25. fejezet

25. fejezet

Egészen estig maradok. Nem szívesen megyek haza, de muszáj lesz. Ugyan nem tudom mi vár otthon, és minek megyek haza. Tény, hogy sokkal jobb Rurunál, de nem akarok állandóan a nyakán lógni. Kelletlenül elindulok haza. Az esti hűvös levegő felfrissít. Legszívesebben el se jöttem volna Rurutól. Ha velem van, annyira jól érzem magam és boldog vagyok. Hazaérve meglep, hogy Pon még ébren van. A kanapén ücsörög és valami marhaságot néz. Úgy tesz, mintha észre se venne. Elmegyek a konyhába és szerzek egy sört. Kinyitom a hűtött alkoholt és a nappaliban lévő laposomhoz. Csak szörfölök a neten. A chat-en megtalál egy régi barátom, Rido, pár éve nem beszéltünk. Mesél a családjáról, idő közben gyereke is született, és egy menő vállalatnál dolgozik. Órákig beszélgetünk, és jókat nevetünk. Pon inkább felhangosítja a TV-t, mert szerinte hangos vagyok. Végül kikapcsolom a gépet és elmegyek fürdeni. A forró víz jól esik és segít ellazítani. Megmosom a hajam, már igazán ráfért a sok zselé miatt. Fürdő után megborotválkozom és teljesen felfrissülve lépek ki a fürdőből.

- De jó! - nyújtózkodom egy nagyot.

Átmegyek a szobámba és bebújok a takaró alá. Hiába vagyok fáradt, mégse tudok elaludni. Nem azért, mert bűntudatom van Hiroto miatt, ha nem, mert hiányzik valami, vagy valaki. Annyira jó volt Ruruval lenni, hülyéskedni, érezni magam körül ölelők karjait, hallani megnyugtató hangját. Az a kellemes melegség, ami akkor átjárta a testem és a lelkem… már el is felejtettem milyen varázslatos érzés. De miért csak akkor érzem ezt, mikor Ruruval vagyok? Ilyet nem Hiroto mellett kéne éreznem? Nem értem magam. Minden porcikám és a lelkem Ruru után kiált. Mindig is közel álltunk egymáshoz, de sose hiányzott még ennyire, mint mostanában. Nem értem magam. Itt van nekem Pon, vele kéne boldognak lennem… Na, igen, kéne, de nem igazán vagyok az. Ruru az, akinél békét és boldogságot lelek. Annyira nehéz ez a helyzet.

Egész éjjel ezen kattog az agyam. Csak arra figyelek fel, hogy hullámzik mellettem az ágy, és Pon a lehető legtávolabb húzódik tőlem. Nem igazán érdekel. Ha duzzogni akar, tegye, de akkor se lesz neki igaza. Nem értem miért kell ilyen gyerekesen viselkednie, mikor már régen nem az. Felnőtt férfi, viselkedjen is úgy.

Talán valamikor hajnalban alszom el. Pihenek pár órát, aztán mennem kell dolgozni. Főzök egy kávét, és amíg elkészül, elmegyek a fürdőbe, hogy kicsit rendbe szedjem magam.

- Francba – nyögöm, mikor meglátom magam.

karikás és táskás a szemem. pont most nem tudtam aludni, mikor fotózásra kell menni.

- De jó – sóhajtom.

Megmosom hideg vízzel az arcom, amitől azonnal felébredek. A szemeimmel nem tudok mit kezdeni. Nem baj, majd a sminkesek megoldják. Visszamegyek a konyhába, mert elkészül a koffeinbomba. Beízesítem magamnak és kibámulok az ablakon. Ha jól emlékszem, a fotózáson kívül nem lesz más program. Hogy Hiroto mit csinál ma, nem tudom, de nem is nagyon érdekel. Azok után meg főleg nem, hogy még ő játssza a sértett felet, mert olyat mondtam, ami neki nem tetszik. Kávé után felöltözöm és elindulok. A kiadónál találkozunk, onnan visznek minket a fotóstúdióba. Kíváncsi vagyok mi lesz. Általában jól szórakozunk ilyenkor. Sikerül elkerülnöm a dugót, így elég hamar elérem a kiadót. Leparkolok és ahogy szállnák ki, meglátom Rukit, amint Kaoluval smárol. Látszik, hogy boldogok, és oda vannak egymásért. Hirtelen szúrást érzek a mellkasomban. Miért? Mit jelent ez? Miért fáj ennyire őket boldognak látni? Nem értem. Örülök a boldogságuknak, mert a barátaim, de akkor is rosszul esik. Szomorúan elmosolyodom. Valamikor nagyon régen voltunk mi is ilyen boldogok voltunk. De annak már régen vége. Olyan rég volt, hogy talán igaz se volt. Bárcsak megint boldog lennék. Ilyen nagy kérés ez? Egy lemondó sóhajjal szállok ki a kocsiból. Ruki és Kaolu végre befejezték egymás manduláinak vizsgálatát. Már csak egymás nyakát ölelik és mosolyognak.

- Rei, máris itt vagy? - lepődik meg.

- Igen, de leléphetek egy kicsit, hogy együtt legyetek – intek a hátam mögé.

