Örökké együtt (nem yaoi)

Figyelmeztetés:

Nem J-Rock, még csak nem is fanfic, hanem egy pályázatra írt történet. Elég rég írtam, ezt is teszem fel.

 
Lassan, kábultan lépkedtem a vérrel áztatott földön. Már talán mondhatom azt, hogy megszoktam a vér, az égett húst és a hullaszagot. Mióta az eszemet tudom, háború dúl mindenfelé. Ugyanaz a látvány fogad ebben a faluban is, pedig pár nappal korábban békés volt ez a hely. Kedves, jó kedélyű emberek, de most mindenki meghalt. A házak, a pajták és a boltok már a lángok martalékává váltak. Elszorul a torkom, mikor végig nézek az ismeretlen ismerős arcokon, de most nem foglalkozhatok velük, meg kell találnom Őt. Őt, aki mindennél fontosabb számomra, akiért bármit megtennék. Végig megyek a falusiak és katonák holttestei mellett. Pár perc keresgélés után rátalálok.
- Maverick! – suttogom síri hangon.
Odasietek hozzá. Letérdelek, fejét az ölembe hajtom. Kisimítok pár rakoncátlan tincset az arcából. Maverick arca a szokottnál is sápadtabb, haja csimbókos a bele száradt vértől. Végig nézek a páncélján, ami korábban fenséges volt, most már mocskos és használhatatlan. Maverick keze görcsösen markolja a testéből kiálló kardot. Szemhéja megremeg, lassan kinyitja a szemét. Varázslatos zöldes írisze elvesztette fényét, tompán fénylik.
- Veil... – suttogja.
- Itt vagyok. Most már nem lesz semmi baj – elcsuklik a hangom, de megeresztek egy mosolyt.
- Veil, ugye nem sérültél meg? – köhög párat, és egy kis vérpatak buggyan ki az ajkai között.
- Én jól vagyok – próbálom visszatartani a könnyeimet.
- Akkor jó. Kérlek légy boldog. Menj tovább, de ezúttal nem mehetek veled – újabb köhögés szakítja félbe.
- Tudod, hogy én nem megyek nélküled sehova. Kérlek, ne menj oda, ahova én nem mehetek – már nem tudom visszatartani könnyeim áradatát.
Halványan elmosolyodik, nehézkesen felemeli a kezét, és végig simít az arcomon. Hozzábújok és belecsókolok a tenyerébe.
- Veil… - suttogja a nevem.
- Itt vagyok, nem hagylak el - suttogom.
Lassan megemelem a vállainál és magamhoz húzva, a mellkasomnak döntöm.
- Nézd! Most jön fel a Nap. Mától minden más lesz. Ha felkel a Nap, mi soha többé nem fogunk elválni egymástól. Mindig együtt leszünk – suttogom a fülébe.
- Akkor már várom, hogy feljöjjön a Nap – mosolyog testvérem.
Bal kezemmel magamhoz ölelem bátyám vékony, de izmos testét, míg jobbommal a hóna alatt előre nyúlok a kardhoz. Megfogom a markolatot, egy mély levegőt veszek és még egyszer, utoljára megszólalok:
- Ne aggódj, most már bárhova mész, oda megyek én is. Szeretlek.
- Ha velem vagy, nem félek semmitől. Én is szeretlek, húgom.
Szorosan öleljük egymást, majd egy hirtelen és gyors mozdulattal megrántom a kardot. Az éles penge áthatol Maverick testén, és az enyémben állapodik meg. Egy pillanatig fáj, majd egyre kevésbé érzékelem a külvilágot. Azt mondják, ha valaki meghal, akkor lepereg előtte az élete. Igaz, én is látom rövid életem történetét.


Nem értem mi folyik körülöttem. Azt tudom, hogy nem rég lettem 5 éves. Akkor szép tavaszi nap volt. Apa, - aki a falu kovácsa volt – nem dolgozott, hanem segített anyának a ház körül. A bátyámmal, Maverick-kel fogócskáztunk. Délután megtudtam mi volt a nagy titkolózás oka, aznap volt a születésnapom. Anya és apa egész nap ezzel voltak elfoglalva. Nagyon boldog voltam. Pár nappal később valami szörnyű dolog történt. Egyik este anyám rontott be a szobámba, karon ragadott és levitt a pincébe a bátyámmal együtt.
- Maradjatok itt! – parancsolt ránk anyám.
- Maverick, mit történik? – kérdeztem testvérem.
- Nem tudom hugi – mondta.
