Tökéletes színjáték 1. fejezet

Versailles hatalmas kastélyának kusza folyosóin, halk léptek kopogtak. A szolgák már elkezdték munkájukat, a nap már elkezdődött. Kivéve egy embernek. Teru célirányosan sietett a labirintus szerű épületben. A szolgák, ahogy meglátták, meghajoltak, és köszöntötték az ifjú herceget. Egy hatalmas, aranyozott ajtó előtt állt meg, amin egy szobalány készült belépni.

- Jó reggelt fenség – hajolt meg a lány.

- Toshiya, mondtam, hogy szólíts Terunak – mosolygott a herceg.

- Igen uram, de nem merem.

- Ugyan, nincs mitől félned.

- De…

- A bátyám felébredt már?

- Még nem, most jöttem felébreszteni.

- Ezt bízd rám. Szólj Gackt mesternek, hogy nemsokára megyünk.

- Igenis uram.

- Teru, halljam.

- Igenis… Teru – motyogta zavartan.

Teru megajándékozta elbűvölő mosolyával, mire Toshiya fülig pirulva elsietett, hogy teljesítse ura parancsát. Az ifjú herceg kinyitotta a hatalmas ajtószárnyakat, és belépett testvére szobájába. A nehéz sötétítő függönyök alig engedtek be fényt, így teljes homály uralkodott a szobában. Teru átkozta finnyás testvérét, miszerint, csak teljes sötétségben tud aludni. Sose értette mi ebben a jó, mert ő szerette esténként a csillagokat, és a Holdat nézni. Mikor az ezüstös fény belopakodott a szobába, mindig titokzatossá, szinte misztikussá varázsolta a helyet. De itt… mintha kriptában lenne. Elbotorkált testvére hatalmas ágyáig, és figyelte őt.

- Kamijo, ki az ágyból! – rázogatta meg a vállát.

Kamijo mocorogni kezdett, Teru reménykedett, hogy sikerrel jár. Ám, bátyja csak a másik oldalára fordult, és aludt tovább. Teru lemondóan sóhajtott.

- Gackt mester mérges lesz, ha nem kelsz fel – próbálkozott, sikertelenül.

Tudta, hogy Kamijo szeret, és tud is aludni. Azzal is tisztában volt, hogy ilyenkor szép szóval szinte képtelenség felébreszteni. Körbe pillantott a szobában, hogy milyen módszerrel kelthetné fel hétalvó testvérét. Ördögi mosollyal az arcán vette magához az asztalon lévő vizeskancsót. Pár mély lélegzettel felkészült a menekülésre. Egy mozdulattal a hideg vizet Kamijora öntötte. Az idősebb herceg ijedtében felkiáltott, és ülésbe lendült. Azonnal keresni kezdte tekintetével a merénylőt. Teru kétrét görnyedve nevetett mellette.

- Ezt megbánod! – rántotta magához testvérét.

Teru meglepetten felkiáltott, és pillanatok alatt az ágyban terült el. Gyerekek módjára birkózni kezdtek.

- Ezért megfizetsz! – tetetett haragot az idősebb.

Öccse tudta, hogy egy csepp harag sincs az idősebb szavaiban. Kamijo „büntetésként” elkezdte csikizni testvérét.

- Kegyelem, kegyelmezz testvérem! – kiáltotta Teru két nevetés között.

- Álmodozz – nevetett Kamijo.

Önfeledt játékuknak, az ajtó hangos csapódása vetett véget.

- Kérem, bocsássanak meg, de a mesterük… - kezdte Toshiya.

Nem tudta befejezni mondatát, mert kinyílt a hatalmas ajtó, és egy igen morcos Gackt lépett be.

- Teru herceg, önnek már a könyvtárban lenne a helye, nem a testvérénél. Kedves bátyjának már rég fel kellett volna kelnie – morgott a mester – Toshiya, ha jól tudom, magát küldtem ide – villantotta szemét a szolgálólányra.

- Igen, sajnálom – hajolt meg.

- Nem Toshiya hibája, én küldtem hozzád – mentette ki Teru.

A lány megkönnyebbülve sóhajtott fel, de nem értette, hogy a herceg miért áll ki mellette.

- Teru herceg, ez nem az ön dolga, hanem a szolgálóké. Az öné, hogy tanuljon – oktatta ki tanítványát a mester – Toshiya, szedd rendbe Kamijo herceget – és kiment a szobából.

Távozását csönd követte, amit a szolgálólány tört meg.

- Sajnálom, hogy nem szóltam előbb – hajolt meg.

- Semmi baj, ne vedd magadra. Most morgós kedvében van – vigyorgott Kamijo.

- Úgy van. Ne is törődj vele – helyeselt az ifjabb trónörökös.

- Uram, miért állt ki mellettem? – kérdezte félve Toshiya.

Erre Teru egy mosollyal válaszolt, és kikászálódott testvére ágyából, elhúzta a hatalmas sötétítő függönyöket, majd a ruhásszekrényben kezdett kotorászni. Hogy a lány leplezze zavarát, inkább megigazította Kamijo ágyneműjét, ám mikor végzett, és a két ifjú herceg felé fordult, elakadt a lélegzete. Kamijo félmeztelenül állt előtte, és az ingek között váltogatott. Kikerekedtek szemei a porcelán bőr láttán.

- Ki ne essenek a szemeid Totchi – nevetet fel a most érkező Miyavi.

- Én nem… - szabadkozott az említett.

- Ugyan, Toshiya, miért jössz zavarba? Már láttál így – vigyorgott Kamijo is.

Toshi arca már-már lehetetlenül vörös színt öltött. Amint visszanyerte lélekjelenlétét, kimenekült a szobából. Nem értette, hogy Kamijo és Miyavi miért szórakoznak rajta ennyire. Hiszen, erkölcsös nőhöz híven, nem igen látott meztelen férfit. Igaz, hogy Kamijot látta már félmeztelenül, de mindig zavarba jött, és igyekezett félre nézni. Mielőtt befordulhatott volna egy folyosóra, valaki elkapta a karját.

- Várj – kérte egy bársonyos hang.

- Uram? – nézett Teru kék szemeibe.

- Kérlek, ne haragudj a bátyámra és Miyavira.

- Semmi baj, én… én… - nem tudott a herceg szemébe nézni.

- Nézz a szemembe – kérte.

Toshiya megtette. Lélegzete elakadt, mikor a herceg ragyogó szürke íriszeibe nézett. Teru kedves mosolyával ajándékozta meg a szolgálólányt.

- Kérem, had menjek – suttogta Toshiya.

- Menj, de mit tegyek, hogy végre Terunak szólíts?

A lány ismét kezdett egyre pirosabb színt ölteni zavarában, és elfordult a hercegtől. Teru elengedte, így elsiethetett. Remegő lábai alig bírták megtartani, a gyomra görcsbe rándult.

Nem sokkal az „incidens” után, a két herceg már a könyvtárban hallgatta a mester kioktató beszédét, a pontosságról, és a hölgyekkel való illedelmes viselkedésről.

- De nem járatom fölöslegesen a számat, hisz úgyse figyelnek – sóhajtott lemondóan Gackt.

- Mester, anyánk említett egy álarcos bált – szólt közbe Teru.

- Tényleg? – vigyorodott el Kamijo.

- Igen, és az én feladatom, hogy elérjem, hogy önök úriember módjára viselkedjenek, ne úgy, mint holmi suhancok. Ami megjegyzem, maga lesz az isteni csoda – dörzsölte meg halántékát a mester.

- Ne legyen ilyen mester. Nem vagyunk mi olyan rosszak – kuncogott az idősebb testvér.

- Én másként vélekedem erről.

Teru illedelmesen tenyerébe temetve száját, próbált nem hangosan felnevetni.

- Ez magára is vonatkozik, Teru herceg – villantotta éles szemét a másikra.

Kamijo nem rejtette el hatalmas mosolyát.

Gackt időt, és energiát nem sajnálva, igyekezte úri viselkedésre bírni a két herceget, amit Miyavi csak hátráltatott, elvonva a testvérek figyelmét, és vitte őket a „rosszba”.

A mester számára végtelen, és kimerítő idő után eljött az álarcos bál napja. A hercegek kitartóan állták a szolgálók hadát, hogy felkészüljenek az estére.

- Legyen már vége – nyöszörgött Kamijo.

Már a sokadik ruhát próbálta, a szabó kezdte nagyon idegesíteni.

- Kérem, legyen türelmes kegyelmes uram – hajlongott a testes férfi.

- Nyugi, rosszabb vagy, mint egy menyasszony – jött be nevetve Miyavi.

Kamijo rosszallóan megcsóválta a fejét, míg testvére jóízűen felkacagott.

- Ilyenkor örülök, hogy nem vagyok herceg – dobta le magát egy székre Miyavi.

- Mi lenne velünk, ha az lennél? – sóhajtott színpadiasan Teru.

- Káosz – válaszolta meg a kérdést testvére.

- Dehogy! Vég nélküli mulatozás és karnevál! Imádom az ilyesmit – ugrott fel barátjuk, és táncra perdült.

- Az majdnem ugyanaz – mondták egyszerre a testvérek.

Mindhárman jót nevettek.

Eljött az álarcos bál estéje. A kastély bálterme ragyogott, szinte egy másik világ tárult fel a vendégek előtt. Jasmine királynő trónján ülve, oldalán fiaival figyelte a táncoló sokaságot. Gackt úrnője mellett állva kereste tekintetével Miyavit, és mikor megtalálta, figyelemmel kísérte minden mozdulatát. Csak remélni merte, hogy az a bajkeverő nem csinál botrányt, ezzel kínos helyzetbe hozva a hercegeket, de legfőképp, a királynőt. Legnagyobb megkönnyebbülésére, Miyavi betartotta az illemet, és mint egy jól nevelt ifjú úr, táncra kért egy hölgyet.

Teru is figyelemmel kísérte a vendégeket, de csak egy valaki érdekelte. Toshiya egy tálcával a kezében sétált, és kínálta borral a vendégeket.

Kamijo hirtelen felugrott, és édesanyja felé nyújtva kezét meghajolt.

- Anyám, megtisztelnél azzal, hogy táncolsz velem?

- Enyém a megtiszteltetés. Egy ilyen úriembernek, hogy mondhatnék nemet? – mosolygott a királynő.

Fiával kézen fogva indult a tömeg felé. A mulatozók utat engedve nekik szétváltak, de táncoltak tovább. Teru jót mosolygott rajtuk, ám mikor meglátta mestere arcát, elnevette magát.

- Mondtam Gackt mester, hogy a bátyám úriember.

- Miért viselkedik máskor úgy, mint egy neveletlen kölyök?

- Nem veszi komolyan a dolgokat.

Teru felugrott, és táncpartnert keresve magának eltűnt a tömegben. Számtalan szebbnél szebb magas rangú hölgy táncolt, ám ő csak egy valakit keresett. Számára csak egy nő volt. És az nem volt más, mint Toshiya. Szíve nagyot dobbant, mikor megtalálta.

- Toshi, kérhetek egy táncot? – hajolt meg a lány előtt.

- De uram,… nem lehet, csak egy szolga vagyok – hajtotta le szomorkásan a fejét – miért nem keresel egy rangban hozzád illő partnert uram?

- Azzal táncolok, akivel akarok. A többi nő nem méltó arra, hogy táncba hívjam – eresztett meg egy ellenállhatatlan mosolyt a herceg.

Toshiya most se tudott ellenállni neki. Hagyta, hogy Teru kézen fogja, átkarolja derekát, és tánca vigye. Idegessége elszállt, ahogy belenézett a herceg ragyogó szürke szemeibe. Nem merte elhinni, hogy ez valóság, hisz oly valószerűtlen, hogy az egyik trónörökös pont őt, egy szolgát tisztel meg a figyelmével, sőt, táncol vele. Mikor elhallgatott a zene, Teru megához húzta, és szorosan megölelte Toshit, aki pirulva hajtotta fejét a herceg vállára.

A tánc végén Kamijo mélyen meghajolt Jasmine királynő előtt.