Tanácstalanul néznek egymásra, és Ruki kicsit el is húzódik. Sarkon fordulok és elsétálok. A parkoló bejáratnál állok meg és gyújtok cigire. Már a második szálat szívom, mikor befut Aoi kocsija. Intek neki, hogy álljon meg.

- Baj van? - hajol ki az ablakon.

- Ruki és Kaolu enyelegnek. Hagyjuk őket magukra – mondom.

- Aha – húzódik vissza a kocsiba, és állítja le a motort.

Valamivel később megjelenik Kai és Ruru. Végül megunjuk a várakozást, és már amúgy is idő van, megyünk vissza a parkolóba. Ruki és Kaolu úgy rebbennek szét, mintha valamin rajta kaptuk volna őket. Velük együtt megyünk az öltözőbe. Kaolu azonnal elemére talál és munkához lát. Megkapjuk a ruhánkat és amint valaki felöltözik, Kaolu elkapja és megcsinálja a sminket és a frizurát. Amíg várok a soromra, a telefonomon pötyögök. Nem szórakozom sokáig, mert én jövök. Kaolu beállítja a hajam, mint mindig, most is olyan vagyok, mint egy felizgatott sündisznó.

- Mennyit aludtál? - kérdi, mikor már a sokadik réteg alapozóval halványítja el, a sötét karikákat a szemem alól.

- Szinte semmit – ismerem be.

- Látszik – jegyzi meg.

Fintort vágok. Lemondó sóhajjal sikerül eltüntetnie kialvatlanságom nyomait. Kezdem érezni a kevés alvás hatásait, majdnem elalszom. Csak az gátol meg benne, hogy Kaolu pepecsel az arcommal és a hajam baszogatja. Végül elkészülök én is. Még ketten vannak utánam, így tudok pihenni. Kicsit talán alszom is, mert Aoi csapkodja meg a combom.

- Hm? - pillanatok rá.

- Gyere, menni kell – mosolyog.

Elhúzom a szám és felállok.

- El ne aludj – nevet Ruru.

- Ennyire lefárasztottak? - kérdi Ruki.

- Igen.

- Tényleg? Hiroto végre észhez tért? - csodálkozik az énekes.

- Nem, ami lefárasztott azaz álmatlanság volt.

- Azért ne készítsd ki magad. Egy zombiból még én se tudok embernek mondható lényt csinálni – jegyzi meg Kaolu.

- Igyekszem – ígérem.

Elmegyünk a fényképész stúdiójába, ahol már elő vannak készítve a díszletek. A fotós már csak ránk vár. A háttérben romos oszlopok, sötét drapériák, nagyobb sziklák vannak. Egész jó lesz, főleg, hogy mi is leginkább feketében vagyunk.
- Hogy lesz? Előbb az egyéni vagy a csoportképek? – kérdi Ruki.
- Előbb a csoportos. Aztán aki végzett az egyénivel, akár mehet is.
Ezt mondta a főnökötök – mondja a fotós. Oké, akkor, ha mázlim van, hamar túl leszek ezen, és alhatok. Elfoglaljuk a helyünket a díszletek előtt. Ruki leül egy odakészített padra, Aoi és Uruha a két oldalára. Ruru hátradől, felteszi a könyökét a háttámlára, és keresztbe teszi a lábát. Ruki a térdére könyököl, míg Aoi felhúzza az egyik lábát a padra, a térdére támasztja a könyökét, és úgy érinti meg a homlokét. Én Ruki és Aoi közé állok a pad mögé és támaszkodom a támlára. Kai Ruki és Ruru mögé kerül, ő összefonja a karjait a mellkasa előtt. Legalább kényelmes pózban kell ácsorogni. Kattint párat a fotós, ezzel kiégetve a szemem. Körbeugrál minket, aztán új pózba kell helyezkednünk. Már rég feladtam minden kísérletet, hogy megmentsem a retináimat a kiégéstől, így vaksin pózolok, ahogy mondják. Szinte egy örökkévalóság után kapunk egy kis szünetet. Kaolu hoz nekünk kávét.
- Életmentő vagy – szerzem meg az egyik poharat.
- Tudom én – vigyorog.
Nevetve megcsóválom a fejem.
- Rei, gyere ide, hadd nézzem a sminket – int magához.
Engedelmesen hozzá lépek, és elkezd vizsgálgatni.
- Szerencsére még tart – motyogja.
- Bocs, melegem van – fintorgok.
Ez igaz. Meleg a ruha, és a sok reflektor se épp hűvös. Érzem, hogy folyik rólam a víz. Miközben iszunk, jön pár segítő kis legyezőkkel, hogy lehűtsenek minket. Ez nagyon kellemes. Az egyik srác egy hideg törülközőt szorít a tarkómra.

- De jó – nyögök fel.

Kellemesen lehűt. Legszívesebben megtörölném az arcom, de nem tehetem, mert akkor Kaolu kitekeri a nyakam.

- Kérsz még valamit Reita-san? - kérdi megmentőm.

- Hideg vizet.

- Máris – és elszalad.

Nem sokkal később egy hideg vízzel teli üveg van a kezemben, és nagyokat kortyolok a folyadékból. Felfrissülve felsóhajtok. Nem érdekel, hogy megfájdulhat a torkom, nagyon jól esik a hideg víz. Megborzongok, ahogy a hideg víz le folyik a torkomon.

- De jó – nyögöm.

