Mi történt a régi Reitával? 9. fejezet

9. fejezet

Reggel gyors kávé után együtt indulunk a kiadókhoz. Pon még mindig morog, és csak ide böffenti nekem, hogy szia, mikor kiszáll a kocsiból és megy.

- Mi baja? - kérdi Ruru, mikor megyünk a saját kiadónkhoz.

- Hogy nem szóltam neki előre, hogy este jössz.

- A te lakásod, azt hívsz magadhoz, akit akarsz, és akkor, amikor akarsz – von vállat – Ne légy már ilyen töketlen.

Inkább nem mondok semmit, és a vezetésre figyelek.

- Ugye tudod, hogy nemsokára indulunk – jegyzi meg, mikor beszállunk a liftbe.

- Igen, és lassan pakolhatok – sóhajtom – utálok pakolni.

- Segítsek?

- Miben? Pár ruhát még el tudok rakni.

- Gondolom majd ezt is megcsinálja neked.

- Miből gondolod, hogy ő pakol? - kapom fel a fejem.

- Ha te pakolnál, nem lenne minden szépen összehajtva, és elég sok mindent otthon hagynál.

Hatalmasat pislogok. Ez eddig még fel se tűnt. Némán ballagunk a próbaterem felé. Már ott vannak a fiúk.

- 'Reggelt! - kiáltom.

- Nektek is – morogja Ruki.

Mikor Aoi befut, végre leülhetünk dolgozni. Még egyszer átbeszéljük a számlistát, meg hogy mennyiben változzanak fellépésenként. Átnézzük a rendeléseket, a fellépő ruhákat és mindent. Még pár számot is elpróbálunk. Könnyen megy, ezeket még álmomban is hiba nélkül végig pengetek.

- Srácok! Ebéd? - kérdi Kai, mikor elhallgatnak a hangszerek.

- Oké – ért egyet Ruki.

Letesszük a hangszereket és megyünk a sarki gyors étkezdébe. Jókat ugratjuk egymást. Ahogy leülünk, Ruru és Ruki arról kezdenek beszélni, hogy mi mindent akarnak csinálni.

- Azt biztos, hogy minden este inni fogunk és szórakozni – nevetek.

Három értetlen szempár mered rám.

- Mi van? - értetlenkedek.

- Ki vagy és mit csináltál a basszerosommal? - vonja fel gyanakodva a szemöldökét Ruki.

- Nyugi, ez ő, biztosíthatlak róla. Kezd újra visszatérni a régi önmagához – vigyorog Ruru és átkarolja a vállam – És ez nekem köszönhető – büszkén kihúzza magát.

Jót nevetek vele. Gyorsan megeszem a maradék tésztámat és leteszem az evőeszközöket. Aoi nagyon nincs itt, lassan majszolja az ebédet, ő végez utoljára. Végül elindulunk vissza.

- Eszünk egy kis fagyit? - kérdi Kai és megtorpan az egyik cukrászda mellett.

A fiúk beállnak a sorba, én inkább cigire gyújtok. Kis várakozás után indulunk vissza a kiadódhoz.

- Jobb is, hogy kaja után megyünk a főnökhöz. Legalább nem halunk éhen – vigyorog Ruki.

- Ja, inkább alszunk a jóllakottságtól – nevetek.

- Az már biztos – vigyorog Ruru – Úgyis alig tudtam aludni. Kibaszott kényelmetlen a kanapéd – masszírozza meg a nyakát.

- Te nála aludtál? - csodálkozik Ruki.

- Aha, este ittunk és meghívott, hogy aludja nála – összegzi a gitáros.

Amint visszaérünk, első utunk a tárgyalóba vezet, hogy végighallgassuk a menedzsert. Felvázolja az időpontokat, milyen és mekkora helyeken lépünk fel, valamint milyen szabályokat kell betartanunk bizonyos prefektúrákban. Még a szállodai szobabeosztást is megbeszéljük, és még választhatunk, hogy kivel akarunk aludni.