- Köszönöm, gyönyörűséges úrnőm – csókolta meg a királynő kezét.

- Ezeket a bókokat tartogasd a hölgyeknek – nevetett édesanyja.

- De te vagy a legszebb.

- De az anyád vagyok.

Mindketten elnevették magukat. Gackt hozzájuk lépett, hogy felkérje úrnőjét, aki mosolyogva követte. Az idősebb herceg mosolyogva nézte őket, majd új táncpartner keresésére indult. A nyüzsgő tömegben megpillantott egy földre szállt angyalt. Ő volt a leggyönyörűbb nő, akit valaha látott, nem is nő, egy igazi hölgy volt. Gyönyörű vörös ruháját rózsák díszítették, aranyszőke haját bonyolult frizurába rendezte. Kamijo remegő lábakkal indult felé, és hajolt meg előtte.

- Felkérhetem egy táncra kisasszony? – kérdezte reménykedve.

- Igen – szélcsengőként csilingelt a hangja.

Kamijo szíve hatalmasat dobbant. Felnézett a lány arcára, de a maszk miatt nem látott sokat, csak a szemeit. A hatalmas barna szemek csillogtak, ahogy találkozott a tekintetével. A herceg gyengéden magához húzta a törékeny testet, és a zene dallamára vezetni kezdte.

- Ki vagy? – kérdezte lágy hangon a trónörökös.

- Ez egy álarcos bál. Én se tudom, ki vagy uram. Mit szeretnél, ki legyek? – kérdezett vissza csilingelő hangon a lány.

- Tudom már ki vagy.

- Valóban?

- Egy angyal.

Kamijo nem láthatta, de partnere arcát pír öntötte el.

- Hízelgő, de félek, csalódást okozom – hajtotta le fejét, és lépett hátrébb.

A tánc végén, a herceg mélyen meghajolt köszönet képen.

- Megtisztelnél azzal, hogy élvezhetem még a társaságod? – reménykedett a herceg.

- Igen.

Kamijo elmosolyodott, és egy arra járó felszolgálótól szerzett két pohár bort. A lány a hercegbe karolva követte a hatalmas erkélyre.

- Kérhetnék még valamit? – adta át az egyik poharat az ifjú férfi.

- Mi volna az?

- Kérlek, ma csak velem táncolj.

A lány szép szemei hatalmasra tágultak, de gyorsan rendezte vonásait.

- Miért? – kérdezte.

- Kérlek, engedd, hogy részesüljek ebben a csodában.

- Rendben.

- Köszönöm.

Egymáshoz koccintották poharaikat, és belekortyoltak az italba. A lány egy ideig állta a herceg pillantását. A szürke íriszek ragyogtak a félhomályban. Nem látszott sok a férfi arcából, de a szeme bilincsként láncolta magához a lányét. Olyan érzése volt, mintha egy örvény szívná magába. Teljesen elvarázsolta. Zavarában elfordította tekintetét, és a csillagokat kezdte fürkészni.

- Egyedül érkeztél? – törte meg a csendet a herceg.

- Nem, édesapámmal, és a bátyámmal utaztunk ide, a királynő meghívására.

- És édesanyád?

- Kis koromban, hirtelen megbetegedett, és meghalt.

A lány hangja megremegett a fájdalmas emléktől. Kamijo poharaikat az erkély korlátjára tette, és magához ölelte a vékonyka testet.

- Én az apámat veszítettem el – suttogta együtt érző hangon a trónörökös.

- Uram, nem beszélhetnénk valami kellemesebbről?

- De, igazad van. Ne rontsuk el ezt a csodás estét – simított végi a bársonyos bőrön a herceg.

Miután megitták a bort, visszamentek a bálterembe, hogy folytassák a mulatozást. A lány ígéretéhez híven, csak a herceggel táncolt egész éjszaka. Órákkal később, az erkélyről nézték, ahogy eljön a hajnal.

- Köszönöm ezt a csodás estét hölgyem – mosolygott Kamijo.

- Én köszönöm, uram.

- Mikor utazol haza?

- Még a mai napon. Hosszú az út.

- Ilyen hamar? – esett kétségbe Kamijo.

- Igen, pedig még maradnék – ahogy ezt kimondta, szája elé kapta a kezét.

Kamijo megeresztett egy kedves mosolyt.

- Uram, lehetne egy kérésem?

- Amit csak szeretnél.

- Láthatnám az arcod?

- Egy feltétellel.

- Mi volna az?

- Mutasd meg te is az arcod.

Kamijo óvatosan kioldott a lány maszkjának szalagját, hogy pár pillanattal később, elakadó lélegzettel pillanthassa meg az angyali arcot. Annyira magával ragadta partnere szépsége, hogy észre sem vette, mikor került le róla is az álarc. Az ifjú hölgy csodálva tekintett végig a férfi arcán.

- Gyönyörű vagy – sóhajtott fel Kamijo.

A lány pirulva simított végig a herceg arcán. Kamijo a puha szőke tincsek közé fúrta ujjait. Vágyakozó sóhaj hagyta el ajkait. Nem bírt ellenállni a kísértésnek, és egy lágy csókot lehelt a puha ajkakra. Érezte, hogy egy visszafordíthatatlan lavinát indít el ezzel. Szerette a lányt, mindennél jobban. Korábban érzett már szerelmet, de ez szívből jött. Sose szeretett még senkit ennyire, mint ezt az ismeretlen angyalt. Mikor nem utasította vissza, Kamijo felbátorodva mélyítette csókjukat, lágy táncba hívva a lány nyelvét. Szorosan magához ölelte a törékeny testű teremtést. Többet akart, kellett neki.

- Uram, kérlek – tolta el magától a férfit.

- Sajnálom, nem akartam tolakodó lenni – próbálta csitítani magát a herceg.

- Semmi baj.

- Úrnőm! – törte meg kettejük meghitt légkörét, egy mély férfihang.

Egy vörös hajú, férfi közeledett nagy léptekkel feléjük. Kamijo villámgyorsan arca elé emelte maszkját.

- Daisuke? Mit keresel itt? – csodálkozott a szépség.

- Téged úrnőm. Atyád utasított, hogy keresselek meg, mert hamarosan indulni kíván.

- Oh… jó, máris megyek – hajtotta lesz szomorkásan a fejét.

Daisuke tisztelgett úrnője előtt, majd távozott.

- Máris menned kell? Kérlek, maradj – esett kétségbe a herceg.

- Nem tehetem jó uram. Kérlek, bocsáss meg.

Kamijo érezte, hogy nem győzheti meg szerelmét. Egy hirtelen ötlettől vezérelve, elcserélte álarcaikat.

- Engedelmeddel, ezt megtarthatom emlékül?

- Csak ha én is megtarthatom a tied.

Kamijo még búcsúzóul egy lágy csókot lehelt a lány ajkaira, és tekintetével követte, míg el nem tűnt a kastély falai között.

Semmi sem tart örökké 2. fejezet

2. fejezet

Toshiya pov

Egy újabb fárasztó nap vége a mókuskerékben. Igaz, hogy nyugisabb az élet most, mint 7 éve, de még mindig fura ez. Hát igen, a rutin és a megszokás hatalma. Befordulok az egyik utcán, de be is ragadok a dugóba.

- Franc, így is késésben vagyok – morgok.

Azonnal előkeresem a telefonomon. Shin nem szereti, ha kések. Pillanatok alatt csöng a telefon.

- Igen? – szól a készülékbe Shinya.

- Toshi vagyok. Előre szólok, hogy késni fogok, mert beállt a forgalom – hadarom.

- Oké, akkor megvárunk a vacsorával, de igyekezz, vagy éhen maradsz.

- Én is szeretlek – nevetek és bontom a vonalat.

Legalább nem haragszik, ami haladás. Felhangosítom a rádiót és dúdolni kezdek. A megszokás hatalma, hogy a kormányon dobolni kezdek. Már jó ideje itt csücsülök, mikor ismerős dallamok csendülnek fel.

- Ez… - nyögöm.

Megdermedek, mikor magamhoz térek Kyo kezd énekelni. Az Ain’t afraid to die az. Remegő kézzel zárom el a rádiót. Nem, nem akarom hallani. Mióta feloszlottunk nem zenélek, mert csak a banda jutna eszembe. Minden zene hozzájuk köt. Csak így tudtam túllépni. Ami a zenélést illeti, hazudok, mert néha Shinivel zenélünk a garázsában, de az más.

Végre megérkezem. Magamhoz veszem az üveg szakét és a sütit. Yuri nem ihat, így övé az édesség, miénk a pia. Alig kopogok és nyílik az ajtó.

- Toshi bácsi! – kiált boldogan Yusuke.

- Szia – borzolom össze a haját.

Szinte le se veszem a cipőm, mikor berángat a konyhába. Ha ez nem lenne elég, a két csivavát is kerülgethetem.

- Hékás, várjál! – szólok rá.

- Hiányoztál neki – fogad mosolyogva Yuri.

Kedves, alacsony nő és nagyon vékony. Ha nem tudnám, el se hinném, hogy két gyereket szült már.

- Azt hittem ide se érsz – fogad Shinya.

- Nem szabadulsz tőlem – vigyorgok.

- Inkább együnk – terel minket az asztalhoz – Yusuke, Nika kézmosás! – kiált a gyerekeknek.

Addig átadom az ajándékaimat, amit meg is köszönnek. Percek kérdése és a két gyerek visongva örül nekem és ülnek asztalhoz.

- Képzeld Toshi bácsi! Végre sikerült a Mushit eljátszanom hibátlanul! – ujjong Yusuke.

- Nagyon ügyes vagy. Ha így haladsz, jobb leszel, mint apád – bíztatom.

Shinya fintort vág. Már kifejtette, hogy a fia dobolhat, de nem lehet zenész. Jobb életet akar neki.

- Mesélj, hogy vagy? – mosolyog rám kedvesen Yuri.

- Pár napja hallottam Kaoru felől – mondom.

- Mit? Mi van vele? – kapja fel a fejét Shin-chan.

- Pontosabban, arról a bandáról, amit visz. 20 éves kölykök, egy kritikán aluli csapat, de hatalmas az egójuk.

- Mert?

- Szart se tudnak, és panaszkodnak, hogy Kao egy rabszolgahajcsár. Fel vannak háborodva, hogy sokat kell próbálni. Az énekes azt mondta, hogy már most a Dir ne Grey szintjén vannak, és 1-2 év múlva még az X Japan is elbújhat mögöttük.

Shin kezéből kiesik a pálcika, nagy szemei még nagyobb nőnek. Megdöbbenésében még a száját is elfelejti becsukni.

- Mi? – nyögi.        

- Jól hallottad.

- Az nem lehet. Náluk jobb senki sem lehet. Nincs ember a Földön, aki jobb lenne, mint Yoshiki. Ő a világ legjobb dobosa, az X Japan legendás dobosa – kezdi az himnuszt.

- Tudom Shini, tudom. De ezt mondták.

Yuri magához öleli férjét, és ad neki egy csókot. Mosolyogva figyelem őket.

- Toshi bácsi, lesz a suliban egy álarcos buli, terveznél nekem valamit? – rángatja meg a pólómat Yusuke.

- Persze, mit szeretnél? – mosolygok rá.

- Vámpír akarok lenni – büszkén kihúzza magát.

- Én hercegnő leszek – csatlakozik Nika.

- Jól van, megcsinálom a ruháitokat – erre egyszerre vetik rám magukat.

Összeborzolom a hajukat.

- Gyerekek! Nem gondoljátok, hogy Toshiya nem ér rá? Biztos sokat dolgozik – dorgálja a gyerekeket az anyjuk.

- Kérlek Toshi bácsi – boci szemekkel kérlelnek.

- Ne, ne csináljátok ezt – próbálok mindenfelé nézni csak rájuk nem – Jól van, ha jók lesztek, megkapjátok – adom meg magam.

Ismét két oldalról szorongatnak meg. Tudják, hogy nem tudok ellenállni nekik.

Vacsora végeztével, a gyerekek mennek fürdeni, és aludni. Yuri kezdené a mosogatást, de nem hagyom.