Nem tudom, mi történik, csak azt, hogy valami nagyon nem jó. Az emberek kiabáltak, sikoltoztak. Lovak dübörögtek, lábak dobogtak, fém csendült. Éreztem a füstöt és hallottam a tűz ropogását. Ijedten kerestem menedéket testvérem karjai közt. Ő szorosan magához ölelt, és suttogott nyugtató szavakat a fülembe. Félelmemben remegtem és sírtam. Érzetem, hogy bátyám is félt, de próbál bátor lenni. Összerándultunk, mikor hallottuk, hogy a házunk ajtaját betörik. Bátyám felugrott és magával húzva engem, a lépcső alá bújtunk. Maverick a falhoz lapult, engem szorosan ölelve. Majdnem felsikoltottam, mikor a pince ajtót valaki feltépte. Bátyám befogta a számat, visszafojtottuk a lélegzetünk, mikor egy talpig páncélos katona jött be. Megfagyott bennünk a vér, mikor a katona leért és körbenézett. Megmozdulni se mertünk. Éreztem, hogy a félelem fagyos karja felkúszik a gerincemen, és markába szorítja a szívemet. A férfi nem látott meg minket, így azt hitte, hogy nincs itt senki, felment a házba a társaihoz, így fellélegezhettünk. Nem tudtam tovább tartani, megindult könnyeim áradata. Maverick előre-hátra hintáztat, suttog a fülembe, hogy megnyugodjak. Nem járt sikerrel. Mikor felnéztem, könnyfüggönyön át is láttam, hogy testvérem sír. Nyakam hajlatába fúrta a fejét és csak ölelt. Viszonoztam az ölelést. Így, összebújva vártuk, hogy véget érjen ez a pokol. Egy örökké valóság múlva elült minden zaj.
- Vége – törte meg a csendet rekedt, sírós hangon bátyám.
Óvatosan felállt, engem magával húzva és elindult a lépcső felé, ami felvisz minket a felszínre. Felnyitotta a csapóajtót és megcsapott minket a halál bűze. Ezt sose fogom elfelejteni. Égett hús, füst, vér és halál szag terjengett. Öklendezni kezdtem.
- Légy erős húgom – tette vállamra a kezét bátyám.
Maverick karjába kapaszkodva követtem őt. Nem mertem körbenézni, féltem attól, amit látnék.
- Ne néz szét! – szólt rám síri hangon testvérem.
Bólintottam. Összeszorítottam a szemeimet, és követtem őt. Nem tudtam, merre megyünk, csak a tűz ropogását és a varjak károgását hallottam. Nem tudom meddig mentünk, de éreztem, hogy a talaj emelkedik. A meredek emelkedő tetején Maverick megállt.
- Veil, figyelj rám! – emelte fel a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni – El kell mennünk innen. Nem maradhatunk itt. Érted?
- De mi lesz anyával és apával? – szipogtam.
- Ők már nincsenek, meghaltak – eredtek meg a könnyei. – Erősnek kell lennünk. Magunkra maradtunk, de ne félj, én vigyázok rád, megvédelek bármitől.
Válasz helyett szorosan megöleltem. Így álltunk, majd elindultunk valamerre, a nagyvilágba. Tudtam, most más lesz minden. Maverick jól mondta, magunkra maradtunk, egy olyan világban, amit elnyel és felemészt a káosz.
Több napos vándorlás után eljutottunk egy városba. Túl fiatalok voltunk, hogy dolgozzunk, így az utcán csavarogva próbáltunk boldogulni. Mindenhonnan elzavartak minket, hamar a nyomornegyed legmélyére kerültünk. Egy fal tövében ültünk, mikor öreg koldus lépett hozzánk.
- Tessék, kölkök. Nektek nagyobb szükségetek van rá – nyomott pár rézpénzt a kezünkbe.
- Köszönjük uram! – kiáltott utána bátyám.
Hitetlenkedve néztem fel. Nem akartam elhinni, egy koldus ad nekünk pénzt. Lehet valakinek ennél rosszabb sorsa? Nem hittem, hogy ilyen mélységei lehetnek a nyomornak. De mi most ebben élünk, mert háború söpör végig az egész országon. A régi mesékben hallottam, hogy mi a háború, de ott mindig voltak hősök, akik nem adták fel a reményt és túlélték. A régi nagy regékben a hősök sok viszontagságon mentek át, de nem adták fel, mert volt reményük, amibe kapaszkodhattak. Sose torpantak meg, hanem tovább mentek. Megjárták a sötétséget és a hajnal tisztábban ragyogott rájuk, mint még soha. Ezekből a történetekből nem sokat értettem korábban, de most már azt hiszem értem.
- Gyere Veil, menjünk - szól testvérem.
