Tökéletes színjáték 7. fejezet

7. fejezet

Kamijo felkapta a fejét, mikor nyílt a terem ajtaja. Alig hitte el, hogy egy örökkévalóságnak tűnő nap után végre újra láthatja szerelmét. Elállt a lélegzete, mikor meglátta.

- Istenem – nyögte.

Teru az asztal alatt bokán rúgta bátyját. Kamijo felszisszent és gyilkos pillantást vetett testvérére. Mielőtt bármit mondhatott volna, újabb támadás érte a bokáját, de nem csak az övét, Teru is felszisszent. Egyszerre fordultak édesanyjuk felé, aki, mintha semmi sem történt volna, mosolygott a most érkezőkre.

- Üdvözöllek titeket köreinkbe, foglaljatok helyet – intett Jasmine a szabad székekre.

Az asztalfőnél ült a királynő, jobbján Kamijo, balján Teru foglalt helyet. A vendégek meghajoltak, Yuki az asztal másik végén foglalt helyet, két oldalán gyermekeivel. Kamjio nem tudta levenni a szemét Hizakiról, annyi megbabonázta a lány szépsége. hizaki magán érezte a férfi tekintetét, és mikor találkozott pillantásuk, elpirult.

- Hogy telt az első napotok? – kérdezte kedvesen Jasmine.

Közben a szolgák elkezdték felszolgálni a vacsorát.

- Remekül, bár még csak felületesen nyertünk betekintést az udvar ügyeibe – monda Kaoru mély hangján.

- És te Hizaki? – fordul felé a királynő.

- Csodálatosan. Miyavi – kis habozás után hozzá tette – úr kísérőnkül szegődött, és körbe vezetett a gyönyörű kertben.

- Hogy tetszett? Megmutatta a labirintus is? – kérdezte Kamijo.

- Igen, még egy kis ijesztőnek szánt kis történetet is elmesélt – ahogy kimondta, máris megbánta.

Elszégyellte magát, hogy megint sokat és butaságokat fecseg.

- Elnézést, butaságokat beszélek – hajtotta le bűnbánóan a fejét.

- Nincs miért elnézést kérned. Miyavi már csak ilyen – sóhajtotta Jasmine.

- Mit láttál még? – kérdezte Teru.

- Csak a kertet. Miyavi úr igazán mókás, ha szabad megjegyeznem.

- Az nem kifejezés – mosolygott Kamijo.

Hizakinak egy pillanatra kihagyott a szíve. Még sose látta őt így mosolyogni. Nem volt semmi mesterkéltség benne, ez szívből jövő jókedv volt. Jobban szemügyre véve a fivéreket, nem sokban hasonlítottak egymásra, de ugyanaz a csintalan fény csillogott a szemükben, hamiskás mosoly bujkált a szájuk szegletében.

- Ugye nem volt tolakodó? Miyavi néha elveti a sulykot – kérdezte a királynő.

- Szerintem nem – inkább elharapta a mondat végét.

Nem akarta bajba keverni Diet és Shinyát, mert nincsenek túl jó véleménnyel a királyi család egy tagjáról.

- Holnap terveztük, hogy rendezünk egy kis versenyt, hogy ki jut át elsőként a labirintuson. Csatlakoznál hozzánk? – fordult Kamijo Hizaki felé.

- Még sose jártam útvesztőben – sütötte le a szemét.

- Az nem probléma, úgy még izgalmasabb – legyintett Teru.

- És ha elveszik? – vonta fel a szemöldökét Yuki.

- Vele megyek. Biztosíthatom uram, hogy vigyázni fogok a lányára – szedte elő legmegnyerőbb mosolyát Kamijo.

- Önök is csatlakozhatnak. Minél többen vagyunk, annál izgalmasabb – csatlakozott a fiatalabb trónörökös.

- Szívesen megyek, ha nem okozok gondot – egyezett bele Hizaki.

- Biztosíthatlak, egyáltalán nem okozol gondot – Kamijo mély és bársonyos hangjától borzongás futott végig Hizaki hátán.

A vacsora további ideje alatt magán érezte Kamijo tekintetét. Hihetetlenül zavarba jött. Sose szerette, ha ő a figyelem középpontja, vagy magára vonzza a tekinteteket. Az, hogy most a herceg tiszteli meg őt a figyelmével, még inkább zavarba hozta.

- Én köszönöm a megtiszteltetést – mosolygott továbbra is az idősebb fivér.

- Uram, zavarba hozol – kérte reszketeg hangon Hizaki.

- Sajnálom, de nem győzök betelni szépségeddel.

Jasmine, hogy rendet tegyen, ismételten bokán rúgta fiát. Teru próbált nem hangosan kuncogni bátyján. A királynő nem hagyta, hogy idősebb fia újra zavarba hozza szegény lányt. Vacsora végeztével visszaindult mindenki a szobájába.

- Kisasszony, volna számomra pár perced? - állt Hizaki elé.

- Uram, a húgom elfáradt. Kérem, hagyja pihenni – kérte Kaoru.

- Rendben, remélem, holnap beszélgethetünk.

- Jó éjt, uram – hajtott fejet Hizaki.

- Neked is – mosolygott a herceg.

Kamijo vágyakozva figyelte távolodó szerelme alakját, míg el nem tűnt a folyosók sötétjében.

- Te tényleg szerelmes vagy – állt mellé Teru.

Kamijo testvérére mosolygott és átkarolta a vállát.

- Nincs is ennél szebb érzés – mosolygott elvarázsolva,

- Te már csak tudod – lökte meg bátyját.

- Ezt úgy mondod mintha a te szíved nem dobogtatná meg egy hölgy.

- Miből gondolod?

- Ne hidd, hogy nem tudom, hogy Toshiya után epekedsz.

- Ennyire látszik? - fintorgott.

- Nem, csak ismerlek. Egy valamit megígérhetek neked.

- Tényleg? Mit?

- Amint király leszek, első parancsaim közt lesz, hogy vedd el Toshit – büszkélkedett – Persze, ha ő is akarja – tette hozzá gyorsan.

- Te nem vagy normális – nevetett Teru.

- Menjünk, hosszú a nap. Minél előbb vége a napnak, annál hamarabb találkozhatok Hizakival.

Teru megcsóválta a fejét. Ritkán látta testvérét ennyire szórakozottnak. Nem éppen csöndesen indultak szobáik felé, hogy eltegyék magukat másnapra.

Kamijo szokásától eltérően, már korán reggel felébredt. Nem tudta lekötni magát, fel-alá járkált a szobájában. Legszívesebben átment volna Hizaki szobájába, hogy láthassa őt. Jobb ötlet íján, az ablakpárkányra telepedett egy papírra és tollal. Mély sóhaj kíséretében pillantott a világosodó horizont felé.

- Gyönyörű – sóhajtott.

Kis gondolkodás után, gondolatait vers formájába kezdte papírra vetni. Sose tartotta magát nagy költőnek, mégis szeretett néha írni.

Szinte egy örökké valóság után kopogtattak az ajtón. Kamijo nem reagált semmit, alig hallotta a hal hangot.

- Már fent van? – jutott el tudatáig Toshiya meglepett hangja.

- Igen, egy ideje.

- Elnézést, de úgy tudom, ön nem arról híres, hogy korán kel.

- Tudom, de nem bírtam aludni – ugrott le a párkányról a herceg.

- Mit óhajt van viselni?

- Egyszerűt. A labirintusba megyünk.

Toshiya biccentett és elkezdett a herceg szekrényében keresgélni. Addig Kamijo téblábolt a szobában, próbálta lekötni magát.

- Találkoztál már Hizaki szolgálóival? – kérdezte hirtelen.

- Csak a szobalányával. Igazán kedves hölgy, ha mondhatom ezt.

- És Hizakival?

- Nem, csak messziről láttam. Biztos minden férfi megfordul utána.

Kamijo elmosolyodott nem létező bajusza alatt. Igaza volt Toshiyának, és ezt ő saját magán tapasztalta. Az első pillanatban vonzott a tekintetét.

- Szüksége van még valamire uram? - kérdezte Toshiya, mikor kikészítette a ruhákat.

- Kérlek, szólj Hizakinak, hogy reggeli után indulunk – kérte.

- Máris – meghajolt és távozott.

- Toshi! Ébreszd fel az öcsémet is.

- Természetesen.

Kamijo elmosolyodott és útjára engedte. Felöltözött és végül elindult, hogy megreggelizzen. A folyosón váratlanul egy test csapódott a hátának, és erős karok a nyaka köré. Ijedten kiáltott fel és előre bukott. Mielőtt eleshetett volna, támadója megtartotta. Kamijo ezt a nevetést álmában is felismerte.