- Kaoluval alszom – jelentette ki ellentmondást nem tűrve Ruki.

- Abból nem sok alvás lesz – súgja Ruru.

Prüszkölök egyet és megpróbálom ajkamba harapva a tenyerembe rejteni a mosolyomat. Legszívesebben felröhögnék, de nem tehetem.

- Mi olyan vicces Suzuki-san? - kérdi a főnök.

- Semmi, bocsánat – nyögöm.

Nehezen sikerül lenyelnem a nevethetnéket és nyugalmat erőltetni magamra.

- Folytathatjuk? - köszörüli meg a torkát a főnök.

- Alszom vele, persze, ha nem fullad meg – bök felém Ruru.

- Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen – lököm meg.

- Ki mondta, hogy akarok? Nehéz lenne új basszerost találni, főleg ilyen rövid idő alatt.

- Na, kösz – méltatlankodok.

Mindenkiből kirobbant a nevetés. Kizárásos alapon Kai és Aoi együtt alszanak. Mikor vége a fejtágításnak, visszamegyünk zenélni. Estig próbálunk, aztán megyek haza. Meg se lep, hogy Pon már itthon van, és szól a zene. Nem tudom mit hallgat, de elég borzalmas.

- Megjöttem! - kiáltom túl a ricsajt.

- Máris? Azt hittem megint elmész valahova – halkítja le a magnót.

- Dolgom van, most nincs rá időm – mondom.

- Mi? - csodálkozik.

- Nemsokára elutazom.

- Hova? - jön elő a konyhából.

- Forgatni. Forgatással egybekötött fotózás lesz, nagyjából egy hétig leszek távol.

- Ezt mikor találtad ki? - teszi csípőre a kezét.

- Már mondtam, csak te nem figyeltél. A főnök találta ki, nem én.

- Mikor indulsz?

- Hamarosan, pár nap múlva.

- Aha – összegzi – Becsomagoljak neked?

- Nem kell, be tudok egyedül is.

Hatalmasat pislog, majd visszamegy a konyhába. Átöltözöm és előkeresem az utazótáskám, kitárom a szekrényem és gondolkodom. Kikészítek pár pólót, nadrágot, meg alsót. Sapka, napszemüveg, kiegészítők.

- Jössz enni? Kész vagyok – áll meg az ajtóban.

- Aha.

Kezet mosok és megyek.

- Milyen napod volt? - kérdezem.

- Egész jó, fotózás volt, aztán este műsor.

- Akkor nem alszol sokat.

- Nem, de holnap könnyű nap lesz, csak próbálunk. Ti?

- Sokat készülünk és már az utolsó simításokat végezzük, mint a számlistát hogyan variáljuk, szobabeosztás meg ilyenek.

- Várod? Mármint az utazást.

- Igen, már megbeszéltük a fiúkkal mit fogunk csinálni, ha van szabadidőnk.

- És lesz?

- Persze, hogy lesz – vigyorgok és kanalazom a levest.

- Jó nektek, nekünk nem szokott lenni.

- Mi hosszú pórázon vagyunk – vigyorgok.

Fintort vág.

- Mi nem.

Vállat vonok. Erről nem én tehetek, hanem a főnök. Az nem az én bajom, hogy velük ilyen szigorúak. Meg amúgy is, nem hiszem, hogy ha lehetne, menne szórakozni.

Vacsora után elmegyek fürdeni, és folytatom a pakolást.

- Ezeket viszed? - ül le a kikészített holmik mellé Pon.

- Igen, hirtelen ennyi jutott eszembe, de majd még teszek el pár apróságot – nézek végig a kikészített holmikon.

- Ma is elmész Uruhával inni? - kérdi szomorkásan.

- Nem, ma itthon maradok.

Elmosolyodik és amíg bedobálok mindent az utazótáskámba, addig megágyaz. Átveszem az alvós gatyám és bebújok a takaró alá. Ő is befekszik mellém, hozzám bújik és már alszik is.