Amennyire lehet, igyekszem távol maradni a lámpáktól, hogy ne süljek meg annyira. Így is érzem, hogy a ruha alatt folyik rólam a víz. Egyik segítőnk egy legyezővel próbál hűteni, ami nagyon jól esik. Leülök egy székre és folytatom testem lehűtését. Figyelem, ahogy elkezdődik Ruki fotózása. Sajnálom a kis chibit. Ő jobban fel van öltözve mint mi, biztos majd meg sül. Azért irigylem, ő fog a leghamarabb végezni, és mehet haza. Le merem fogadni, hogy rakétasebességgel fog eltűnni Kaoluval együtt. Nem baj, legalább le lesz fárasztva a törpe, és legalább annyival könnyebb nekünk. A többiek mellém telepszenek, és elkezdjük ugratni egymást. Így jobban telik az idő. Ruki után következik Aoi, majd Ruru. Oké, tehát a ritmus szekció marad utoljára. Már csak azt kell kitalálni, hogy Kai vagy én menjünk előbb.

- Megvárjalak? - kérdi Ruru, mikor kiszabadul a fotós karmai közül.

- Mindegy – vonok vállat.

Megforgatja a szemeit, és elmegy az öltözőbe. Szeretnék már túl lenni ezen az egészen, de ugyanakkor semmi kedvem haza menni. A fotós engem akar, így Kai marad utoljára. Hosszú, izzasztó és vakító fotózás után végre mehetek. Amint lehet, kigombolom a ruhám. Ahogy megyek az egyik folyosón az öltöző felé, Ruru ott áll a falnak dőlve, karjait a mellkasa előtt összefonva.

24. fejezet

24. fejezet

Az elkövetkező napok így telnek. Állandó morgás és megjegyzések. Ruru gyakran átjön, hogy tartsa bennem a lelket, de ezzel pont az ellenezőjét éri el. Néha nem is haza jövünk, hanem elmegyünk valahova. Kocsmába, kajáldába, kávézóba, mindegy csak ne otthon legyünk. Ruruval teljesen felszabadult vagyok és boldog. Ez már nagyon hiányzott. Ez nagyon ciki Hirotora nézve, hogy egy barátom mellett boldogabb vagyok, mint a párom mellet. Nem tehetek róla, hogy szeretnék szórakozni, amíg még fiatal vagyok és megtehetem. semmi kedvem állandóan otthon ülni, mintha nyugdíjas lennék. Arról nem is beszélve, hogy szeretek a barátaimmal találkozni. Főleg Uruhával. Nem értem, hogy ezt Hiroto miért nem képes megérteni és elfogadni. Ha eljárok az a baja, meg hogy soha nem hívom el magammal. Na, ez nem igaz! Régen sokat hívtam, de mindig az volt, hogy leült és csöndben maradt. Nem szól hozzá a beszélgetéshez, pedig nem a zenéről volt szó, hanem minden másról. Nem jött oda hozzánk, inkább az oldalvonalról figyelt. Kai párszor a szárnyai alá vette, de egy idő után ő is feladta. Mikor hívtuk, hogy jöjjön biliárdozni, jött, de akkor se igen találta meg a többiekkel a közös hangot. Így hát egy idő után nem jött, még ha hívtam se. Azt mondta azért nem jön, mert unatkozik és nem tud senkivel sem beszélni. Na ne már! Ha bekerül egy társaságba, próbáljon meg alkalmazkodni, főleg ha egy összeszokott csapatról van szó. Ilyenkor az egynek kell odamennie a többiekhez, és próbálni beilleszkedni és keresni a közös hangot és témákat. Nem az, hogy a többiek mennek oda hozzá. Ez nem így megy. Ez az, amit Hiroto nem tudott megérteni, és elfogadni. Ha kukán ül, és nem szól senkihez, nem próbál barátkozni, akkor senki sem fogja észrevenni. Sajnos az élet ilyen, alkalmazkodni kell másokhoz, nem szólhat minden őróla. Nem értem a gondolkodásmódját. Régebben megpróbáltam, de egy idő után feladtam. Azt mondta, hogy azért se akar elmenni semmi olyan helyre, ami rossz fényt vet a bandára, mert mi van, ha megjelenik az újságokban, hogy mondjuk kocsmában volt. És? Ki nem szarja le? Ő is ember, ahogy mindenki más. Mi is rendszeresen eljárunk, mégse jelent meg másnap a címlapokon. Nem lehet félelemben élni. Sőt, szerintem az nem is élet, hogy állandóan félni, hogy mit szólnak mások. Nem kell foglalkozni vele. Az egy dolog, hogy a saját életét így éli, de az enyémet hadd éljem úgy, ahogy akarom. Engem nem érdekel mit gondolnak rólam. Inkább élek és jól érzem magam. Hiroto arra bezzeg nem gondol, hogy a bulizást is lehet mértékkel csinálni. Attól hogy elmegyek inni, nem jelenti azt, hogy hulla részegre iszom magam, és amint kilépek a házból, riporterek hada vár rám és lesi minden mozdulatom.

Végre van egy szabadnapom, amit azzal tölthetek, amivel akarok. Tehát végre kialhatom magam. Ilyenkor sose kelek fel dél előtt. Végre kipihenten kelek ls jólesően kinyújtóztatom elmacskásodott tagjaimat.

- De jó – ásítok.