- Miyavi – nevetett fel Kamijo.

- Ki más? – nevetett a támadó.

- Ha továbbra is így lesből támadsz rám, kénytelen leszek ezek után testőrökkel mászkálni.

- Tőlem ők se tudnak megvédeni – vigyorgott barátja.

- Te csak hiszed! Megmondom nekik, hogy ne engedjenek egy légtérbe velem.

- Akkor megenne az unalom – mosolygott önelégülten Miyavi.

- Mint mindig, most is tévedsz, mert itt van az öcsém.

- Ennyire nélkülözhető vagyok?

- Csak ha van ami pótol.

- De kedves vagy – háborodott fel Miyavi.

Kamijo mosolyogva megcsóválta a fejét barátja színjátszásán. Tudta, hogy ennyivel nem lehet megbántani, de ha mégis, akkor nem tart sokáig a sértődés. És igaza is lett, ugyanis Miyavi néhány perces duzzogás után elmosolyodott és újra boldogságtól csillogtak a szemei. Az ebédlőbe érve, meglepve látták, hogy elsőként érkeztek. Nem sokkal utánuk érdekezett meg édesanyjuk is.

- Ilyen korán itt vagytok? – csodálkozott Jamine.

- Ne csak mindig ránk keljen várni. Fő a változatosság – nevetett Miyavi.

A királynő mosolyogva megcsóválta a fejét és elfoglalta szokásos helyét. Nem sokkal utána Teru is megérkezett. Kamijo legnagyobb örömére hamar megérkezett Hizaki az édesapja és a bátyja társaságában. Illedelmes köszönés után helyet foglaltak és a szolgák tálalták a reggelit.

- Felkészültél egy izgalmas sétára az útvesztőben? – fordult Kamijo Hizaki felé.

- Igen, már várom – mosolygott a lány.

- Miről van szó? – kérdezte Kaou.

- Tegnap Kamijo herceg meghívott, hogy tartsak velük egy kis versenyre a labirintusban.

- Ez remek ötlet. Jó alkalom, hogy megismerjétek egymást – mosolygott elégedetten Yuki.

- Kaoru, te is csatlakozol hozzánk? – kérdezte Teru - Minél többen vagyunk, annál izgalmasabb.

- Elfogadja a meghívást – előzte meg fiát Yuki.

Kaoru értetlenül nézett apjára, mintha nem tetszene neki a dolog.

- Biztos mókás lesz – tetet kezét bátyja karjára Hizaki.

- És Yuki úr? – kérdezte Kamijo.

- Sajnálom hercegem, de édesanyjával van fontos megbeszélésem – hajtott fejet a báró.

- Akkor legközelebb – nyugtázta az idősebb testvér.

Némán folytatták a reggelit. Végül Kamijo legnagyobb örömére elindulhattak az kertbe, hogy kezdetét vegye a verseny. Ahogy elhaladtak a rózsabokrok mellett, Hizakinak elállt a lélegzete. Hallotta, hogy a királyi családnak messze földöm híresek a rózsái, de ezek szebbek voltak, mint ahogy tudta elképzelni. Hatalmas vörös virágú, tüskés, illatozó virágok.

- Tetszik? – szakította ki gondolatai közül Kamijo hangja.

- Igen, mese szépek.

- Ha vége a versenynek, ígérem, kapsz egyet. Most nem, mert kár lenne, ha elszáradna – mosolygott a férfi.

Hizaki fülig pirulva nézett a szürke szempárba. Szíve kihagyott egy ütemet.

- Gyere, elkésünk – indult tovább Kamijo.

A férfi kinyújtott a karját, és Hizaki belékarolva némán követte őt. A társaság az útvesztő egyik bejáratánál gyűlt össze.

- Mindenki menjen egyedül? – kérdezte Miyavi.

Kamijo szeme sarkából látta, hogy Hizaki szeme ijedten elkerekedik.

- Nem. Menjünk párosával. Hatalmas ez az útvesztő. Ráadásul Hizaki és Kaoru nem járatos itt. Hizaki velem jön, Kaoru te menj az öcsémmel – rendelkezett Kamijo.

- Drága hercegem, ez szép és jó, csak van egy kis probléma az ötleteddel. Mi öten vagyunk, és az öt páratlan szám. Ebből következik, hogy én egyedül vagyok – jegyezte meg enyhe gúnnyal a hangjában Miyavi.

- Nem baj – vont vállat Kamijo.

Barátja hatalmas szemekkel pislogott, mire a testvérekből kirobbant a nevetés. Hizaki ajkai elé emelte kezét, és próbálta elrejteni halvány mosolyát.

- Induljatok, mert sose lesz vége – szólt rájuk Jasmine.

Miyavi elindult balra, ahol távolabb volt egy bejárat, Teru és Kaoru pedig jobbra.

- Készen állsz? – kérdezte Kamijo.

- Azt hiszem – biccentette Hizaki.

- Indulattok! – kiáltotta Yuki.

A vezényszóra mindenki belépett a labirintusba és kezdetét vette a verseny. Hizaki érdeklődve figyelte a feje fölé magasodó sövényt, a kavicsos ösvényt. Hagyta, hogy Kamijo vezesse. Számára egyformának tűnt minden út, minden forduló.

- Arra? – mutatott jobbra.

- Nézzük meg – mosolygott Kamijo.

Befordultak jobbra, ahol néhány lépés után zsákutcába jutottak.

- Nem nyert – állapította meg a herceg.

- Sajnálom.

- Mit?

- Hogy tévedtem, és rossz felé akartam indulni.

- Ugyan – legyintett kedvesen – Nincs miért elnézést kérned. Ennek ez a lényege, és ettől izgalmas.

- Miért versenyeztek? Úgy értem, mit kap, aki nyer?

- Örök dicsőséget, hallhatatlanságot, és a neve fennmarad – mondta diadalmas hangon – egészen holnapig – nevette el magát.

Hizaki is elmosolyodott. Minden félelme, aggodalma elszállt, ahogy a jókedvű férfit nézte. Visszagondolva nagyon butának érezte magát, hogy azt gondolta, rossz ember lehet és megjátssza magát Kamijo. Egyre biztosabb volt benne, hogy minden, amiről álmodott valósággá válhat. Még mindig hihetetlen volt, hogy abba a férfiba lett szerelmes, akihez hozzá kell mennie.

- Merre kalandozol? – kérdezte hirtelen Kamijo.

- Sajnálom, elbambultam – rázta meg a fejét Hizaki.

- Ennyire unalmas a társaságom?

- Nem, a legkevésbé sem – hadarta.

- Nyugalom, nem harapok – mosolygott – Tudod hihetetlen ez az egész.

- Micsoda?

- Az hogy találkoztunk a bálon, olyan volt, mint egy álom. Nagyon boldog voltam, mintha a fellegek közt járnék. Másnap anyám mondta, hogy meg kell majd házasodnom, amiről hallani sem akartam, mert nekem csak egy valaki kellett. És most itt vagy – gyengéden végigsimított a lány arcán.

Hizaki elpirult és meghatódott a férfi szavain. Megborzongott, ahogy az ujjak a bőréhez értek, mintha apró áramütés érte volna. Reszketeg sóhaj hagyta el ajkait. Hihetetlenül jól esett neki a gyengéd érintés.

- Gyönyörű vagy – sóhajtotta.

Kamijo óvatosan felemelte a lány arcát és puha csókot lehelt ajkaira.

Angyalbőrbe bújt démon 16. fejezet

16. fejezet

Pár nappal később, útnak indultunk, hogy turnézzunk Amerikába. Ez a beszélgetés folyamatosan a fülemben cseng. Ha lehunyom a szemem, magam előtt látom őt, amint a gyertyák által gyéren megvilágított szobában félmeztelenül áll. Egy életre beleégett az agyamba ez a látvány, hogy kísértsen.
A busz ablakain bámulok kifelé az éjszakába. Shin valami magazint lapozgat, Kaoru a laptopját bámulja, Toshi és Dai pedig kártyáznak. Próbálok semmire sem gondolni, de nem megy. Egy órás próbálkozás után feladom, felbaktatok az emeletre aludni. Fáradt vagyok, kimerít a folytonos utazás, a koncertek, bár még csak most kezdődött. Ami a legrosszabb, csak holnap délkörül érünk ahhoz a szállodához, ahova szobát intéztek nekünk, és egy nap pihenőt. Jó lesz végre ágyban aludni. Gatyára vetkőzöm, bemászom az ágynak nevezett valamibe. Amint lehunyom a szemem, elragad a sötétség.

