeppen, majd elküldi a gyereket.

- Yuri vagyok, ha megtudhatom, milyen ügyben keresi őt?

- Munkáról lenne szó, elég fontos.

- Kérem, jöjjön be. A férjem még dolgozik, de nemsokára haza kell jönnie.

- A férje? – hatalmasra tágulnak szemeim.

- Igen, Shinya a férjem.

Ez most komoly? Miről maradtam le? Azt hitem Shinya meleg, mert sose mondta, hogy nőkkel lenne kapcsolata. Kis tétovázás után követem Yuri-sant. Alig helyezem magam kényelembe, egy tálcával a kezében jelenik meg, és teával kínál.

- Kaoru-san, kérem, mondja el, hogy mit akar pontosan a férjemtől.

- Újra akarom indítani a Dir en Greyt. Ehhez szükségem van Shinyára.

- Nézze, hét éve, Shinya lelkileg majdnem összeomlott, mikor feloszlottak. Egyedül miattam, és a gyerekek miatt szedte össze magát.

- Gyerekek?

- Igen, nem sokkal a búcsúkoncertjük után ikreink születtek.

Mi jöhet még? Te jó isten. Legszívesebben elsüllyednék szégyenemben. Ezt el se hiszem. A gyerekvállalás nem olcsó, főleg ha kettőről van szó. Shinyának a lehető legrosszabbkor esett ki nem kevés pénz.

- Nem akarok szemrehányást tenni – szakít ki gondolataim közül Yuri-san.

- Pedig megérdemelném, sőt, azt is, ha mindent a fejemhez vágna.

- Nem áll szándékomban. Régen volt, és semmi sem változik, bármit mondok.

Nem bírok az asszony szemébe nézni.

- Kaoru-san, nincs jogom semmiért hibáztatni, önök döntöttek így. Talán furán hangozhat, de volt a feloszlásuknak előnye is.

Hatalmas szemekkel nézek.

- Mikor még zenéltek, Shinyával nem sok időnk volt egymásra, hiába igyekezett annyira beosztani az idejét. A búcsúkoncert után együtt tudtunk lenni. Most emberibb időben megy dolgozni, és jön is haza.

Hiába nem akar szidni, mégis úgy érzem, hogy záporoznak rám a pofonok.

Csak arra eszmélek fel, hogy a két talajcirkáló eszeveszett ugatásba kezd.

- Ez Shin – vidul fel Yuri-san.

És milyen igaza van, pillanatokkal később megjelenik régi bandatársam. Semmit se változott.

Shinya pov:

Az rendben van, hogy vendégünk van, de az már nagyon nincs, hogy Kaoru az! Mit keres itt? Honnan tudta meg, hogy hol lakom? Üdvözlöm imádott feleségem.

- Magatokra hagylak titeket. Sok mindent kell megbeszélnetek – és már megy is az emeletre.

Milyen figyelmes. Tudja, ez a beszélgetés kettőnknek is kellemetlen, nem akarja megnehezíteni a dolgunkat. Felveszem várandós kiskutyám és helyet foglalok.

- Mit akarsz? Honnan tudtad meg, hogy hol lakom? – térek a tárgyra.

Nem futom le a kötelező köröket. Minek? Fölösleges ezzel húzni egymás idejét.

- Yoshiki mondta meg a címed.

- Yoshiki? – hüledezek.

- Igen, ő. Toshi nem volt hajlandó rá.

- Inkább azt mond, mit akarsz.

- Újra összeszedtem a csapatot, és azt akarom, hogy a Dir en Grey visszatérjen.

- Miért? Miért most?

- Már egy ideje terveztem, csak nem tudtam, hogy kezdjek hozzá. Azt se tudtam, éltek-e még. Az utolsó lökést Yoshiki adta, szóval úgy döntöttem bele vágok és megkereslek titeket. Sok hibát követtem el életemben, de a legnagyobbat akkor, mikor veszni hagytam a bandát. Naponta többször megbántam.

- A többiek is tudnak erről? Vagy csak Toshiyát találtad meg?

