Mi történt a régi Reitával? 2. fejezet

2. fejezet

Reggel a kiadónál hatalmas meglepetés fogad, nem Aoira kell várnunk. Gitárosomról tudni kell, hogy ha az élete múlna rajta se tudna pontos lenni. Megszoktuk már, hogy fél órát kell rá várni, de most Uruha is túl tesz rajta. Ruki egy dívát is megszégyenítő hiszti és fejmosásban részesítette a beeső utolsó bandatagot, végre kezdhetünk.

- Reita! - kiált Uruha a szünetben.

- Hm? - fordulok felé, és cigire gyújtok.

- Ma eljössz velem kocsmázni? - kérdi.

- Nem ittál eleget tegnap? - vonom fel a szemöldököm.

Fülig szalad a szája, és dinka mód elkezd vihogni.

- Ugyan már haver! Ne mondd, hogy Péntek este otthon akarsz ücsörögni – méltatlankodik – Figyelj rám! Fiatal vagy és olyan macsó, akiről csak álmodni tudnak sokan. Miért nem élvezed az életet amíg megteheted? Még nincsenek kötöttségek, van lehetőséged, pénzed, társaságod és időd is. Később ráérsz otthon ülni. Most még élvezd az életet és tedd meg amit akarsz. Nem vagy összenőve azzal a kis sráccal. Ne mondd, hogy egy estére nem tud nélkülözni. – nevet.

- Végülis... - gondolkodom.

- Vagy hívd el magaddal, mit bánom én, csak mozdítsd ki a segged a négy fal közül.

- Nem szeret bulizni. Inni se szokott, mert nem szereti az alkoholt.

- Ez felnőtt vagy gyerek? - fintorog Ruru – Már megbocsáss, de mióta idomulsz ennyire másokhoz? Korábban teljesen a magad ura voltál, nem tűrted, hogy valaki megmondja mit csinálj. Hol van azaz Akira, akivel régen átmulattam és ittam az éjszakát? Aki benne volt minden buliban és kocsmázásban? - mélyen a szemembe néz.

Nem mondok semmit, hanem elgondolkodom szavai értelmén. Van igazság abban amit Ruru mond. Tényleg, minek üljek otthon, mikor szórakozhatok is? Mi lenne otthon? Semmi, legfeljebb beszélgetnénk és bámulnánk a TV-t.

- Tudod mit? - szólalok meg kis gondolkodás után – Benne vagyok. Menjünk! - vigyorgok.

- Végre! - kiált és rám ugrik.

Majdnem elborulunk, de megtartom.

- Menjetek szobára! - kiált Ruki.

Leteszem gitárosomat, és az énekesnek nemzetközi jelzéssel adom tudtára, hogy mi a véleményem a megjegyzéséről. Aoi jót nevet rajtunk. Kai rácsap az egyik cintányérra, mire mindannyian elhallgatunk.

- Tudom, hogy Péntek van, de bírjatok magatokkal még egy kicsit – kéri.

- Na, gyerünk. Minél előbb végzünk, annál előbb mehetünk – veszi kézbe Aoi a gitárját.

Magamhoz veszem hangszerem, megvárom míg Kai beszámol, és csatlakozom hozzá. Egész jól megy a próba további része. Annak ellenére is, hogy agyam folyamatosan zakatol. Szerencsére a zene leköt, de mikor végre leteszem basszeremet, újra megrohan a kettős érzés. Tudom, hogy Pon nem fog örülni, hogy nem szóltam neki korábban, hogy kimaradok estére, meg hogy egyáltalán nem megyek haza hozzá. A másik oldalon meg ott van, amit Ruru mondott. Igaza van, mert tényleg mikor bulizzak, és éljem ki magam ha nem most? Most még nincsenek kötöttségek, van pénzem és lehetőségem, a társaságról nem is beszélve. Ahogy drága gitárosom korábban mondta: „Ráérsz majd nyugdíjas korodban otthon ülni.” Előkeresem a telefonom és felhívom Hirotot, nehogy az legyen, hogy már annyira se számít nekem, hogy felhívjam. Nincs szükségem egy újabb hisztire, ahol én legyek a szemét dög.

- Szia! - csendül vidáman Hiroto hangja.

- Szia, azért hívlak, hogy ne várj este – mondom.

- Mi? Miért? - értetlenkedik.