Mikor kinyitom a szemem, nem a buszban vagyok. Egy régi, reneszánsz kori ágyban fekszem, fekete selyemlepedőn. Az ágyon, a földön, mindenhol vörös rózsaszirmok vannak, gyertyák égnek, ezzel kellemes hangulatot teremtve.
- Hol vagyok? – kérdezem.
- A kastélyomban – hallok egy ismerős hangot.
Az ajtó kitárul és belép Ő. Most is olyan, mint a fotózásokon, mégis valahogy más. Ő ebbe az időbe tartozik, ide kellett volna születnie. Ám akkor soha nem találkoztunk volna, ha ez történik, minden más lett volna, akkor még mindig a sötétségben lennék, egyedül. Érdekes a sors fintora, egy régmúlt kor hercege a modern időben. Aki magával hozott praktikákkal elérte, hogy bízzak benne, de legfőképp, hogy belészeressek.
- Miért vagyok itt? – kérdezem ismét.
- Azt neked kell tudni.
Elmosolyodik és egy szempillantás múlva már mellettem ül az ágyon.
- Félsz tőlem, Kyo? – suttogja.
- Nem – nézek a szemébe.
- Helyes, mert hozzám tartozol, az enyém vagy.
Magához ránt és hatalmas szemfogait nyakamba mélyeszti. A fájdalomra kipattannak a szemeim és zihálva nézek körbe.

Ismét a buszon vagyok, a mellettem lévő ágyon Kaoru horkol.
- Tehát álom volt – sóhajtok és túrok tincseimbe.
Enyhén sajog a nyakam, ott ahol Kamijo megharapott. Hiába csak a képzeletemben történt, mégis érzem. Kibotorkálok a fürdőbe. Szerencsére nem kel fel senki. A szűk helyiségben megmosom az arcom és belenézek a tükörbe, ahol alig ismerek magamra. Vörösek a szemeim, alattuk hatalmas táskák, arcom nyúzott, sokkal öregebbnek nézek ki, mint amilyen vagyok. Visszamászom az emeletre, hogy aludjak még egy keveset. Már pirkad, úgy hogy nem maradt sok időm. Felérek mikor zökken egyet a busz, és nekiesek a dobosnak.
- Mi van? – pislog kómásan.
- Bocs – suttogom.
Morran egyet és a másik oldalára fordulva alszik tovább. Visszamászom Kao mellé és próbálok aludni, nem sok sikerrel.

Délben végre megérkezünk a hotelhez.
- Végre! - kiált Die és rohan WC-re.
- Miért nem ment a buszon? – csóválja a fejét Kaoru.
- Dainál ne keress értelmet – indulok az épület felé.
- Ez gonosz volt – jegyzi meg Shin-chan.
- Nem, csak őszinte – vonom meg a vállam.
- Ez vagy te picúr – borzol a hajamba Toshiya.
- Anyád a picúr! – könyöklök a bordáiba.
- Kuss és menjünk – áll közénk Kao.
Elhallgatunk, és az előterében összeszedjük Daisukét, míg Leader-sama bejelentkezik. Megkapjuk a kulcsokat és a szobabeosztást. Die, Toshi és Shin egy szobában van, így nekem kizárásos alapon marad a másik gitáros. Felmegyünk és lecuccolunk. minek kipakolni, holnap úgyis megyünk tovább. Ledőlök az ágyra és próbálok aludni.
- Ne aludj, most les az ebéd – ül mellém szobatársam.
- Aludni akarok – morgom.
- Ne légy gyerekes. A buszon még az volt a bajod, hogy éhes vagy.
- Az akkor volt.
- Nem vagy éhes?
- De, csak sokkal álmosabb vagyok, mint éhes. Úgyhogy aludni fogok.
- Hülye.
- Én Kyo vagyok, örülök a találkozásnak.
- Barom – és rácsap a hasamra.
- Anyád – rándulok össze.
Összeszedem magam és lemegyünk ebédelni. A kaja jó, sokat ugratjuk egymást. A srácok evés után lemennek vásárolni, én meg fel a szobámba aludni.
Nem tudom, mennyi az idő mikor felkelek, de már sötétedik. Kao még nincs itt. Lemegyek kicsit sétálni és körbenézni. A parkolóban ácsorog még egy turnébusz a miénk mellett. Ez melyik banda? Vállat vonok és az étterem melletti büfét veszem célba, hogy igyak valamit. Ahogy belépek az előtérbe, döbbenten nézek körbe. Mikor ebédelni jöttünk, még nem ilyen volt.
- Itt meg mi van? – áll mögém Daisuke.
- Kié a másik busz? – kérdi Shinya.
- Passz – von vállat Kaoru.
Az étteremből négy ismerős jön ki, néhány sminkes, kellékes és fotós kíséretében.
- A Versailles – vigyorog basszerosom.
- Jé, sziasztok – integet Teru.
- Ti mit kerestek itt? – kérdi Kao.
- Amit ti – vigyorog Yuki.
Nem igen figyelek a beszélgetésükre, csak a szőke énekes van számomra. Most, hogy itt van a közelemben, mintha megnyugodnék és melegség járja át a szívem. Hiányzott ez a fickó. Jelenléte eszembe juttatja az előző álmom. Szinte érzem, ahogy megérinti a bőrömet, bizsergés fut végig a gerincemen.
A fotós hangja hoz vissza a valóságba. Mi félre állunk, míg a fickó indít valami zenét és bekapcsolja a kameráját. Kamijo és Hizaki keringőzni kezdenek. Hizaki akárhányszor fordul, úgy libben a szoknyája, közben végig Kamijo szemébe néz és mosolyog. Az énekes is tartja a szemkontaktust és vezeti a gitárost. Gyönyörű párt alkotnak. A vámpírherceg és az arája. Az a férfi tiszta és ártatlan. Tökéletesen illik Kamijohoz. Ebbe belefájdul a szívem. Hogy enyhítsem a fájdalmat, megpróbálom magam Hizaki helyébe képzelni, hogy néznék ki Kamijo mellett. A látvány nagyon nem tetszik. Ő magas, gyönyörű és fenséges, én meg egy rút törpe vagyok. Sokkal jobbat érdemel nálam. Szánalmas, sőt, undorító, hogy abban reménykedek, hogy egy olyan férfi, mint ő, valaha szeretni tudna engem.
Alig érek a gondolatmenet végére, mikor vége a számnak, a táncolók megállnak, Kamijo Hizaki elé térdel és csókot lehel a kezére. A fényképész gépe kattog. Az énekes feláll és Toshi elé lép.
- Szabad egy táncra? – kérdi bájos hangon.
- Nem, nem tudok táncolni – hárít a basszeros.
Kao és Die összenéznek és Shint lökik Kamijohoz. Az énekes vezetni kezdi a dobost, aki nem túl meggyőzően tiltakozik. Nagyot nevetünk rajtuk. Bandatársam is jól mutat a herceggel. Nem is csoda, Shinya nagyon lányos. Mikor vége a zenének, megfordul a felállás és Shini dönti hátra Kamijot.
- Ezt, hogy? – pislog bambán az énekes.
- Ügyes vagyok – vigyorog Shin.
Megtapsoljuk őket, ügyesek voltak. Hívják Kamijot a páros fényképezésre, ahol Hizakival kell pózolnia. Tényleg nagyon összeillenek. Nem lepne meg, ha együtt lennének. Kamijo egy olyan szép férfit érdemel, mint a gitáros. Mellette labdába se rúghatok. Kamijo a gitáros nyakához hajol, mintha meg akarná csókolni vagy harapni. Eszembe villan az álom, mikor megharapott. Most megint érzem puha ajkait és éles fogait érzékeny bőrömön. Akaratlanul is megérintem a képzeletbeli fognyomokat. Még sikerül elkapnom a tekintetét. Nem a kamerába néz, hanem engem. Egyenesen a szemembe. Kihagy egy ütemet a szívem, mikor apró mosolyra húzódó ajkait látom. Olyan, mintha mindez nekem szólna, mintha azt akarná, hogy ott legyek vele.

Tökéletes színjáték 6. fejezet

6. fejezet

Kamijo ámulattal nézett jövendőbelije után. Azt hitte, hogy egy angyalt látott, mikor megpillantotta Hizakit. Érezte, hogy elmosolyodik.

- Istenem – sóhajtott boldogan.

- Mi baj fiam? Csak nem tetszik neked a hölgy? - mosolygott Jasmine.

- Az nem kifejezés – fordult édesanyja felé – Már találkoztunk.

- Őróla áradoztál annyit egész héten? - mosolygott pajkosan Teru.

- Pontosan.

- Fiúk, beavatnátok édesanyátokat is?

- Persze, de járjunk egyet – kérte Kamijo.