- Mindenki rábólintott a dologra. Rajtad áll minden. Nélküled nem lesz banda, mert ha más lenne a dobos, az már nem az IGAZI Dir en Grey lenne. Tudom, hogy sikerülhet életre kelteni az együttest, mert egyikünk se tudott igazán elszakadni a múlttól.

Ez most hirtelen kicsit túl sok egyszerre. Muszáj végiggondolnom többször. Megrohannak az emlékek, az együtt töltött évek. Szerettem azt az életet, a hátrányaival együtt. Jó volt, de az óta sok minden változott. De leginkább mi magunk.

- Hallgass a szívedre és válaszolj őszintén – kéri.

Elgondolkodom szavain. Valahol igaza van, hiányzik az az élet. Mindennél többet jelentett a banda. Egy világ omlott össze bennem hét évvel ezelőtt. Amennyire tudtam, lezártam magamban a múltat, hogy a jelenben és a családomnak éljek. Hiányoznak azok az idők, jó lenne visszakapni, de az már a múlt. Soha nem jön vissza, semmi sem lesz olyan, mint volt. Most már új életem van. Gondolnom kell a feleségemre és a gyerekekre. Nem hagyhatom őket cserben.

- Mit mondasz? – szakít ki gondolataim közül.

- Nem tudom, Kaoru, tényleg nem. Egy valamiben tévedsz.

- Miben?

- Én lezártam a múltat, tovább léptem. Lehettem a dobverőket. Átlagos életem van, átlagos családdal, ahogy akartam. Már csak arra vagyok hajlandó, hogy a fiamat tanítsam dobolni.

Megdermedve pislog. Erre nem számított. Érzem, hogy belesajdul a szívem az emlékekbe.

- A múltat nem lehet visszahozni Kaoru, ezt neked is be kell látnod. Ha a múltba kapaszkodunk, és nem tudjuk elengedni, elfelejtünk a jelenben élni. Az az idő elmúlt, én elfogadtam és beletörődtem. Családom van, rájuk is gondolnom kell. Nem hagyhatom magukra őket. Yuri nemsokára szülni fog, most van rám a legnagyobb szüksége. Sajnálom, de a válaszom: Nem.

Teljesen elsápad a válaszon. Nekem is fáj, de a családom az legfontosabb, az ő érdeküket tartom szem előtt.

Hajdani bandatársam szeme kétségbeesetten csillog. Pár percig reménykedve pillant rám, hátha meggondolom magam. Valahol igaza van, de nem dobhatok félre mindent.

- Jól van, legyen, ahogy akarod. Ha mégis meggondolod magad, itt a számom – leteszi az asztalra a névjegyét és távozik.

Semmi sem tart örökké 13. fejezet

Die pov

Kaoru ismét felkeresett a bárban, ahol dolgozom, és megbeszéltünk egy ebédet. Hiába ígértem meg neki, hogy visszafizetem azt a pénzt, amit nálam hagyott, csak leintett, hogy hagyjam a francba. Abból az összegből tudtam venni pár normális ruhát, a számláim is ki lettek fizetve, és még maradt is egy kevés. El se tudom mondani, mekkora segítség volt.

Tömegközlekedéssel egy óra mire odaérek, amit megbeszéltünk. Egy nyugis étkező az egész. Kao a bejárat előtt cigizik és vár rám.

- Üdv – fogad.

- Régóta vársz? – kérdezem.

- Nem, gyere, együnk.

Belépünk és megnézzük a választékot.

- Ne törődj semmivel, én fizetek – szól rám.

Bólintok, és kiválasztom az ebédet. Kao fizet, és leülünk egy csöndes sarokba.

- Mire jutottál? – térek a lényegre.

- Kyo rendben van, olyan, mint régen. Toshira is számíthatunk. Már csak Shinyával kéne beszélni.

- Mi volt Kyóval? – kérdezem.

Ez érdekel a legjobban.

- Nem akarom háromszor elmondani, így majd ha mindenki együtt lesz – tér ki.

- Oké. Azt mondtad beszéltél már mindenkivel, csak Shini van hátra. Miért nem beszéltél még vele?

- Elköltözött és a föld nyelte el. Fogalmam sincs, merre keressem. De jobban érdekel, hogy veled mi van. Hogy jutottál idáig?