Reggel korán kelek. Egy kávé mellett meghallgatom a híreket és elszívok egy cigit. Amint elnyomom a csikket, megjelenik Pon.

- Reggelt – ásít.

- Neked is.

Kitölti magának a kávéból, addig készítek pirítóst és rántottát.

- Mikor jössz ma haza? - kérdi.

- Szerintem korán, csak papírmunka van.

- Nem mész a barátaiddal sehova? - mintha reménykedés a hangjában.

- Nem tudom, majd kitaláljuk. Ha jól emlékszem, Aoi és Kai mennek interjúra.

- Várlak haza – mosolyog.

Megeresztek egy mosolyt és gyorsan megreggelizek.

- És te? - kérdem két falat között.

- Fotózás lesz.

Hümmögök és elkezdek készülődni.

- Velem jössz? - kérdezem.

- Nem, nem a kiadóhoz megyek.

- Oké – vonok vállat.

Felveszem a bakancsom és már itt se vagyok. A fiúk már csak rám várnak, hogy munkához lássunk. Egész nap a főnökkel tárgyalunk és szervezzük a turnét.

Mi történt a régi Reitával? 8. fejezet

8. fejezet

A rossz hangulat rátelepszik a próbára is. Nem akarok összebalhézni a srácokkal, ezért inkább nem szólok senkihez. Nagyon a gondolataimba mélyedek, csak arra figyelek, hogy hiba nélkül eljátsszam amit kell. A zene valamennyire segít lenyugodni, de csak addig, amíg Ruki szünetet nem rendel el.

- Baj van? - terem mellettem Ruru.

- Igen, van.

- Elmondod?

- Legyen elég, hogy otthoni az ügy.

- Értem – bólint – Mit szólnál, ha majd elmennénk inni?

- Mikor és hova?

- Munka után?

- Ilyen könnyen belemész? - csodálkozik – És mi lesz a pasiddal? Nem fog neki örülni.

- Leszarom.

Hatalmasra nyílnak szemei és bambán bámul rám. Egy rövid ebéd szünet után folytatjuk a munkát. Még sikerül elszívnom pár cigit, miközben a papír munkát csináljuk. Sose szerettem, de most legalább jobban leköt, hogy figyeljek a többiekre. Elég sok cigit elszívok, mire végzünk. Talán egy egész dobozzal is. Végre valahára Ruki elenged.

- Gyere – karon ragadom Rurut és elindulunk.

Most én választok kocsmát. Tudok is egy jót itt a közelben. És ami még jó, hogy olcsó. Néhány sarokra van a kiadótól. Ugyan még csak kora este van, máris szinte dugig van a hely. A pultnál találunk szabad székeket, ahogy le tudunk ülni. Kikérjük a sörünket, koccintunk és nagyokat kortyolok a hideg és keserű italból.

- Na, ki vele. Ezúttal mi a baj?

- Bármit teszek, nem jól sül el. Sőt! Katasztrofálisan – morgom.

- Mert?

- Tegnap eljött velem egy kocsmába. Eleinte csak üdítőt ivott, aztán kért valami erősebbet. Vettem neki vodka-kólát. Ízlett neki, aztán kért még egyet és meg is itta. Kicsit a fejébe szállt. Hátra mentünk a mosdóba, mert oda akart menni. És ahogy lenni szokott, letámadott.

- Erre a részre nem vagyok kíváncsi! - emeli fel a kezét.

- Másnap meg én voltam a hibás, azért ami történt. És hogy ő soha többet nem jön inni, mert mi lesz, ha valaki megtudja, arról nem is beszélve, hogy mi lesz, ha meglátják velem és kiderül a kapcsolatunk. Persze az nem jutott eszébe, hogy nekem is van legalább annyi veszíteni valóm, mint neki. Azért kezdett hisztizni már kora reggel, mert túlságosan fél attól, hogy valaki megtudja, hogy van magánélete. Azt mondta, hogy pont ezért nem jár el sehova. Nem értem, hogy tud így élni, hogy állandóan fél mindentől. Az eszébe se jut, hogy neki is lehet élete és nem tudódik ki. És hogy neki jó otthon ülni. Komolyan mondom, mint egy nyugdíjas – horkanok a végén.