Elindult az egyik folyosó felé, kicsivel lemaradva követte édesanyja és öccse. Kamijo szórakozottan nézett végig a folyosón két oldalt elhelyezett szobrokon, a hatalmas ablakokon.

- Bátyám, el le repülj örömödben – nevetett Teru.

- Eszem ágában sem sincs. Főleg most, hogy itt van Ő – pördült körbe az idősebb herceg.

- Fiam! Olyan van mint egy bolond – nevetett Jasmine is.

- A bálon találkoztam egy gyönyörű hölggyel, sokkal különbb volt mint eddig bárki. Egy igazi földre szállt angyal. A haja aranyzuhatagként omlott a vállaira, hangja mint a szélcsengő, hatalmas barna szemei voltak. Ő volt az, anyám! - Kamijo szája a füléig szaladt.

- Na de mégis ki? - Jamine mosolyogva megcsóválta a fejét.

- Hizaki – Kamijo úgy ejtette ki a nevet, mintha a világ legszebb szavát ejtené ki a száján.

- Nocsak. Tényleg találkoztatok? Miért nem mondtátok? - kérdezte tetetett haraggal a hangjában a királynő.

- Sajnáljuk.

Kamijo alig hallotta miről beszél a másik kettő, annyira elvarázsolta, hogy újra láthatja szerelmét. Az még csak hab a tortán, hogy a jövendő a felesége lesz ez a gyönyörű nő. Ahogy elhaladt az egyik ablak előtt, kipillantott rajta, meglátta Hizakit. Épp a szobalányával, testőrével, valamint néhány szolgáló társaságában sétált. Kamijo megállt és csodálattal szemlélte szerelmét.

- Akár egy angyal – sóhajtotta vágyakozva.

- Te tényleg szerelmes vagy – lépett mellé édesanyja.

- Találkozni, akarok vele.

- Az ráér, most Gackt mesterrel van találkád, ahogy neked is, Teru – nézett végig fiain a királynő.

- Az ér rá – mordult Kamijo.

- Én is szívesebben találkoznék a bátyám jövendőbelijével – mosolygott Teru.

- Mindkettőtöknek van kötelessége. Majd később találkoztok a hölggyel. Most pedig indulás! Mindkettőtöknek – hessegette fiait Jasmine.

- Ahogy nézem, nem fog unatkozni – állapította meg Teru.

- Miért? - nézett ki az ablakon a királynő.

- Miyavi barátunk fogja szórakoztatni – mosolygott Kamijo.

- Szegény lány – sóhajtott színpadiasan édesanyja.

- Miért? Igazán jó társaság - vont vállat az ifjabb testvér.

- Nektek biztos, de egy finom hölgynek nem hiszem. Főleg, hogy még új itt neki minden. Remélem a barátotok nem ijeszti el.

- Ne feltételezz rosszat róla – kérte Kamijo.

- Nem feltételezek rosszat, csak ismerem. Na, marsz a mesteretekhez! - lökött fiain Jasmine.

A fiúk nem tudtak ellenkezni. Kamijo a taszigálás közepette még látta, ahogy barátja nagy lendülettel lefékez Hizaki és kísérete előtt.

- Kisasszony! - hallott egy ismerős hangot a háta mögött Hizaki.

- Igen? - fordult felé Hizaki.

- Ön kicsoda uram? Mit óhajt az úrnőmtől? - lépett közéjük Die.

- Die – tette kezét testőre karjára Hizaki – Már találkoztunk. Miyavi úr, igaz? - a férfi vigyorogva bólintott – Mikor megkaptam a szobámat, az úr jött üdvözölni és váltottunk pár szót.

- Csak Miyavi, ha kérhetem. Tegeződjünk – vigyorgott töretlenül.

- Önt a háló szobájában látogatta meg? - hördül Die.

- Igen, velem volt Shinya is. Nem történt semmi – próbálta nyugtatni testőrét.

- Bizony, csak beszélgettünk egy kicsit – vigyorgott Miyavi – Ő ki? A bátyád? - fordult Hizaki felé.

- A testőröm.

- Akkor remek munkát végez.

- Mit szeretne az úrnőmtől? -kérdezte Shinya.

- Gondoltam idegenvezetőjéül szegődöm, és körbevezetem a hatalmas birtokon.

- Milyen figyelmes – mosolygott Hizaki – Hálásan köszönöm – eresztett meg egy elbűvölő mosolyt.

- Akkor induljunk! - nevetett Miyavi, és karját Hizaki felé nyújtotta.

Hizaki belé karolt, és hagyta, hogy Miyavi vezesse.

- Megtudhatnám, hogy minek köszönhetjük a kedvességét? - kérdezte gyanakodva Die.

- Szeretem a szép hölgyek társaságát. És meg kell mondjam, az úrnőd kivételes gyönyörűség, ahogy a szolgálólányról nem is beszélve.

- Na de uram! Micsoda modor ez? - hörrent Shinya.

- Kérem, fogja vissza magát. Hölgyek társaságában van – kérte Die.

- Ha megengeded, ezt bóknak veszem – halványan elmosolyodott Hizaki.

- Annak is szántam. Remélem nem vetted tolakodásnak.

- Egyáltalán nem.

- Ennek örülök.

Miyavi először a hatalmas kertben lévő sövényből kialakított labirintust mutatta meg.

- Te már kijutottál az útvesztőből? – kérdezte Hizaki.

- Még be se mentem. úgy hírlik, hogy varázslat ül az útvesztőn. Az utak mindig változnak, mintha élnének a növények. Aki bemegy, soha többé nem jön ki – mesélte hátborzongató hangon a férfi.

körbe pillantva hallgatói döbbent, szinte rémült arcán, nem bírta elrejteni mosolyát.

- Csak vicceltem – vihorászott – nincs elvarázsolva. Nem olyan nehéz kijutni innen. A két herceggel elég gyakran versenyzünk, hogy ki jut ki hamarabb.

- Ez nem volt vicces uram. Nem való fiatal hölgyeket ilyen ostoba rémtörténetekkel ijesztgetni – mordul Die.

- Ugyan, szerintem érdekes lenne. Egy elvarázsolt labirintus, izgalmasan hangzik – mosolygott Hizaki – Nem lehet túl izgalmas, főleg, ha már ismerik a kivezető utat.

- Így van, de több útvesztő van, több bejárattal. Úgy az izgalmas, ha mindannyian máshonnan indulunk. Kérem, egyszer csatlakozzon hozzánk – kérte Miyavi.

- Köszönöm, és örömmel elfogadom a meghívást.

- Higgye el nekem, jó szórakozás lesz. Ez remek alkalom lesz, hogy megismerje a két herceget.

- Kíváncsi vagyok – bizonytalanodott el Hizaki.

- Nem kell aggódni, nem rosszak ők. Tudod, mi hárman nagyon hasonlítunk – Miyavi vigyora töretlen maradt.

- Az nem feltétlenül erény, és ad okot a büszkélkedésre – jegyezte meg Die.

Miyavi csak legyintett a csípős megjegyzésre. Sose tudta megérteni, hogy tud valaki állandóan ilyen komoly és merev lenni. Ő mindig is előnyben részesítette az élvezeteket, és az élet élvezetét. Kedvét lelte a szórakozásban és a földi örömökben.

Egy hosszú, kimerítő és nevetésben gazdag séta után Miyavi visszakísérte a hölgyeket a szobájukhoz.

- Bármikor állok rendelkezésükre – hajolt meg és távozott.

hizaki mosolyogva ült le ágya szélére, amíg Shinya kitárta az ablakot.

- Igazán szórakoztató fiatalember – jegyezte meg Hizaki.

- Ha megbocsátod, nem igazán értek egyet veled úrnőm – mondta Shinya.

- Miért?

- Túl közvetlen ahhoz képest, hogy most találkoztunk vele másodjára, a modora sem illik egy úriemberhez. Ez a viselkedés egy gyerektől még elfogadható, de egy felnőtt férfitól nem.

- Van igazság abban, amit mondasz, de nekem tetszett. Rég nevettem ennyit. Tetszik, ez a közvetlenség, így jobban érzem magam. Nem tűnik annyira barátságtalannak ez a kastély.

- Ha neked tetszik, akkor én nem mondhatok semmit.

- Ne csináld ezt! – kérte Hizaki – Neked nem esik jól, hogy ilyen kedvesek velünk?

- De, csak minden figyelem téged illetne, nem engem – sütötte le szemeit Shinya.

beszélgetésüket egy kopogás szakította félbe. Shinya sietett ajtót nyitni:

- Igen?