- Röviden annyi történt, hogy miután elváltak útjaink sokáig magam alatt voltam. Depressziós voltam, kaptam pár lehetőséget, de nem jött össze. Próbáltam szólózni, az nem jött össze. Alig volt munka, így el kellett kötöznöm. A lejtőn nem tudtam megállni. Aztán egyik este valaki kirabolt. A telefonom, benne számtalan telefonszám, volt köztük pár, ami munkalehetőség volt. A pénztárcám az irataimmal együtt eltűnt, azzal a pár ezer yennel, amim volt. Végül a kocsimat eladtam, annak az árából vettem ki azt a lyukat ahol most élek. Átlag két munkám van, hogy megéljek valahogy, de nehéz. Ezért adtam el a hangszereim. Egyik haveromat tanítgatom gitározni, abból jön még egy kevés pénz, de nem sok. Ha így meg tovább, nem tudom mi lesz. Hónapról hónapra élek, sokszor görcsölök azon, hogy ki tudom-e fizetni a lakbért meg a számlákat, és marad-e annyi, hogy kaját vegyek. A cigiről is leszoktam már rég, egyszerűen nem volt pénz, a többit nem is akarom sorolni. Ha így megy tovább, nem tudom mi lesz, talán az utcára kerülök.

Nem akartam ezt mind a nyakába zúdítani, de jó végre elmondani valakinek. Tényleg félek, hogy mit hoz a holnap. Nem egyszer akarták elzárni a meleg vizet vagy az áramot nálam.

- Szánalmas, ugye? – kérdezem egy fájdalmas fintor kíséretében.

- Die – néz rám hitetlenkedve.

- Mindegy, ez az én gondom, majd megoldom – próbálok mosolyogni, de inkább csak egy fintorra sikerül.

- Nem – mondja határozottan – nem követjük el ugyanazt a hibát, hogy „csak az én dolgom”, ha baj van, az egész bandára tartozik. Egyedül nem fog menni, össze kell tartanunk. Érted? Mondd, mire van szükséged?

- Előbb legyen meg minden, aztán megbeszéljük, jó?

- Oké, de ha nem szólsz, szétrúgom a segged – fenyeget.

Jót nevetek rajta. Abban maradunk, hogy kezdjem el gyakorolni a számainkat, és szedjem össze magam. Mindketten bizakodunk, de tudjuk, hogy még nem örülhetünk, hisz hátra van még Shinya. Őt nem lesz könnyű meggyőzni. Ebéd után megyek a kocsmába dolgozni. Valahogy megkönnyebbülve érzem magam. Tudom, hogy nem kéne reménykednem, de mégis. Kezdem látni az alagút végét.

Toshiya pov

Végre túl vagyok a hajtáson és van egy lélegzetvételnyi időm. Nika és Yusuke nagy sikert arattak a jelmezeikkel. Kezdek kikészülni, így megfogadva Yuri tanácsát, kiveszek egy hét szabadságot, és pihenek. Ennek egy részét náluk töltöm, a többit otthon. Magam se tudom miért, de hazahoztam a basszeromat. Vegyes érzelmekkel veszem kézbe és kezdek pengetni. Ez most más, mint mikor csak a hecc kedvéért elkezdünk zenélni Shinivel. Most mintha nehezebb lenne a gitár. Kicsit zenélek, de nem tudok mit kezdeni magammal. Folyamatosan az asztalon lévő telefonom figyelem. Végül engedek a kísértésnek, gitáromat félre téve telefonálok. Türelmetlenül várom, míg kicseng.

- Igen? – szól bele a készülékbe a már jól ismert hang.

- Toshiya vagyok – mondom – legutóbb mondtad, hogy összeülhetnénk egy kávéra.

- Igen, emlékszem. Mikor van időd?

- Még van három nap szabadságom, szóval bármikor.

- Holnaphoz mit szólsz? Ismerek egy hangulatos helyet.

- Hol és mikor?

- Tudod hol van a Royal Caffee?

- Igen.

- Gyere oda mondjuk, délután kettőre.

