Angyalbőrbe bújt démon 5. fejezet

5. fejezet

Várunk, míg a banda szusszan egyet, aztán megyünk be. Ahányan vannak, annyi felé dőlnek. Vagyis nem, mert csak négyen vannak. Az énekes sehol.

- Milyen volt? – vigyorog Toshi.

- Jó, csak nagyon furcsa vagy ebben a göncben – nevet Die.

- Annyira nem – néz végig rajta Yuki.

Teru felugrik, és az egyik ajtón kezd dörömbölni.

- Kamijo! Gyere már ki! Én is akarok tusolni! Remélem nem fulladtál meg.

- Sajnálom, hogy csalódást okozok, de nem – jön ki az énekes, egy szál alsóban.

Egy pillanatra megilletődik, de nem igazán zavartatja magát. Szörnyű, milyen vékony.

- Végre – morog a gitáros, és elfoglalja a fürdőt.

- Szép volt, Toshi – fordul az énekes az ÉN basszerosomhoz.

- Kösz, kicsit féltem, hogy rontok, de nem így lett – vigyorog Totchi.

Kamijo felvesz egy farmert, egy fekete pólót, és lerogy az egyik székbe.

- Van még mára valami? – kérdi Hizaki.

- Nincs, csak holnap interjú. Aztán egy hét pihenés – sóhajt Yuki.

- Nektek. Kaokao, mikről maradtam le? – kezd vetkőzni Toshiya is.

- Holnap lesz egy interjú, de arra Dievel megyek.

Végignézek a társaságon, mindenki jól elvan. Inkább kimegyek a stadion elé és rágyújtok egy cigire. Minek legyek ott, ha fölösleges vagyok? Toshi tényleg jó volt, de jobban illik hozzá a mi zenénk. Ez annyira nem az ő stílusa. Talán negyed órával később jön Kaoru a többiekkel.

- Menjünk haza – fordul felém.

- Toshi? – kérdezem.

- Még marad, segít a pakolásban, és még lesz egy interjú velük. Meg most jutott be a fürdőbe – magyaráz Leader-sama.

- Jobb is, hogy nem várjuk meg, mert mire kijön a tus alól, felkel a Nap – nevet Dai.

- Akkor mi lesz holnap? – indulunk Kao kocsijához.

- Mint mondtam, interjú. Mivel jobb ötletem nincs, te és Shin maradjatok otthon pihenni.

- Akkor végre el tudom vinni a kis drágámat egy kozmetikushoz. Már igazán ráfér, és együtt tölthetjük a napot. Már biztos hiányzom neki – tervezget a dobos.

- Nem kényezteted el túlságosan azt a dögot? – kérdi Die.

Nem figyelek a kialakuló veszekedésre, egyszerűen nem érdekel. Végre alhatok, és visszajön hozzánk Toshiya. Soha nem mondanám ki hangosan, de hiányzott. Csak most láttam be, hogy mennyire fontos az az elkényeztetett és beképzelt basszista. Kaoru mindenkit hazafuvaroz, aminek örülök. Gyors búcsú és bemegyek a lakásomba. Az egész kong az ürességtől, akár csak az én lelkem. De nem baj, jól van ez így. Nincs szükségem senkire, nem kell egy újabb csalódás. Itt van nekem a banda, ennyi elég. Nem kell több. Végre Totchit is visszakapom. Így kerek a világ számomra. Gyorsan lefürdök és megyek aludni.

Másnap délig alszom. Furcsa, hogy nem kell menni dolgozni, de nem mondom, hogy nem örülök neki. Kell egy kis pihenés. Most amúgy is péntek van, lesz egy hosszú hétvégénk, ha csak kedves rabszolgahajcsár Leader-samánk ki nem találja, hogy szombaton dolgozzuk le a ma napot. Akkor meg fogom fojtani, az biztos. Senkinek nem adom oda a hétvégémet, az az enyém. Főzök egy adag kávét, hogy felébredjek. Míg várok, elszívok egy cigit. A konyhát betölti a kellemes kávé illat, egy sajátos, nyugtató légkört varázsolva ide. Nem is kell ennél több, kávé és nikotin. Így kezdődik egy tökéletes reggel. Mikor elfogy a fekete, átmegyek a nappaliba és lehuppanok a kanapéra.

- Lássuk, van-e valami értelmes – és bekapcsolom a TV-t.