- Jó napot! Kamijo herceg üzeni Hizaki úrnőnek, hogy szívesen látják a vacsorán, pontban nyolc órakor – hajolt meg Toshiya.

- Köszönöm – lépett hozzá Hizaki – Édesapám és a bátyám is meg vannak hívva?

- Természetesen. Üzen valamit az uramnak?

- Igen, hogy köszönettel elfogadom a meghívását.

- Engedelmével - Toshiya meghajolt és távozott.

Hizaki kalapáló szívvel ült vissza ágya szélére. Újra találkozhat Kamijoval. Örült, de ugyanakkor tartott is a találkozástól. Vajon milyen lesz majd a herceg, ha csak a családja van jelen? Ha nem kell megjátszania magát a szolgák előtt? Megrémítette, hogy milyen lehet igazából a herceg. Tudta, hogy a pletykáknak nem szabad hinni, mert leginkább csak rossz indulatú híresztelések. A szíve azt súgta, hogy nincs mitől félnie, Kamijo jó ember, hiszen a bálon is őszinte volt vele. Nem tudta hogy az eszére, vagy a szívére hallgasson.

- Úrnőm – szakította ki gondolataiból Shinya.

- Igen? Ne haragudj, kicsit elkalandoztam.

- Azt kérdeztem, hogy milyen ruhát szeretnél felvenni?

- A lilát, fekete csipkével – döntött ki gondolkodás után Hizaki.

Shinya bólintott és előkészítette a ruhát. Segített úrnőjének felöltözni, majd a szépítkezésben is.

- Szerinted tetszem majd a hercegnek? – kérdezte bizonytalanul.

- Igen, és ha nem sértelek meg, gyönyörű vagy – mosolygott Shinya.

Hizaki elmosolyodott. Némán hagyta, hogy barátnője kifesse az arcát és bonyolult frizurába rendezze hosszú, derékig érő szőke tincseit. Hizaki sose szerette az erős sminket, jobban szerette, ha természetes szépsége látszódik. Hossza készülődés után megállt az egész alakos tükör előtt és végig nézett magán.

- Elégedett vagy? - kérdezte Shinya.

- Igen.

- Érezd jól magad.

Hizaki elmosolyodott és elindult. Szerencséjére egy szolga elkísérte őt. Ahogy Hizaki végig haladt a folyosókon, kezdett megijedni, hogy sose fog tudni kiigazodni itt. Számtalan folyosók, termek követték egymást. Az ebédlő ajtaja előtt találkozott édesapjával és testvérével.

- Gyönyörű vagy – fogadta Kaoru.

Hizaki egy biccentéssel köszönte meg a bókot. Yuki kitárta az ajtót és beléptek a hatalmas terembe.

Semmi sem tart örökké 20. fejezet

20. fejezet

Kaoru pov

Egyre inkább a napjaim részévé válik, hogy próbálok a fiúkkal. Kezd minden visszatérni a régi kerékvágásba, olyannyira, hogy megint én intézem a banda ügyeit és kezdem szervezni a nagy visszatérő koncertünket. Ki se látok a munkából, de élvezem. Kezd minden olyan lenni mint régen. És ez nem csak a munkára, hanem a magán életemre is igaz. Totchi a fejébe vette, hogy költözzek hozzá. Mióta újrakezdtük a kapcsolatunkat, teljesen felpörgött és ragaszkodik hozzá, hogy éljünk együtt. A legjobb érve az volt, hogy ő tetőtéri lakásban lakik, ami hatalmas, és ott be tudnék rendezni egy stúdió, ami lássuk be nem rossz. Nincs ellenemre az együttélés, de csak akkor, ha már újra kiálltunk a rajongók elé. A költözés nagy meló, amire most se időm, se energiám. Szerencsére a koncert előkészületeiben a fiúk segítenek, hogy tényleg együtt hosszuk össze. Totchi ígért valami ruhát, amit mindenkinek a saját ízlésére tervez, Die időközben szerzett néhány gitárt magának, így már koncert képes, Shinya a posztereket és a kijövő album borítóját tervezi, Kyo a szövegekkel foglalkozik.

- Mint a régi szép időken – jegyzem meg.

Kopogás szakít ki gondolataimból.

- Gyere! – kiáltom és cigire gyújtok.

- Jó napot! – nyit be Yu.

- Ülj le – intek az asztalom előtti székre – Miért jöttél?

- Csak megkérdezném, hogy meghallgattad a CD-t amit hoztam? – kérdi félve.

- Őszintén megmondom, hogy még nem. Azt se tudom hova raktam – kezdek keresgélni.

Mikor meg van, beteszem a gépbe és elindítom, közben intek Yunak, hogy maradjon. Szegény srác, idegességében a kezét tördeli, főleg, mikor a szakállam kezdem piszkálni. Nem rosszak, sőt, egész jók, de még hallatszik, hogy kezdők. Ennek ellenére látom bennük lehetőséget. végül elnyomom a leégett cigit és leállítom a zenét.

- Szóval ezt tudjátok – összegzem.

- Igen – motyogja lehajtott fejjel.

- Mi a nevetek?

- Még nincs. Nem gondolkodtunk rajta, inkább csak zenélünk.

- Értem – bólintok.

- Kaoru-san, ne haragudj, hogy ezzel raboltam az időd – állna fel.

- Ülj vissza – mondom nyugodtan, mire leül.

Nagyon ideges, megpróbálja a lehető legkisebbre összehúzni magát.

- Megmondom mi lesz. Most szépen felemeled a segged, megírod, hogy azonnali hatállyal kilépsz a Silent Death-ből, mindegy milyen indokkal. Azt én aláírom – teljesen elfehéredik -, aztán holnap bejössz ezekkel a srácokkal, addigra hagyok itt neked egy telefonszámot, amit szépen felhívsz. A többi már csak rajtatok múlik.

- Hogy? ez komoly? nem rúgsz ki Kaoru-san? – csodálkozik.

- Miért tenném?

- Nem tudom.

- Még nincs az asztalomon a felmondásod.

Fülig szalad a szája és elszalad. Mosolyogva megcsóválom a fejem.

- Kölykök.

vége a pihenőnek, ismét a munkának szentelem a figyelmem. Elég sok mindent kell még elintézni, és ma még próba is van. Hulla leszek mire vége a napnak. Fáj a hátam, és még ebédelni sincs sok időm. Csak annyi, hogy a büfében vegyek valamit. Késő délután végzek, és van még cigire is időm.

- Szia szívem – dugja be a fejét Totchi.

- Hát te? - csodálkozom.

- Előbb végeztem, gondoltam bejövök és megnézlek – leül az asztalom előtti székre.

- Nem látsz eleget?

- Közel se. Az utóbbi jó pár évet nélküled voltam kénytelen élni. Szóval, most próbálok kiélvezni minden percet – mosolyog.

Mosolyogva megcsóválom a fejem.

- Mesélj, milyen volt a napod? - kérdi és cigire gyújt.

- Fárasztó.

- Ha végeztünk, mit szólnál egy forró fürdőhöz?

- Csábító ajánlat.

Mint mindig, most is tudja mire van szükséges, az pedig a csönd és nyugalom. Nem tudom sokáig élvezni a semmittevést, mert befut Die, majd utána nem sokkal Kyo.

- Kao, beszélhetnénk? - kérdi Kyo.

Ahogy az ajtóban áll, eléggé elveszettnek tűnik.

- Persze – állok fel – menjünk, a tárgyalóba – intek.

A folyosó végén lévő nagyobb helyiségbe vezetem. Szokatlanul csöndes. Valami nem stimmel vele. Bemegyünk a tárgyalóba és leülünk.

- Mi a baj? - kérdezem.

- Nem értem mi van velem. Mikor írok és mikor énekeltem olyan volt, mintha valaki más csináltatná ezeket velem. Mintha valami, vagy valaki megszállna. Szinte kívülről látom magamat ilyenkor.

- Érdekes.

- Mikor hallgattam a Dir en greyt – elakad – vagyis magunkat, nem értem igazán a dalokat, fogalmam sincs honnan, de tudom a szövegeket. Ismerős, mégis ismeretlen. Mintha mindent a fejemben hallanék. Félek. Mit csináljak? Valami megszállt? - kétségbeesetten néz rám.

Szinte könyörögve pillant rám.

- Nem, egyáltalán nincs semmi baj veled. Csak annyi történik, hogy kezd visszatérni a régi önmagad. Te vagy Kyo, a Dir en grey énekese. Talán azért ami veled történt, érzed úgy, hogy te és Kyo két külön személy vagy. Mikor érzed úgy, hogy valaki irányít?

- Mikor szöveget írok, meg énekelek.