- Nem csodálom. Nem értem miért töröd magad. Miért próbálod még mindig megváltoztatni?

- Nem tudom.

- Sejtettem. Nem tűnt fel, hogy ahányszor próbálsz tenni valamit, mindig vissza felé sül el? És mindig te leszel a hibás. Figyelj, ha ő nekem akar változni és változtatni a helyzeten, akkor te a fejed tetejére állhatsz, akkor se lesz semmi másként.

- Kezdem úgy érezni, hogy neki nem is számít, hogy én mit akarok.

- Csak most? Nekem már rég feltűnt.

Válaszként a combjára csapok. Feljajdul és káromkodik egy sort.

- Figyelj, ha rám hallgatsz, most hagyod egy ideig, hogy kihisztizze magát. Szerintem hagyd békén, hagyd hogy otthon üljön ahogy akar, te meg gyere velem bulizni. Nem vagytok összenőve. Ha látja, hogy eljárt otthonról, talán kedvet kap és csatlakozik.

- Gondolod?

- Igen.

- Én csak azt akarom, hogy minden rendben legyen, de kezdem úgy érezni, hogy árral szemben úszok.

- Csodálom, hogy még van erőd.

- Néha elgondolkodom azon, hogy hagynom kéne. Szerinted?

- Fogalmam sincs. Hidd el, nem azt mondom, hogy szakíts vele, mielőtt félreérted! - védekezően maga elé emeli a kezeit.

- Tudom, nyugi. Nem tudom miért viselek el tőle mindent – keserűen megcsóválom a fejem.

- Szereted őt.

- Azt hiszem.

- Tudod, van különbség a szerelem, a ragaszkodás és a megszokás között. Ne keverd össze ezeket.

- Úgy beszélni, mint valami dilidoki – gúnyolódok.

- Nem hiszem, hogy arra lenne szükséged. Inkább egy megértő barát kell neked.

- Kösz – mosolygok rá hálásan.

- Ugyan – legyint.

Mosolyt erőltet magára és végre segít feledtetni a gondjaimat. Folyamatosan isszuk a sört és jókat nevetünk. Már a második korsóval iszom, mikor megszólal a telefonom.

- Igen? - emelem a fülemhez, anélkül, hogy megnézném ki az.

- Merre vagy? - kérdi Pon morcosan.

- Egy kocsmában, Ruruval – mondom egyszerűen.

- Nem úgy volt, hogy haza jössz?

- Nem beszéltünk meg semmit, tudtommal programunk sincs, úgyhogy gondoltuk, megérdemlünk egy sört.

- Hányszor egy sört? - kérdi szarkasztikusan.

- Kösz, úgy beszélsz, mintha alkoholista lennék – mordulok.

- Kb. mikor lehet rád számítani? - tereli a témát.

- Nem tudom, szerintem még megisszuk a sört és megyünk. De nem kell aggódnod, ma haza megyek.

- Nem aggódok, felnőtt vagy, azt teszel amit akarsz – morog.

- Na szia – búcsúzok és kinyomom.

Már megint. Még mindig hisztizik.

- Mi van? - kérdi gitárosom.

- Semmi, csak morgás.

- Ezúttal miért?

- Nem vagyok otthon, veled vagyok és kocsmában sörözök.

- Minden olyat csinálsz, amitől fél. És most te vagy a rossz.

- Mint mindig! - fintorgok.

Gunyoros megjegyzésemen mindketten nevetünk. Megisszuk a sört és kérünk egy újabbat. Nem sietek nagyon. Inkább kiélvezem a jól megérdemelt pihenőt. Nemsokára úgy is elutazunk akkor majd alig lesz időm. Valamikor este indulunk haza.

- Elég késő van, gyere, aludj nálunk – invitálom.

