Semmi sem tart örökké 19. fejezet

19. fejezet

Kyo pov

Mióta újra visszatértem, sikerült lakást találnom, így nem kell Kaoru nyakán élnem, és a szobámból dolgozó szobát, vagy tudom is én mit csinált. Érdekes mik történhetnek az emberrel ha egyedül él. Néha még csak írogatok, vagy csak heverészek és élvezem a nyugalmat, aztán a másik pillanatban, hallom a suttogást. A rothadás bűze az orromban, a gurgulázó morajlás hangja a fülemben.

- Újra itt – mosolygok.

- Te mentél el, Kyo. Jó látni – mászik mellém egy démon.

Olyan mintha egy csontvázra fekete bőrt húztak volna. Koponyájából két, a szeme helyén, a feketénél is sötétebb üreg néz rám, apró tűhegyes fogain fekete folyadék csillog.

- Mit akarsz? - kérdezem unottan.

- Csak amit mindig. Adj életet a dalaid által. Oszt meg a világgal milyen mélységei vannak a fájdalomnak, milyenek az emberek. Alkoss!

- Nem kell kétszer mondani. Adj ihletet! – mondom monoton hangon.

Vigyorra húzza ocsmány pofáját és felém nyújtja, hatalmas csontos kezét. Ujjai éles karmokban végződnek. Tenyerét az arcomhoz érinti és jönnek a látomások. Kavargó képek, egymást széttépő szörnyetegek, kiontott belek és vér, hull hegyek, fájdalom, elemésztő sötétség. Ez a megtestesült rémálom. Mosolyra húzom ajkaim és nevetek. Hangom visszhangzik, túlharsog minden hörgést és halálsikolyt.

A látomás véget ér, de én még nevetek, ugyan hangom nem több suttogásnál.

- Istenem, de hiányzott – mosolyogva csóválom meg a fejem.

Papírt és tollat ragadok, majd elkezdek írni. Magam se tudom mit vagy honnan jön az ihlet, de írok. Szinte nem is tudom milyen jeleket rajzolok a papírra, valami irányítja a kezem. Nem tudom hány lapot írok tele, mikor elfogy az ihlet. Csodálkozva nézek végig az engem körülvevő papírhalmokon.

- Ezt én írtam? - csodálkozva olvasom az egyik szöveget.

Kimegyek a konyhába és átnézem a hűtőt, hátha van valami kaja. Sajnos üres, úgyhogy mehetek a boltba. Az utcán magam se tudom merre megyek, mintha az ösztöneim vezetnének. Egy egyszerű kifőzdéhez érek. Mintha régen már jártam volna itt. De mikor? Talán mielőtt még a bili házba kerültem volna. Csöndes és hangulatos hely. Leülök egy sarokba és tanulmányozom az étlapot. Rendelek valami egyszerű levest meg valami tésztát. Nyugalomban elfogyasztom, közben az ablakon bámulok kifelé. Nem tudom meddig ücsörgök, de már sötét van, mikor elindulok haza. Zsebre dugott kézzel ballagok, és ahogy az esti hűvös bekúszik a ruhám alá, megborzongok. Valahonnan távolról zene szól, aztán az ének is lecsendül. Tompa és távoli hang, mégis ismerős, de nem tudom honnan. Ismerős az énekes hangja, de nem tudom kié. A szöveg ismerős, de nem tudom kivenni a szavakat, mégis dúdolni kezdek. Fogalmam sincs hogyan és miért, de pontosan azt mondom, amit az ismeretlen énekes. Nem értem magam, sem azt, miért csinálom ezt. Válaszokat nem kapok, de valahogy nem bánom. Kellemes érzéssel tölt el, és megnyugtat. A nyugalom nem tart sokáig, valami apró, nyomasztó érzés is bele vegyül. Nem félek, de az érzés nem akar szűnni. Pont olyan, mint a szemerkélő elő. Nem esik annyira, hogy esernyőt nyiss vagy kapucnit vegyél fel, de tíz perc után már bőrig ázol és csontig átfagysz. Ez a nyugtalanság is pontosan ilyen. Valahogy minden más egy kicsit. Valahogy máshogy látom a világot, mióta a fiúkkal összejöttünk. Lehet nem a világ változott meg, hanem én? Nem tudom, de ez valahogy idegen, mégis ismerős.

Hazaérve első utam a kanapéhoz vezet és végig nézek a szanaszét heverő lapokon. Hirtelen ötlettől vezérelve felugrom és a magnóba beteszem egy régi albumot. Ahogy elkezdődik, rájövök, hogy ezt a zenét és ezt a hangot hallottam a fejemben hazafelé jövet. Megdöbbenve nézem meg a kezemben tartott CD borítóját.

- Dir en Grey – olvasom.

Visszatérek a papírjaimhoz és újra olvasom a sorokat. Mosolyra húzom a szám, ahogy kellemes bizsergés fut végig a gerincemen. Régen éreztem már ilyet. Hatalmas tervek, álmok és a bizonytalanság. Pont mint régen, még a kezdetek kezdetén, mikor semmink nem volt, csak az álmaink.

- Régi ifjúság – mosolygok.

Ez az érzés megihlet, muszáj kiírnom magamból mindent. Majd később megmutatom Kaorunak.