Felállok, leporolom mocskos ruhámat és követem. Ahogy baktatunk az utcákon, sok hozzánk hasonló sorsú ember lézeng. Mióta itt vagyunk, találtunk búvóhelyet, ahol nem kell félnünk, hogy álmunkban megölnek minket. Ez a hely egy csatorna. Undorító hely, de nem válogathatunk. Tisztes szállásra nincs pénzünk. Annyiban jó a csatorna, hogy nincs annyira hideg, mint a felszínen, és van fedél a fejünk felett. Csak a patkányokkal kell megosztanunk ezt a helyet. A csatorna egy eldugott és viszonylag száraz helyén „rendeztük be otthonunkat”. Hoztunk ide pár ládát és rongyokat.
- Fáradt vagy hugi? – törte meg a csendet testvérem.
- Igen - dörzsöltem meg a szemem.
Egy rongyra feküdtem, majd Maverick mögém heveredett. Védelmezően átölelt és így ért minket utol az álom. Álmomban újra láttam rég elvesztett családomat és életemet. Szívbe markoló volt, mert tudtam, hogy ez csak álom, az agyunk által elénk vetített illúzió. Hajnalban testvérem ébreszt. Álmosan követem a felszínre. Egy újabb nap a pokolban. Iszonyúan éhes vagyok, már napok óta nem ettünk. A háború miatt alig van étel, és az is drága.
Egyik nap megkéseltek az egyik sikátorban egy férfit. Minden napi volt. Bátyám és én tisztes távolból meredtünk a haldokló nyomorultra. Nem bírtam nézni a szenvedéseit, így fivérem koszos ingébe temettem az arcomat. Pár perccel később eltolt magától. Értetlenül néztem rá. Csak akkor értettem meg mire készül, mikor a halotthoz sétált.
- Ugye nem azt akarod tenni, amire gondolok? – suttogtam.
- Ő már úgyse veszi hasznát a pénznek, mi igen – mondta szárazon.
Beláttam, hogy igaza van. Ez a férfi már meghalt, nincs szüksége pénzre. Ellenben, mi élünk és pénz nélkül mi is követjük őt. Én is a mozdulatlan testhez léptem. Maverick példáját követve, végig tapogattam a holttestet. A zsebeiben nem volt semmit, az erszénye is kevés pénzt rejtett. Nem volt nála semmi érték, aminek a hasznát vettük volna, így otthagytuk. Nyomorultul éreztem magam.
- Nyugodj békében – suttogva fordultam vissza a testhez.
Nem tudom ki volt, azt se honnan jött, de sajnáltam, mert meghalt. Valaki biztos várta őt haza. De ő már soha nem tér vissza. Elborzasztott a tudat, hogy kifosztottunk egy halottat.
- Én se örülök, hogy ezt kellett tennünk, de nincs más választásunk Veil. Szeretném, ha ezt megértenéd – törte meg a nyomasztó csendet testvérem.
- Tudom, de akkor is elborzaszt – motyogtam.
Nem esett több szó köztünk. Vacsora gyanánt bátyám fogott két patkányt és megsütöttük őket. Maradt még egy kis száraz kenyerünk hozzá. Nem volt valami laktató vagy finom, de étel volt és meleg. Teljesen elvesztettem az idő érzékem. Egyik este Maverick későn jött „haza”.
- Hol voltál? Nagyon féltem – ugrottam a nyakába.
- Ne aggódj. Hoztam neked valamit.
Azzal elkezdett matatni a ruhái alatt. Fogalmam sem volt mit hozott. Egy kis csomagot szedett elő és nyújtotta át nekem.
- Mi ez? – kérdeztem kíváncsian.
- Majd meglátod – mondta mosolyogva.
Úgy tettem. A rongyok fogságából egy csirkecomb került elő. Pontosabban kettő, az alsó és a felső comb. Hitetlenkedve meredtem bátyámra. Az ő szeme ragyogott.
- Ezt... – nyögtem.
- Boldog születésnapot Veil.
Pár percig meredtem magam elé. Nem tudtam elhinni, hogy ezt kapom.
- Köszönöm – mondtam, és éreztem, hogy megerednek a könnyeim.
Már majdnem elfelejtettem, mennyire szeretem a sült csirkét. Ennyire nyomorgunk, éhezünk Maverick mégis szerzett nekem. Nem tudom, mi lenne velem nélküle. Talán már rég meghaltam volna, nem tudom. Csak azt, hogy mindennél jobban szeretem őt, és kimondhatatlanul hálás vagyok. Nem csak az ajándékért, hanem azért is, mert ő a testvérem. Elfeleztem a csirkecombot és az egyik felet átnyújtottam Mavericknek. Ő értetlenül nézett rám.