Kikászálódok az ágyból és kimegyek a konyhába. Pon is ott van, ahogy a zajok mutatják.

- 'Reggelt – ásítok.

Felteszek főni egy adag kávét.

- Jó, hogy végre felkeltél.

- Mert? Akarsz majd valamit? - kérdezem két korty között.

- Igen, elég sok mindent kéne majd csinálni. Egy részével végeztünk volna, hogy ha előbb kelsz fel.

- Előbb? Mit akarsz csinálni? És mi az, hogy előbb felkelek? Végre kialhatom magam, erre te azt se hagynád. Miért olyan nagy baj, hogy pihenni akarok?

- Az nem baj, csak... - kezdi.

- Csak mi? Nem tudom mit akarsz, mert a lakásban tisztaság és rend van. A hűtő majdnem tele a kajától. Mégis mit akarsz? Már nem azért, de miért van az, hogy ha te fáradt vagy, és elvonulsz az rendjén van, de ha én akarom kialudni magam nagy ritkán, akkor az baj? Mégis hogy van ez? Én legyek arra tekintettel, hogy te mit akarsz, de te meg leszarod, ami én szeretnék?

- De... én nem is... - tiltakozik.

- Mit nem is? Emlékezz vissza, mikor elmentünk vásárolni és egy csomó mindent vettünk. Te elvonultál, mert fáradt voltál, én meg csinálhattam mindent egyedül. Ha segítettél volna, sokkal előbb végeztem volna. De ez teljesen oké, mi?

- Miért hánytorgatod fel állandóan a múltat? - kapja fel a vizet.

- Nem hánytorgatom fel, csak próbálom felnyitni a szemed, hogy nem rólad szól minden. Lehet újat mondok, de vannak mások is a világon.

- De... de... én nem vagyok ilyen – nyüszög.

- Akkor? Szerinted milyen vagy?

- Nekem az a legfontosabb, hogy te boldog legyél – remeg a hangja.

- Tényleg? - vonom fel hitetlenkedve a szemöldököm.

- Miért nem tudod megérteni, hogy...

- Mit? Hogy minden rólad szól?

A tehetetlen düh és kétségbeesés könnyei csillognak a szemében. Nem tud meghatni, túl pipa vagyok. Régebben meg tudott hatni a könnyeivel, de azon már túl vagyunk. Már nem tud ezekkel meghatni, főleg most nem, mert nekem van igazam. Pon önzősége kezd túlmenni minden határon. Tudom, hogy nagyon türelmes vagyok, de most már elegem van. Magam se tudom miért viselem el még mindig, és hogy van türelmem hozzá. Lassan már azon gondolkodom, miért is vagyunk még együtt. Rurunak igaza volt, nem vagyok boldog ebben a kapcsolatban, és már régóta nem jó ez az egész. Nem tudom van-e értelme megpróbálni helyre hozni. Egyáltalán helyre lehet még hozni? Nem tudom. Félek, hogy már nem. Felülök az ablakpárkányra és kibámulok az ablakon. Fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek. Abban Rurunak igaza van, hogy ez egy áldatlan állapot. Eddig is tudtam, hogy Rurunak sok mindenben igaza volt, de csak most kezd igazán tudatosul bennem, hogy mennyire. Csodálom, hogy ennyire tisztában volt a helyzettel. Nem tudok sokáig itt ücsörögni. Leugrom a párkányról, összeszedem a holmim, és elmegyek. Nem tudom hova és merre, csak innen el. Nem szólok Hirotonak, minek? Azt teszek, amit akarok, és akkor amikor akarok. Zsebre tett kézzel lehajtott fejjel ballagok valamerre. Nem tudom merre, de nem is érdekel. Mikor feleszmélek és rájövök hol vagyok, egy túlságosan ismerős ház előtt állok.

- Miért nem lepődök meg? - kérdezem.

Rátenyerelek a csengőre.

- Szia – nyit ajtót – Baj van?

- Zavarok?

- Te sose, gyere – áll félre.

Belépek és leveszem a cipőm. A nappaliban leülök a kanapéra és bámulok magam elé. Pár perc múlva egy üveg koppan előttem az asztalon, és Ruru mellém telepszik. Elveszem az üveg sört, és nagyot kortyolok belőle. Némán ülünk egymás mellett. Nem kellenek szavak, hogy tudja, megint összevesztünk. Annyira ideges vagyok, hogy pár kortyra megiszom a sört.

- Lassíts cimbora – mosolyog – Ihatunk erősebbet is, de ahhoz még korán van.

Fintort vágok, mire elmosolyodik és hátba vereget. Magam se tudom hogyan, de elkezdem mondani, mi nyomja a szívemet. Mint mindig, most is csöndesen hallgat, csak néha nyög fel, és fogja a fejét.

- Szerinted mit csináljak? - fordulok felé.

- Nem akarok tanácsot adni, azt se akarom, hogy azt tedd amit én mondok. De ha a helyedben lennék, már rég leléptem volna. Nincs jogom megmondani mit csinálj, de nem bírom látni, ahogy szenvedsz – simít végig az arcomon.

- Már az nagy segítség, hogy itt vagy – teszem kezem az övére.