- Ott leszek. Szükség lesz majd valamire?

- Nem, csak beszélgetni akarok.

- Oké – bontom a vonalat.

Megkönnyebbülve dőlök el a kanapén. Holnap találkozunk, már várom.

A megadott helyen és időben várok Kaorura. Szokásához híven időben érkezik. A teraszon elfoglalunk egy asztalt.

- Hallgatlak – kezdem áttanulmányozni az étlapot – jutottál valamire?

- Fogjuk rá. Nem sokkal többre, mint legutóbb, de haladok. Már csak Shinyát kéne megtalálnom.

- Azt hittem vele is beszéltél már – füllentek.

Szerintem azt se tudja, hol van a dobos. Hiába szeretem még mindig Kaot, és hiába akarom a bandát, nem fogom elmondani, hol lakik Shinya.

- Nem tudom hol lakik, a száma is megváltozott.

- Akkor hogy akarod megtalálni?

- Te nem tudsz róla valamit?

- Miből gondolod? – térek ki a válasz elől.

- Mindig is jóba voltatok. Mikor valami baj volt, mindig hozzá mentél.

- Igen emlékszem, és nem egyszer féltékeny is voltál.

- Totchi, mondd meg ha tudsz róla valamit. Még neked se hiszem el, ha azt mondod, hogy pont ti nem tartjátok a kapcsolatot.

Megjelenik a pincérlány felvenni a rendelést. Párszor Kaorura pillantok, türelmesen, áthatóan néz rám. Azok a gyönyörű barna szemek… sose tudtam ellenállni neki. Ezt tudta akkor is, most is. Kényelmetlenül fészkelődöm. Szerencsére megjönnek a kávék.

- Jól van, igazad van. Még mindig jóba vagyok Shinyával, de nem mondom meg a címét, a számával együtt – adom meg magam.

- Miért? – értetlenkedik.

- Pont azért, mert a barátom. Kaoru, te nem tudod min ment keresztül. Nem akarom eljátszani a bizalmát. Ha akarsz tőle valamit, szerezd meg a címét. Keresd meg úgy, ahogy Kyót.

- Yoshiki mondta meg hol találom Kyót. Őt a pszichiátriáról kellett elhozni.

- Mi? – nyögöm és majdnem belefulladok a kávéba.

- A feloszlást nem bírta elviselni, és nem sokkal később oda került. Évekig abban a hazugságban élt, hogy ő és Kyo két külön ember, és hogy azért kerül a zártosztályra, mert Kyo meghalt.

- Jézusom – szörnyedek el – ránk emlékszik?

- Igen, arra emlékezett, hogy együtt zenéltünk, majd feloszlottunk. Aztán Kyoval összeálltuk és mi lettünk a Dir en grey.

- Te jó ég – hitetlenkedem.

Ezt sose hittem volna, főleg nem a kicsi énekesről. Mindig is erősnek gondoltam… de a legerősebbek is elbukhatnak, ahogyan most ő.

- Sajnálom, nem tudtam – motyogom bűnbánóan – Hogy van?

- Most már jól. Újra olyan, mint volt.

- Akkor jó. Sajnálom ami történt, de nem igen tudok segíteni. Támogatom az ötleted, de Shinyát neked kell megkeresned.

- Kösz.

Még megbeszélünk pár dolgot, mesél a bandáról, amit menedzsel, majd megy a dolgára. Én is hazamegyek, hogy kicsit zenéljek. Sok régi emlék és érzés kavarog bennem. Kicsit félek, hogy mi lesz, de majd csak alakul valahogy.

Angyalbőrbe bújt démon 5. fejezet

5. fejezet

Várunk, míg a banda szusszan egyet, aztán megyünk be. Ahányan vannak, annyi felé dőlnek. Vagyis nem, mert csak négyen vannak. Az énekes sehol.

- Milyen volt? – vigyorog Toshi.

- Jó, csak nagyon furcsa vagy ebben a göncben – nevet Die.

- Annyira nem – néz végig rajta Yuki.

Teru felugrik, és az egyik ajtón kezd dörömbölni.

- Kamijo! Gyere már ki! Én is akarok tusolni! Remélem nem fulladtál meg.