- Neked hoztam, a tiéd – mondta.
- De én neked adom a felét – mosolyogtam.
Nehezen, de elfogadta. Jóízűen megvacsoráztunk, és álomra hajtottuk a fejünket. Szorosan bátyámhoz bújtam és mosolyogva aludtam el. Tudtam, bármennyire is reménytelen a helyzet, rá mindig számíthatok és mindig mellettem lesz, hogy vigyázzon rám. Ő és én mindig együtt leszünk.
Ahogy telt az idő, minden nap összemosódott előttem. Már nem tudom, mióta élünk – már ha ezt életnek lehet nevezni – az utcán. Már nem is emlékszem mikor csatlakoztunk egy Fredrick nevű fiúhoz és csapatához. Nem igazán jegyeztem meg a csapat tagjainak a nevét, nem volt értelme, egyik-napról a másikra jöttek-mentek az emberek. Szinte már hétköznapi volt, hogy ma jött valaki és vagy ő, vagy más és holnap már nincs köztünk. Már kezdtem érzéketlenné válni. Így, csapatban is nyomorogtunk, de mégis könnyebb volt, mint mikor csak testvéremmel ketten próbáltunk boldogulni. Az utca törvényeit hamar megtanultuk és alkalmazkodtunk.
Nem is tudom mennyi idő után, olyan dolog történt, amire még gondolni se mertem volna. Maverick és én a városka főterén ültünk a mocsokban és néztünk egy díszes felvonulást.
- Egy nap én is katona leszek - törte meg bátyám a csendet.
- Miért? - kérdeztem lustán.
- Mert akkor elhozom a békét az országnak. Meg foglak tudni védeni, tudok majd gondoskodni rólad. Véget vetek a vérontásnak és végre boldogok lehetünk. Te meg én. Minden jóval elhalmozlak majd, meglátod - lelkesedett fivérem.
Erre csak elmosolyodtam. Szép álmai vannak. De tudom, hogy egyedül ezt nem tudja véghez vinni. De sose lesz egyedül, én mindig segítem majd. Ha ő katona lesz, akkor én majd gyógyító, hogy ne csak rajta, hanem minden emberen tudjak segíteni. Melegség áradt szét testemben erre a gondolatra. Ez adott egy kis fényt, hogy kijussunk a sötét kétségbeesésből.
Ekkor egy páncélos katona lépett hozzánk. Felemeltem tekintetemet, összerezzentem, az idősödő katona vizsgálóan nézett minket. Maverick védelmezően magához húzott.
- Mi a nevetek gyerekek? – kérdezte kedvesen.
- Maverick Iceaeon vagyok, ő a húgom Veil – mondta bizalmatlanul testvérem.
- Mit kerestek itt gyerekek?
- Mi köze hozzá? Mit akar tőlünk?
- Nagyon hasonlítotok az unokáimra, akik nemrég haltak meg. Volna kedvetek eljönni velem a kastélyomba? Gondotokat fogom viselni. Nálam jó dolgotok lesz.
Bátyámmal egymásra néztünk, majd kis habozás után bólintottunk. A férfi felénk nyújtotta hatalmas kezét, és ezzel kiemelt minket a nyomorból és reménytelenségből. Megmentőnk neve Eden Queenchanter. Felültetett minket hatalmas csataménjére, ő mögénk ült és folytatta útját. A birtoka nem messze a várostól terült el. A kastély egy domb tetején magasodott, büszkén állt és őrködött a környék nyugalma fölött. Álmélkodva forgattuk a fejünket. A kastély udvarán szolgák gyülekeztek. Leszedtek minket a lóról, majd Eden elvezetett minket. A kastély útvesztőhöz hasonló folyosóin mentünk, majd megálltunk egy hatalmas ajtó előtt.
- Ez lesz a szobátok. – nyitott ki egy hatalmas, szépen megmunkált ajtót „apánk”.
Beléptünk a szobába és eltátottuk a szánkat. A hatalmas lakosztálynak is beillő helység olyan volt, mint a mesékben. Két kisebb ágy, hatalmas szekrények tele szebbnél szebb ruhákkal, a falakon festmények. Az ajtóval szemközti falon hatalmas üvegajtó volt, onnan nyílt az erkély. Ámuldozva és félve lépkedtem és néztem szét. Nem hittem a szememnek. Az egyik ágyhoz léptem, a takaró és a párna anyaga szörnyen drágának látszott. Nem mertem megérinteni, így hátra néztem bíztatásért vagy engedélyért. Eden mosolyogva bólintott, így megérintettem az anyagot. Hihetetlenül lágy volt, még sose láttam ilyen anyagot. Maverick is körbe nézett. A csendet Eden törte meg.