Furcsán csillog a szeme, de nem zavar. Megnyugtat a közelsége, az érintése, ő maga. A következő pillanatban magához húz, és nyaka hajlatába fúrom az arcom. Az illata, az ölelő karjai... teljesen ellazítanak. Ő a legbiztosabb pont az életemben. Az igazi támaszom, aki mellettem van, bármi történjen. Hátam kezdi fél kézzel dörzsölgetni, mire jólesően felsóhajtok.

- Ennyire jó? - kérdi.

- Igen, nagyon.

Elmosolyodik, és hirtelen felugrik, amivel alaposan meglep. Elkapja a karom, és felhúz, majd a hálóba terel.

- Mit akarsz? - kérdezem.

- Rád fér egy kis lazulás.

Amint beérünk a hálóba, az ágyra lök. A hasamra fordulok, ő a derekamra ül, és elkezd masszírozni. Nagyon jó keze van. Megtalál pár izomcsomót, mire feljajdulok. Ettől eltekintve, csak a kellemes érzéstől nyögök párszor.

- Nem is tudom mikor volt ilyenben részem – motyogom.

- Az a kis töpszli nem csinál semmit?

- Nem, azon kívül, hogy szinte mindig tele a hűtő és katonás rend és tisztaság van.

- Egy kapcsolat nem abból áll, hogy az egyik fél bejárónőt játszik.

- Én tudom, de vele értesd meg.

- Ahogy elmondtad, nem lehet beszélni a fejével, mert csak arra figyel, ami érdekli és kiforgatja az ember szavait.

- Régen nem hittem volna, hogy ennyire önző.

- Mert szeretted.

- Igaz – sóhajtok lemondóan.

Csöndesen nyomkodja izmaimat. Annyira kellemes, annyira megnyugtató, hogy el is alszom. Hosszú idő óta talán először alszom nyugodtan, és igazán pihentetően. Végre nincs feszültség, csak béke és nyugalom.

Valamikor késő délután térek magamhoz. Mikor kipislogom az álmot a szememből, tudatosul bennem, hogy nem otthon, hanem Rurunál vagyok. Nyújtózom egy nagyot, majd bandatársam keresésére indulok. A nappaliban ücsörög és egy magazint lapozgat.

- Jó reggelt – vigyorog.

- Bocs, hogy elaludtam – túrok a hajamba.

- Semmi baj. Remélem éhes vagy, rendeltem pizzát.

Szinte végszóra csengetnek. A pizzafutár. Ruru kifizeti és behozza a kaját. Leülünk a kanapéra és ott esszük meg.

- Sonkás-kukoricás, a kedvencem – nyammogom.

- Tudom, azért hozattam ezt – vigyorog.

Összenevetünk, és megvacsorázunk, miközben nézzük a TV-t. Valami vígjáték, de nem is lényeges, csak az, hogy itt van velem Ruru.

Megváltoztam, de az vagyok, aki voltam

A nevem Yune, és fősulira jártam. Egy teljesen átlagos srác voltam, nagy tervekkel, álmokkal. Imádtam a zenét, és ez hozott Vele is össze. Gyerekkorom óta szerettem a zenét, régen rock sztár akartam lenni és ez meghatározta az életemet. Még gimiben csatlakozott hozzám a legjobb barátom, Hiroshi. Ő mindig kiállt mellettem állt, segített megszervezni az első bandánkat. Én énekeltem, ő gitározott. Nagyon tehetséges volt. A tagok jöttek-mentek, csak ő maradt meg mellettem. Nem csak mint bandatárs, hanem mint barát is mindig kitartott mellettem. Szinte elválaszthatatlanok voltunk. Ha nem zenéltünk, akkor valamelyikünknél dekkoltunk. Persze, volt hogy összebalhéztunk, de ez sose tartott sokáig, mindig kibékültünk. Lelki társak voltunk. Évekkel később sok minden megváltozott. Két külön főiskolára vettek fel minket. Nagyon féltem, hogy emiatt majd eltávolodunk egymástól, de nem így volt. Ugyan kevesebbet tudtunk találkozni, de mindegy hétvégét együtt töltöttünk. A főiskola második évében döntöttünk úgy, hogy összeköltözünk. Talán ez volt az egyik legnagyobb fordulópont az életemben.

- Hát... nem egy luxus szállás – fintorgott Hiro.

- Nem, de majd csak lesz valahogy – vontam meg a vállam.

Összesen egy nappali, ami egyben a konyha is volt, egy fürdő és egy háló szoba, egy matraccal. Jobb lehetőség nem volt, így együtt aludtunk a matracon. Ez volt az első alkalom, hogy ennyire közel voltunk egymáshoz.

- Nem tudsz aludni? -kérdezte, és felém fordult.

- Nem...

- Mi baj?

- Semmi, nyugi - mosolyogtam rá.

Gyönyörű szemei voltak. Mély csokoládé barna íriszek.

- Majd csak lesz valami. Kerítünk pár embert és megvalósítjuk az álmunkat – simogatta meg az arcom.

- Az egyik álmom már valóra vált.

- Tényleg? Mi lenne az? - mosolyogtál rám azzal a mosollyal, amit úgy szerettem.

- Te – simítottam végig puha arcán, hogy egy lágy csókot leheljek szép ívű ajkaira.