- Sajnálom, hogy csalódást okozok, de nem – jön ki az énekes, egy szál alsóban.

Egy pillanatra megilletődik, de nem igazán zavartatja magát. Szörnyű, milyen vékony.

- Végre – morog a gitáros, és elfoglalja a fürdőt.

- Szép volt, Toshi – fordul az énekes az ÉN basszerosomhoz.

- Kösz, kicsit féltem, hogy rontok, de nem így lett – vigyorog Totchi.

Kamijo felvesz egy farmert, egy fekete pólót, és lerogy az egyik székbe.

- Van még mára valami? – kérdi Hizaki.

- Nincs, csak holnap interjú. Aztán egy hét pihenés – sóhajt Yuki.

- Nektek. Kaokao, mikről maradtam le? – kezd vetkőzni Toshiya is.

- Holnap lesz egy interjú, de arra Dievel megyek.

Végignézek a társaságon, mindenki jól elvan. Inkább kimegyek a stadion elé és rágyújtok egy cigire. Minek legyek ott, ha fölösleges vagyok? Toshi tényleg jó volt, de jobban illik hozzá a mi zenénk. Ez annyira nem az ő stílusa. Talán negyed órával később jön Kaoru a többiekkel.

- Menjünk haza – fordul felém.

- Toshi? – kérdezem.

- Még marad, segít a pakolásban, és még lesz egy interjú velük. Meg most jutott be a fürdőbe – magyaráz Leader-sama.

- Jobb is, hogy nem várjuk meg, mert mire kijön a tus alól, felkel a Nap – nevet Dai.

- Akkor mi lesz holnap? – indulunk Kao kocsijához.

- Mint mondtam, interjú. Mivel jobb ötletem nincs, te és Shin maradjatok otthon pihenni.

- Akkor végre el tudom vinni a kis drágámat egy kozmetikushoz. Már igazán ráfér, és együtt tölthetjük a napot. Már biztos hiányzom neki – tervezget a dobos.

- Nem kényezteted el túlságosan azt a dögot? – kérdi Die.

Nem figyelek a kialakuló veszekedésre, egyszerűen nem érdekel. Végre alhatok, és visszajön hozzánk Toshiya. Soha nem mondanám ki hangosan, de hiányzott. Csak most láttam be, hogy mennyire fontos az az elkényeztetett és beképzelt basszista. Kaoru mindenkit hazafuvaroz, aminek örülök. Gyors búcsú és bemegyek a lakásomba. Az egész kong az ürességtől, akár csak az én lelkem. De nem baj, jól van ez így. Nincs szükségem senkire, nem kell egy újabb csalódás. Itt van nekem a banda, ennyi elég. Nem kell több. Végre Totchit is visszakapom. Így kerek a világ számomra. Gyorsan lefürdök és megyek aludni.

Másnap délig alszom. Furcsa, hogy nem kell menni dolgozni, de nem mondom, hogy nem örülök neki. Kell egy kis pihenés. Most amúgy is péntek van, lesz egy hosszú hétvégénk, ha csak kedves rabszolgahajcsár Leader-samánk ki nem találja, hogy szombaton dolgozzuk le a ma napot. Akkor meg fogom fojtani, az biztos. Senkinek nem adom oda a hétvégémet, az az enyém. Főzök egy adag kávét, hogy felébredjek. Míg várok, elszívok egy cigit. A konyhát betölti a kellemes kávé illat, egy sajátos, nyugtató légkört varázsolva ide. Nem is kell ennél több, kávé és nikotin. Így kezdődik egy tökéletes reggel. Mikor elfogy a fekete, átmegyek a nappaliba és lehuppanok a kanapéra.

- Lássuk, van-e valami értelmes – és bekapcsolom a TV-t.

Végigzongorázok az összes csatornán, de semmi. Reklám, sorozat, beszélgető show, természetfilm. Egyik se köti le a figyelmem. A természetfilm az egyetlen normális műsor, de már láttam. Jobb híján indítok valami zenét és megpróbálok írni valamit. Kaoru örül majd. Sikerül egy szöveget és alá zenét írnom. Nem is rossz teljesítmény. Agyilag teljesen lefáradva dőlök el a kanapén. Valamit csinálni kéne, de mit? Az egész hétvége így ment, alvás és munka felváltva. Végre rendesen ki tudtam magam pihenni.