- Itt van egy fürdőhelység. Ha akartok, készíttetek nektek fürdőt – mondta lágyan.
- Köszönjük Uram – mondta fivérem.
Újdonsült apánk bólintott és intézkedett. Pár perc múlva egy dézsa meleg vízben ültünk és egy idős néni mosdatott minket. Marie volt a neve. Nagyon kedves volt, azt mondta Eden úr unokáinak volt a dajkája. Nagyon megkedveltük Mariet. Fürdés után kaptunk szép ruhákat és mehettünk enni.
Az elkövetkező időben hosszas tanulás vette kezdetét. Eden úr kitanított minket az úri életre. Engem az etikett titkaiba avatott be, míg testvérem a harcászattal és a lovagi élettel ismerkedett meg. Eden úr rengeteg időt és türelmet szentelt nekünk, de nem volt hiába. Olyanok voltunk, mintha nemesnek születtünk volna, ám soha nem felejtettük el, hogy honnan jöttünk. Egyik este Eden urat felkerestem a dolgozó szobájában. Egyre gyakrabban és hosszú időre zárkózott be. Halkan kopogtam.
- Szabad! – hallatszott bentről.
Kinyitottam az ajtót és beléptem.
- Veil? Mit szeretnél? – nézett rám meglepetten nevelőapám.
- Egy kérdéssel szeretnélek zavarni uram – mondtam alázatosan.
Intett, hogy folytassam.
- Arra szeretnélek kérni, hogy add meg nekem azt a kegyet, hogy gyógyító lehessek.
- Miért szeretnél gyógyító lenni?
- Sötét időket élünk. A bátyám katona, és én nem tehetek érte semmit. Szeretnék ezzel segíteni neki. Az a vágyam, hogy segíthessem az embereket.
- Túl jó vagy. Ilyen gonosz időben ritka, hogy valaki ilyen tiszta. Rendben. Holnap hívok neked tanítót.
- Nagyon hálás vagyok uram.
Mélyen meghajoltam és távoztam. Boldog voltam, örültem, hogy tudok majd segíteni az embereken.
Másnap, ahogy Eden úr megígérte, az ispotály vezetője, Orodis eljött hozzám. Meglepte a kérésem, de szívesen megosztotta velem hatalmas tudását. Napközben Orodis tanított, este, pedig Maverick társaságát élveztem. Fivérem nagyszerű katona lett. A szobám teraszán álltunk, és csodáltuk az éjszakát, a csillagos eget és a ragyogó Holdalt. Ebben a sápadt fényben olyan volt bátyám, mintha egy földre szállt angyal lenne. Tökéletes, szoborszerű arca, sápadt bőre mintha ragyogott volna.
- Miért lettél gyógyító? – törte meg a csendet testvérem.
- Azért, mert segíteni akarok az embereknek. Ha ne adja ég, megsérülsz, a segítségedre lehessek – mondtam elszántan.
Erre nevetett. Lágy hangja szinte csilingelt.
- Ne félts húgom. Nem lesz semmi bajom. Mert ha nem én, akkor ki védene meg? – kérdezte tréfásan.
Nem tudtam, mit mondjak. Elmosolyodtam.
- Nem lehet tudni, mit hoz a jövő. Tudod, hogy harcok dúlnak szerte az országban – mondtam sötéten.
- Ebben igazad van, de még messze vannak innen. Nem kellene ilyesfajta dolgokkal foglalkoznod. Férjhez kellene menned.
- Nem akarok férjhez menni. A férfiak, akik eddig udvaroltak nekem, egyik sem volt szerinted elég jó hozzám – vágtam rá morcosan.
Bátyám mindig fel tudott vidítani. Lehet, hogy tényleg kéne találnom egy férjet, de egyik férfi sem volt számomra ideális, akivel eddig találkoztam. Számomra a fivérem volt a tökéletes ember, és azt kerestem, aki olyan, mint ő. Nem csoda, hogy nem találtam senkit, aki tetszene, mert Maverickből egy van, és ő a testvérem. Ő volt a mindenem. Gyűlöltem a gondolatot, hogy egyszer elveszíthetem. Ebbe beleborzongtam.
- Fázol? – kérdezte bátyám.
- Nem, csak olyan szörnyű a háború. Félek, hogy egyszer elmész, és nem látlak többé.
- Ettől nem kell félned, mert nem fog megtörténni. Esküszöm, mindig visszajövök hozzád.