- Talán Kyo személyisége akkor irányít téged. De az nem baj. Ne félj, Kyo néha kicsit őrültnek tűnhet, de rendes srác – mosolygok.

Mintha megkönnyebbülne. Fellélegzik és hátradől.

- Akkor jó. Megijedtem, hogy kezdek megint becsavarodni.

- Mindig is csodabogár voltál – mosolygok.

- De mondd meg, Kyo és én... egyek vagyunk?

- Igen. Az az igazság, hogy te felvetted a Kyo becenevet. Attól kezdve mindenki így hívott téged.

Bólint és csöndesen próbája megemészteni a hallottakat.

- Gyere, menjünk vissza, mielőtt Totchi és Die szétszedik az irodámat – állok fel.

Némán követ és visszamegyünk. Idő közben Shinya is befut.

- Mehetünk? - kérdi.

- Persze, gyertek utánam – vezetem őket.

A számunkra lefoglalt próbaterembe megyünk. Ahogy elhaladunk az egyik terem előtt, énekhang hallatszik ki.

- Ez meg? - kérdi Totchi és oda megy az ajtóhoz.

- Ki visítozik úgy, mintha a heréin ugrálnának? - löki be az ajtót Kyo.

Ez a megjegyzés igazi Kyo stílus.

- Mi bajod van? - kapja fel a vizet Kouta.

Mikor a fiúk felfogják, hogy kik jöttek be, elhallgatnak.

- Kik ezek? - kérdi Toshi.

- Nekik vagyok a menedzserük – sóhajtok – menjünk. Yu, még nem láttam a papírod – nézek a dobosra.

- Máris!

- Legkésőbb holnapra ott legyen.

Tovább terelem a fiúkat, hogy tudjunk végre próbálni. Fontosabb dolgunk van annál, minthogy szidjuk őket. Belépve új próbaterembe azonnal munkához látunk. Kyo újult lelkesedése mindenkire átragad, ennek köszönhetően később estig itt próbálunk. Mire végzünk, Kyo bereked, de nem bánja.

Sikerül megszervezni a visszatérő koncertünket, és már csak az utolsó simítások vannak hátra. Egy-két telefonnak köszönhetően Yu kilépett a régi bandából és az újjal egy másik menedzser kezei alatt dolgozik. Most már mindannyian hanyagoljuk, és csak az egész napot a próbateremben törüljük. Nehezíti a dolgunkat, hogy Shin néha kimarad, de érthető, hiszen a feleségen nemsokára szül. ha jól tudom, már be is ment, mert napok kérdése és megszületik a baba. Néha úgy érzem, kezd túl sok lenni ez az egész, de szerencsére Totchi mellettem van és segít.

- Nyugi, Kao – telepszik mögém a kanapén, és masszírozni kezd.

Biztatóan kezére teszem a kezem. Átkarolja a vállam és magához húz egy csókra.

- Nem sokára vége. Pár nap, fellépünk és utána pihenhetünk. Kicsit tarts még ki a kedvemért. Hidd el, olyan gyorsan repül az idő, hogy észre se fogod venni – arcát az enyémnek dörzsöli – Borotválkozhatnál, szúrsz – morog.

- Jól van – sóhajtok.

- Gyere, menjünk aludni. A papírmunka megvár.

- De... - ellenkezésem egy csókkal folytja belém.

Nem tehetek semmit, magával ragad a Toshiya nevű tsunami.

Shinya pov

Hát itt vagyunk. Egy kopott öltöző, egymást kerülhetjük és készülődünk. Már csak egy óra hátra a és kezdünk. Csak Yuri jár a fejemben, nagyon aggódom. Csak az nyugtat egy kicsit, hogy már pár napja bement a kórházba és ott biztos kezek közt van. Mikor utoljára beszéltünk – talán 2-3 órája – azt mondta, hogy bármikor megindulhat a szülés.

- Shin, itt vagy? – szakít ki gondolataim közül Kaoru.

- Nem. Aggódom a feleségemért – sóhajtok.

- Komolyan Shinya! Nem te vagy terhes! Ne csinálj úgy, mintha te lennél az. A nejed viseli jobban kettőtök közül. – morog Die.

- Bocs, hogy aggódom a megszületendő gyermekemért és az anyjáért! – mordulok rá ingerülten.

Gyilkos pillantásomat látva meg sem szólal és inkább a gitárjával foglalkozik.

- Nyugi haver, nem lesz gond – vereget hátba Kaoru.

Elmosolyodok. Kaoru az egyetlen, aki komolyan veszi ezt a helyzetet.

- Ha történik valami, úgyis felhívnak – biztat.

- Aha – ismerem be.

- Nyugi, három óra a koncert, aztán pakolunk és húzunk haza – vigyorog Toshiya.

- Oké.

Kezembe veszem dobverőimet, hogy bemelegítsek, és eltereljem a figyelmem. Ekkor beront a menedzserünk.

- Shinya! – kiált.

- Mi az? – kapom fel a fejem.

Hozzám siet, és a kezembe nyomja a mobilját.

- Igen? – szólok a készülékbe.

- Shinya! Yuriról van szó! – zihál nejem anyukája.

- Mi a baj? – sápadok el.

- Most vitték el, megindult a szülés.

- Mi? – kiáltok fel.

Idegesen felugrok és járkálok fel-alá.

- Mi a baj Shini? – kérdi Die.

Csak leintem. Most nem érdekel semmi, csak a feleségem.

- Mi van Yurival? És a kicsivel? Ugye nincs semmi baj? – hadarom.

- Nem tudom, az orvosok rohangálnak ki-be, de nem mondanak semmit. – esik kétségbe.

Megtorpanok és leroskadok a földre. Idegesen zihálok, most eszembe jut minden, amit ezzel kapcsolatban olvastam. A sok komplikáció, nehézségek és a kockázat. Ahogy ezeken agyalok, érzem, hogy egyre jobban elsápadok. Átmentünk már ezen, akkor is nagyon féltem, ahogy most is. Az ikrek születése se volt egyszerű.

- Shinya, mondd már, mi van! – ráz meg Kaoru.

Nem bírok megszólalni, csak arra tudok gondolni, mi történik vagy történhet Yurival. Hallom, hogy Nagami próbál megtudni valamit egy orvostól.

- Nagami, mi történik? – esek pánikba.

Semmi válasz, valami nesz hallatszik, de nem tudom mi. Pár percig semmi sem történik, én meg mindjárt megőrülök. Tudnom kell, mi folyik otthon! Valaki mondja már meg! Könyörgöm! Többször próbálom szólongatni Nagamit, hogy megtudjam mi a helyzet. Ijedten nézek körbe, a fiúk dermedten állnak és feszülten figyelnek. Ők is sejtik, hogy valami történik.

- Shinya! – hallom Nagami hangját.

- Mi a fene történik? Hogy van Yuri? – pánikolok.

Semmi válasz.

- Shin. – hallom drága feleségem fáradt, meggyötört hangját.

- Drágám! Hogy vagy? És a kicsi? Mi történt?

- Jól vagyok és ő is. Kisfiú. Gyönyörű kisfiú.

Kikerekedik a szemem, levegőt is elfelejtek venni. Elmosolyodok és megkönnyebbülve nevetek fel.

- Kapcsold be a telefonod. – mondja kedvesem.

Azonnal teljesítem kérését. Egy kép érkezik, amin Yuri ül, karjai közt a picivel. Hitetlenkedve kapom kezem a szám elé. Igaza volt, gyönyörű kisbaba. Érkezik még egy, amin csak a baba van.

- Kami-sama! – sóhajtok fel.

- Szeretlek – mondja kedvesem.

- Én is, nemsokára megyek haza.

- Várunk – és bontja a vonalat.

Kyo elveszi tőlem a telefonom és mindenki köré sereglik, hogy lássák a kis jövevényt.

- Szép volt Shini, szép babát hoztál össze – vereget vállon Die.

- Csak nehogy ő is olyan lányos legyen, mint te – kuncog Kyo.

- Gratulálok! – csatlakozik Kaoru.

- Gratulálok! – ölel meg Toshi.

- Köszönöm, fiúk, nagyon köszönöm – mosolygok.

A könnyeimet nyeldekelve nézem újszülött fiam képét. Minden megszűnik számomra, csak drága feleségem és újszülött fiam van.

- Shin, szedd össze magad, most még végig kell csinálnod egy koncertet. Nem sokára mehetsz – biztat Kao.

Veszek pár mély lélegzetet, hogy összeszedjem magam. Kell pár perc, és felállok.

- Jól van, mehetünk – mondom.

A színpad mögött körbeállunk, összetesszük a kezünket és a szokott csatakiáltással kilépünk a rajongók elé. A több ezer ember egyszerre zúg felé, és fülsértő hangerővel ordítják, hogy „Dir en grey”.