Hétfőn kómásan ballagok a PSC folyosóin. Nincs sok kedvem itt lenni, aludni akarok! Túl jó volt ez a három nap. Főleg, hogy Kaoru nem akarta bepótolni a pénteki kimaradt próbát. Ezt még meg kell köszönnöm neki. De nem fogok elé állni és a szemébe mondani. Az nem én lennék. Majd meghívom egy italra. Igen, ez lesz. Mint mindig, most is utolsó nap érdekezem. Körbenézek a társaságon, de valami nem stimmel. Valaki hiányzik az életemből. Kao a kanapén a papírok fölé görnyed, Dai a gitárját babrálja, Shin a dobok mögött ül.

- Toshiya? – kérdezem.

- Az előbb szólt Keiji, hogy beszélt vele, hogy még maradnia kell pár napot a másik csapattal. Ha minden igaz, szerdán már visszajön – fordul felém Leader-sama.

- Mi van? Erről nem volt szó! – tiltakozom azonnal.

- Tudom, de nem én találtam ki, hanem a Versailles főnöke, mert akkora sikere volt a csapatnak, meg hogy Toshi lépett fel velük.

- De…

- Inkább lássunk munkához – vet véget a beszédnek Kaoru.

Ez nem lehet igaz! Miért?! Letelt a két hónap, Toshinak már velünk kéne lennie, nem velük! Erről én miért nem tudtam?! Nekem miért nem szólt senki? Ennyire nem számítok, vagy mi a fasz van? Miért kell így szórakozni velem? Sajnos, vagy inkább szerencsére nem tudok ezen agyalni, mert kezdjük a próbát. A zene most is segít ellazulni. Az egész nap így telik. Kao kivételesen hamar elengedne minket, de én még nem akarok elmenni, nem akarom, hogy a zene varázsa megtörjön, és ismét rám nehezedjen a valóság súlya, ami alatt lassan összeroppanok.

- Kyo, ne vedd át Kaoru helyét, elég, ha csak ő a rabszolgahajcsár, nem kell még egy. Felőlem itt maradhatsz, de én lépek – mérgelődik Die.

Hogy szavainak nyomatékot adjon, leteszi gitárját, magához veszi a kabátját és kilép az ajtón.

- Miyu már vár, úgyhogy én is megyek, bocs – Shin is lelép.

Kettesben maradok Kaoruval, aki fürkésző tekintetével engem figyel.

- Mi a baj? – kérdi.

- Semmi, jól vagyok.

- Hazug.

- Jól ismersz, tudnod kéne.

- A te szádból akarom hallani.

Dacosan nézek sötét szemébe, ahol csak melegséget és barátságot látok.

- Jól van – sóhajtok egy nagyot. – Úgy volt, hogy Toshi csak két hónapig lesz velük, erre még pár nap. Nem erről volt szó. Ezt senki nem említette, még az a selyemfiú se.

- Kamijora gondolsz?

- Igen, rá.

- Ő se tudott róla. Miután Keiji szólt nekünk, felhívtam Toshit, hogy mégis mi van. Azt mondta, hogy pénteken, mikor ment a gitárjáért a próbaterembe, Tomoaki, a Versailles menedzsere találta ki, hogy még maradjon ott pár napig az interjúk meg miegyéb miatt. Nem igen volt választása.

- Azt ne mondd, hogy a bandafőnöknek ebbe nem volt beleszólása!

- Nem tudom a részleteket, de nem tehetünk semmit. Pár nap. Ha ezt a két hónapot kibírtuk, ezt is.

- Kaoru, remélem, még nem felejtetted el a beszélgetésünket ezzel kapcsolatban.

- Nem, nem felejtettem el. De már nincs mitől tartanod, vissza fog jönni.

- Remélem.

Felkapom a kabátom, és már megyek is. Remélem, gyorsan hazaérek és aludhatok. Túl sok volt ez mára.