Egy csókot nyomott a homlokomra, én meg a mellkasához bújtam. Elhittem, amit mondott. Tudtam, hogy igaz. De nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy háború van, veszély fenyeget. A félelem és a kétségek fagyos indaként tekergőzött a bensőmben és fogta bilincsbe a szívemet. Közeleg a tél, a halál. Milyen ironikus. Télen a világ mintha meghalna, és a háború is egyre közeledett.
Azt kívánom bár ne így történt volna. A háború elérte Eden úr birtokát. Az ostrom sokáig elhúzódott. Én az asszonyoknak segítettem az ispotályban és gondoskodtam a falusiakról. Magamban fohászkodtam minden istenhez, hogy Eden úr és Maverick maradjon életben. Próbáltam bíztatni az embereket, hogy nem lesz baj, de a szavaimat magam sem hittem el. Hatalmas csattanás és dübörgés rázta meg a földet. Mindenki sikoltott és kezdett pánikba esni. Egy csapat katona rohant hozzánk.
- Betörték a kaput! Mindenkit kimenekítünk! Utánam! – kiáltotta és elindult.
Mi követtük. A hegyekbe menekültünk, ami a kastély mögött terült szét. Hallottam a fém csendülését, emberek halálhörgését, lovak nyerítését. Újra eszembe jutott mikor még gyermekkoromban a falunkat megtámadták. Ugyanazt éltem át most, mint akkor, régen. De egy különbséggel. Most nem volt itt Maverick, hogy megvédjen. Ő most valahol harcol, veszélyben forog az élete. Féltem, halálosan rettegtem, hogy elveszik tőlem. Egy örökké valóságnak tűnt, míg elértük a biztonságot jelentő sziklákat. Magasan jártunk, mikor visszanéztem. A kastély lángokban állt. Fekete füst szállt fel az égre, jelezve a környék urainak, hogy ők következnek. Nem láttam senkit felénk közeledni.
- Maverick – leheltem elhaló hangon.
Egy katona megragadta a karomat és tovább vonszolt.
- Tovább kell mennie Veil úrnő.
- A bátyám! Maverick hol van? – kérdeztem kétségbeesetten a katonát.
- Nem tudom. Maverick úr, Eden úr oldalán harcolt az első sorban, mikor magukhoz vezényeltek a csapatommal.
Ijedten kaptam hátra a fejem. Könnyeim végig szántották az arcomat. Egész testemben remegtem, de hagytam, hogy tovább vezessenek. Egy barlangban álltunk meg. A sarokba kuporodtam és imádkoztam minden istenhez, hogy épségben jöjjön vissza a testvérem. Azt nem bírnám ki, ha elveszíteném. Késő estére járt az idő, mikor lódobogást hallottunk. A katonák harcra készen álltak, minket a barlang mélyére vittek. A barlang bejáratán beszűrődő gyér fényben láttam egy közeledő alakot. Nem láttam az arcát, de vékony testét, hosszú selyemként hullámzó haját mindig felismerem.
- Maverick – suttogtam.
A fáklya fényénél megláttam őt. Elgyötört és fáradt volt. Páncéljára vér száradt. Odaszaladtam hozzá, és megöleltem. Sután viszonozta. Leroskadt a földre, kezébe nyomtam egy pohár vizet. Hamar megitta és rám nézett.
- Eden úr elesett – mondta rekedt hangon.
Szíven ütött nevelő atyánk halálának híre, de hálát adtam az égnek, hogy a bátyámat nem vették el tőlem.
- Mi lesz most? – kérdeztem.
- Nem tudom. Majd reggel meglátjuk. Most kérlek, had aludjak, szörnyen fáradt vagyok.
Bólintottam. Letette a poharát és elnyúlt a földön. Fejét az ölembe hajtotta, betakartam és már aludt is. Jobban szemügyre vettem. Márvány bőre most koszos volt a vértől és a koromtól. Haja alvadt vértől volt csimbókos. Egész testéből árat a füst és vérszag. Ettől a szagtól mindig felfordul a gyomrom. Mindig arra emlékeztet, mikor mindent elveszítettünk. A régi életünket, a családunkat.
A hajnal első sugaraira figyeltem fel. Bátyám is ébredezni kezdett. Szemei ugyanúgy ragyogtak, mint korábban. Talpra állt és kiment a barlang elé, ahol a túlélő katonák táboroztak. Elszorult a szívem, mikor láttam, milyen kevesen élték túl az ostromot.
- Veil! Segíts a sebesülteknek – utasított testvérem.