- Nem fogok zavarni?

- Nem hiszem – vonok vállat.

Fülig szalad a szája és elindulunk haza.

- Amúgy is, az én lakásom – jegyzem meg.

- Ahhoz képest, legutóbb, mikor összevesztetek, te jöttél el. Olyan volt, mintha kidobott volna a saját lakásodból.

Azonnal rávágnám, hogy hülye barom, de a torkomon akad a szó. Jobban belegondolva igaza van. Inkább nem rágódok ezen, hanem inkább ugratjuk egymást Ruruval. Otthon sötétség és csönd fogad. Pon biztosan már alszik. Elküldöm bandatársam fürdeni, addig kerítek neki egy váltás nadrágot. A motozásra és vízcsobogásra Pon is előkerül.

- Ha itt vagy, akkor ki fürdik? - dörgöli meg álmos szemeit.

- Ruru – mondom.

- Mit keres itt?

- Késő van, nem engedtem haza – felelem egyszerűen.

- Miért nem szóltál?

- Most találtam ki.

- Aha – kommentálja – Fent lesztek, vagy jössz aludni?

- Megyek, csak kerítek Rurunak takarót.

Bólint és elvonul. A szekrényből előkerítek egy takarót meg egy párnát és barátom kezébe nyomom.

- Kanapé – bökök az ülőalkalmatosság felé.

Átveszi a takarót meg a párnát és megágyaz magának. Elmegyek fürdeni, aztán megyek és remélem, hogy Pon nem zárt ki a szobából. A szobába bejutok, de még csak egy jó éjt puszit se kapok.

Mi történt a régi Reitával? 7. fejezet

7. fejezet

Alig hiszem el, lassan egy hete van béke és nyugalom köztünk. A munka is jól halad, minden a lehető legjobb.

- Pon, mit csinálsz ma este? - kérdezem.

- Nem tudom, mihez lenne kedved? - kérdi és az ölembe mászik.

Átkarolja a nyakam és hatalmas szemekkel néz rám. Huncut mosolyra húzza kívánatos ajkait. Kicsit riszálja is a fenekét és kelleti magát.

- Mondjuk, eljönnél velem inni? - kérdezem.

- Mi? - döbben meg.

- Jól hallod. Igyunk meg valamit.

- Itthon is tudsz inni – biggyeszti le ajkait.

- Tudom, de szeretnék elmenni. Hiányzik a kocsma-szag, a cigi füst, a hangos zene.

- Tudod, hogy nem szeretem az alkoholt.

- Hiszed vagy sem, a kocsmában adnak üdítőt is. És nem ciki azt kérni.

Elgondolkodik. Tudom, hogy nem rajong az ilyesmiért.

- Na, ne kéresd magad. Iszunk egy-két pohárral, aztán jövünk – érvelek.

- Jól van, de csak pár ital. Ha részeg mersz lenni, nagyon megbánod – fenyeget.

- Nyugi, csak sört fogok inni – nevetek.

- De csak a kedvedért – dönt.

Lemászik rólam és készülődünk. Nem megyünk messze, csak pár utcára, hogy inkább gyalog megyünk. A kocsmában megcsap a meleg és a tipikus kocsma-szag.

- Mit kérsz? – kérdem.

- Kólát.

- Oké, keress helyet – intek az asztalok felé.

Elég hosszú a sor, így eltart egy darabig mire sorra kerülök. Kikérem az italokat és Pon keresésére indulok. Az egyik sarokban találom meg. Épp a telefonját birizgálja.

- Ki nem tud nélküled éni? - kérdezem és letelepszem.

- Csak gondoltam elütöm az időt, amíg rád várok. Mi tartott eddig? - kaparintja meg a kólát.

- Nem tűnt fel, hogy hatalmas a sor? - kérdezem.

- Bocs – morog.

Összekoccintom az poharakat és iszunk. Jó hangulatban iszogatunk és beszélgetünk. Ugyan eleinte nem örült, hogy ide jövünk, mégis jól érzi magát. Ennek igazán örülök.