Hiro nem ellenkezett, sőt, legnagyobb meglepetésemre viszonozta. Jólesően felsóhajtott és egész testével hozzám simult. Az volt az első csókunk, és ami megpecsételte a sorsunkat. Nem kellettek szavak, tudtuk, hogy ettől a perctől már TE és ÉN, hanem MI vagyunk. Nem sok változott meg kettőnk között a külvilág számára. Csak mi tudtuk az igazat, és ez így volt jól. Nehéz volt az iskola mellett még a bandát is megszervezni, de Hiroval az oldalamon nem féltem semmitől. Nem tudtam mit hoz a holnap, sikerül-e valami a terveinkből, de nem is érdekelt. Hiro mindig mellettem volt, adott fel hirdetéseket, szervezte a meghallgatásokat. A tanulás és a zenélés sok időnket emésztette fel, de nem zavart minket, mert így is együtt lehettünk. Nem volt zökkenőmentes a kapcsolatunk, de megoldottuk. Ha nem lett volna ez elég, munkát is kellett keresnünk, hogy fenn tudjuk tartani magunkat. A szüleink nem sokat segítettek, de talán így volt jó. Azt se tudták, hogy együtt vagyunk. A szüleim azt akarták, hogy valami olyat tanuljak, amiből szerintük meg lehet élni. Mondták, hogy legyen ügyvéd vagy orvos és a zene az maradjon hobbi. Ezt nem akartam. Lemondtak rólam, amikor a zenei főiskolára jelentkeztem, hiába ez az egyik legjobb iskola japánban. Hiro végig mellettem volt, bármi történt is. A suli utolsó évében döntöttünk úgy megtesszük azt, mitől mindig is féltem. Elmondjuk a szüleimnek, hogy együtt vagyunk. Hiro családja már tudta, és nem fogadták túl jól, bár az anyja sejtette, hogy nem csak barátok vagyunk. A vonatúton csöndben bámultam kifelé az elsuhanó tájat. Azon kattogott az agyam, miként adagoljam be mindezt a szüleimnek.

- Ne félj, minden rendben lesz – próbált nyugtatni Hiro.

- Remélem – motyogtam – Tudod milyenek a szüleim. Kétlem, hogy jól fogadják majd.

- Én itt vagyok veled.

Összefűztem ujjainkat és újra a gondolataimba mélyedtem. Hiro próbált felvidítani, de egy balsejtelem nem hagyott nyugodni. Valami nem stimmelt. Ahogy leszálltunk a vonatról még inkább görcsbe rándult a gyomrom.

- Yune, ha nem akarod, nem muszáj. Mondjuk azt, hogy csak látogatóba jöttünk, mit szólsz? - ajánlotta kedvesem.

- Nem, ha most nem mondjuk el, sose lesz bátorságom – vallottam be.

Igaz, most se akartam, de úgy éreztem meg kell tennem. Jobb így, mint állandóan titkolni. Már elegem volt. Hosszú séta után érkeztünk meg a szüleim házához. Már nem voltunk messze, mikor megtorpantam.

- Mi baj? - kérdezte aggódva Hiro.

- Semmi, de kérlek, menj haza. Egyedül akarom elmondani. Nem akarom, hogy halld és lásd a balhét.

- Biztos ezt akarod?

- Igen – vettem mély levegőt mosolyogva néztem gyönyörű szemeibe.

- Persze, ne félj – próbáltam nyugtatni, de igazából nekem kellett volna nyugtatás.

Mielőtt elváltunk volna, még forrón megcsókoltam és magamhoz szorítottam vékony testét. Sokáig öleltük egymást, nagyon nem akartam elengedni. Féltem, ha megteszem, soha többé nem tarthatom újra a karjaim közt. Nem is sejtettem, hogy milyen igazam lesz. Mikor elengedtem, megsimogatta az arcom és újra megcsókolt. Elbúcsúztunk egymástól, és elindultunk haza. Szívem a torkomban dobogott, alig kaptam levegőt és a hányinger kerülgetett. Egész testemben remegtem, erőltetnem kellett minden egyes lépést. Szinte egy végtelenségig tartó út után megérkeztem a szüleim házához. Az émelygés kerülgetett mikor bekopogtam.

- Kis fia! - fogadott anyám.

- Szia – öleltem meg.

Apám is örült nekem, hiszen régen voltam itthon. Mint mindig anya most is finom ebéddel várt. Sokat meséltem az iskoláról, de nem kaptam meg a vár fogadtatást. Örültek a sikereimnek, de látszott rajtuk, hogy nem igazán elégedettek. Még mindig nem fogadták el, hogy a zenének szenteltem az életem. Nem tudom, hogy mondjam el nekik az igazat Hiroval kapcsolatban.

- Mi baj kis fiam? Olyan szótlan vagy - csodálkozott anya.

- Valamit el kell mondanom nektek. - vettem egy mély lélegzetet. - Tudjátok... Hiro a legjobb barátom.

- Igen, gyerekkorotok óta vagytok barátok. Valami történt vele?

- Nem, minden rendben van vele. Épp róla akartam beszélni. Tudjátok, mikor felvettek a suliba, közös volt az albérlet és... lényeg az, hogy ő és én... - megakadtam, nem tudtam, hogy mondjam el. - Mi... együtt vagyunk – nagy nehezen sikerült csak kinyögnöm.

- Mi?... Ezt hogy érted? - akadt meg anya.

- Mit jelentsen ez? - morrant apám.