Némán bólintottam, és teljesítettem az utasítását. Felkavarodott a gyomrom, mikor láttam a sérülteket. A látvány sokkal rosszabb volt, mint amire számítottam. A katonák, akiket ismertem vagy nem voltak itt, vagy sebesülten várták a segítséget. Könnyek szöktek a szemembe, mikor sorra haltak meg az emberek. Egész nap fáradhatatlanul próbáltam segíteni. A kemény és harcedzett férfiak, akiket gyerekként legyőzhetetlennek hittem, most itt feküdtek betegen és megtörten. A barlangot, ahol a betegek voltak belengte a halál. Ahogy elhaladtam egy ágy mellett, egy kéz megragadta a ruhámat. Odakaptam a tekintetem és meghűlt ereimben a vér. Egy idős katona volt az. Fél arcát kötés takarta, nyílván, mert elvesztette bal szemét. Az arca meggyötört volt. A testén számos átvérzett kötés. Azonnal felismertem. Bátyám egyik felettese volt, korábban tanítója.
- Rideon – suttogtam.
- Veil úrnő – nyögte.
Letérdeltem hozzá és végigsimítottam az arcán.
- Itt vagyok, Rideon uram.
- Úrnő, kérlek, mondd, hogy Maverick jól van? Életben van még vagy elesett Urunkkal együtt?
- Nem. A bátyám él és gondoskodik rólunk.
- Helyes. Az ön bátyja kiváló katona. Az átkozottak betörték a kaput, és Maverick egyedül állt ki ellenük, és visszatartotta őket negyed órán keresztül.
- Nincs párja, de ez a te érdemed uram.
- Tévedsz úrnő. Én csak megmutattam neki az ösvényt, de ő az, aki bejárta. Maverick az istenek kegyét élvezi.
- Tudom.
- Kérlek úrnő, vigyázz rá és segítsd az útján.
- Ezt kérned sem kell.
Kezembe vettem Rideon csontos kezét és bátorítóan megszorítottam. Rám mosolyogott.
- Bárcsak egy jobb időben születettetek volna – mondta kis hallgatás után.
- Ezt hogy érted?
- Béke időben Maverick után rohannának a nők, míg utánad úrnő a férfiak. Maverick másként szerezne dicsőséget, míg ön csodálatos feleség lett volna.
Könnyek szöktek a szemembe. Éreztem, hogy Rideon keze egyre gyengébben szorítja az enyémet és kezd kihunyni a szeméből a fény.
- Igaz a mondás miszerint: az a rózsa, mely a viharban nyílik a legritkább és a legszebb valamennyi közül.
Végig simított az arcomon, keze a mellére esett. Szemét lehunyta és egy halk sóhaj hagyta el résnyire nyílt ajkait.
- Nyugodj békében – motyogtam és egy csókot leheltem ráncos homlokára.
Koszos takaróját az arcára húzva búcsút intettem neki. Könnyeim elhomályosították a szemem, így alig láttam, merre megyek. Kiléptem a barlangból és nekiütköztem valaminek, vagy valakinek. Felemeltem a fejem és a legszebb szempárra találkoztam.
- Veil minden rendben? – hallottam testvérem mély hangját.
- Rideon … - elcsuklott a hangom.
- Mi történt vele?
- Meg… meghalt.
Láttam arcán a megrökönyödést. Magához húzott és szorosan megölelt. Suttogott valamit a fülembe, de nem értettem, hogy mit. Pár perc múlva megnyugodtam.
- Mi lesz most bátyám? – néztem gyönyörű, szomorú szemébe.
- A katonákkal és a gyógyítókkal csatlakozunk egy katonai táborhoz. Ott minden rendbe jön – elcsuklott a hangja.
Végigsimítottam az arcán, megcsókoltam a homlokát és elmentem segíteni a katonáknak.
Másnap, ahogy Maverick megmondta, elindultunk. Néhány napi lovaglás után letáboroztunk. Pár óra múlva egy felderítő vágtatott vissza.
- Maverick uram! – kiáltotta.
Bátyám előlépett. A felderítő elé sietett, meghajolt előtte és tisztelgett.
- Uram, egy táborra leltem, nem messze innen. A lobogó alapján barát – mondta.
- Köszönöm, szép munka. Azonnal indulunk. Add ki a parancsot – felelte testvérem.
Csendben figyeltem mi történik.
- Indulunk! Tábort bonts! Tovább megyünk! – harsogták.
Lassan felálltam és összepakoltam. Pár perc alatt útra készen voltunk. Szívem megtelt reménységgel, hogy végre biztonságban lehetünk. Tudtam, hogy nem a legjobb egy katonai tábor, de ilyen időkben az a legbiztonságosabb. Hála minden isteneknek, befogadtak minket. A bátyám és társai csatlakoztak a katonákhoz, míg engem az ispotályba irányítottak. Az emberek is kaptak munkát és szállást.
