4.
fejezet
Az állandó monotonitás
és a mókuskerék magával ragad. Minden nap ugyanaz. Munka, aztán
az itthoni egyhangúság. Vacsora, esetleg egy kis TV, fürdés aztán
alvás. Azért egy kis szórakozásom is van, ha Ruru magával rángat
inni. Másnap fejfájás és Pon morgása. Ez az, amiből nem kérek.
Érem a bulik hívó szavát. Nagyon nehezen mondok nekik ellent, de
megéreztem a szabadság ízét. Pon nem örül, de néha nekem is
kell egy kis kikacsolódás. Igazán felszabadult akkor vagyok, és
Ruru szerint kezd visszatérni a régi Reita, mikor a forgatások
után velük megyek kocsmázni, és hajnalig iszunk. Ez az egész, az
alkohol mámor, a másnaposság ismerősen ismeretlen világa.
Egy forgatással teli hét
után, mikor végre vége a felvételeknek, elmegyünk bulizni. Csak
annyi marad meg, hogy szól a zene, nevetünk a haverokkal, pia,
cigifüst, minden ami kell. Reggel másnaposan, fájó fejjel,
büdösen kelek és első utam a fürdőbe vezet, hogy kiadjam
magamból az este elfogyasztott italmennyiséget. Pocsékul érzem
magam, forog a világ, kis híján a gyomrom is kihányom.
Veszek egy hűsítő
fürdőt és máris új emberként lépek ki a zuhany alól. Derékra
kötött törülközővel jövök elő.
- Mintha új ember lennél
– jegyzi meg Pon.
- Úgy is érzem magam –
nyújtózom egy nagyot.
- Az jó – nyugtázza.
- Mi a baj? - borzolok
szőke hajába.
Hatalmas barna szemeit rám
mereszti és nagyokat pislog.
- Mi baj? - kérdezem és
leülök mellé.
- Semmi, csak aggódom
miattad – ismeri be.
- Miért?
- Ez a sok buli, a
kimaradások, nem tudom merre vagy és mi van veled.
- Nem kell féltened, sose
vagyok egyedül.
Csak morog valamit a nem
létező bajsza alatt.
- Na, ki vele mi zavar? -
sóhajtok lemondóan.
A hűtőhöz megyek, és
töltök magamnak egy kis tejet. Az helyre teszi a gyomrom. Az, hogy
nem hányom ki, jó jel. Az asztalhoz lépek és elveszek egy
pirítóst párom tányérjáról.
- Csak az, hogy velem sose
mész sehova. A barátaidnak az első szavára ugrasz, de csak
nélkülem mész el – szomorodik el.
- Nem akarok vitatkozni,
de régebben hívtalak, egy darabig jöttél, aztán nem akartál
többet. Emlékezz vissza, hogy azt mondtad, hogy nem érezd ott jól
magad és nem a te világod – jegyzem meg és cigire gyújtok.
Duzzogva issza tovább a
kávéját.
- Ma dolgozol? - tereli a
szót.
- Nem, ma pihenek.
Megkaptuk a megérdemelt pihenőnket.
- De jó egyeseknek.
Önelégülten vigyorgok.
Elmajszolom a pirítóst, jólesik a gyomrom. Nem laktam jól, de nem
kell több étel. Ennyi is elég.
- Te meddig húzod az
igát? - kérdezem.
- Ha minden jól megy,
akkor kora este. Csak papírmunka lesz. Utána lenne kedved elmenni
valahova?
- Hova?
- Emlékszel arra a
rendezvényre? Ma este lesz.
- Tényleg? Elfelejtettem
– ismerem be.
- Sejtettem. Pedig mondtam
is párszor – szomorodik el és morog.
- Tehetek én róla, hogy
a sok munka miatt elfelejtettem? - mordulok nem túl kedvesen.
Felhúzza az orrát,
elpakol maga után és szó nélkül itt hagy.
- Kurva jó, mondhatom –
morgom.
Pon duzzogva készülődik
össze, és ide böffenti nekem, hogy „Szia” és elmegy. Vállat
vonok, és inkább nem húzom fel magam. Megpróbálom kiélvezni a
pihenőnapomat.