Végigzongorázok az összes csatornán, de semmi. Reklám, sorozat, beszélgető show, természetfilm. Egyik se köti le a figyelmem. A természetfilm az egyetlen normális műsor, de már láttam. Jobb híján indítok valami zenét és megpróbálok írni valamit. Kaoru örül majd. Sikerül egy szöveget és alá zenét írnom. Nem is rossz teljesítmény. Agyilag teljesen lefáradva dőlök el a kanapén. Valamit csinálni kéne, de mit? Az egész hétvége így ment, alvás és munka felváltva. Végre rendesen ki tudtam magam pihenni.

Hétfőn kómásan ballagok a PSC folyosóin. Nincs sok kedvem itt lenni, aludni akarok! Túl jó volt ez a három nap. Főleg, hogy Kaoru nem akarta bepótolni a pénteki kimaradt próbát. Ezt még meg kell köszönnöm neki. De nem fogok elé állni és a szemébe mondani. Az nem én lennék. Majd meghívom egy italra. Igen, ez lesz. Mint mindig, most is utolsó nap érdekezem. Körbenézek a társaságon, de valami nem stimmel. Valaki hiányzik az életemből. Kao a kanapén a papírok fölé görnyed, Dai a gitárját babrálja, Shin a dobok mögött ül.

- Toshiya? – kérdezem.

- Az előbb szólt Keiji, hogy beszélt vele, hogy még maradnia kell pár napot a másik csapattal. Ha minden igaz, szerdán már visszajön – fordul felém Leader-sama.

- Mi van? Erről nem volt szó! – tiltakozom azonnal.

- Tudom, de nem én találtam ki, hanem a Versailles főnöke, mert akkora sikere volt a csapatnak, meg hogy Toshi lépett fel velük.

- De…

- Inkább lássunk munkához – vet véget a beszédnek Kaoru.

Ez nem lehet igaz! Miért?! Letelt a két hónap, Toshinak már velünk kéne lennie, nem velük! Erről én miért nem tudtam?! Nekem miért nem szólt senki? Ennyire nem számítok, vagy mi a fasz van? Miért kell így szórakozni velem? Sajnos, vagy inkább szerencsére nem tudok ezen agyalni, mert kezdjük a próbát. A zene most is segít ellazulni. Az egész nap így telik. Kao kivételesen hamar elengedne minket, de én még nem akarok elmenni, nem akarom, hogy a zene varázsa megtörjön, és ismét rám nehezedjen a valóság súlya, ami alatt lassan összeroppanok.

- Kyo, ne vedd át Kaoru helyét, elég, ha csak ő a rabszolgahajcsár, nem kell még egy. Felőlem itt maradhatsz, de én lépek – mérgelődik Die.

Hogy szavainak nyomatékot adjon, leteszi gitárját, magához veszi a kabátját és kilép az ajtón.

- Miyu már vár, úgyhogy én is megyek, bocs – Shin is lelép.

Kettesben maradok Kaoruval, aki fürkésző tekintetével engem figyel.

- Mi a baj? – kérdi.

- Semmi, jól vagyok.

- Hazug.

- Jól ismersz, tudnod kéne.

- A te szádból akarom hallani.

Dacosan nézek sötét szemébe, ahol csak melegséget és barátságot látok.

- Jól van – sóhajtok egy nagyot. – Úgy volt, hogy Toshi csak két hónapig lesz velük, erre még pár nap. Nem erről volt szó. Ezt senki nem említette, még az a selyemfiú se.

- Kamijora gondolsz?

- Igen, rá.

- Ő se tudott róla. Miután Keiji szólt nekünk, felhívtam Toshit, hogy mégis mi van. Azt mondta, hogy pénteken, mikor ment a gitárjáért a próbaterembe, Tomoaki, a Versailles menedzsere találta ki, hogy még maradjon ott pár napig az interjúk meg miegyéb miatt. Nem igen volt választása.

- Azt ne mondd, hogy a bandafőnöknek ebbe nem volt beleszólása!

- Nem tudom a részleteket, de nem tehetünk semmit. Pár nap. Ha ezt a két hónapot kibírtuk, ezt is.

- Kaoru, remélem, még nem felejtetted el a beszélgetésünket ezzel kapcsolatban.

- Nem, nem felejtettem el. De már nincs mitől tartanod, vissza fog jönni.

- Remélem.

Felkapom a kabátom, és már megyek is. Remélem, gyorsan hazaérek és aludhatok. Túl sok volt ez mára.