Gyakran hagytuk el ideiglenes táborhelyeinket, és vonultunk az ellenséget követve, esetleg egy erősebb sereg után. Számtalan faluban és kisebb településen álltunk meg és védtük az ellenségtől. Hiába volt minden erőfeszítés, rengeteg ártatlan ember halt meg. Szinte minden falu elpusztult vagy porig égett, ahol megálltunk. A bűntudat hatalmas súlyként nehezedett a mellkasomra és attól féltem, hogy megfulladok. Éjszakákon át sírtam és rémálmok gyötörtek. Magam előtt láttam az emberek arcát, amint holtan fekszenek a porban, vagy, ahogy elhunyt szeretteiket gyászolják. Át tudtam érezni a fájdalmukat, én is mindenkit elveszítettem, akit szerettem, csak a bátyám maradt.
Egyik éjszaka is zihálva ébredtem. Remegve néztem körbe a sötét sátorban. Éreztem, hogy erős karok ölelnek át.
- Veil, nyugalom. Nincs semmi baj. Itt vagyok – suttogta Maverick mély, búgó hangján.
- Maverick! Láttam őket. Minden éjjel látom azoknak az arcát akik … - elcsuklott a hangom.
- Kiket láttál?
- Akik meghaltak. Rám várnak.
- Nem hagyom, hogy bántódásod essen. Nem kell félned semmitől.
A nyakába fúrtam az arcomat. Hagytam, hogy könnyeim megállíthatatlan folyóként szántsák az arcomat. Maverick hátra döntött az ágyon, mellém feküdt, betakart és átölelt. Egymást ölelve aludtunk el. Olyan mérhetetlen nyugalom áradt szét meggyötört testemben, mint még soha. Hittem neki. Elhittem, hogy míg velem van, nem érhet semmi baj.
A háborúban rosszul álltunk. A táborunk folyamatosan szorult vissza, az ország belseje felé. Egy nagyobb faluba vonultunk. A falusiak a segítségünkre voltak. Akit lehetett fegyverbe fogtak. A nőket, az öregeket és a gyerekeket elbújtatták. Az asszonyok többsége, magamat is beleértve, a sebesülteket ápolta és óvta a gyerekeket. Ha nem volt tennivalóm, az istenekhez fohászkodtam, hogy bátyám ne essen el és jöjjön vissza hozzám. Ha elveszítem őt is, azt nem élem túl. A harc elkezdődött. A már megszokott hangok, érzések, szagok kerítettek hatalmukba. Egy baljós érzés is ott motoszkált bennem, amit eddig soha nem éreztem. Bárcsak tudnám mi ez. Olyan érzésem volt, hogy ma minden megváltozik, hogy semmi sem lesz olyan, mint régen. Valami baj közelgett. Bármit tettem, nem tudtam elsiklani e felett. Egész testemben remegtem. A csatazajok egyre jobban elhúzódtak, a sebesültek egyre többen voltak. A végkimerülés határán voltam, de nem álltam meg, segítenem kellett az embereken. Hajnalban, mikor az összeesés környékezett leültem és azonnal elnyomott az álom. De itt sem leltem békére. Rémképek kísértettek. Nem emlékszem pontosan, mert felébredtem. Az a furcsa, rossz érzés, ami egész nap szorította a szívemet eltűnt. De nem nyugodtam meg, sőt, egyre jobban megijedtem. Éreztem, hogy valami nagyon rossz történt. Idegesen járkáltam a pajtában, ahol voltunk. Egész testem remegett. A rémálomból egy kép ugrott be. A bátyám feküdt holtan.
- Ne! Az nem lehet – motyogtam.
Már tudtam mi volt az a félelem, amit éreztem. Megszédültem, a pajta forgott velem. Maverick nem halhatott meg, az képtelenség. Azt ígérte megvéd és mindig velem lesz! Ezekbe az emlékekbe kapaszkodtam görcsösen. Lerogytam a földre és átkaroltam a testemet. Attól féltem, ha ezt nem teszem meg, darabokra hullok. A könnyeimmel küszködve dőltem előre-hátra. A gyász, a veszteség kíméletlenül marcangolt belülről. A kétségbeesés volt az egyetlen, amit éreztem, majd ez is elmúlt. Csak az üresség maradt. A tudatom eltompult, csak a kongó üresség maradt bennem. Felálltam és elindultam ki a pajtából. Ki a világba, a magányba. De tudtam, hogy ez nem marad így. Kérlek, várj meg testvérem, megtalállak és követlek téged bárhova mész is. Még a halálba is.

Vége