Egész nap a kanapén
döglök a kanapén, cigizem és bámulom a TV-t. Hozzá tudnék
szokni, hogy egész nap csak heverészek. A nagy lustálkodásban
kimarad az ebéd. Ellenállok gitárjaim hívószavának, és nem
veszem kézbe őket. Egész nap nem csinálok semmit, ami furcsa, de
nagyon jó. Épp a kanapén heverészek, fejem a díszpárnán,
távirányító a hasamon, mikor hatalmasat kordul a gyomrom.
- Enni kéne – állapítom
meg.
Már öt óra is elmúlt.
Ha minden igaz, Pon vagy most, vagy egy óra múlva végez. Hm... mit
együnk? Kínai? Nem, inkább rendelek egy pizzát. Ha jól emlékszem
a hűtő is üres. Előkeresem a telefonomat és rendelek két nagy
pizzát. Majdnem elbóbiskolok, mikor zörög a zár.
- Megjöttem! - kiált
Pon.
- Kanapé! - kiáltom, és
felemelem a kezem.
- Hogy telt a napod? Ettél
valamit? - kérdi és a karfára ül.
- Nem, de mindjárt megjön
a pizza – mondom.
- Milyen pizza?
- Üres a hűtő,
gondoltam rendelek.
- És?
- Mit és? Elvben
nemsokára meghozzák – ülök fel.
Szinte végszóra
megszólal a csengő. Felugrom és rohanok ajtót nyitni. És
szerencsére a futár az. Kifizetem és boldogan megyek a vissza a
nappaliba. Visszaülök a kanapéra és Pon kezébe nyomom az övét.
- Jó étvágyat –
vigyorogva kinyitom a dobozt.
- Azt hittem elmegyünk
valahova enni – pislog értetlenül.
- Nem szóltál, nekem
kimaradt az ebéd – vonok vállat, és magamhoz veszek egy újabb
szeletet.
Vállat von, és enni
kezd. Míg elmajszoljuk a pizzát, csöndesen elmeséli a napját.
- És te? - kérdezi.
- Nekem nincs mit
mondanom, egész nap meresztettem a seggem – vonom meg a vállam.
Kuncog egy sort és
jókedvűen megeszi az utolsó szelet pizzát. Jóllakottan dőlök
hátra és nyújtózom egy nagyot.
- Indulhatunk? - kérdi,
mikor a dobozokkal megindul a konyha felé.
- Hova? - kérdezem.
- Megint elfelejtetted –
sóhajt lemondóan.
Nagyban gondolkodom, aztán
beugrik.
- A rendezvény! -
világosodom meg – Mikor van?
- Ma egész nap. Ha minden
igaz, este tízig van.
- Aha. Gondolom akarsz
menni.
- Kitalálom, megint
felhívott Uruha, és el akarsz menni vele kocsmázni.
- Egyáltalán nem.
- Akkor? Ha nem akarsz
menni mondd meg.
- Nem erről van szó,
csak megkérdeztem. Minek kombinálsz?
- Nem kombinálok, csak
azt hittem találsz nálam jobb elfoglaltságot.
- Inkább azt mondd, mikor
akarsz menni – simítom hátra a hajam.
- Most.
- Oké, csak összeszedem
magam – felállok és eltűnök a szobában.
Feltúrom a szekrényem és
egy fekete ing mellett döntök, amin egy koponyát rózsák és
tövisek vesznek körül. Fekete farmer, láncok, pár karkötő és
gyűrű. A fürdőben is is pepecselek egy kicsit.
- Jössz már? Rosszabb
vagy, mint egy menyasszony – nevet.
- Ha már macsó vagyok,
úgy is kell kinéznem – jegyzem meg.
Mosolyogva megcsóválja a
fejét.
- Gyere ide – nyújtom
ki felé a kezem.
Nem kell kétszer kérnem,
ölelésembe simul és lágyan megcsókol.
- Menjünk – lép hátra.
Sóhajtok és hagyom, hogy
maga után rángasson. Mielőtt megkérdezhetném melyikünk
kocsijával menjünk, máris az enyémhez megy.
- Egy cigit elszívhatok?
- kérdezem.
- Menjünk már! Nem
akarok lemaradni az egészről – toppant egyet a lábával.
- Nem is tudom kire
kellett eddig várni – motyogom.
Morran egyet és beszáll
a kocsiba. De jó, máris annyi a kis békének.
- Tudod merre kell menni?
- kérdezem mikor elindítom a kicsit.
- Igen.
- Akkor navigálj.