- Nem, te ülj le, majd én – veszem el a piszkos edényeket.

- Ugyan – ellenkezik.

- Nem, tessék pihenni. Ha már ennyit lógok a nyakatokon, legalább segítek.

Rám villantja édes mosolyát. Míg végzek a takarítással, dobosom előveszi a sake-t.

- Fáradt vagy kicsim? Nem kéne lefeküdnöd? – aggódik Shinya.

- Máris megyek. Ne haragudj Toshi – simít végig a hátamon.

- Semmi baj. Te vagy itthon, én csak vendég vagyok.

- A szobádban van minden.

- Oké.

Na igen, a szobám. Igazából, az a vendégszoba. Annyit vagyok itt, hogy ki lett utalva nekem. A holmim egy része itt van, a féltve őrzött gitárjaim is. Legalábbis ott voltak, míg a garázsba nem költöztek Shini dobjai mellé.

Yuri elmegy aludni, a gyerekekkel együtt, mi férfiak kiköltözünk a nappaliba.

- Tudod Shini, ahogy telik az idő, egyre inkább, azaz érzésem támad, hogy az egész csak egy álom volt – nézegetem áttetsző italom.

- Egy szép álom, ami rémálomban végződött.

- Nem hittem volna, hogy túl tudunk lépni ezen.

- Nem akarsz másról beszélni? – morog.

- Ahogy akarod. Mit mondtak az orvosok? Yurival minden rendben?

- Igen, eddig nincs semmi rendellenesség. Úgy néz ki, hogy kislány lesz a baba, de még nem biztos.

- Remek! Hogy fogják hívni? Eldöntöttétek?

- Ha lány lesz, akkor Hikari, ha fiú, akkor Kisuke.

Elvigyorodok.

- Ez rád vall, mindenre gondolsz – veregetem vállon.

- Majd ha neked is lesz gyereked, rájössz, hogy előre kell tervezni – bölcselkedik.

- Nem hinném, hogy lesz.

- Nem tudhatod.

- Hidd el, ezt tudom.

Csak megcsóválja a fejét.

- Akkor tartok neked biológia órát. Ahhoz, hogy gyerek legyen, egy nő és egy férfi kell. De mivel én a férfiakhoz vonzódom, ebből kifolyólag nem lehet gyerekem, mert a férfi képtelen arra, hogy teherbe essen. Ebből következik, hogy míg férfival vagyok, nem lesz gyerekem. És mivel nőkkel nincs ilyen jellegű kapcsolatom, esély sincs arra, hogy teherbe ejtsek valakit.

- Tanárnak is elmehettél volna – nevet.

Lemondóan sóhajtok.

- Ezt nálam jobban kéne tudnod, hiszen te hoztál össze két gyereket.

- Hármat.

- Bocsánat, én kérek elnézést.

- Csak most, csak neked megbocsátok.

Jót nevetünk. Iszunk pár pohárkával, aztán nyugovóra térünk. Mindig, mikor itt alszom, olyan, mintha lenne igazi otthonom, és családom. Szeretek itt lenni. Ezzel a tudattal nyom el az álom.

Örökké együtt (nem yaoi)

Figyelmeztetés:

Nem J-Rock, még csak nem is fanfic, hanem egy pályázatra írt történet. Elég rég írtam, ezt is teszem fel.

 
Lassan, kábultan lépkedtem a vérrel áztatott földön. Már talán mondhatom azt, hogy megszoktam a vér, az égett húst és a hullaszagot. Mióta az eszemet tudom, háború dúl mindenfelé. Ugyanaz a látvány fogad ebben a faluban is, pedig pár nappal korábban békés volt ez a hely. Kedves, jó kedélyű emberek, de most mindenki meghalt. A házak, a pajták és a boltok már a lángok martalékává váltak. Elszorul a torkom, mikor végig nézek az ismeretlen ismerős arcokon, de most nem foglalkozhatok velük, meg kell találnom Őt. Őt, aki mindennél fontosabb számomra, akiért bármit megtennék. Végig megyek a falusiak és katonák holttestei mellett. Pár perc keresgélés után rátalálok.
- Maverick! – suttogom síri hangon.
Odasietek hozzá. Letérdelek, fejét az ölembe hajtom. Kisimítok pár rakoncátlan tincset az arcából. Maverick arca a szokottnál is sápadtabb, haja csimbókos a bele száradt vértől. Végig nézek a páncélján, ami korábban fenséges volt, most már mocskos és használhatatlan. Maverick keze görcsösen markolja a testéből kiálló kardot. Szemhéja megremeg, lassan kinyitja a szemét. Varázslatos zöldes írisze elvesztette fényét, tompán fénylik.
- Veil... – suttogja.
- Itt vagyok. Most már nem lesz semmi baj – elcsuklik a hangom, de megeresztek egy mosolyt.
- Veil, ugye nem sérültél meg? – köhög párat, és egy kis vérpatak buggyan ki az ajkai között.
- Én jól vagyok – próbálom visszatartani a könnyeimet.
- Akkor jó. Kérlek légy boldog. Menj tovább, de ezúttal nem mehetek veled – újabb köhögés szakítja félbe.
- Tudod, hogy én nem megyek nélküled sehova. Kérlek, ne menj oda, ahova én nem mehetek – már nem tudom visszatartani könnyeim áradatát.
Halványan elmosolyodik, nehézkesen felemeli a kezét, és végig simít az arcomon. Hozzábújok és belecsókolok a tenyerébe.
- Veil… - suttogja a nevem.
- Itt vagyok, nem hagylak el - suttogom.
Lassan megemelem a vállainál és magamhoz húzva, a mellkasomnak döntöm.
- Nézd! Most jön fel a Nap. Mától minden más lesz. Ha felkel a Nap, mi soha többé nem fogunk elválni egymástól. Mindig együtt leszünk – suttogom a fülébe.
- Akkor már várom, hogy feljöjjön a Nap – mosolyog testvérem.
Bal kezemmel magamhoz ölelem bátyám vékony, de izmos testét, míg jobbommal a hóna alatt előre nyúlok a kardhoz. Megfogom a markolatot, egy mély levegőt veszek és még egyszer, utoljára megszólalok:
- Ne aggódj, most már bárhova mész, oda megyek én is. Szeretlek.
- Ha velem vagy, nem félek semmitől. Én is szeretlek, húgom.
Szorosan öleljük egymást, majd egy hirtelen és gyors mozdulattal megrántom a kardot. Az éles penge áthatol Maverick testén, és az enyémben állapodik meg. Egy pillanatig fáj, majd egyre kevésbé érzékelem a külvilágot. Azt mondják, ha valaki meghal, akkor lepereg előtte az élete. Igaz, én is látom rövid életem történetét.