- Ahogy mondtam. Szeretjük egymást és egy pár vagyunk. - Hironak igaza volt, tényleg megkönnyebbültem most, hogy kimondtam.

Szüleim sokkosan álltak és hallgattak. Nem akartak hinni a fülüknek. Ha lehet, még inkább a torkomban dobogott a szívem.

- Nem... te nem lehetsz... - sírta el magát anya – Az én fiam nem lehet meleg – zokogott.

- Nem lehetsz buzi! Az én fiam nem! - csattant fel apám.

- Megváltoztam, de ugyanaz vagyok, aki voltam. Kérlek ezt értsétek meg.

- Nem... ez nem lehet igaz – anya sírva rázta a fejét.

- Ez is annak a semmire kellőnek a hibája! Mindig ő vitt a rosszba. Fejezd be ezt a hóbortot! Ez is a zene miatt van! - mérgelődött apám.

- Nem Hiro miatt van! - csattantam fel – És nem is a zene miatt van. Régóta szeretem őt, és boldogok vagyunk együtt.

Anya a fülét fogva sírt, nem akarta elhinni amit mondtam. Apám arca kezdett vörösödni az elfojtott indulattól. Álltam a tekintetét. Nem állt szándékomban meghátrálni és a kedvükért tagadni, hogy más vagyok, mit ami. Apám arcán a megdöbbenés helyét a düh vette át. Villogó szemekkel kéregetett, miközben a tekintetében csak úgy áradt az undor. Hirtelen mozdult és elém lépve lendült az ökle, ami keményen arcon talált. A lendülettől elvesztetem az egyensúlyom és elvágódtam a földön. Anyám sikoltása alig jutott el hozzám. Egy pillanatra minden elhomályosult előttem, de alig fogtam fel mi történt, újabb csapás érte az arcom. A sok ütés miatt elsötétült előttem minden, a fülem is zúgott. Fémes és sós íz töltötte meg a számat, és valami meleg folyt végig az arcomon. Hallottam apám hangját, de mintha távol lett volna, valahol messze.

- Ez undorító! Hogy tehetted ezt a családunkkal? Nem szégyelled magad? Undorító vagy. Az én fiam nem lehet mocskos buzi! Erre neveltelek? Ezt tanítottam neked? Ilyennek neveltelek? Hogy mersz így a szemem elé kerülni? Mégis mit képzeltél? Hogy majd mosolyogva fogadjuk, hogy akárki megdug téged? Szégyent hoztál ránk! - újabb és újabb ütések értek, hiába próbáltam védeni magam. Próbáltam kérni, hogy hagyja abba, de alig bírtam megszólalni. Elkínzottan nyögtem fel, mikor éles fájdalom hasított a bordáimba. Egyre nehezebben kaptam levegőt, szúrt az oldalam. Annyi ütést kaptam, hogy nem láttam semmit, és nem éreztem a külvilágot. Mindenem zsibbadt, már nem éreztem semmit, nem fájt semmi, alig kaptam levegőt. Nem bírtam semmimet megmozdítani, csak feküdtem. Homályosan láttam csak. Láttam valami vöröset magam előtt a padlón. Vér... a saját vérem. Apám előttem állt, anyámat nem láttam, de nem is baj. Nem bírtam megmozdulni, minden levegővételért meg kellett küzdenem. Ez lenne a vég? Könnyen lehet. Nem bánok semmit, csak azt, hogy nem láthatom Hirot, és hogy nem tölthettem vele még több időt. Jobb, hogy nem jött velem, csak neki is baja esett volna. Így legalább ő jól van és élhet tovább. Próbáltam küzdeni és ébren maradni, de nem ment. Egyre nehezebben vettem levegőt. Mikor utoljára lehunytam a szemem, Hiro mosolygós arca jelent meg előttem.

- Hi... Hiro – nyögtem utolsó leheletemmel.

Nem bírtam többé kinyitni a szemeimet. Hallottam, ahogy a szívem lassan megállt és nem vert többé. Így haltam meg. Később megtudtam, hogy apám verése volt végzetes. Agyrázkódás, súlyos fejsérülésem lett és pár bordám is eltört. Az egyik a tüdőmbe fúródott. A mentők már nem tudtak segíteni. A rendőrök letartóztatták apámat, de ez már nem érdekelt. A felfordulásra Hiro is a házunkhoz sietett és két rendőr tartotta vissza, hogy ne rohanjon élettelen testemhez. Teljesen összetört, torka szakadtából ordított. Fájt így látnom őt. Azon az éjszakán minden megváltozott. Hamar lezárult a nyomozás, hiszen, minden egyértelmű volt. Nem tudtam azzal foglalkozni, hogy apámmal mi történt, Hiroért sokkal jobban aggódtam. Mély depresszióba esett, és nem sokkal később már mellettem feküdt örökre.

- Látod, ezért nem akartam elmondani – nézek a két márványlapra.

- De így legalább örökre együtt lehetünk.

Mosolyogva megfogja a kezem, és együtt indulunk egy vakítóan fehér fény felé.

VÉGE

23. fejezet

Reggel a telefonomra kelek, és arra, hogy nincs rajtam takaró. Pon magára csavarta az egészet. Felsóhajtok és kikelek az ágyból. Megyek és főzök egy kávét és valami reggelit is csinálok. Csinálok pirítóst. Nem sokkal utánam jelenik meg Hiroto.