- Hát újra itt vagyunk – mosolygok.

Most már tudom, hogy rendben lesz minden. Újra ott vagyunk, ahol régen. Ez egy új kezdet, vagy inkább ott folytatjuk, ahol abba hagytuk? Nem tudom, de nem is érdekel. A lényeg, hogy most már minden a lehető legnagyobb rendben van. Mély sóhaj kíséretében fellépek az emelvényre. Szeretettel végig simítok szeretett hangszeremen és beülök mögé. Kezembe veszem a dobverőt és elhelyezkedem. A többiek is elfoglalják helyüket. Beszámolok és kezdődik.

Vége

Angyalbőrbe bújt démon 15. fejezet

15. fejezet

Ide is tett néhány gyertyát, így látok valamit. Hálás vagyok a sötétségnek, legalább nem látszik annyira, hogy áll a farkam. Csak az kéne még, hogy észrevegye! A büdös életben nem magyaráznám ki magam. Lekapkodom a ruháimat és beállok a zuhany alá. Megengedem a csapot és hagyom, hogy a hűvös cseppek lehűtsék felhevült testem. Sajnos nem segít, férfiasságom továbbra is fájón lüktet.

- A picsába! – nyögök fel halkan, mikor ujjaimmal megérintem.

Nem tagadhatom, megkívántam azt a férfit. Szinte érzem, ahogy ujjaival végigsimít a bőrömön, amitől bizsergés fut végig a gerincem mentén. Lehunyom szemem, magam elé képzelem gyönyörű arcát, karcsú, izmos testét. Mintha érezném bőre illatát, teste melegét. Ujjaim bilincsébe zárom kőkemény férfiasságom, mire jóleső sóhaj tör fel belőlem. Végignyalok kiszáradt ajkaimon, és próbálom elképelni, hogy az ő ajkait érzem az enyémeken. Szabad kezemmel megtámaszkodom a falnál, míg tovább kényeztetem magam. Nem ujjaim mozognak férfiasságomon, hanem az ő ajkai. Ha lehet, még jobban felizgat a gondolat, hogy előttem térdel, rajtam dolgozik. Nem tudok magamban tartani egy nyögést. Testem megrázkódik, de még nem érem el a csúcsot. Zihálásom nyögések váltják fel, ahogy fokozom a tempót. Nem kell sok, és egy fojtott nyögéssel, és Kamijo nevével az ajkamon jutok el a csúcsra. Zihálva rogyok a zuhanytálcába, nézem a lefolyóban eltűnő vizet. Régen volt már, hogy valakit az ágyamba vittem, de ez… hihetetlenül jó volt. Remegő lábakkal próbálok felállni, ami sikerül is. Gyorsan lefürdök, elzárom a csapot és megszárítkozom. Remélem, nem hallott meg, mert nekem végem. Már most, el akarok süllyedni szégyenemben. Felveszem a gatyát, amit itt hagyott és a lehető leghalkabban kilépek a fürdőből. A vámpír most az ablaknál áll, és nézi a város fényeit.

- Szerinted is gyönyörű? – kérdi, felém se fordulva.

- Igen – állok mellé.

Remélem, nem hallotta mit műveltem a fürdőjében, mert akkor tuti minimum megöl, vagy megundorodik tőlem, amit nem akarok. Akkor inkább öljön meg.

- Tudod, elég furcsa, hogy az ember azt hiszi, mindent tud és mindenható, pedig nem így van. Törékeny és esendő, ahogy te mondtad.

- Hova akarsz kilyukadni?

Nem igazán értem a gondalt menetet.

- Sokan azt gondolják, hogy a nagy és erős embereknek senki sem tud ártani. Mindig elfelejtik, hogy akármilyen erős lehet a test, ha a lélek gyenge. Az ember lelke a legsebezhetőbb, még ha ezt nem tudja.

- Igen.

- Az ember azt hiszi, hogy az, akit bálványoz, az halhatatlan, nem történhet vele semmi sem. Pedig nem így van. Mi is halandók vagyunk, esendőek. Mindig olyanokat veszítünk el, akikről azt hisszük, örökre velünk lesznek. Te veszítettél el ilyen embert?

- Igen, a legjobb barátomat. Megbeszéltük, hogy találkozunk, de nem jött el. Később tudtam meg, hogy egy balesetben meghalt.

- Szörnyű elveszíteni egy barátot.

- Igen.

- Én is elveszítettem, akit szerettem. Évekig éltem együtt Jasmine Youval boldogan. Azt hittük, hogy minden jó lesz, boldogan élünk, mint a mesékben. De az élet közbe szólt, és elveszítettem őt. Még most is fáj a seb, amit maga után hagyott.

Csillogó szemekkel beszél, mintha nem lennék itt.

- Miért mondod ezt el nekem? – kérdezem komor hangon.

Tényleg nem értem, ez nem rám tartozik, semmi közöm hozzá. Valahol örülök neki, de ugyanakkor fáj is, mert tudom, hogy még mindig szereti, és övé a szíve. Kár volt remélnem, hogy megkaphatom őt. Bár… jobb is, hogy most derült ki, mint mikor már jobban beleszeretek. Most még túl tudom tenni magam rajta, de később… már nem hiszem.

- Nem tudom, úgy érzem, megbízhatok benned. Te is elmondtál nekem sok személyes dolgot. Gondoltam, ezzel viszonzom. Elvégre barátok vagyunk, nem? – ereszt meg egy barátságos mosolyt.

Én is viszonzom a gesztust. Igen, barátok vagyunk. De önző vagyok, mert nekem nem a barátsága kell, hanem Ő. A szívét és a lelkét akarom. De úgy tűnik, ezt ő nem tudja, nem veszi észre. Ezzel jobban kínoz, mint eddig bármi. Tényleg egy szörnyeteg. A látszat olyan, mint egy földre szállt angyal, tiszta és ártatlan, de a felszín alatt egy szörnyeteg, mely élvezettel kínozza azt, aki a csapdájába esik. Nem akarok szenvedni, de túl gyenge vagyok a szabaduláshoz. Szükségem van rá, szeretem, még ha ez őt nem érdekli.

- Tele vagy titkokkal – jegyzem meg halkan.

- Mire gondolsz? – fordul felém.

- Ha beszélsz is személyes dolgokról, a sajátjaidról, akkor is rengeteg kérdésem marad. Érdekel, hogy miért értesz velem egyet, mikor az emberek csak hülyének néznek, és rám hagyják, mondván: Ez Kyo, ő ilyen. Belőled nem néztem volna ki, hogy ilyen elvont is tudsz lenni.

- Nem hiszem, hogy elvontak lennénk, csak olyanokat tapasztaltunk, amit kevesek. Olyanokkal találkozunk a munkánk során, ami megmutatja, hogy milyen is az ember valójában. Mert csak mi látjuk, milyen, ha az embert a pénze, meg a hírneve miatt kihasználják. Aki ilyet nem tapasztalt, az el sem tudja képzelni, milyen érzés. A rajongók azt hihetik, hogy naponta mást viszünk az ágyunkba, hogy bárkit megkaphatunk, és hogy ez milyen jó. Pedig nem az, egyáltalán nem jó. Az a kapcsolat, ahol nem kölcsönös a szeretet, az nem ér semmit. Egy kapcsolat számomra a bizalmon és a kölcsönös vonzódáson alapul. Ha egyik nincs, ott nincs semmi.

Bizalom? Igen, bizalom, hogy tudunk-e bízni valakiben annyira, hogy magunk mellé fogadjuk.

- Te mersz még bízni az emberekben? – nézek a szemébe.

Nem értem, miért kérdezem ezt, talán mert reménykedem. A szívem erre a férfira vágyik, őt akarja mindennél jobban. Türelmetlenül várom, hogy átgondolja a választ, és elmondja.

- Szánalmasnak fogsz tartani, de igen. Még bízom – húzza el ajkait.

Nagyot dobban a szívem. Ezt a választ akartam hallani.

- Nem vagy szánalmas – mondom.

- Eddig az ilyen embereket annak tartottad.

- Te nem vagy az.

- Kivétel vagyok? Miért?

- Az nem számít – durcásan elfordulok.

Őt sose tudnám szánalmasnak nevezni, még gondolni se.

- Hülye kérdés, de te még bízol?

- Az lényegtelen – fordítom el a tekintetem.

Nem tudok a szemébe nézni. Ha azt teszem, elárulom magam. Képtelen vagyok hazudni neki. Nem kell tudnia, hogy igen, mert csak egy valakiben bízom – a bandát kivéve – mégpedig benne.

- Áruld el – mosolyogva néz a szemembe.

Ez nem lesz jó, gyerünk Kyo, találj ki valamit.

- Nem lényeg – hagynám ott, de elkapja a karom és visszahúz.

- De az. Én is válaszoltam, akkor te is. Kíváncsi vagyok – áthatóan vizslat.

- Igen, még reménykedem – ismerem be -, de csak nagyon kevesekben.

- Kikben?

- Akik megérdemlik.

Kiszabadulok fogságából, tüntetőleg elnyúlok a kanapén. Betakarózom, úgy teszek, mintha aludnék. Kuncogva elköszön, és ő is nyugovóra tér. Beszélgetésünkön agyalok, míg el nem ér az álom.

Angyalbőrbe bújt démon 14. fejezet

14. fejezet

Még mindig. Ahányszor ehhez a férfihoz jövök, elvesztem az önbizalmam és ideges leszek. Tisztára, mint egy tini-ribi, aki látja a példaképét. Én viszont nem vagyok az! Én Kyo Warumono vagyok, a Dir en Grey énekese. Idegesen igazgatom farmeromat és mélyvörös ingemet. Ha vele találkozom, nincs pofám szakadt nadrágban és pólóban megjelenni. Rajta minden jól mutat és elegáns, talán még a szemeteszsák is. Hihetetlen és ugyanakkor rohadt idegesítő. Komoly kisebbségi érzésem van mellette, nem csak a magassága miatt. Ő gyönyörű és tökéletes, mint egy régmúltból szalajtott elkényeztetett ficsúr. Mindig is utáltam az ilyet, erre tessék! Pont egy ilyen alakba szeretek bele. Ennél szánalmasabb már nem is lehetnék. Undorító, hogy még reménykedem abban, hogy boldog lehetek. Pedig azt hittem, már felhagytam a bizakodással. De úgy tűnik mégsem. És ezt Kamijo hozta ki belőlem. Gyűlölöm azért, mert felébresztette a mély kómába száműzött érzéseimet – és reményemet -, ezzel lerombolva azt a védőburkot, amit magam köré vontam. Elérte, ami másoknak – kivéve a bandámat – lehetetlen volt. Mellette nem tudom magamon tartani az érzéketlenség kemény maszkját, ha vele vagyok, önmagam lehetek. Utálom ezt a férfit!

- Kyo, gyere be! – tárul fel a „herceg” birodalmának kapuja.

- Szia! – motyogom.

Leveszem és felakasztom a bőrkabátom és leveszem a cipőm. Ráemelem tekintetem. Egy fekete farmert és sötétkék inget visel. Szőkés haja most is szénakazlat megszégyenítően kusza.

- Jókor jöttél, most lett kész a vacsora – fordul vissza a konyhaajtóból.

Követem és próbálom nem a seggét bámulni. Menj a picsába a szűk nadrágoddal együtt. Lépései nyomán lágyan ring a csípője. Ez rosszabb, mint mikor Shini riszálta magát.

Bemegyünk a konyhába és leülök az asztalhoz. Tésztát főzött tengergyümölcseivel. Nem csak jó énekes, de főzni is jól tud. És ha ez nem lenne elég, még bort is nyit, mondván, így finomabb az étel. Ha nem tudnám, hogy nincs köztünk semmi, azt hinném, hogy randizunk. Az igazat megvallva, nem rossz a fickó. Sőt, igen csak vonzó. Sok nő biztos bármit megtenne, hogy a kegyeibe férkőzzön. Én meg abban a megtiszteltetésben részesülök, hogy vele vacsorázhatok. Hihetetlen.

- Ízlik? – töri meg a csendet Kamijo.

- Igen, nagyon.

- Akkor jó.

- Nem is tudtam, hogy tudsz főzni.

- Sok mindent nem tudsz még rólam.

- Jó lenne megtudni a titkaidat.

Sokatmondóan elmosolyodik. Megpróbálok valamit kiolvasni a tekintetéből, de képtelen vagyok rá. Teljesen magával ragad ez a kék tekintet. Zavarba jövök, így inkább az evésre koncentrálok. Kamijo kuncog, és nem firtatja a dolgot. Vacsora után egy üveg bor és két pohár társaságában átmegyünk a nappaliba. Alig ülünk le és nyitná ki Kamijo a bort, mikor hatalmasat dörren az ég. Ugrom egy jó nagyot.

- Ne félj – vereget hátba nevetve az énekes.

- Nem félek! – mordulok rá.

Nem kell sok és akkorát villámlik, hogy nappali világosság lesz a szobában. Szinte azonnal elkezd zuhogni az eső és folyamatosan dörög.

- Így, hogy a picsába megyek haza? – kérdezem és kinézek az ablakon.

- Sehogy, maradj itt éjszakára – lép mögém és bámul ki a sötétbe.

Igaza van, ilyen időben lehetetlen elindulni. Az orromig se látok a viharban. Szinte végszóra kurva nagyot villámlik és elsötétül a szoba.

- Na ne! Mi jöhet még? – szörnyülködök.

- Hozok gyertyát – és már megy is.

Addig visszabotladozok a kanapéra. Néhány perc múlva megjön egy rakat mécsessel. Segítek neki meggyújtani párat és szétszórni a lakásban.

- Tényleg maradhatok? – nézek rá.

- Persze, én mondtam. Meg nem engednélek el.

- Kösz.

Megereszt egy mosolyt. Most, ilyen romantikusnak mondható, gyertyás félhomályban még csábítóbb, mint eddig. Nyelek egy nagyot, hogy benedvesítsem kiszáradt torkomat, de nem sokat segít. Ilyen hangulatvilágításban teljesen más a lakás. Olyan, mint ő, titokzatos, különleges. Hirtelen a semmiből egy pohár jelenik meg a szemem előtt.

- Így elég kellemes – mosolyog a vámpír.

- Mire gondolsz? – ülünk le a kanapéra.

- Ezzel a hangulatvilágítással.

- Igaz, teljesen más, de tetszik.

Barátságosan elmosolyodik. Kellemes beszélgetéssel töltjük az időt, csak néha a mennydörgés emlékeztet arra, hogy kint vihar tombol. Késő este ágyaz meg nekem a kanapén. Kíváncsian sétálgatok a nappaliba, még nem tudok aludni. Eddig fel se tűnt, hogy rengeteg kép van Kamijoról és a basszerosukról. Az egyik képen egymást ölelve mosolyognak a kamerába. Elszorul a torkom. Ha még mindig kint vannak a képek, biztos nem tette túl magát a dolgon. De nem hibáztatom, én se dolgoztam fel teljesen Daisuke halálát. Egy barát elvesztése, mindig szörnyű.

- Mész fürdeni? – kérdi Kamijo, mikor már a bor is elfogyott.

- Menj csak.

Elvonul a fürdőbe és lefürdik. Tovább nézegetem a fényképeket és valami furcsa érzés kerít hatalmába. Nem tudom mi ez, de kellemetlen. Főleg, ahogy elnézem a mosolyukat, látszik, hogy boldogok. Még nem láttam szívből mosolyogni az énekest, de jó lenne, ha többet tenné ezt. Nem csak a hangja, a pillantása, de még a mosolya is csábító. Hogy lehet valaki ilyen? Ez nem ember, nem lehet az.

- A Versailles-i kastélyban készült. Egy turné alkalmával fotóztak ott minket – szólal meg mögöttem.

Ugrom egyet ijedtemben és fordulok felé.

- Ne ijesztgess – mordulok rá.

Megereszt egy mosolyt, de ez nem olyan, mint a képeken. Ez üres, érzelemmentes, míg a másikban vannak érzelmek, szerelem. Még nem engedte el Jasmine Yout. Ezek a sebek sose gyógyulnak be teljesen, én már csak tudom. Nem kellett volna megfordulnom, mert szembe találom magam csupasz mellkasával. Egy szál alsóban ácsorog mögöttem. Bennem akad a lélegzet, ahogy végignézek porcelán bőrén, vékony, de izmos testén. Láttam már egyszer így, de most teljesen más. Ebben a gyertyafényben teljesen máshogy fest. Olyan természetfeletti, akár csak ő maga. Ahogy megmozdul, izmai lágyan hullámzanak elefántcsont bőre alatt. Csodálatos látványt nyújt. Ahogy tekintetemmel egyre jobban felfedezem testét, érzem, hogy kezd egy helyre áramlani a vérem, kiszárad a szám és légzésem felgyorsul.

- Mész tusolni? Készítettem ki neked törülközőt. A kék az, és egy melegítő nadrágot is odatettem – fordul felém.

- Persze, kösz – szinte menekülök a közeléből.