Nem értem mi folyik körülöttem. Azt tudom, hogy nem rég lettem 5 éves. Akkor szép tavaszi nap volt. Apa, - aki a falu kovácsa volt – nem dolgozott, hanem segített anyának a ház körül. A bátyámmal, Maverick-kel fogócskáztunk. Délután megtudtam mi volt a nagy titkolózás oka, aznap volt a születésnapom. Anya és apa egész nap ezzel voltak elfoglalva. Nagyon boldog voltam. Pár nappal később valami szörnyű dolog történt. Egyik este anyám rontott be a szobámba, karon ragadott és levitt a pincébe a bátyámmal együtt.
- Maradjatok itt! – parancsolt ránk anyám.
- Maverick, mit történik? – kérdeztem testvérem.
- Nem tudom hugi – mondta.
Nem tudom, mi történik, csak azt, hogy valami nagyon nem jó. Az emberek kiabáltak, sikoltoztak. Lovak dübörögtek, lábak dobogtak, fém csendült. Éreztem a füstöt és hallottam a tűz ropogását. Ijedten kerestem menedéket testvérem karjai közt. Ő szorosan magához ölelt, és suttogott nyugtató szavakat a fülembe. Félelmemben remegtem és sírtam. Érzetem, hogy bátyám is félt, de próbál bátor lenni. Összerándultunk, mikor hallottuk, hogy a házunk ajtaját betörik. Bátyám felugrott és magával húzva engem, a lépcső alá bújtunk. Maverick a falhoz lapult, engem szorosan ölelve. Majdnem felsikoltottam, mikor a pince ajtót valaki feltépte. Bátyám befogta a számat, visszafojtottuk a lélegzetünk, mikor egy talpig páncélos katona jött be. Megfagyott bennünk a vér, mikor a katona leért és körbenézett. Megmozdulni se mertünk. Éreztem, hogy a félelem fagyos karja felkúszik a gerincemen, és markába szorítja a szívemet. A férfi nem látott meg minket, így azt hitte, hogy nincs itt senki, felment a házba a társaihoz, így fellélegezhettünk. Nem tudtam tovább tartani, megindult könnyeim áradata. Maverick előre-hátra hintáztat, suttog a fülembe, hogy megnyugodjak. Nem járt sikerrel. Mikor felnéztem, könnyfüggönyön át is láttam, hogy testvérem sír. Nyakam hajlatába fúrta a fejét és csak ölelt. Viszonoztam az ölelést. Így, összebújva vártuk, hogy véget érjen ez a pokol. Egy örökké valóság múlva elült minden zaj.
- Vége – törte meg a csendet rekedt, sírós hangon bátyám.
Óvatosan felállt, engem magával húzva és elindult a lépcső felé, ami felvisz minket a felszínre. Felnyitotta a csapóajtót és megcsapott minket a halál bűze. Ezt sose fogom elfelejteni. Égett hús, füst, vér és halál szag terjengett. Öklendezni kezdtem.
- Légy erős húgom – tette vállamra a kezét bátyám.
Maverick karjába kapaszkodva követtem őt. Nem mertem körbenézni, féltem attól, amit látnék.
- Ne néz szét! – szólt rám síri hangon testvérem.
Bólintottam. Összeszorítottam a szemeimet, és követtem őt. Nem tudtam, merre megyünk, csak a tűz ropogását és a varjak károgását hallottam. Nem tudom meddig mentünk, de éreztem, hogy a talaj emelkedik. A meredek emelkedő tetején Maverick megállt.
- Veil, figyelj rám! – emelte fel a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni – El kell mennünk innen. Nem maradhatunk itt. Érted?
- De mi lesz anyával és apával? – szipogtam.
- Ők már nincsenek, meghaltak – eredtek meg a könnyei. – Erősnek kell lennünk. Magunkra maradtunk, de ne félj, én vigyázok rád, megvédelek bármitől.
Válasz helyett szorosan megöleltem. Így álltunk, majd elindultunk valamerre, a nagyvilágba. Tudtam, most más lesz minden. Maverick jól mondta, magunkra maradtunk, egy olyan világban, amit elnyel és felemészt a káosz.
Több napos vándorlás után eljutottunk egy városba. Túl fiatalok voltunk, hogy dolgozzunk, így az utcán csavarogva próbáltunk boldogulni. Mindenhonnan elzavartak minket, hamar a nyomornegyed legmélyére kerültünk. Egy fal tövében ültünk, mikor öreg koldus lépett hozzánk.
- Tessék, kölkök. Nektek nagyobb szükségetek van rá – nyomott pár rézpénzt a kezünkbe.
- Köszönjük uram! – kiáltott utána bátyám.
Hitetlenkedve néztem fel. Nem akartam elhinni, egy koldus ad nekünk pénzt. Lehet valakinek ennél rosszabb sorsa? Nem hittem, hogy ilyen mélységei lehetnek a nyomornak. De mi most ebben élünk, mert háború söpör végig az egész országon. A régi mesékben hallottam, hogy mi a háború, de ott mindig voltak hősök, akik nem adták fel a reményt és túlélték. A régi nagy regékben a hősök sok viszontagságon mentek át, de nem adták fel, mert volt reményük, amibe kapaszkodhattak. Sose torpantak meg, hanem tovább mentek. Megjárták a sötétséget és a hajnal tisztábban ragyogott rájuk, mint még soha. Ezekből a történetekből nem sokat értettem korábban, de most már azt hiszem értem.
- Gyere Veil, menjünk - szól testvérem.
Felállok, leporolom mocskos ruhámat és követem. Ahogy baktatunk az utcákon, sok hozzánk hasonló sorsú ember lézeng. Mióta itt vagyunk, találtunk búvóhelyet, ahol nem kell félnünk, hogy álmunkban megölnek minket. Ez a hely egy csatorna. Undorító hely, de nem válogathatunk. Tisztes szállásra nincs pénzünk. Annyiban jó a csatorna, hogy nincs annyira hideg, mint a felszínen, és van fedél a fejünk felett. Csak a patkányokkal kell megosztanunk ezt a helyet. A csatorna egy eldugott és viszonylag száraz helyén „rendeztük be otthonunkat”. Hoztunk ide pár ládát és rongyokat.
- Fáradt vagy hugi? – törte meg a csendet testvérem.
- Igen - dörzsöltem meg a szemem.
Egy rongyra feküdtem, majd Maverick mögém heveredett. Védelmezően átölelt és így ért minket utol az álom. Álmomban újra láttam rég elvesztett családomat és életemet. Szívbe markoló volt, mert tudtam, hogy ez csak álom, az agyunk által elénk vetített illúzió. Hajnalban testvérem ébreszt. Álmosan követem a felszínre. Egy újabb nap a pokolban. Iszonyúan éhes vagyok, már napok óta nem ettünk. A háború miatt alig van étel, és az is drága.
Egyik nap megkéseltek az egyik sikátorban egy férfit. Minden napi volt. Bátyám és én tisztes távolból meredtünk a haldokló nyomorultra. Nem bírtam nézni a szenvedéseit, így fivérem koszos ingébe temettem az arcomat. Pár perccel később eltolt magától. Értetlenül néztem rá. Csak akkor értettem meg mire készül, mikor a halotthoz sétált.
- Ugye nem azt akarod tenni, amire gondolok? – suttogtam.
- Ő már úgyse veszi hasznát a pénznek, mi igen – mondta szárazon.
Beláttam, hogy igaza van. Ez a férfi már meghalt, nincs szüksége pénzre. Ellenben, mi élünk és pénz nélkül mi is követjük őt. Én is a mozdulatlan testhez léptem. Maverick példáját követve, végig tapogattam a holttestet. A zsebeiben nem volt semmit, az erszénye is kevés pénzt rejtett. Nem volt nála semmi érték, aminek a hasznát vettük volna, így otthagytuk. Nyomorultul éreztem magam.
- Nyugodj békében – suttogva fordultam vissza a testhez.
Nem tudom ki volt, azt se honnan jött, de sajnáltam, mert meghalt. Valaki biztos várta őt haza. De ő már soha nem tér vissza. Elborzasztott a tudat, hogy kifosztottunk egy halottat.
- Én se örülök, hogy ezt kellett tennünk, de nincs más választásunk Veil. Szeretném, ha ezt megértenéd – törte meg a nyomasztó csendet testvérem.
- Tudom, de akkor is elborzaszt – motyogtam.
Nem esett több szó köztünk. Vacsora gyanánt bátyám fogott két patkányt és megsütöttük őket. Maradt még egy kis száraz kenyerünk hozzá. Nem volt valami laktató vagy finom, de étel volt és meleg. Teljesen elvesztettem az idő érzékem. Egyik este Maverick későn jött „haza”.
- Hol voltál? Nagyon féltem – ugrottam a nyakába.
- Ne aggódj. Hoztam neked valamit.
Azzal elkezdett matatni a ruhái alatt. Fogalmam sem volt mit hozott. Egy kis csomagot szedett elő és nyújtotta át nekem.
- Mi ez? – kérdeztem kíváncsian.
- Majd meglátod – mondta mosolyogva.
Úgy tettem. A rongyok fogságából egy csirkecomb került elő. Pontosabban kettő, az alsó és a felső comb. Hitetlenkedve meredtem bátyámra. Az ő szeme ragyogott.
- Ezt... – nyögtem.
- Boldog születésnapot Veil.
Pár percig meredtem magam elé. Nem tudtam elhinni, hogy ezt kapom.
- Köszönöm – mondtam, és éreztem, hogy megerednek a könnyeim.
Már majdnem elfelejtettem, mennyire szeretem a sült csirkét. Ennyire nyomorgunk, éhezünk Maverick mégis szerzett nekem. Nem tudom, mi lenne velem nélküle. Talán már rég meghaltam volna, nem tudom. Csak azt, hogy mindennél jobban szeretem őt, és kimondhatatlanul hálás vagyok. Nem csak az ajándékért, hanem azért is, mert ő a testvérem. Elfeleztem a csirkecombot és az egyik felet átnyújtottam Mavericknek. Ő értetlenül nézett rám.
- Neked hoztam, a tiéd – mondta.
- De én neked adom a felét – mosolyogtam.
Nehezen, de elfogadta. Jóízűen megvacsoráztunk, és álomra hajtottuk a fejünket. Szorosan bátyámhoz bújtam és mosolyogva aludtam el. Tudtam, bármennyire is reménytelen a helyzet, rá mindig számíthatok és mindig mellettem lesz, hogy vigyázzon rám. Ő és én mindig együtt leszünk.
Ahogy telt az idő, minden nap összemosódott előttem. Már nem tudom, mióta élünk – már ha ezt életnek lehet nevezni – az utcán. Már nem is emlékszem mikor csatlakoztunk egy Fredrick nevű fiúhoz és csapatához. Nem igazán jegyeztem meg a csapat tagjainak a nevét, nem volt értelme, egyik-napról a másikra jöttek-mentek az emberek. Szinte már hétköznapi volt, hogy ma jött valaki és vagy ő, vagy más és holnap már nincs köztünk. Már kezdtem érzéketlenné válni. Így, csapatban is nyomorogtunk, de mégis könnyebb volt, mint mikor csak testvéremmel ketten próbáltunk boldogulni. Az utca törvényeit hamar megtanultuk és alkalmazkodtunk.
Nem is tudom mennyi idő után, olyan dolog történt, amire még gondolni se mertem volna. Maverick és én a városka főterén ültünk a mocsokban és néztünk egy díszes felvonulást.
- Egy nap én is katona leszek - törte meg bátyám a csendet.
- Miért? - kérdeztem lustán.
- Mert akkor elhozom a békét az országnak. Meg foglak tudni védeni, tudok majd gondoskodni rólad. Véget vetek a vérontásnak és végre boldogok lehetünk. Te meg én. Minden jóval elhalmozlak majd, meglátod - lelkesedett fivérem.
Erre csak elmosolyodtam. Szép álmai vannak. De tudom, hogy egyedül ezt nem tudja véghez vinni. De sose lesz egyedül, én mindig segítem majd. Ha ő katona lesz, akkor én majd gyógyító, hogy ne csak rajta, hanem minden emberen tudjak segíteni. Melegség áradt szét testemben erre a gondolatra. Ez adott egy kis fényt, hogy kijussunk a sötét kétségbeesésből.
Ekkor egy páncélos katona lépett hozzánk. Felemeltem tekintetemet, összerezzentem, az idősödő katona vizsgálóan nézett minket. Maverick védelmezően magához húzott.
- Mi a nevetek gyerekek? – kérdezte kedvesen.
- Maverick Iceaeon vagyok, ő a húgom Veil – mondta bizalmatlanul testvérem.
- Mit kerestek itt gyerekek?
- Mi köze hozzá? Mit akar tőlünk?
- Nagyon hasonlítotok az unokáimra, akik nemrég haltak meg. Volna kedvetek eljönni velem a kastélyomba? Gondotokat fogom viselni. Nálam jó dolgotok lesz.
Bátyámmal egymásra néztünk, majd kis habozás után bólintottunk. A férfi felénk nyújtotta hatalmas kezét, és ezzel kiemelt minket a nyomorból és reménytelenségből. Megmentőnk neve Eden Queenchanter. Felültetett minket hatalmas csataménjére, ő mögénk ült és folytatta útját. A birtoka nem messze a várostól terült el. A kastély egy domb tetején magasodott, büszkén állt és őrködött a környék nyugalma fölött. Álmélkodva forgattuk a fejünket. A kastély udvarán szolgák gyülekeztek. Leszedtek minket a lóról, majd Eden elvezetett minket. A kastély útvesztőhöz hasonló folyosóin mentünk, majd megálltunk egy hatalmas ajtó előtt.
- Ez lesz a szobátok. – nyitott ki egy hatalmas, szépen megmunkált ajtót „apánk”.
Beléptünk a szobába és eltátottuk a szánkat. A hatalmas lakosztálynak is beillő helység olyan volt, mint a mesékben. Két kisebb ágy, hatalmas szekrények tele szebbnél szebb ruhákkal, a falakon festmények. Az ajtóval szemközti falon hatalmas üvegajtó volt, onnan nyílt az erkély. Ámuldozva és félve lépkedtem és néztem szét. Nem hittem a szememnek. Az egyik ágyhoz léptem, a takaró és a párna anyaga szörnyen drágának látszott. Nem mertem megérinteni, így hátra néztem bíztatásért vagy engedélyért. Eden mosolyogva bólintott, így megérintettem az anyagot. Hihetetlenül lágy volt, még sose láttam ilyen anyagot. Maverick is körbe nézett. A csendet Eden törte meg.
- Itt van egy fürdőhelység. Ha akartok, készíttetek nektek fürdőt – mondta lágyan.
- Köszönjük Uram – mondta fivérem.
Újdonsült apánk bólintott és intézkedett. Pár perc múlva egy dézsa meleg vízben ültünk és egy idős néni mosdatott minket. Marie volt a neve. Nagyon kedves volt, azt mondta Eden úr unokáinak volt a dajkája. Nagyon megkedveltük Mariet. Fürdés után kaptunk szép ruhákat és mehettünk enni.
Az elkövetkező időben hosszas tanulás vette kezdetét. Eden úr kitanított minket az úri életre. Engem az etikett titkaiba avatott be, míg testvérem a harcászattal és a lovagi élettel ismerkedett meg. Eden úr rengeteg időt és türelmet szentelt nekünk, de nem volt hiába. Olyanok voltunk, mintha nemesnek születtünk volna, ám soha nem felejtettük el, hogy honnan jöttünk. Egyik este Eden urat felkerestem a dolgozó szobájában. Egyre gyakrabban és hosszú időre zárkózott be. Halkan kopogtam.
- Szabad! – hallatszott bentről.
Kinyitottam az ajtót és beléptem.
- Veil? Mit szeretnél? – nézett rám meglepetten nevelőapám.
- Egy kérdéssel szeretnélek zavarni uram – mondtam alázatosan.
Intett, hogy folytassam.
- Arra szeretnélek kérni, hogy add meg nekem azt a kegyet, hogy gyógyító lehessek.
- Miért szeretnél gyógyító lenni?
- Sötét időket élünk. A bátyám katona, és én nem tehetek érte semmit. Szeretnék ezzel segíteni neki. Az a vágyam, hogy segíthessem az embereket.