- Kérsz valami erősebbet? - kérdezem, mikor elfogy az ital.

- Rád bízom. Csak ne töményet – kéri.

Biccentek és már itt se vagyok. Újra kivárom a hosszú sort. Magamnak sört veszek, Ponnak meg vodka-kólát. Nem túl erős, de érezni a vodka édeskés utóízét. Remélem megissza. Ha nem, több jut nekem. Mire visszaérek, Pon előtt két apró pohár van, tele aranybarna wishky.

- Ez meg? - kérdezem

- Egy hölgy osztotta a kóstolót. Mondtam, hogy ketten vagyunk, és adott még egyet.

- Kösz. Ezt neked hoztam – tolom elé a pohár vodka-kólát..

- Kösz, mi ez?

- Kóstold meg.

Elveszi és belekortyol.

- Édeskés. Mi ez?

- Vodka-kóla.

- Finom.

Fülig szalad a szám, nagyon örülök. Boldogan eliszogatja az italt. Jókedvűen nevetünk, főleg Pon, mikor már a második vodka-kólát iszogatja és kissé ki van pirulva az arca. Kezd a fejébe szállni a pia.

- Merre van a mosdó? - kérdi, túlkiabálva a hangzavart.

- Gyere – fogom meg a kezét és húzom magam után.

A kocsma hátsó része felé vezetem, ahol a mosdók vannak. Végig megyünk egy sötét és üres folyosón. Mielőtt elérnénk a WC-t, Pon neki nyom a falnak és mohón megcsókol. Meglepetten felnyögök. Sose csinált ilyet, nem arról volt híres, hogy nyilvános helyen essen nekem. Mindig félt, a lesifotósoktól. Átkarolom vékony derekát és magamhoz húzom.

- Mit szeretnél? - húzódom el.

- Téged – mosolyog.

Alig mondja, keze máris a nadrágomban matat.

- Na, ezt majd otthon – tolom el.

- Most – nyafog.

- Akkor gyere - elkapom a karját és berángatom a WC-re.

A helyiségben nincs senki, így az első fülkébe berántom. A szemközti falnak támaszkodik, én meg azonnal a hátához simulok. Gyakorlott mozdulatokkal csatolom ki övét. Hátra tolja a fenekét és éledező férfiasságomhoz dörgöli magát. Nyakát harapdálom és kezem már az alsójában van. Felnyög ahogy meredező férfiasságára fogok. Amint kiszabadítom merevedését, megvonaglik és a kezembe löki magát. Nagyon ki lehet éhezve, nem kell sok, néhány mozdulat és egy nagyobb nyögéssel az arcán elélvez. Kábán szuszod, és hagyja, hogy megigazítsam a ruháit. Amint lélegzethez jut, lecsukja a WC deszkát, ráül és az övemmel kezd babrálni.

- Te még hátra vagy – mosolyog.

Szőke tincseibe túrok. Kiszabadít kényelmetlenné vált nadrágomból. Minden tétovázás nélkül simít végig hosszomon. Kéjes mosolyra húzza ajkait és végig rajtam. Megborzongok, mire elmosolyodik és végre a szájába vesz. Nem tudok magamban tartani egy nyögést. Határozott mozdulatokkal kényeztet. Nem kell sok, hogy egy elfojtott nyögéssel érjen utol a vég. Meglepetten felnyög, de lenyeli minden cseppem. Rendbe szedem magunkat és elindulunk haza. Kicsit szédeleg és gyorsabban megy, meg vigyorog, de más nem mutatja, hogy ittas lenne. Kíváncsi vagyok mennyire emlékszik majd. Első utam a fürdőbe vezet és a hűvös zuhany alá állítom Pont. A víz magához téríti és kijózanítja.

- Aludni akarok – nyöszörög.