- Megbeszéltem Ruruval, hogy elmegyünk inni.

- Mikor találtátok ki?

- Most, az ebédszünetben.

- Akkor mikor jössz haza? - kérdezi duzzogva – Azt hittem elmegyünk valahova – szomorodik el a hangja.

- Majd legközelebb. Egy estét kibírsz nélkülem, nem? - morgok.

- Igen – sóhajt lemondóan – Akkor kitalálok valamit. Szeretem volna, ha itthon vagy velem.

- Majd legközelebb. Szeretnék kikapcsolódni egy kicsit.

- Velem nem tudsz?

- Másra van szükségem. Szükségem van egy kis bulizásra.

- Velem nem tudsz? - motyogja.

- Más kell nekem. Este ne várj meg, majd megyek – azzal bontom a vonalat.

Megint kezdte volna. A lelkemre beszél, hogy megsajnáljam, és ne hagyjam egyedül, és vele legyek. Ezt sose szerettem. Nekem szükségem van arra, hogy néha kitomboljam magam.

- Na, mi van? - kérdi Ruru.

- Mehetünk – fordulok felé.

Vigyorogva átkarolja a vállam és nevetve megyünk a legközelebbi kocsmába. Hagyom, hogy Ruru vezessen, ő tudja melyik a legjobb hely. Egy közeli felkapott pub-ba megyünk. Ugyan még csak késő délután van, tele van a hely. A zene hangos, a pultnál alig van hely, kisebb boxokat egy paravánok választják el egymástól. Minden boxhoz tartozik egy asztal és négy szék.

- Hova üljünk? Hátra? - kérdezem.

- Dehogy, hova gondolsz? - horkan.

Értetlen pillantásom látja még jobban elvigyorodik.

- Itt maradunk a pultnál. Használd ki, hogy ilyen jó pasi vagy – vigyorog.

- Én? Jó pasi? Na ne röhögtess – horkanok és odafurakodok a pulthoz.

- Ritka nagy marha vagy – csóválja a fejét.

- Mert?

Csak megcsóválja a fejét és int a pultos lánynak. Igazán csinos, hosszú fekete haj, benne pink csíkok, egy olyan felső, ami alig takar valamit és kiemeli formás alakját.

- Sziasztok, mit adhatok? - mosolyog.

- Mit igyunk? - fordul felém Ruru.

- Kezdetnek egy-egy sört. Aztán meglátjuk – mondom.

- Ez az! - kiált barátom és hátba vereget.

- Máris – ahogy a lány megfordul, kacéran rám kacsint.

- Te, ugye tudod, hogy mást is adna neked, ha kérnéd? - kuncog gitárosom.

Csak horkanok egyet.

- Már csak a seggek kellenek neked? Vagy csomót kötöttél a farkadra? - kekeckedik.

- Nem, nem csak a seggekre mozdulok rá, és csomót a te nyakadra fogok kötni, ha nem szállsz le rólam.

Jót nevet és cigire gyújt. Szinte végszóra megjön a lány a két sörrel. Kifizetem és koccintunk. Ahogy belekortyolok a hideg és keserű sörbe, jóleső bizsergés fut végig rajtam. Leteszem a korsót és nagyot sóhajtok.

- De jó – motyogom.

- Látod, tudtam, hogy erre van szükséged – vereget hátba Ruru.

- Ennyire látszott?

- Mondhatsz bárkinek amit akarsz, de engem nem tudsz becsapni. Ismerlek, méghozzá nagyon jól. Áruld el, mikor voltál utoljára bulizni? - néz rám komolyan.

- A koncert utáni after party is számít?

- Nem.

- Régen – ismerem be.

Így bele gondolva, nagyon régen nem buliztam. Mikor Hirotoval megismerkedtem szinte minden nap, főleg hétvégén elmentem Ruruval meg a banda többi tagjával inni és bulizni. Leginkább Uruha és én jártunk el. Ebből kicsit visszább vettem, mert Pon nem szeret annyira bulizni. Akkoriban nem bántam annyira, jó volt kicsit lassítani. Azóta nem tudom mi van, mintha egy helyben toporognék. Elfogy a sör, következőnek Ruru rendel valami töményet. A pincér lány két-két poharat rak elénk.

- A vendégeim vagytok – mosolyog csábosan.

- Kösz szépségem – dorombolja Ruru.

Egy kortyra megiszom az italt. Marja a torkom, alig kapok levegőt.

- Elszoktál a piától – állapítja meg barátom.

- Nem mondod? - gúnyolódok.

- Azzal a gyerekkel eljártok egyáltalán valahova? Szoktatok inni?

- Nem gyerek, de mint már mondtam, nem igazán, mert nem szereti az alkoholt.

- Attól te még eljárhatsz a barátaiddal – jegyzi meg egyszerűen.

Mint mindig, most is igaza van.

- Ne csámcsogj a magánéletemen – morranok és megiszom az ajándék italt.

Szerencsére Ruru megkímél és inkább minden mást szóba hozunk, kivéve a zenét. Végre nem zenészek, hanem barátok vagyunk. Felemlegetünk ciki és vicces szituációkat, amiket átéltünk. Ruru mesél a buli élményeiről, meg hogy milyen érdekes helyzetekbe került.

- Komolyan – vihog a sokadik sör után – nem tudom, hogy jutottam el abba a klubba, a mai napig nem tudom. Az meg más kérdés, hogy jutottam utána haza – magyaráz.

- Mit tudsz? - mosolygok.

- Azt, hogy a város másik végében voltam, meg jó hely.

- Honnan tudod?

- Visszamentem – mondja nemes egyszerűséggel.

Jót mosolygok rajta. Megígéri, hogy elvisz oda. A hangulatom egyre jobb, felszabadultan nevetek, viccelődök. Végre úgy érzem, újra fiatal vagyok, élek, nincsenek gondok, nincs semmi, csak a jó hangulat, a pia és a legjobb barátom. Már nem tudom mennyit ittam, de az alkohol jótékony mámora elragad magával. Régen nem éreztem ennyire könnyűnek magam és a fejem. Furcsa ez a könnyedség, mégis ismerős. A világ kicsit kibillen a megszokott kerékvágásból, de nem bánom. Most végre azt teszek, amit akarok, élvezem az életet. Végre nem kell semmivel törődnöm, élek a mának, csak a most számít. Olyan régen tapasztaltam ezt az érzést, hogy már majdnem elfelejtettem. 

Mi történt a régi Reitával?

1. fejezet

Reita pov

Egy újabb unalmas este vár rám. Már előre sejtem. Mint általában, vacsora aztán jobb esetben bámuljuk a tévét, talán szex, de az se biztos. Kíváncsi vagyok Hiroto mit főz. Reggel nem volt semmi, tegnap is rendelni kellett, mert elfelejtett bevásárolni, pedig megkértem. Mikor este hulla fáradtan haza értem, még volt egy nagy veszekedésünk is, hogy ő reggel elaludt és majdnem elkésett a munkából, és ezért nem vásárolt, délután meg annyi dolga volt, hogy nem volt rá ideje. Aha, én meg hajnalban keltem, egész nap hajtás volt, csak a srácokkal tudtam enni. És persze, megint én voltam a rossz, hogy nem veszem figyelembe, hogy mennyi a dolga, nem tud ezer felé szakadni. Talán olyan nagy kérés, hogy dobjon össze valamit? Nem várom el, hogy három fogásos vacsorával várjon, de mikor fáradtan és éhesen haza érek, szeretném, ha kapnék pár falatot. Azt is megkaptam, hogy elég goromba vagyok mostanában. Ez igaz, de a munka miatt. Nekik nincs semmi, csak próbálnak meg fotózásra járnak. Na mindegy. Pon hajlamos túlreagálni dolgokat, és beképzel pár dolgot. Ezen már nem is akadok fenn. Az ilyenekből van elegem, mert nekem is sok a dolgom, nem csak neki. Na mindegy.

- Rei, eljössz velem inni? - karolja át a nyakam Ruru.

- Most nem, fáradt vagyok. Vacsorázni akarok.

- Meghívlak – győzköd.

- Nem lehet, megígértem Ponnak, hogy megyek.

- Ahogy gondolod. Kár, jó lett volna kicsik kikapcsolódni. Tudod, szórakozni, kiengedni a gőzt.

- Tudom, ne is mondd. Mennék, de megígértem – fintorgok.

- Te meg az ígéreteid – nevet.

Fintort vágok. Hát igen, nem vagyok tökéletes, de az ígéreteimet megtartom, még akkor is, ha lenne jobb dolgom. Most is inkább mennék Ruruval kocsmázni és bulizni egy jót, de vár haza Pon. Lehet lehiggad, és lesz valami változatosság a hétköznapokban. A parkolóban kissé irigykedve nézek Ruru után. Jó neki, szabad mint a madár. Én is mennék, de Pon nem igazán szeret bulizni. Inkább kisebb társaságban szeret beszélgetni, zenét hallgatni. Ez nekem sincs ellenemre, de néha kell az ereszd-el-a-hajam-buli. Na, majd elrángatom valahova.

Haza felé menet azon gondolkodom mi legyen. Ha jól emlékszem ma lesz az a focimeccs, amire egész héten vártam. Aha, ma lesz. Ha kicsit sietek, még lesz idő megvacsorázni kezdés előtt. Pon ragaszkodik hozzá, hogy együtt, a konyhában együnk. Haza érve nehezen találok parkolóhelyet, de végre le tudom tenni a kocsit. Elég hűvös van, így összehúzom a dzsekimet. A lépcsőházba érve a lépcsők felé veszem az irányt. Nincs kedvem liftezni. Az utóbbi pár napban amúgy is vacakol. Nem akarok bent ragadni. Felérve a megfelelő emeletre előkeresem a kulcsaim és nyitom az ajtót.

- Megjöttem! - kiáltom.

Alig veszem le a cipőm, dobogás és Hiroto már a nyakamban csüng és megcsókol.

- Végre itt vagy – vigyorog. – Kész a vacsi – enged el.

- Mit főztél?

- Olasz kaját. Jó lesz?

- Igen, éhes vagyok.

- Ettél ma valamit?

- Nem sokat.

- Nem helyes.

Vállat vonok. Míg szétosztja a kaját, kezet mosok és átöltözöm. Mire kiérek, már gőzölög a tányéromon a tészta.

- Milyen napod volt? - kérdezem két falat között.

- Fárasztó. Egész nap fotózás volt, meg utána papír munka. Teljesen ki vagyok – nyafog.

- Az még elég könnyű nap – jegyzem meg.

- Mert? Neked talán könnyebb volt a napod?

- Új számokat próbáltunk, senkinek sem ment, szóval feszültség az volt. A nap végére csak három számmal végeztünk, úgy, hogy még volt egy három órás eligazítás, meg a rendeléseket és a leltárt kellett leadni.

Ahogy ezt elmondom, inkább elhallgat és az evésnek szenteli a figyelmét. Nem szeretem, mikor csak nyafog, főleg, mikor nekem is felbasszák az agyam.

- Mikor mentek turnéra vagy forgatni? - kérdi pár perc múlva.

- Egyelőre nem utazom el. Majd pár hónap múlva, ha minden igaz. Miért?

- Csak kíváncsi voltam. Tudod, nagyon jó, mikor itt vagy velem.

Elmosolyodom szavai hallatán. Jól esnek, tényleg.

- Jól laktál? Kérsz még valamit? - kérdi, mikor már a tányérokat pakolja a mosogatóba.

- Csak egy sört – sóhajtok.

A hűtőből megszerzem áhított hideg, keserű italomat. Felbontom és belekortyolok.

- Istenem, de jó! – sóhajtom.

Pon mosolyog rajtam. Számomra ez a vége a napnak. Egy sör, és utána nem vagyok hajlandó munkával foglalkozni. Tökéletes lezárása a napnak. Át megyek a nappaliba, és bekapcsolom a TV-t. Épp most kezdődik a meccs. Cigire gyújtok és a kanapé közepén elterpeszkedem. Nem sokkal később Pon is megjön. Mellém telepszik, felhúzza a lábait és hozzám bújik. A kanapé támlájára teszem a karom, ő még közelebb jön. Csöndesen nézzük a meccset.

- Akira, lesz majd egy kiállítás. Ingyenes, mindenféle érdekes előadással és programokkal. Van kedved elmenni? - pillnat rám kérlelve.

- Mikor lesz?

- Hétvégén.

- Az nem fog menni. Sokáig próbálunk majd Pénteken, és Szombaton lesz ez interjú ahova Ruruval megyek.

- Mikor lesz?

- Tíztől délig.

- Akkor utána el tudunk menni. Nem kell semmit csinálni, szóval tudsz majd pihenni – vágja rá.