- Túl jó vagy. Ilyen gonosz időben ritka, hogy valaki ilyen tiszta. Rendben. Holnap hívok neked tanítót.
- Nagyon hálás vagyok uram.
Mélyen meghajoltam és távoztam. Boldog voltam, örültem, hogy tudok majd segíteni az embereken.
Másnap, ahogy Eden úr megígérte, az ispotály vezetője, Orodis eljött hozzám. Meglepte a kérésem, de szívesen megosztotta velem hatalmas tudását. Napközben Orodis tanított, este, pedig Maverick társaságát élveztem. Fivérem nagyszerű katona lett. A szobám teraszán álltunk, és csodáltuk az éjszakát, a csillagos eget és a ragyogó Holdalt. Ebben a sápadt fényben olyan volt bátyám, mintha egy földre szállt angyal lenne. Tökéletes, szoborszerű arca, sápadt bőre mintha ragyogott volna.
- Miért lettél gyógyító? – törte meg a csendet testvérem.
- Azért, mert segíteni akarok az embereknek. Ha ne adja ég, megsérülsz, a segítségedre lehessek – mondtam elszántan.
Erre nevetett. Lágy hangja szinte csilingelt.
- Ne félts húgom. Nem lesz semmi bajom. Mert ha nem én, akkor ki védene meg? – kérdezte tréfásan.
Nem tudtam, mit mondjak. Elmosolyodtam.
- Nem lehet tudni, mit hoz a jövő. Tudod, hogy harcok dúlnak szerte az országban – mondtam sötéten.
- Ebben igazad van, de még messze vannak innen. Nem kellene ilyesfajta dolgokkal foglalkoznod. Férjhez kellene menned.
- Nem akarok férjhez menni. A férfiak, akik eddig udvaroltak nekem, egyik sem volt szerinted elég jó hozzám – vágtam rá morcosan.
Bátyám mindig fel tudott vidítani. Lehet, hogy tényleg kéne találnom egy férjet, de egyik férfi sem volt számomra ideális, akivel eddig találkoztam. Számomra a fivérem volt a tökéletes ember, és azt kerestem, aki olyan, mint ő. Nem csoda, hogy nem találtam senkit, aki tetszene, mert Maverickből egy van, és ő a testvérem. Ő volt a mindenem. Gyűlöltem a gondolatot, hogy egyszer elveszíthetem. Ebbe beleborzongtam.
- Fázol? – kérdezte bátyám.
- Nem, csak olyan szörnyű a háború. Félek, hogy egyszer elmész, és nem látlak többé.
- Ettől nem kell félned, mert nem fog megtörténni. Esküszöm, mindig visszajövök hozzád.
Egy csókot nyomott a homlokomra, én meg a mellkasához bújtam. Elhittem, amit mondott. Tudtam, hogy igaz. De nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy háború van, veszély fenyeget. A félelem és a kétségek fagyos indaként tekergőzött a bensőmben és fogta bilincsbe a szívemet. Közeleg a tél, a halál. Milyen ironikus. Télen a világ mintha meghalna, és a háború is egyre közeledett.
Azt kívánom bár ne így történt volna. A háború elérte Eden úr birtokát. Az ostrom sokáig elhúzódott. Én az asszonyoknak segítettem az ispotályban és gondoskodtam a falusiakról. Magamban fohászkodtam minden istenhez, hogy Eden úr és Maverick maradjon életben. Próbáltam bíztatni az embereket, hogy nem lesz baj, de a szavaimat magam sem hittem el. Hatalmas csattanás és dübörgés rázta meg a földet. Mindenki sikoltott és kezdett pánikba esni. Egy csapat katona rohant hozzánk.
- Betörték a kaput! Mindenkit kimenekítünk! Utánam! – kiáltotta és elindult.
Mi követtük. A hegyekbe menekültünk, ami a kastély mögött terült szét. Hallottam a fém csendülését, emberek halálhörgését, lovak nyerítését. Újra eszembe jutott mikor még gyermekkoromban a falunkat megtámadták. Ugyanazt éltem át most, mint akkor, régen. De egy különbséggel. Most nem volt itt Maverick, hogy megvédjen. Ő most valahol harcol, veszélyben forog az élete. Féltem, halálosan rettegtem, hogy elveszik tőlem. Egy örökké valóságnak tűnt, míg elértük a biztonságot jelentő sziklákat. Magasan jártunk, mikor visszanéztem. A kastély lángokban állt. Fekete füst szállt fel az égre, jelezve a környék urainak, hogy ők következnek. Nem láttam senkit felénk közeledni.
- Maverick – leheltem elhaló hangon.
Egy katona megragadta a karomat és tovább vonszolt.
- Tovább kell mennie Veil úrnő.
- A bátyám! Maverick hol van? – kérdeztem kétségbeesetten a katonát.
- Nem tudom. Maverick úr, Eden úr oldalán harcolt az első sorban, mikor magukhoz vezényeltek a csapatommal.
Ijedten kaptam hátra a fejem. Könnyeim végig szántották az arcomat. Egész testemben remegtem, de hagytam, hogy tovább vezessenek. Egy barlangban álltunk meg. A sarokba kuporodtam és imádkoztam minden istenhez, hogy épségben jöjjön vissza a testvérem. Azt nem bírnám ki, ha elveszíteném. Késő estére járt az idő, mikor lódobogást hallottunk. A katonák harcra készen álltak, minket a barlang mélyére vittek. A barlang bejáratán beszűrődő gyér fényben láttam egy közeledő alakot. Nem láttam az arcát, de vékony testét, hosszú selyemként hullámzó haját mindig felismerem.
- Maverick – suttogtam.
A fáklya fényénél megláttam őt. Elgyötört és fáradt volt. Páncéljára vér száradt. Odaszaladtam hozzá, és megöleltem. Sután viszonozta. Leroskadt a földre, kezébe nyomtam egy pohár vizet. Hamar megitta és rám nézett.
- Eden úr elesett – mondta rekedt hangon.
Szíven ütött nevelő atyánk halálának híre, de hálát adtam az égnek, hogy a bátyámat nem vették el tőlem.
- Mi lesz most? – kérdeztem.
- Nem tudom. Majd reggel meglátjuk. Most kérlek, had aludjak, szörnyen fáradt vagyok.
Bólintottam. Letette a poharát és elnyúlt a földön. Fejét az ölembe hajtotta, betakartam és már aludt is. Jobban szemügyre vettem. Márvány bőre most koszos volt a vértől és a koromtól. Haja alvadt vértől volt csimbókos. Egész testéből árat a füst és vérszag. Ettől a szagtól mindig felfordul a gyomrom. Mindig arra emlékeztet, mikor mindent elveszítettünk. A régi életünket, a családunkat.
A hajnal első sugaraira figyeltem fel. Bátyám is ébredezni kezdett. Szemei ugyanúgy ragyogtak, mint korábban. Talpra állt és kiment a barlang elé, ahol a túlélő katonák táboroztak. Elszorult a szívem, mikor láttam, milyen kevesen élték túl az ostromot.
- Veil! Segíts a sebesülteknek – utasított testvérem.
Némán bólintottam, és teljesítettem az utasítását. Felkavarodott a gyomrom, mikor láttam a sérülteket. A látvány sokkal rosszabb volt, mint amire számítottam. A katonák, akiket ismertem vagy nem voltak itt, vagy sebesülten várták a segítséget. Könnyek szöktek a szemembe, mikor sorra haltak meg az emberek. Egész nap fáradhatatlanul próbáltam segíteni. A kemény és harcedzett férfiak, akiket gyerekként legyőzhetetlennek hittem, most itt feküdtek betegen és megtörten. A barlangot, ahol a betegek voltak belengte a halál. Ahogy elhaladtam egy ágy mellett, egy kéz megragadta a ruhámat. Odakaptam a tekintetem és meghűlt ereimben a vér. Egy idős katona volt az. Fél arcát kötés takarta, nyílván, mert elvesztette bal szemét. Az arca meggyötört volt. A testén számos átvérzett kötés. Azonnal felismertem. Bátyám egyik felettese volt, korábban tanítója.
- Rideon – suttogtam.
- Veil úrnő – nyögte.
Letérdeltem hozzá és végigsimítottam az arcán.
- Itt vagyok, Rideon uram.
- Úrnő, kérlek, mondd, hogy Maverick jól van? Életben van még vagy elesett Urunkkal együtt?
- Nem. A bátyám él és gondoskodik rólunk.
- Helyes. Az ön bátyja kiváló katona. Az átkozottak betörték a kaput, és Maverick egyedül állt ki ellenük, és visszatartotta őket negyed órán keresztül.
- Nincs párja, de ez a te érdemed uram.
- Tévedsz úrnő. Én csak megmutattam neki az ösvényt, de ő az, aki bejárta. Maverick az istenek kegyét élvezi.
- Tudom.
- Kérlek úrnő, vigyázz rá és segítsd az útján.
- Ezt kérned sem kell.
Kezembe vettem Rideon csontos kezét és bátorítóan megszorítottam. Rám mosolyogott.
- Bárcsak egy jobb időben születettetek volna – mondta kis hallgatás után.
- Ezt hogy érted?
- Béke időben Maverick után rohannának a nők, míg utánad úrnő a férfiak. Maverick másként szerezne dicsőséget, míg ön csodálatos feleség lett volna.
Könnyek szöktek a szemembe. Éreztem, hogy Rideon keze egyre gyengébben szorítja az enyémet és kezd kihunyni a szeméből a fény.
- Igaz a mondás miszerint: az a rózsa, mely a viharban nyílik a legritkább és a legszebb valamennyi közül.
Végig simított az arcomon, keze a mellére esett. Szemét lehunyta és egy halk sóhaj hagyta el résnyire nyílt ajkait.
- Nyugodj békében – motyogtam és egy csókot leheltem ráncos homlokára.
Koszos takaróját az arcára húzva búcsút intettem neki. Könnyeim elhomályosították a szemem, így alig láttam, merre megyek. Kiléptem a barlangból és nekiütköztem valaminek, vagy valakinek. Felemeltem a fejem és a legszebb szempárra találkoztam.
- Veil minden rendben? – hallottam testvérem mély hangját.
- Rideon … - elcsuklott a hangom.
- Mi történt vele?
- Meg… meghalt.
Láttam arcán a megrökönyödést. Magához húzott és szorosan megölelt. Suttogott valamit a fülembe, de nem értettem, hogy mit. Pár perc múlva megnyugodtam.
- Mi lesz most bátyám? – néztem gyönyörű, szomorú szemébe.
- A katonákkal és a gyógyítókkal csatlakozunk egy katonai táborhoz. Ott minden rendbe jön – elcsuklott a hangja.
Végigsimítottam az arcán, megcsókoltam a homlokát és elmentem segíteni a katonáknak.
Másnap, ahogy Maverick megmondta, elindultunk. Néhány napi lovaglás után letáboroztunk. Pár óra múlva egy felderítő vágtatott vissza.
- Maverick uram! – kiáltotta.
Bátyám előlépett. A felderítő elé sietett, meghajolt előtte és tisztelgett.
- Uram, egy táborra leltem, nem messze innen. A lobogó alapján barát – mondta.
- Köszönöm, szép munka. Azonnal indulunk. Add ki a parancsot – felelte testvérem.
Csendben figyeltem mi történik.
- Indulunk! Tábort bonts! Tovább megyünk! – harsogták.
Lassan felálltam és összepakoltam. Pár perc alatt útra készen voltunk. Szívem megtelt reménységgel, hogy végre biztonságban lehetünk. Tudtam, hogy nem a legjobb egy katonai tábor, de ilyen időkben az a legbiztonságosabb. Hála minden isteneknek, befogadtak minket. A bátyám és társai csatlakoztak a katonákhoz, míg engem az ispotályba irányítottak. Az emberek is kaptak munkát és szállást.
Gyakran hagytuk el ideiglenes táborhelyeinket, és vonultunk az ellenséget követve, esetleg egy erősebb sereg után. Számtalan faluban és kisebb településen álltunk meg és védtük az ellenségtől. Hiába volt minden erőfeszítés, rengeteg ártatlan ember halt meg. Szinte minden falu elpusztult vagy porig égett, ahol megálltunk. A bűntudat hatalmas súlyként nehezedett a mellkasomra és attól féltem, hogy megfulladok. Éjszakákon át sírtam és rémálmok gyötörtek. Magam előtt láttam az emberek arcát, amint holtan fekszenek a porban, vagy, ahogy elhunyt szeretteiket gyászolják. Át tudtam érezni a fájdalmukat, én is mindenkit elveszítettem, akit szerettem, csak a bátyám maradt.
Egyik éjszaka is zihálva ébredtem. Remegve néztem körbe a sötét sátorban. Éreztem, hogy erős karok ölelnek át.
- Veil, nyugalom. Nincs semmi baj. Itt vagyok – suttogta Maverick mély, búgó hangján.
- Maverick! Láttam őket. Minden éjjel látom azoknak az arcát akik … - elcsuklott a hangom.
- Kiket láttál?
- Akik meghaltak. Rám várnak.
- Nem hagyom, hogy bántódásod essen. Nem kell félned semmitől.
A nyakába fúrtam az arcomat. Hagytam, hogy könnyeim megállíthatatlan folyóként szántsák az arcomat. Maverick hátra döntött az ágyon, mellém feküdt, betakart és átölelt. Egymást ölelve aludtunk el. Olyan mérhetetlen nyugalom áradt szét meggyötört testemben, mint még soha. Hittem neki. Elhittem, hogy míg velem van, nem érhet semmi baj.
A háborúban rosszul álltunk. A táborunk folyamatosan szorult vissza, az ország belseje felé. Egy nagyobb faluba vonultunk. A falusiak a segítségünkre voltak. Akit lehetett fegyverbe fogtak. A nőket, az öregeket és a gyerekeket elbújtatták. Az asszonyok többsége, magamat is beleértve, a sebesülteket ápolta és óvta a gyerekeket. Ha nem volt tennivalóm, az istenekhez fohászkodtam, hogy bátyám ne essen el és jöjjön vissza hozzám. Ha elveszítem őt is, azt nem élem túl. A harc elkezdődött. A már megszokott hangok, érzések, szagok kerítettek hatalmukba. Egy baljós érzés is ott motoszkált bennem, amit eddig soha nem éreztem. Bárcsak tudnám mi ez. Olyan érzésem volt, hogy ma minden megváltozik, hogy semmi sem lesz olyan, mint régen. Valami baj közelgett. Bármit tettem, nem tudtam elsiklani e felett. Egész testemben remegtem. A csatazajok egyre jobban elhúzódtak, a sebesültek egyre többen voltak. A végkimerülés határán voltam, de nem álltam meg, segítenem kellett az embereken. Hajnalban, mikor az összeesés környékezett leültem és azonnal elnyomott az álom. De itt sem leltem békére. Rémképek kísértettek. Nem emlékszem pontosan, mert felébredtem. Az a furcsa, rossz érzés, ami egész nap szorította a szívemet eltűnt. De nem nyugodtam meg, sőt, egyre jobban megijedtem. Éreztem, hogy valami nagyon rossz történt. Idegesen járkáltam a pajtában, ahol voltunk. Egész testem remegett. A rémálomból egy kép ugrott be. A bátyám feküdt holtan.
- Ne! Az nem lehet – motyogtam.
Már tudtam mi volt az a félelem, amit éreztem. Megszédültem, a pajta forgott velem. Maverick nem halhatott meg, az képtelenség. Azt ígérte megvéd és mindig velem lesz! Ezekbe az emlékekbe kapaszkodtam görcsösen. Lerogytam a földre és átkaroltam a testemet. Attól féltem, ha ezt nem teszem meg, darabokra hullok. A könnyeimmel küszködve dőltem előre-hátra. A gyász, a veszteség kíméletlenül marcangolt belülről. A kétségbeesés volt az egyetlen, amit éreztem, majd ez is elmúlt. Csak az üresség maradt. A tudatom eltompult, csak a kongó üresség maradt bennem. Felálltam és elindultam ki a pajtából. Ki a világba, a magányba. De tudtam, hogy ez nem marad így. Kérlek, várj meg testvérem, megtalállak és követlek téged bárhova mész is. Még a halálba is.