- Én is kapok? - kérdi és a pirítósra meg a kávéra mutat.

Mielőtt válaszolnék, elveszi az utolsó kész pirítóst és a kikészített bögrésben lévő kávét. Két kortyra megissza a feketét. A pirított kenyeret két falatra megeszi.

- Ennyit csináltál? - kérdi.

- Igen, mert nem az a reggelim fele – jegyzem meg.

Hatalmasra nyílnak a szemei és csodálkozva néz rám.

- Mi? Azt hittem ezt nekem csináltad – csodálkozik.

- Nem, mivel nem tudtam mikor kelsz – vonok vállat.

- Miért vagy ilyen? Mit csináltam már megint? - kezdi nyűgösködni.

- Csak jól otthagytál este, és tojtál segíteni kipakolni azt a sok cuccot, amit hoztunk.

- Ezért kell velem veszekednek?

- Kértem hogy segíts, de fogtad magad és leléptél.

- Fáradt voltam!

- Szerinted én nem? Miután elvonultál, még át kellett pakolnom a hűtőt, és mindent mosogathattam el. Hiába szóltam, kértem, hogy segíts, tojtál a fejemre.

- Már az is baj, ha fáradt vagyok? Mindig mindenért veszekszel velem! - szinte visít.

- Kiforgatod a szavaim! - csattanok fel – A te ötleted volt, hogy nagy bevásárlást tartsunk, de az már nagyon nem oké, hogy rám hagyod a pakolást. Tizenöt percet nem bírtál volna ki? Addig tartott míg mindent elraktam!

Hatalmas nyílt szemekkel pislog rám. Mikor felfogja mit mondtam, elszégyelli magát, és lehajtja a fejét. Nem foglalkozom vele, hanem folytatom a készülődést. Már nincs idő reggelizni, így éhesen indulok el. Útközben megállok egy pékségnél, hogy vegyek valamit reggelire. Veszek pár fánkot és megyek tovább. Út közben megeszem egyet, de a többit dobozzal együtt felviszem a próbaterembe.

- Hali! - kiáltom.

- Hoztál reggelit? - csillan fel Aoi szeme.

- Igen, magamnak.

- Na! Miért vagy ilyen? - nyafog.

- Most fejezd be a nyafogást! - szólok rá.

- Reggeli hiszti? - kérdi Ruru.

- Megnyerted a millió dolláros kérdést – sóhajtok.

- Már megint havibajos az a kölyök? - kérdi Ruki.

- Inkább az a kérdés, hogy mikor nem az – jegyzi meg Aoi.

Felsóhajtok és megcsóválom a fejem. Már most kezdenek az agyamra menni. Ledobom magam a kanapéra a két gitáros közé, ölembe teszem a fánkos dobozt és megeszek párat. A kiadós reggeli után elkezdünk dolgozni. Könnyű a próba, a számok is könnyen mennek. A fiúk szerencsére kerülik a párkapcsolati témákat, amiért hálás vagyok. Magamtól is tudom, hogy Pon milyen hülye tud lenni. Annyira belemerülünk a munkába, hogy fel se tűnik, hogy már rég ebédidő van. Kai javaslatára elmegyünk ebédelni.

- Bocsi srácok, de ma nem veletek eszem – szabadkozik Ruki.

- Nem, akkor kivel eszel? - csodálkozik Aoi.

- Kaoluval – ismeri be, és zavartan a hajába túr.

-Randi? - kérdezem.

- Olyasmi, de rohanok – szalad.

Mosolyogva figyelem, ahogy szalad a folyosón. Ő legalább boldog.

- Mi hova menjünk? - kérdi Ruru.

- Olasz kaja? - veti fel Aoi.

- Benne vagyok – vigyorog dobosom.

Vigyorogva szedelődzködünk és megyünk. Kai kocsijával megyünk. Az olasz étterem kicsit messze van ahhoz, hogy gyalog menjünk. Elég sokan vannak az étteremben, így alig találunk magunknak helyet. Csak egy kis asztalt találunk, így kissé szűken, de elférünk. Jó ízűen megebédelünk és megyünk vissza. Útközben még veszünk egy-egy kávét. Ruki még nincs itt, így leülünk és elfoglaljuk magunkat.

- Mi baj? - telepszik mellém Ruru.

- Hossz – legyintek.

- Van idő – makacskodik.

- Tegnap elmentünk Hirotóval vásárolni. Vettünk rengeteg kaját, és miközben haza felé mentünk, elaludt. Úgyhogy egyedül hurcolkodtam fel, az ajtót alig tudta kinyitni, és ahogy kell, amint bementünk a lakásba, lelépett és elvonult aludni. Rám maradt a pakolás, meg a hűtőt is át kellett rendeznem, szóval nem aludtam sokat. Reggel ezt megemlítettem és én voltam a rossz, hogy ő fáradt, és miért nem vagyok képes ezt megérteni, és csak baszogatni tudom.

- A kis seggdugó – morran – Mintha te sose lennél fáradt – kezd dühöngeni.

- Az nem számít, csak az fontos, ami vele történik.

Mondana valamit, de inkább a nyelvére harap, és inkább csöndben marad. Biztatóan megszorítom a vállát, mire kicsit ellazul. