Semmi sem tart örökké 20. fejezet

20. fejezet

Kaoru pov

Egyre inkább a napjaim részévé válik, hogy próbálok a fiúkkal. Kezd minden visszatérni a régi kerékvágásba, olyannyira, hogy megint én intézem a banda ügyeit és kezdem szervezni a nagy visszatérő koncertünket. Ki se látok a munkából, de élvezem. Kezd minden olyan lenni mint régen. És ez nem csak a munkára, hanem a magán életemre is igaz. Totchi a fejébe vette, hogy költözzek hozzá. Mióta újrakezdtük a kapcsolatunkat, teljesen felpörgött és ragaszkodik hozzá, hogy éljünk együtt. A legjobb érve az volt, hogy ő tetőtéri lakásban lakik, ami hatalmas, és ott be tudnék rendezni egy stúdió, ami lássuk be nem rossz. Nincs ellenemre az együttélés, de csak akkor, ha már újra kiálltunk a rajongók elé. A költözés nagy meló, amire most se időm, se energiám. Szerencsére a koncert előkészületeiben a fiúk segítenek, hogy tényleg együtt hosszuk össze. Totchi ígért valami ruhát, amit mindenkinek a saját ízlésére tervez, Die időközben szerzett néhány gitárt magának, így már koncert képes, Shinya a posztereket és a kijövő album borítóját tervezi, Kyo a szövegekkel foglalkozik.

- Mint a régi szép időken – jegyzem meg.

Kopogás szakít ki gondolataimból.

- Gyere! – kiáltom és cigire gyújtok.

- Jó napot! – nyit be Yu.

- Ülj le – intek az asztalom előtti székre – Miért jöttél?

- Csak megkérdezném, hogy meghallgattad a CD-t amit hoztam? – kérdi félve.

- Őszintén megmondom, hogy még nem. Azt se tudom hova raktam – kezdek keresgélni.

Mikor meg van, beteszem a gépbe és elindítom, közben intek Yunak, hogy maradjon. Szegény srác, idegességében a kezét tördeli, főleg, mikor a szakállam kezdem piszkálni. Nem rosszak, sőt, egész jók, de még hallatszik, hogy kezdők. Ennek ellenére látom bennük lehetőséget. végül elnyomom a leégett cigit és leállítom a zenét.

- Szóval ezt tudjátok – összegzem.

- Igen – motyogja lehajtott fejjel.

- Mi a nevetek?

- Még nincs. Nem gondolkodtunk rajta, inkább csak zenélünk.

- Értem – bólintok.

- Kaoru-san, ne haragudj, hogy ezzel raboltam az időd – állna fel.

- Ülj vissza – mondom nyugodtan, mire leül.

Nagyon ideges, megpróbálja a lehető legkisebbre összehúzni magát.

- Megmondom mi lesz. Most szépen felemeled a segged, megírod, hogy azonnali hatállyal kilépsz a Silent Death-ből, mindegy milyen indokkal. Azt én aláírom – teljesen elfehéredik -, aztán holnap bejössz ezekkel a srácokkal, addigra hagyok itt neked egy telefonszámot, amit szépen felhívsz. A többi már csak rajtatok múlik.

- Hogy? ez komoly? nem rúgsz ki Kaoru-san? – csodálkozik.

- Miért tenném?

- Nem tudom.

- Még nincs az asztalomon a felmondásod.

Fülig szalad a szája és elszalad. Mosolyogva megcsóválom a fejem.

- Kölykök.

vége a pihenőnek, ismét a munkának szentelem a figyelmem. Elég sok mindent kell még elintézni, és ma még próba is van. Hulla leszek mire vége a napnak. Fáj a hátam, és még ebédelni sincs sok időm. Csak annyi, hogy a büfében vegyek valamit. Késő délután végzek, és van még cigire is időm.

- Szia szívem – dugja be a fejét Totchi.

- Hát te? - csodálkozom.

- Előbb végeztem, gondoltam bejövök és megnézlek – leül az asztalom előtti székre.

- Nem látsz eleget?

- Közel se. Az utóbbi jó pár évet nélküled voltam kénytelen élni. Szóval, most próbálok kiélvezni minden percet – mosolyog.

Mosolyogva megcsóválom a fejem.

- Mesélj, milyen volt a napod? - kérdi és cigire gyújt.

- Fárasztó.

- Ha végeztünk, mit szólnál egy forró fürdőhöz?

- Csábító ajánlat.

Mint mindig, most is tudja mire van szükséges, az pedig a csönd és nyugalom. Nem tudom sokáig élvezni a semmittevést, mert befut Die, majd utána nem sokkal Kyo.

- Kao, beszélhetnénk? - kérdi Kyo.

Ahogy az ajtóban áll, eléggé elveszettnek tűnik.

- Persze – állok fel – menjünk, a tárgyalóba – intek.

A folyosó végén lévő nagyobb helyiségbe vezetem. Szokatlanul csöndes. Valami nem stimmel vele. Bemegyünk a tárgyalóba és leülünk.

- Mi a baj? - kérdezem.

- Nem értem mi van velem. Mikor írok és mikor énekeltem olyan volt, mintha valaki más csináltatná ezeket velem. Mintha valami, vagy valaki megszállna. Szinte kívülről látom magamat ilyenkor.

- Érdekes.

- Mikor hallgattam a Dir en greyt – elakad – vagyis magunkat, nem értem igazán a dalokat, fogalmam sincs honnan, de tudom a szövegeket. Ismerős, mégis ismeretlen. Mintha mindent a fejemben hallanék. Félek. Mit csináljak? Valami megszállt? - kétségbeesetten néz rám.

Szinte könyörögve pillant rám.

- Nem, egyáltalán nincs semmi baj veled. Csak annyi történik, hogy kezd visszatérni a régi önmagad. Te vagy Kyo, a Dir en grey énekese. Talán azért ami veled történt, érzed úgy, hogy te és Kyo két külön személy vagy. Mikor érzed úgy, hogy valaki irányít?

- Mikor szöveget írok, meg énekelek.

- Talán Kyo személyisége akkor irányít téged. De az nem baj. Ne félj, Kyo néha kicsit őrültnek tűnhet, de rendes srác – mosolygok.

Mintha megkönnyebbülne. Fellélegzik és hátradől.

- Akkor jó. Megijedtem, hogy kezdek megint becsavarodni.

- Mindig is csodabogár voltál – mosolygok.

- De mondd meg, Kyo és én... egyek vagyunk?

- Igen. Az az igazság, hogy te felvetted a Kyo becenevet. Attól kezdve mindenki így hívott téged.

Bólint és csöndesen próbája megemészteni a hallottakat.

- Gyere, menjünk vissza, mielőtt Totchi és Die szétszedik az irodámat – állok fel.

Némán követ és visszamegyünk. Idő közben Shinya is befut.

- Mehetünk? - kérdi.

- Persze, gyertek utánam – vezetem őket.

A számunkra lefoglalt próbaterembe megyünk. Ahogy elhaladunk az egyik terem előtt, énekhang hallatszik ki.

- Ez meg? - kérdi Totchi és oda megy az ajtóhoz.

- Ki visítozik úgy, mintha a heréin ugrálnának? - löki be az ajtót Kyo.

Ez a megjegyzés igazi Kyo stílus.

- Mi bajod van? - kapja fel a vizet Kouta.

Mikor a fiúk felfogják, hogy kik jöttek be, elhallgatnak.

- Kik ezek? - kérdi Toshi.

- Nekik vagyok a menedzserük – sóhajtok – menjünk. Yu, még nem láttam a papírod – nézek a dobosra.

- Máris!

- Legkésőbb holnapra ott legyen.

Tovább terelem a fiúkat, hogy tudjunk végre próbálni. Fontosabb dolgunk van annál, minthogy szidjuk őket. Belépve új próbaterembe azonnal munkához látunk. Kyo újult lelkesedése mindenkire átragad, ennek köszönhetően később estig itt próbálunk. Mire végzünk, Kyo bereked, de nem bánja.

Sikerül megszervezni a visszatérő koncertünket, és már csak az utolsó simítások vannak hátra. Egy-két telefonnak köszönhetően Yu kilépett a régi bandából és az újjal egy másik menedzser kezei alatt dolgozik. Most már mindannyian hanyagoljuk, és csak az egész napot a próbateremben törüljük. Nehezíti a dolgunkat, hogy Shin néha kimarad, de érthető, hiszen a feleségen nemsokára szül. ha jól tudom, már be is ment, mert napok kérdése és megszületik a baba. Néha úgy érzem, kezd túl sok lenni ez az egész, de szerencsére Totchi mellettem van és segít.

- Nyugi, Kao – telepszik mögém a kanapén, és masszírozni kezd.

Biztatóan kezére teszem a kezem. Átkarolja a vállam és magához húz egy csókra.

- Nem sokára vége. Pár nap, fellépünk és utána pihenhetünk. Kicsit tarts még ki a kedvemért. Hidd el, olyan gyorsan repül az idő, hogy észre se fogod venni – arcát az enyémnek dörzsöli – Borotválkozhatnál, szúrsz – morog.

- Jól van – sóhajtok.

- Gyere, menjünk aludni. A papírmunka megvár.

- De... - ellenkezésem egy csókkal folytja belém.

Nem tehetek semmit, magával ragad a Toshiya nevű tsunami.

Shinya pov

Hát itt vagyunk. Egy kopott öltöző, egymást kerülhetjük és készülődünk. Már csak egy óra hátra a és kezdünk. Csak Yuri jár a fejemben, nagyon aggódom. Csak az nyugtat egy kicsit, hogy már pár napja bement a kórházba és ott biztos kezek közt van. Mikor utoljára beszéltünk – talán 2-3 órája – azt mondta, hogy bármikor megindulhat a szülés.

- Shin, itt vagy? – szakít ki gondolataim közül Kaoru.

- Nem. Aggódom a feleségemért – sóhajtok.

- Komolyan Shinya! Nem te vagy terhes! Ne csinálj úgy, mintha te lennél az. A nejed viseli jobban kettőtök közül. – morog Die.

- Bocs, hogy aggódom a megszületendő gyermekemért és az anyjáért! – mordulok rá ingerülten.

Gyilkos pillantásomat látva meg sem szólal és inkább a gitárjával foglalkozik.

- Nyugi haver, nem lesz gond – vereget hátba Kaoru.

Elmosolyodok. Kaoru az egyetlen, aki komolyan veszi ezt a helyzetet.

- Ha történik valami, úgyis felhívnak – biztat.

- Aha – ismerem be.

- Nyugi, három óra a koncert, aztán pakolunk és húzunk haza – vigyorog Toshiya.

- Oké.

Kezembe veszem dobverőimet, hogy bemelegítsek, és eltereljem a figyelmem. Ekkor beront a menedzserünk.

- Shinya! – kiált.

- Mi az? – kapom fel a fejem.

Hozzám siet, és a kezembe nyomja a mobilját.

- Igen? – szólok a készülékbe.

- Shinya! Yuriról van szó! – zihál nejem anyukája.

- Mi a baj? – sápadok el.

- Most vitték el, megindult a szülés.

- Mi? – kiáltok fel.

Idegesen felugrok és járkálok fel-alá.

- Mi a baj Shini? – kérdi Die.

Csak leintem. Most nem érdekel semmi, csak a feleségem.

- Mi van Yurival? És a kicsivel? Ugye nincs semmi baj? – hadarom.

- Nem tudom, az orvosok rohangálnak ki-be, de nem mondanak semmit. – esik kétségbe.