Vége

Varázslat a holdfényben

Kamijo pov

Te jelented számomra a mindenséget. Miattad érzem úgy, hogy érdemes felkelni minden reggel, és várni a holnapot. Minden nap láthatlak, de nekem ez is kevés. Belőled sose elég. Sok szépségben volt részem, de még a legcsodálatosabb se ér fel veled. Számomra te jelented a világot. Olyan törékeny, kecses és gyönyörű vagy, maga a megtestesült tökéletesség. Legalábbis sokáig ezt hittem. Aztán bebizonyítottad, hogy tévedek. Akkor vagy igazán tökéletes, ha a gyönyörű piros ruhát viseled és szebbnél szebb szimfóniákat csalsz elő a gitárodból. Akkor raboltad el végérvényesen a szívemet. Nem csak mint zenészt csodállak, henm mint embert is. Azóta vak vagyok mindenre és mindenkire, csak te vagy nekem. Nem tudsz róla, de a szolgád vagyok. Imádott hercegnőm. Tudom, sokszor az agyadra megyek, de ezt is csak azért csinálom, hogy akkor, legalább egy kis időre velem foglalkozz, senki mással. Sokszor nehézen jönnek a szavak, és nem megy az írás. Akkor hívlak magamhoz, hogy megihless. Te vagy a múzsám. El se tudom képzelni nélküled az életem. Mikor mással látlak, eluralkodik rajtam a féltékenység. Miért nem rám mosolyogsz, miért nem velem nevetsz? Tudom, hogy elég nehéz néha elviselni, de te hozod ezt ki belőlem. Számomra a te boldogságod a legfontosabb. Mikor másokkal randiztál, az fájt a legjobban, de lenyeltem a keserűpirulát, a lényeg, hogy te boldog vagy.

- Hizaki – suttogom, és felnézek a bársonyfekete égre.

A hol szinte ragyog, akárcsak te. számtalanszor elképzeltem, hogy mi ketten együtt sétálunk, te rám nevetsz és azt mondod: Szeretlek. De ez csak álom, egy gyönyörrel és kínnal telt álom. Édesen keserű ez a szerelem. Te nem tudod, de kegyetlenül kínzol, szenvedek, de édes minden fájdalom. Ostobán inkább még mélyebb sebeket kérek tőled, de nem hagylak el és keresem máshol a boldogságot. Minek, mikor már megtaláltam? Se férfi, se a legszebb nő még csak a lábad nyomába sem ér. Tudod, reménytelen szerelmes és ostoba vagyok, de nem tehetek róla. Te mutattad meg milyen az igazi szerelem. Mit jelent igazán szeretni valaki. Most értettem meg igazán a lovagregények szerelmes lovagjait. Egy életen át szerették a hölgyet, még akkor is, ha a kiválasztott nem viszonozta az érzésüket. Most én vagyok a lovag, te pedig a kiválasztott szerelmem. Te vagy a mindenem. De rá kell jöjjek, a szívfájdalmamon nem enyhít, mikor hazaérek üres lakásomba. Nem vár senki. Az este rutinosan telik, eszem valamit, és fürdés után lefekszem aludni. A te zenéd hoz édes álmokat.

Gyönyörű álmomnak, melyben velem táncolsz, a nap sugarai vetnek véget. Milyen kegyetlenség!

- Álmomban sem lehetsz az enyém. Keserű fintora ez a sorsnak. Olyan közel vagy, mégsem érhetlek el – motyogom.

Összeszedem magam, és elindulok a munkába. Sokszor a hátam közepére se kívánom az egészet, de vígasztal a tudat, hogy te ott leszel.

Beérve meglep, hogy te már ott vagy.

- Jó reggelt – köszönsz.

- Neked is. Máris itt vagy? – csodálkozom.

- Igen, gondoltam előbb bejövök kicsit gyakorolni.

- Minek? A játékod így is tökéletes.

- Mindig ezt mondod.

- Mert ez az igazság.

- Szerinted, szerintem még van mit fejlődnöm.

Te már csak ilyen vagy, sose vagy elégedett magaddal. De ezt szeretem benned. Amíg lehet, figyellek és gyönyörködöm benned. Lassan a többiek is megjönnek és próbálni kell. Az egész nap ezzel telik. Néha a tükörben látom, hogy járnak ujjaid a gitár nyakán, ahogy fordulsz, arany hajad szinte úszik utánad. Mint egy angyal. Lélegzetelállító vagy. Mikor megszáll az ihlet, leülök írni, addig kérésemre ti zenéltek tovább. Így észrevétlenül figyelhetlek.

- Kamijo, elmehetek kicsit előtt? Időpontom a fodrászhoz – kérdi Yuki.

- Persze, menj csak – biccentek – Ha gondoljátok, menjetek.

- Biztos? – kérdi Teru.

- Igen, én most elleszek. A papírokat egyedül is el tudom intézni.

- Köszönjük – mosolyog Masashi.

- Szia, ne hajszold túl magad – mosolyog Hizaki.

- Óhajod, számorma parancs – hajlok meg előtte.

Elmosolyodik és megy. Sokkal jobban örülnék, ha maradna, de biztos dolga van.

Estig ülök a tárgyalóban és intézem a banda ügyeit. Ha itt maradnak se végzek előbb, ebben nem tudnak segíteni. Fáradtan megyek vissza a próbaterembe a cuccaimért. Fölbe gyökerezik a lában, mikor az ablakon át besütő holdfényben meglátom szerelmemet.

- Hizaki – lehelem.

- Oh, még itt vagy? – fordul felém.

Hossz haja libben és körbe öleli tökéletes arcát.

- Igen, sok volt a munka – erőltetek egy mosolyt.

- Akkor miért küldtél el minket? Segíthettünk volna – dorgál.

- Nem hiszem. Miért jöttél vissza?

- Itt maradt a kabátom.

Nem bírok tovább ellenállni neki. Még sose láttam ilyen csodálatosnak, mint most. Hiába a szakadt farmer, a bő ing és a bőrkabát. Elé lépek és gyönyörködök meleg barna szemeiben. Muszáj megérintenem tökéletes arcát. Selymesen puha. Ahogy megérintem, a gyenge fényben is látom, hogy elpirul.

- Kamijo – leheli.

- Shhh – teszem ajkaira az ujjam – hagyd, hogy megtörténjen a varázslat.

Tarkójára csúsztatom ujjaim és magamhoz húzom, hogy végre megízleljem azokat a csábító ajkakat. Sokkal édesebb és lágyabb a csókja, mint ahogy azt el mertem volna képzelni. Megremeg egy pillanatra, majd súrlódás és tompa puffanás után átkarolja a nyakam. Mélyíti csókunk, ami számomra maga az álom. Magamhoz szorítom törékeny testét. Most már soha többé nem engedem el. Végre megkaptam a legnagyobb és legszebb ajándékot. Most már bármit történhet, nem érdekel. Teljesült az egyetlen álmom. Végre engem csókol és a karjaimban tarthatom.

- Kamijo – válik el tőlem.

- Mondjad szerelmem – cirógatom arcát.

- Szeretlek – mosolyog.

- Én is téged, nem is tudod mennyire.

Megsimogatja az arcom és újra megcsókol. Ez egy varázslatos új kezdet. Most már boldogabban nézek a holnap elé, mert velem van Hizaki.

Semmi sem tart örökké 1. fejezet

Ahhoz, hogy újra kezdjünk valamit, először véget kell érjen... ez mindenre és mindenkire igaz, még arra is, amiről azt hisszük örök, mint a Dir en Grey.

1. fejezet

Kaoru pov

Mindenki feszült, szinte szikrázik a levegő. Mindjárt kezdünk, de ez nem a megszokott. Ezt mindenki tudja. Nem szólunk egymáshoz, némán készülődünk. Kyo a tükörképét bámulva próbál eljutni arra a pontra, ahova csak ő képes. Toshi a karját lazítja, Die a gitárját pengeti, Shinya a dobverőit szorongatja. Én csak bámulok magam elé, és próbálok rájönni, mi történt velünk. Régen minden más volt, akkor, mintha könnyebb lett volna. Hány éve már? 13. 13 éve dolgozunk együtt. Szinte egy örökké valóság. Mégis, mikor változott meg minden? Nem tudom, csak azt, hogy nem a dolgok változtak meg, hanem mi. Mikor, és miért kezdődött? Sose kapok rá választ.

- Fiúk, hogy jutottunk idáig? – kérdi Die.

Könyörögve pillant körbe, választ várva.

- Magunk miatt. Mi csesztük el – horkan Kyo.

Árad hangjából a harag, és a bánat.

- Ezt már többször megbeszéltük Dai, ne kezdjük újra. Közösen hoztuk ezt a döntést – mondom.

Mindenki abba hagyja, amit éppen csinál, lesütött szemmel hallgat. Az öltöző közepén körbe állunk, egy percig lehajtott fejjel hallgatunk. Mintha gyászolnánk, mert azt tesszük.

- Menjünk, és mutassunk olyat, amit még nem látott a világ – mondom.

- Helyes! – vágják rá.

Hát eljött az idő. Az a pillanat, amiről azt hittük, sose következik be.