- Nem gondolod, hogy aludni is szeretnék?

- Alszol utána.

- Majd megbeszéljük – mordulok.

Már megint kezdi. Ilyen nincs. Miért van az, hogy ha egyszer lenne egy kis pihenő időm, akkorra szervez valamit, és addig hisztizik, míg el nem éri amit akar? Miből gondolja, hogy a szabadidőmben el akarok menni bárhova is? Aludni akarok! Hogy meggyőzzön, elkezdi ecsetelni a programokat, meg hogy mik lesznek, de nem érdekel. Inkább a meccsre figyelek. Az jobban leköt. Végül csak elhallgat, és teljesen a focira tudok figyelni.

A mérkőzés után nyújtózom egy nagyot. Teljesen elzsibbadtam.

- Gyere fürdeni – mosolyog pajkosan.

Mosolyogva követem. A fürdőbe érve azonnal nyakamba veti magát és éhesen kap ajkaim után. Készségesen viszonzom. Hajamba markol, és ahogy nyaka érzékeny bőrét csókolom végig. Átkarolja a nyakam és nyöszörög.

- Akira – csuklik el a hangja, ahogy óvatosan megharapom nyakát.

- Hm? - kérdezem.

- Mégh – préseli ki magából.

Gonoszan elmosolyodom, és benyúlva a nadrágjába ráfogok férfiasságára és kényeztetni kezdem. Nem kell sok, hogy görcsösen kapaszkodjon belém és nyöszörögjön. Mielőtt elérné a vég, elengedem. Csalódottan néz rám, de csak kajánul elvigyorodom. Morcosan szusszan egyet. Tüntetően elfordul tőlem és a zuhany elé állva, nekem háttal elkezd vetkőzni.

- Direkt húzod az ágyam? - kérdezem, mikor őrjítő lassúsággal szabadul meg alsójától.

- Csak annyira, amennyire te az enyémet – és a hatás kedvéért riszálja a fenekét.

- Te! - mordul figyelmeztetően.

Hogy tovább játsszon a türelmemmel, beáll a zuhany alá és megengedi a vizet. A haját is bevizezi. Érzem, hogy egyre szűkebb a nadrágom, pedig még nem is csinált semmit. Tusfürdővel bekeni a testét, itt-ott habossá téve magát.

- Tetszik a látvány? - kérdi.

- Csak majdnem – mondom.

Értetlenül felvonja a szemöldökét. Lekapkodom a ruháim és beállok mögé. Nyomok egy kevés tusfürdőt a kezemre és bekenem vele a hátát. Jólesően felsóhajt. Nyakát kényeztetem, mire aprókat sóhajt és a hajamba túr. Kipattannak a szemei és felsikkant, mikor belé csúsztatom egy ujjam. Ökölbe szorítja a kezét és próbál csöndben maradni. Nem kell sok, hogy egész testében remegjen.

- Akira... kérlek – nyöszörög.

- Mit szeretnél? - dorombolok a fülébe.

- Téged – sikkant, ahogy eltalálom kéjpontját.

Felnyög, ahogy elhagyom testét. Türelmetlenül hátra pillant a válla fölött. Mellkasát simogatom, mellbimbóit morzsolgatom, mikor belé csúszom. Egyszerre nyögünk fel, ahogy birtokba veszem testét. Nem várok sokat, lassú mozgásba kezdek. Nyakát kényeztetem, mellkasát simogatom, ő csak nyögdécselni tud. Ahogy gyorsítok, egyre hangosabban nyög, a nevemet sóhajtozza. Ahogy férfiasságára fogok, megvonaglik egész teste. Nem kell sok, hogy egyszerre érjük el a beteljesülést. Kicsúszom testéből, homlokom a lapockáinak támasztom.

- Szeretlek Akira – megfordul, és megcsókol.

Elmosolyodom és viszonozom csókját. Újra lemosom magunkat, és immár tisztán és fáradtan megyünk aludni. Beállítom a telefonomat, hogy reggel ébresszen, aztán elfészkelem magam. Pon az ölelésembe bújik, összegömbölyödik és alszik. Még a mai napig meg tud lepni, hogy milyen akaratos tud lenni, főleg akkor ha olyanról van szó, amit ő akar. Bezzeg amit én szeretnék... az mindig ráér. Valahogy mindig eléri, hogy ne haragudjak rá sokáig.