Megtorpanok és leroskadok a földre. Idegesen zihálok, most eszembe jut minden, amit ezzel kapcsolatban olvastam. A sok komplikáció, nehézségek és a kockázat. Ahogy ezeken agyalok, érzem, hogy egyre jobban elsápadok. Átmentünk már ezen, akkor is nagyon féltem, ahogy most is. Az ikrek születése se volt egyszerű.

- Shinya, mondd már, mi van! – ráz meg Kaoru.

Nem bírok megszólalni, csak arra tudok gondolni, mi történik vagy történhet Yurival. Hallom, hogy Nagami próbál megtudni valamit egy orvostól.

- Nagami, mi történik? – esek pánikba.

Semmi válasz, valami nesz hallatszik, de nem tudom mi. Pár percig semmi sem történik, én meg mindjárt megőrülök. Tudnom kell, mi folyik otthon! Valaki mondja már meg! Könyörgöm! Többször próbálom szólongatni Nagamit, hogy megtudjam mi a helyzet. Ijedten nézek körbe, a fiúk dermedten állnak és feszülten figyelnek. Ők is sejtik, hogy valami történik.

- Shinya! – hallom Nagami hangját.

- Mi a fene történik? Hogy van Yuri? – pánikolok.

Semmi válasz.

- Shin. – hallom drága feleségem fáradt, meggyötört hangját.

- Drágám! Hogy vagy? És a kicsi? Mi történt?

- Jól vagyok és ő is. Kisfiú. Gyönyörű kisfiú.

Kikerekedik a szemem, levegőt is elfelejtek venni. Elmosolyodok és megkönnyebbülve nevetek fel.

- Kapcsold be a telefonod. – mondja kedvesem.

Azonnal teljesítem kérését. Egy kép érkezik, amin Yuri ül, karjai közt a picivel. Hitetlenkedve kapom kezem a szám elé. Igaza volt, gyönyörű kisbaba. Érkezik még egy, amin csak a baba van.

- Kami-sama! – sóhajtok fel.

- Szeretlek – mondja kedvesem.

- Én is, nemsokára megyek haza.

- Várunk – és bontja a vonalat.

Kyo elveszi tőlem a telefonom és mindenki köré sereglik, hogy lássák a kis jövevényt.

- Szép volt Shini, szép babát hoztál össze – vereget vállon Die.

- Csak nehogy ő is olyan lányos legyen, mint te – kuncog Kyo.

- Gratulálok! – csatlakozik Kaoru.

- Gratulálok! – ölel meg Toshi.

- Köszönöm, fiúk, nagyon köszönöm – mosolygok.

A könnyeimet nyeldekelve nézem újszülött fiam képét. Minden megszűnik számomra, csak drága feleségem és újszülött fiam van.

- Shin, szedd össze magad, most még végig kell csinálnod egy koncertet. Nem sokára mehetsz – biztat Kao.

Veszek pár mély lélegzetet, hogy összeszedjem magam. Kell pár perc, és felállok.

- Jól van, mehetünk – mondom.

A színpad mögött körbeállunk, összetesszük a kezünket és a szokott csatakiáltással kilépünk a rajongók elé. A több ezer ember egyszerre zúg felé, és fülsértő hangerővel ordítják, hogy „Dir en grey”.

- Hát újra itt vagyunk – mosolygok.

Most már tudom, hogy rendben lesz minden. Újra ott vagyunk, ahol régen. Ez egy új kezdet, vagy inkább ott folytatjuk, ahol abba hagytuk? Nem tudom, de nem is érdekel. A lényeg, hogy most már minden a lehető legnagyobb rendben van. Mély sóhaj kíséretében fellépek az emelvényre. Szeretettel végig simítok szeretett hangszeremen és beülök mögé. Kezembe veszem a dobverőt és elhelyezkedem. A többiek is elfoglalják helyüket. Beszámolok és kezdődik.

Vége