Kiállunk a színpadra, és kezdünk. Most nagyjából sejtem, mit érezhet Kyo, mert most sokkal jobban megérintenek a dalok. Főleg, hogy tudom, itt a vége. Nem kell sok, hogy könnyek égessék a szemem. Már nem látok, csak a rutin vezeti kezeimet. 4 órán keresztül zenélünk, a rajongók legnagyobb örömére, de tudják mit jelent ez. A koncert végén, a több tízezer rajongó, egy emberként búcsúztat minket. Levánszorgunk az öltözőbe. Shinyát rázza a néma zokogás. Megszorítom a vállát. Rám emeli hatalmas, könnyes szemeit. Még sose láttam ilyennek.

- Hát… ennyi volt… - csuklik el Toshi hangja.

- Igen – szipog Die is.

Kyo leül, és csöndben folynak könnyei. Mélyeket lélegezve próbálok nem zokogásban kitörni, ami nehéz. Nagyon nehéz.

- Ennek nem lehet így vége – ugrik fel Daisuke.

- Mire készülsz? – kérdi Kyo.

A gitáros a hűtőhöz lép, kivesz onnan öt üveg sört, amit lerak elénk az asztalra.

- Ők már elbúcsúztattak minket. De mi még nem. Így nem lehet lezárni a múltat – mondja.

Igaza van. Szerzünk egy üveg sört és kinyitjuk.

- A Dir en Grey-re. A 13 évre, és a barátságra – emeli fel üvegét Die.

Mosolyt erőltetve koccintunk, és iszunk.

- Vége, tényleg vége – motyogja Toshiya.

Elhallgatunk, és megisszuk a keserű alkoholt. Alig bírom lenyelni, majdnem megfulladok. Görcsbe rándul a gyomrom, legszívesebben kihánynám a piát, és könyörögnék a srácoknak, hogy próbáljuk meg újra. De nem lehet. Mindannyian tudjuk, hogy így lesz a legjobb, bármennyire is fáj.

- Szép volt – csendül egy ismerős hang.

Egy emberként fordulunk az ajtóhoz, ahol Yoshiki áll összefont karokkal.

- Te? – néz nagyot Kyo.

- Ha már ott voltam a kezdetnél, ott akartam lenni, mikor véget ér a banda – mondja, és bejön.

Nem tudok a szemébe nézni, szégyellem magam. Ő időt, energiát nem kímélve indított el minket, aztán a saját hülyeségünkből kárba ment minden. Igaz, hogy már rég a saját lábunkon állunk, de akkor is. Ha ő nincs, akkor most nem itt lennénk.

- Csalódtál bennünk, igaz? – kérdi lemondóan Die.

- Nem igazán. Sokra vittétek, olyat csináltatok, amire sokan nem voltak képesek. Egyszer minden banda feloszlik, had ne mondjak példát – kuncog – Nem hittem volna, hogy ti is. Valahol azt reméltem, hogy nem így lesz, de nem dönthetek helyettetek. Ha nektek így jobb, akkor legyen így.

- Yoshiki-san… - hebeg Shin.

- Mihez fogtok kezdeni? Vagy korai még ilyet kérdezni? – legyint a legendás dobos.

- Még nem tudjuk – mondom.

- Csak annyit akartam mondani, hogy büszke vagyok rátok. Sok sikert – és amilyen hirtelen jött, úgy is távozik.

Most se igazán tudok kiigazodni ezen a fickón. Összeszedjük magunkat, még egyszer, utoljára megköszönünk mindent a staff-osoknak, és elbúcsúzunk tőlük. A stadion mögött megállunk, és egymásra nézünk.

- Sok sikert srácok – öleljük meg egymást.

- Kár, hogy így alakult – szipog Toshi.

Elhúzom a szám. Nem húzzuk sokáig a búcsúzást, nem kell, hogy a kelleténél jobban fájjon. Intek a fiúknak, és elindulok, hogy fogjak egy taxit.

Shinya pov

Hát, ennyi volt. Tényleg vége. Hibásnak érzem magam, és ezt Kaoru is sokszor az orrom alá dörgölte. Talán, ha elmondom nekik, hogy miért nem megyek mindig próbára,… talán máshogy alakul. De már késő. Nem akartam, hogy így legyen. Akkor akartam elmondani a nagyszerű hírt, mikor Kaoru azzal kezdte a napot, hogy leordította fejem, mert késtem 5 percet. Ezek után ne várja, hogy elmondom neki, hogy apa leszek. Pedig biztos örültek volna. Kifújom az orrom, megtörlöm a szemem, és megyek haza. Egész úton zakatol az agyam, hogy mit rontottam el, de mindig oda jutok, hogy semmit. Talán csak ott, hogy nem szóltam előbb. De, ha így is teszek, akkor is itt lennénk. Nem hiszem, hogy megértették volna, mondván: hisztisebb vagyok, mint egy menstruáló picsa, meg hogy nem én fogok szülni, és hogy messze van az még. Tény, hogy még sokára jön a kicsi, de fel akarok készülni. A legjobban akarom neki. Nagyon fáj, hogy feloszlottunk, de nem zuhanhatok össze, Yuri és a kicsi számítanak rám.

Bambulásomból a sofőr hangja szakít ki:

- Megérkeztünk.

- Köszönöm – fizetek, és kiszállok.

Nehéz szívvel baktatok fel a lépcsőn, és szerencsétlenkedek a zárral. Végre bejutok. Lerúgom a cipőm, Miyu jön üdvözölni. Megsimogatom pici fejét, és támolygok a háló felé. Majd holnap fürdök, most nincs hozzá erőm. Szinte bezuhanok az ágyba.

- Shin? – motyogja, a számomra legkedvesebb hang.

- Itt vagyok – ölelem magamhoz.

Valahogy most jön ki belőlem a feszültség. Csak most tudatosul bennem igazán, hogy ha holnap felkelek, nem lesz többé Dir en Grey, mert már megszűnt, nem létezik. Szégyen, nem szegényen Yuri derekát ölelve, összegömbölyödve sírok. Ő megpróbál csitítani, nem sok sikerrel.

- Nem akartam, hogy így legyen. A banda… mi tényleg… - csuklik el a hangom.

- Shh… tudom – suttogja.

Magához húz, és próbál nyugtatni. Álomba sírom magam.

A féltékenység ára 5. fejezet

5. fejezet

Reggel telefonom ébreszt. Kidörzsölöm az álmot a szememből, és kócos tincseimbe túrok. Nehézkesen felkelek. A kanapé sok mindenre jó, de aludni nem. Hizakival sokszor szeretkeztünk itt. Az emlékre elmosolyodom, de hamar eltűnik minden jókedvem. Villámként hasít belém a felismerés. A tegnapi veszekedés, hogy miket vágtam a fejéhez, és a pofon. Azonnal keresek egy órát, talán még itthon van.

A háló üres, ahogy a konyha is. A fürdő is csöndes. Tehát elment.

– Kurva életbe! – morgok, és lerogyok a kanapéra.

Idegességemben cigire gyújtok. Nem tudok a fenekemen maradni, kimegyek a konyhába.

Elkészítem a reggeli kávémat. Fintorogva iszom, de szükségem van rá. Az íze pocsék, alig tudom leerőltetni a torkomon. Nincs igazán kedvem semmihez, főleg nem próbálni, de sajnos az élet nem kívánságműsor, be kell menni.

Kelletlenül kezdek készülődni. Rosszul esik Hizaki hiánya. Vajon hol lehet? A konyhaasztalon vagy a hűtőn szoktunk üzenetet hagyni egymásnak, de most nincs sehol cetli. Megpróbálom felhívni, de hiába csöng, nem veszi fel. Végül kelletlenül elindulok a munkába. Hizaki kocsija nincs a ház előtt, de akkor hol lehet? Ez nagyon nem tetszik nekem.

A kiadónál a fiúk köszönnek, mire egy morgás a válaszom.

- Rei, mi a baj? – kérdi Kai.

- Semmi – vetem oda.

- Srácok, mit szólnátok, ha kezdenénk? – kérdi Ruru.

Szó nélkül magamhoz veszem hangszerem és elfoglalom a helyem. Ruki aggódva pillant végig a társaságon, de végre kezdünk. A zene segít egy kicsit, de nem tereli el teljesen a figyelmem. Gondolataim mindig elkalandoznak. Nem hagy nyugodni a tudat, hogy Hizakival annyira összebalhéztunk, és nem tudom merre van. biztos megint Gackt-tal van. Vajon mit csinálnak? Szinte magam előtt látom, ahogy egy kanapén ülnek, lágy zene szól, kezükben egy pohár borral mosolyogva beszélgetnek... Nem! Nem akarom tudni.

Mikor Ruki szünetet rendel el, azonnal előkapom a telefonom, és felhívom. Csak csönd, de nem veszi fel. Várok, amíg szét kapcsol. Pár perc múlva újra próbálkozom.

- Reita, mi a baj? – lép mellém Kai.

Intek neki, hogy kövessen. Kimegyünk a teremből, csak a pihenőben állok meg. megvárom, amíg bezárja az ajtót.

- Azt hiszem, hatalmas hibát követtem el – kezdem.

Idegesen cigire gyújtok.

- Ez rosszul kezdődik. ki vele, mit műveltél!

- Tegnap munka után még elugrottam a boltba. Mikor hazaértem, Hizaki kiszállt Gackt kocsijából. Kicsit még beszélgettek, aztán Gakt elhajtott. Elborult az agyam és mikor megkérdeztem, mit keresett azzal a fickóval, nem válaszolt. Veszekedtünk, sok mindent vágtam a fejéhez.

- Mit? – szól közbe.

- Hogy biztos megcsal. Erre felpofozott – ismerem be.

- Te ezen csodálkozol? – csóválja meg a fejét.

- Nem.

- Ezután mi történt?

- Kizárt a hálóból és alhattam a kanapén. Ma többször hívtam, de nem vette fel.

- Ezek után nem csoda, hogy nem kíváncsi rád.

- Pedig tegnap együtt ebédeltünk és akkor megbocsájtott. Kai, mit csináljak? – kétségbeesetten nézek rá.

- Legyek őszinte? – kérdi.

- Igen!

- Csoda lesz, ha ezek után nem adja ki az utad. Tedd félre a macsót és imádkozz, hogy megbocsásson. Miért nem tudsz megbízni benne?

- Ne oktass ki! – csattanok fel.

- A saját hülyeséged miatt történik mindez. Rei, te jó ember vagy, csak hihetetlenül féltékeny. Szerintem ezt Hizaki is tudja. Máskülönben nem lenne veled.

- De meddig visel el? Azt mondta, hogy más már rég elhagyott volna.

- Akkor miért van veled? – értetlenül pillant rám.

- Mert szeret – fanyarul elmosolyodom.

- Akkor nem kell annyira félned – vállon vereget és itt hagy.

Lerogyok a kanapéra. Cigire gyújtok, és előveszem a telefonom. Újra megpróbálom utolérni Hizakit. Csöng, de nem veszi fel. Mikor szétkapcsol, írok neki egy SMS-t, amiben bocsánatot kérek. Mikor leég a cigi, kelletlenül visszamegyek próbálni.

A nap végére teljesen kétségbeesek. Minden alkalmat megragadok, hogy felhívjam. Legalább egy tucatszor telefonálok neki, de nem válaszol. Számtalan érzelem kavarok bennem, de leginkább kétségbeesett vagyok.

Otthon nem látom Hizaki kocsiját. Ezek szerint nincs itt. Vajon merre lehet? Teszek még egy elkeseredett kísérletet arra, hogy felhívjam. De a változatosság kedvéért, most se veszi fel. Kezdek egyre jobban kétségbeesni. Hol lehet az én hercegnőm? Bárcsak itt lenne a karjaim közt. Ölelni akarom, csókolni és a bocsánatát kérni.

Belépve a lakásba sötét és némaság fogad. Ezek szerint nincs itthon. Nehezen veszem rá magam, hogy ne induljak a keresésére, bár van egy tippem hol és kivel van. erre elfut a pulykaméreg.

- Gackt – horkanok.

Szinte percenként nézek a telefonomra, hátha felhív, vagy telefonál. Mindenhova magammal viszem a mobilom, még a WC-re is. Nincs étvágyam, de muszáj vacsoráznom, egész nap alig ettem. Még van egy kevés Hizaki főztjéből. Csak pár falatot bírok enni. Elmegyek fürdeni, azt talán segít. Sokáig folyatom magamra a forró vizet, de csak jobban felkavarja háborgó lelkem. Számtalanszor fürödtünk együtt Hizakival. Akkor nem csak a víz volt forró, hanem a hangulat is. Ahogy ölelt, csókolt és vágytól fűtött hangon a nevem sóhajtozta. Elzárom a csapot, és újra megpróbálom felhívni Hizakit. Most se veszi fel. Most is a kanapén alszom, hogy felébredjek, ha haza jön.

De nem jön, ahogy az elkövetkező napokban se találkozunk. Néha hazajön, azt tudom, de mégse találkozunk. Egyre idegesebb vagyok, nem tudom mit csináljak. Többször elmentem már a kiadójához, de nem engedtek fel. Beszéltem a bandatársaival, aztán mondták, hogy Gackt-al dolgozik. Ebbe fogok beleőrülni. Akárhányszor hívom, nem veszi fel, nem válaszol. Semmit nem reagál.

Lelkem romjain ülve szívom a sokadik cigimet. Fogalmam sincs mihez kezdjek. Ez a két hét teljesen kikészített. Elképzelésem sincs hogyan tovább. minden lehetséges módon üzentem Hizakinak, de semmit nem reagált. Lehet, hogy ennyi volt? Vége a közös életünknek? Nem, azt nem hiszem. Ha így lenne, akkor a képembe vágta volna, hogy takarodjak a lakásából. Ez kis reményre ad okot, de nem sokra.

- Akira! Hogy nem fulladsz meg? – hördül egy hang.

Hatalmasra nyílt szemekkel fordulok oda. Hizaki áll az ajtóban, és veszi le a cipőjét.

- Hizaki – hitetlenkedem.

Felugrom és hozzásietek. Amint felegyenesedik, szorosan magamhoz ölelem. Nyaka hajlatába fúrom az arcom. Igen, ez az ő illata, tényleg őt tartom a karjaimban.

- Engedj! – szabadul ki ölelésemből.

- Beszélhetnénk?

- Nem, dolgom van.

- Mi? Most? De hiszen...

- Megbeszélés lesz.

Kikerül és a háló felé veszi az útját. Követem és nézem, ahogy a ruhái közt válogat.

- Miért öltözöl át? Csinos vagy – kezdem tétován.

- Meleg volt a próbateremben, szóval még fürdeni is akarok.

Kivesz pár ruhát és ismét kikerülve a fürdőbe megy. Türelmesen megvárom, pedig legszívesebben utána mennék. Sokáig szöszmötöl, de mikor kijön, eláll tőle a lélegzetem. A farmer kiemeli tökéletes lábat is fenekét, hozzá egy fekete inget vett fel, amint vörös rózsák vannak. Hosszú szőke haja ki van engedve.

- Csodálatos vagy – nyögöm.

- Kösz.

- Mikor jössz haza?

- Nem tudom. Mióta a kocsim szervizben van, nehéz a közlekedés.

- Mi? Mi történt a kocsiddal? – lepődöm meg.

- Két hete, mikor úgy nekem estél akartam szólni. Jöttem volna haza, de nem akart elindulni. El kellett vontatni, a szerelő azt mondta, legalább két hét mire megcsinálja. Gackt-san volt olyan kedves és hazahozott. Meg akartalak kérni, hogy vigyél be, de te hülye voltál.

- Sajnálom – bűnbánóan lehajtom a fejem.

- Mindegy, nem érdekes, megoldottam, hogy munkába tudjak menni.

- Kérlek, megbeszélgetnénk?

- Nem, sietek.

És már veszi is a cipőjét.

- Vele találkozol? – kérdezem türelmetlenül.

- Igen.

Idegességemben elharapok egy káromkodást. Tudomást se véve rólam kisétál az ajtón. Ilyen nincs! Csak így nyíltan a szemembe mondja, hogy kivel találkozik. Este nyolckor nem szokás megbeszéléseket tartani, akkor randozni szoktak az emberek. Ordítani tudnék tehetetlenségemben. Miért? Hogy jutottunk ide? Régen mindent meg tudtunk beszélni, soha nem haragudott rám ennyire és ilyen hosszú ideig. Még sose féltem ennyire. Bármit megadnék, hogy minden olyan legyen, mint régen. Vissza akarom őt kapni! Szükségem van rá. Ő a legfontosabb számomra. Bármit megadok azért, hogy megbocsásson.

Nem tudom meddig fetrengek a kanapén elsüllyedve az önsajnálatban és a kétségbeesésben, mikor kivágódik az ajtó. Átnézek a kanapé támlája fölött, és meglátom imádott hercegnőmet, elég zaklatott állapotban. Ahogy ledobja a cipőjét, majdnem hasra esik.

- Mi történt? – kérdezem.

Válasz helyett hozzám siet, és a karjaimba veti magát. Kétségbeesetten kapaszkodik belém.

- Akira – zihál.

Egész testében remeg, nagyon kiborult.

- Mi a baj? Mit történt? – szorítom magamhoz.

Nem válaszol, csak még jobban hozzám bújik.

- Mi zaklatott fel? Kérlek, szerelmem mondd el mi történt – kérem.

Kicsit elhúzódik, hátrasimítja zilált haját és letörli a könnyeit. Még sose láttam ilyennek.

- Az utóbbi időben Gackt-san sokat akart velem dolgozni. Ugyan a többiek is ott voltak, de ő leginkább velem foglalkozott. Ma estig fel se tűnt, hogy mit akar tőlem és mire megy ki a játék. Ma este áthívott magához, azt mondta, csak egy munka megbeszélés lesz, egybekötve egy vacsorával. Aztán kibontott egy bort, nem érdekelte, hogy kényelmetlenül érzem magam. Mikor meg akarta csókolni, akkor otthagytam. Kérlek Akira, ne haragudj rám. Mindenben igazad volt. Az elejétől kezdve. Sajnálom.

Vigasztalásért ismét hozzám bújik. Szorosan ölelem. Tehát végig igazam volt. Kivételesen okkal féltettem őt.

- Kérlek, mondj valamit – könyörög.

- Nincs semmi baj. Nem csináltál semmi rosszat. Nem volt gyanús, hogy mindig veled akart lenni?

- Miért lett volna? Tudod milyen vagyok, ha szeretek valakit, akkor nem veszek észre senki mást – értetlenkedve néz rám.

Magamhoz húzom és megcsókolom. Karjaimba omlik, azonnal viszonozza csókom. Végre érezhetem édes ajkait. Selymes tincseibe túrok.

- Meg bocsátasz nekem? – húzódik el.

- Nincs miért bocsánatot kérned. Nem tettél semmi rosszat. Igazából, nekem kéne bocsánatot kérnem.

- Maradjunk annyiban, hogy mindketten megbocsájtunk a másiknak, jó? – kérdi és megcirógatja az arcom.

- Szent a béke? – kérdezem.

- Igen – mosolyogva megcsókol.

Fülig szalad a szám, és újra ajkaira marok. Ölembe húzom, hogy még többet érezhessek belőle. Átkarolja a nyakam, én a derekát ölelem. Kívánatos ajkairól áttérek érzékeny nyakára. Remegő hangon felsóhajt. Kicsit feljebb emelkedik, hogy még jobban hozzáférjek. Imádom ezek a hangokat, zene füleimnek. Csak nekem szólnak, senki másnak. Hajamba fúrja vékony ujjait. Türelmetlenül próbálom kigombolni az ingjét. Nem boldogulok vele, így dudorodó nadrágjának szentelem a figyelmem. jólesően felsóhajt. Nehezen kibontom az övét és eljutok a célig. Megremeg és ajkába harapva próbál magába fojtani egy nyögést. Azonnal gyorsan kezdem mozgatni kezem teljes hosszán. Édes sóhajait nem tudja vissza tartani.

- Várj – kéri.

- Nem, eleget vártam – hadarom.

Ráfog kezemre és kihúzza a nadrágjából. Határozottan eltol magától és csábos mosollyal az ajkain lassan lemászik rólam.

- Hova mész? – kérdezem.

Felállnék, de visszalök.

- Itt maradsz!

Eleget teszek az utasításnak és a fenekemen maradok. Drága hercegnőm kecses léptekkel elindul a háló felé, kicsit riszálja a fenekét. Akaratlanul is felnyögök. Az őrületbe kerget ez a férfi. Csak pár percig van távol, nekem mégis óráknak tűnik. Mikor feltárul a szobaajtó, elakad a lélegzetem. Csak az ing takarja karcsú testét, selymes haja le van engedve, lágyan öleli körbe az arcát. Lassú léptekkel közelít, ezzel is kínozva.

- Gyönyörű vagy – sóhajtom.

Elmosolyodik és az ölembe ül.

- Mindig ezt mondod – mosolyog.

- Mert ez az igazság.

Magamhoz húzom és megcsókolom. Végigsimít arcomon, nyakamon majd ingem kezdi kigombolni. Igyekszem megszabadítani fölösleges ruhadarabjától. Lefogja kezeimet és átveszi az irányítást. Hagyom, hogy övemmel elbíbelődjön. Mosolyogva simít felsőtestemen, és beakasztja egyik ujját a nadrágomba. Kiszabadítja férfiasságom, és többször lassan végigsimít rajta. Hajába túrok és ajkaira marok. Összefogom férfiasságainkat és kényeztetni kezdem magunkat. Gyorsítok kezem mozgásán, Hizaki elszakad tőlem, ajkaiba harapva próbálja elfojtani sóhajait.

- Akarlak – préseli ki magából.

Magam mellett tapogatózva megtalálom, amire szükségem van. Amíg a síkosító kupakjával szenvedek, szerelmem nem hagy békén, tovább ingerel.

- Meddig váratsz még? – kérdi gonoszkásan.

Ha ő így, akkor én is. Míg velem van elfoglalva, belé csúsztatom egy síkos ujjam. Egy kisebb sikoly hagyja el ajkait. Összerándul és nyakamba fúrja az arcát. Megremeg, hogy megmozdít ujjamat. Mikor férfiasságán simítok végig, egyre hangosabban szuszog. Nehezen fogom vissza magam, már nagyon hiányzott. Amíg lehet, játszadozom vele.

- Kérlek, akarlak – könyörög.

Elmosolyodom, kihúzom ujjaimat, és megcsókolom. Hagyom, hogy kicsit felemelkedjen, és kis fészkelődés után magába vezessen. Csípőjére fogok, hogy nyugton maradjon.

- Ne siess – kérem.

Nekem is nehéz, de ki akarom élvezni, míg lehet. Szerelmem lassan megemeli magát és visszaereszkedik. Egyszerre nyögünk fel az érzésre. Lassan ringatózik, ezzel nyújtva a kielégülést.

- Hizaki – sóhajtom.

Rám mosolyog, egyik kezem férfiasságára vezeti. Megértem néma kérését, és egy csók kíséretében hagyom, hogy saját tempóját diktálja. Lehunyt szemmel élvezem. Felnyögök, mikor nyakam kezdi csókokkal borítani. Gyorsít mozgásán. Egyre többször rándul össze, kisebb sikolyokat hallat. Nem bírom sokáig, egyszerre ér minket a vég. Görcsösen kapaszkodik belém. Kell pár perc, míg lélegzethez jutok.

- Szeretlek – mosolyog.

- Én is. Örülök, hogy végre visszakaptalak. – lágy csókot lehelek ajkaira.

- Remélem ezek után jobban bízol bennem.

- Igyekszem.

Elmosolyodik és lemászik rólam. Elindul a fürdő felé és int, hogy kövessen. Felveszem a nadrágom és mosolyogva utána sietek.

Tudom, nehéz lesz, de próbálok megváltozni, hogy még egyszer ilyen ne forduljon elő. Ez tanulságos lecke volt számomra.

VÉGE