Hirtelen minden felgyorsul körülöttem, annyira, hogy néha azt se tudom mi történik. Shinya kutyája megellett, és Yuki küldött nekem képeket a kicsikről, hogy válasszak egyet magamnak. Igazság szerint nem tudom dönteni, annyira kis aranyosak. A négy kölyökből három fiú, és egy kislány. A kislányt választom. Nem tudom miért, valahogy van benne valami különleges. Még várnom kell, amíg el lehet választani, utána mehetek is érte. Yuki megengedte, hogy párszor meglátogassam, aminek nagyon örülök.

A másik ami meglepett, hogy Kao szerzett próbatermet. Mint kiderül, annál a kiadónál, ahol ő is dolgozik. Csodálkozva nézek körbe a hatalmas helyiségben. Ismerősen ismeretlen érzés kerít hatalmába. Mintha egy álomba csöppennék, figyelem, ahogy mindenki kipakolja a holmiját.

- Minden rendben? - kérdi Toshi.

- Aha – bólintok.

Biztatóan elmosolyodik és vállon vereget. Nem kerüli el a figyelmemet, ahogy Kao és a basszista egymásra pillant. Ezek közt biztos történt valami. Régen is együtt voltak, talán megpróbálják újra? Sose vonzott az azonos, de ők szép pár voltak.

- Die, mi történt? - szakít ki gondolataimból Shinya döbbent kérdése.

A gitárosra pillantok, és elkerekednek a szemeim. Kivételesen nem a soványsága az, ami feltűnik, hanem a vágás a hasán.

- Ez? - mutat a régi hegre Die – mielőtt lecsúsztam volna, kiraboltak. A rabló hasba szúrt és mindenem elvitte. Telefon, pénztárca, mindent ami nálam volt. Ha úgy nézzük, többek közt így kezdődött minden. Számtalan telefonszám volt a mobilomban. Menedzserek, kiadók, minden. Nem tudtam telefonálni, ők se tudtak elérni. A többit sejtitek – fintorog.

Beleborzongok a szavakba. El se tudom képzelni min mehetett keresztül Die. Nem, nem akarok belegondolni, hogy majdnem meghalt egy barátom, azt nem bírnám ki!

- Kyo! Itt vagy? - térít észhez Kao mély hangja.

- Igen – pillantok rá.

Sikerül lenyugodnom, a hirtelen jött pánik úgy száll tova, mint ahogy jött.

- Ha gondolod, kezdhetünk.

- Melyik szám legyen?

- Legyen valami a régiek közül. Azok talán még menni fognak – ötletel Shinya.

hátra pillantok és muszáj elmosolyodom. Shini még midig olyan vékony, hogy alig látszik ki a hatalmas dobszerkó mögül. Mindig csodáltam, hogy testalkatához képest mennyi erő szorult belé. A sok évnyi dobolás megtette a hatását. mondjuk, rajta nem látszik annyira, mint Yoshikin. Érdekes, mindketten kiváló dobosok, mégis teljesen más az izomzatuk. Yoshikin látszik, hogy van erő a karjaiban, vele ellentétben Shinya olyan, mintha az első szellő elfújná, pedig bivaly ereje van.

Kis gondolkodás után döntök, és kiadom az utasítást. Ahogy felcsendülnek az első hangok, valami megmagyarázhatatlan nyugalom árad szét a testemben. Szinte nem is vagyok magamnál, annyira magával ragad ez az érzés. Mintha valaki más énekelne, és én nézném magamat. Ijesztő is lehetne, de nem az. Teljesen bele élem magam. Ahogy a dallamok sokasága összeáll egy egésszé, és én teszem még tökéletesebbé a hangommal… felfoghatatlan élmény. Tökéletes harmónia. A kábulatnak vége, mikor sorra egymás után elhallgatnak a hangszerek. Hangom elcsuklik, és mellkasomhoz szorítom a mikrofont.

- Egész jó, bár kéne még gyakorolni – jegyzi meg Kao.

- Kezdesz berozsdásodni? – viccelődik Toshiya.

- Kérdezi ezt egy olyan, aki évekig nem nyúlt hangszerhez? – vonja fel a szemöldökét.

- Shinivel néha zenélgettünk – húzza ki magát büszkén.

- Veszekedés helyett inkább gyakoroljunk még. Kijöttem a gyakorlatból – kéri Shinya.

iszom pár korty vizet és megvitatjuk milyen számokat játszunk. Inkább a lassabb dalok mellett döntünk. Kezdetnek az is elég. Senkinek nem megy elsőre tökéletesen végigjátszani a hangokat, ami nem csoda. Totchi és Shin nincs mindig összhangban, a két gitáros se tudja mit játszik éppen a másik. Rólam nem is beszélve. A nap végére egészen bele jövünk, és Shinya se dől ki.

- Én megyek. Ma én hozom el a gyerekeket a suliból – áll fel a hangszerei mögül a dobos.

- Ha nem bánjátok, én is mennék. Este dolgozom, és előtte szeretnék még találkozni a Miyukival – toporog Die.

- Ki az a Miyuki? – kapja fel a fejét a basszista.

- Megint új pletykára fáj a fogad? Rosszabb vagy, mint egy vénasszony – csóválja a fejét Kaoru.

Toshi nem törődik a megjegyzéssel.

- Miyuki a barátnőm – mondja Die.

- Akkor menjünk haza. Holnap ugyanitt, ugyanekkor – dönt Kao.

végül mindannyian elindulunk haza. A kiadó előtt intünk búcsút egymásnak és megyünk amerre látunk.