Szárazra dörgölöm, aztán elkísérem a szobába. Alig van ébren, mindjárt állva elalszik. Lefektetem és amint vízszintesben van, alszik is. Mosolyogva figyelem, aztán elmegyek fürdeni. Felfrissülve megyek vissza a szobába. Pon keresztben fekszik, és az egész ágyat elfoglalja.

- És én? - kérdezem.

Elhúzom a szám és egy pokróccal a kezemben megyek a nappaliba. Elhelyezkedem a kanapén és pár perc múlva már alszom is.

Reggel fájó tagokkal kelek.

- Soha többé nem alszom itt – nyögöm.

Első utam a konyhába vezet, hogy főzzek egy kávét. Szerencsére nem vagyok másnapos, meg se ártott a tegnapi iszogatás. Készítek ki egy adag fejfájás csillapítót, szerintem Ponnak szüksége lesz rá. Pirítóst is csinálok, az jót tesz majd a gyomrának. Alig készülök el, mikor előkómál. Nagyon nyúzott az arca.

- Jó reggelt – mosolygok.

- Jobbat – nyöszörög.

- Másnapos vagy?

- Kicsit. Nem igazán emlékszem mi történt. Csak annyi rémlik, hogy hoztál valamit, aztán elmentünk hátra, ahol... - ahogy kimondja, fülig vörösödik – Ugye nem csináltunk semmi rosszat?

- Rosszat? Azt épp nem mondanám – vigyorgok kéjesen.

- Mit csináltam? - sápad el.

- Fogalmazzunk úgy, hogy szép perceket töltöttünk együtt.

- Mit csináltam? - szinte visít – Látott minket valaki?

- Lényegében letepertél, könnyítettem rajtad, te meg leszoptál – összegzem.

Leroskad a székre és a tenyerébe temeti az arcát. Halálra van rémülve.

- Reméltem, hogy csak álom volt.

- Senki nem volt ott, amúgy is egy szűk fülkében voltunk.

- De miért? Miért hagytad? Nem én akartam, az alkohol miatt volt – hadarja.

- Mi bajod van? Miért hisztizel emiatt?

- Talán nincs rá okom? Engem kirúgnak ha ez kiderül.

- Szerinted nekem nem lehet bajom belőle? Ezért vittelek olyan helyre, ahol senki nem lát. Mivel nem látott senki, nem lehet baj.

Mélyet sóhajtok. Már megint kezdi.

- Ne hisztizz! Te fújod fel a dolgot.

- Nem hisztizek! Csak félek – nyafog – Tudod, mit? Soha többé nem megyek kocsmázni.

- Te hülye vagy. Csak mert kicsit jól érezted magad mért kell cirkuszolni?

- Csak félek.

- Ne légy ennyire paranoiás. Én is el merek járni itthonról.

- De én nem te vagyok!

- Tudom, de miért nem mered kicsit elengedni magad?

- Félek, hogy mi lesz, ha valami kiderül. Ezért nem akarok soha többé inni.

- Nem az itallal van bajod, hanem túlságosan félsz. Emlékezz vissza mi volt tegnap. Ízlett neked a pia amit vittem.

Nem mond semmit, csak beízesíti magának a kávét és elmajszolja a pirítóst.

- Pont ezért nem járok el inni. Nem az én világom és nem akarom, hogy mások megtudják.

- Nem akarok veszekedni – állítom le.

- Én se veszekszem, csak elmondom a véleményem. Már az is baj?

- Nem, de miért kell állandóan attól félned, hogy meglát valaki? Nem vagy szent, te is elmehetsz szórakozni. Neked is van életed.

- De nem akarom, hogy bárki tudjon róla. Ezért nem járok el sehova. Nekem jó itthon.

- Bocs, hogy megpróbállak néha kirángatni a csigaházból – mordulok.

Kezd már most nagyon elegem lenni. Túl szép volt ez a pár nap békében. Hogy elkerüljem, hogy a reggel a szarból átmenjen katasztrofálisba, inkább nem szólok Ponhoz és elkezdek készülődni. Már most szarrá ment a napom. Mi jöhet még?