Mit ne mondjak, párszor
el is tévedünk. Nagy nehezen végre megérkezünk. Amint lehet, Pon
karon ragad és már rángat is magával. Unottan hagyom, hogy egyik
pulttól a másikig rángat, nem igazán tudok megállni és
nézelődni. Van itt minden, anime, manga és számtalan ehhez
kapcsolódó cucc. Seiyuuk is jöttek, színészek, elég nagy
hangvételű az esemény. Hosszan elidőznék néhány standnál,
keresgélek, hátha találok pár dolgot, de Hiroto nem bír
megmaradni.
- Gyere, ott vajon mi van?
- mutat egy másik pultra.
- Várj már! Nem zavar,
hogy én nézelődök? - morranok.
- De... én meg szeretném
nézni – néz nagy szemekkel.
- Akkor menj. Nem vagyunk
összenőve – mondom.
Hitetlenkedve pislog rám,
de inkább a mangáknak szentelem a figyelmem. Találok pár érdekes
dolgot, amit meg is veszek. Sokáig tart mire megtalálom Pont. A
büfében ül, kólázik és egy szatyrot szorongat.
- Meg vagy végre –
állok elé.
- Nem én tűntem el –
jegyzi meg.
- Ez most szemrehányás?
- vonom fel a szemöldököm.
- Nem.
- Akkor? Nagy mindegy. Mit
szereztél? - bökök a zacskóra.
- Csak pár apróságot.
Már régóta kerestem ezeket, és most végre megvannak, ráadásul
olcsóbb volt, mint a boltban – mutatja meg őket.
Letelepszem mellé. Sorra
mutogatja a mangákat, pár figurát és cosplay holmit amit
szerzett.
- Mik lesznek még? -
kérdezem.
- Hmm... lesz pár
vetítés. Azokat megszeretném nézni.
- Melyiket? - kérdezem.
Megszerzem a
programfüzetet. Megmutatja melyik érdekli és elkerekedik a szemem.
- Nem gondolhatod komolyan
– hörrenek.
- Miért? Tudod mennyire
szeretem és mióta várok erre – kezd nyafogni.
- Az lehet, és tudom,
hogy ezért nyavalyogtál, de értsd meg, nem gondolhatod komolyan.
- Miért?
- Láttad meddig tart?
- Igen, éjfélig. Utána
haza mehetünk, ígérem – simít végig a combomon.
- Arra gondolsz, hogy
nekem holnap dolgoznom kell. Szerinted mikor kerülünk ágyba?
Hajnali egykor, vagy még később. Mit gondolsz, hogy megyek be
dolgozni? - vonom fel a szemöldököm.
- Tudsz majd aludni –
von vállat – Amúgyis, egész nap lustálkodtál.
- Kösz, kedves vagy. Néha
arra is gondolhatnál, hogy én mit akarok.
- Ezzel azt mondod, hogy
nem figyelek rád?
- Kiforgatod a szavaimat –
sóhajtok fel.
- Akkor ki vele, mit
akarsz? Menj nézelődni – int.
Vállat vonok.
- Kimegyek cigizni –
állok fel és megyek ki.
Eszem megáll. Alig szívom
el a cigim, Pon megjelenik.
- Hm? - fordulok felé.
- Nagyon eltűntél.
- Mondtam, hogy kijövök
bagózni.
- Tudom. Menjünk haza –
sóhajt lemondóan.
- Azt hittem meg akarod
várni a vetítést.
- Igen, de mondtad, hogy
aludni akarsz. Úgyhogy menjünk, majd megvárom amíg leadják a
TV-ben.
- Hé, mi a baj? - fogom
két tenyerem közé az arcát.
Mélyen a szemébe nézek,
de nem mond semmit. Nem állja a pillantásom, kiszabadítja magát
és a kocsi felé megy. Utolsót szívok a cigiből, eldobom a
csikket és követem. Már a kocsinál toporog. Nem mondja ki, de
látom rajta, hogy duzzog.
- Ki vele, mi bánt –
nyitom ki a kocsit és ülök be.
- Semmi – morog.
- Ez nem igaz. Ismerlek.
Duzzogsz.
- Nem is! - vágja rá
magas hangon.
Egészen hazáig nem
hajlandó megszólalni. Otthon se hagyja abba a hisztit. Tüntetően
elmegy fürdeni, meg se vár, úgy megy aludni.
- Hisztis – morgom.
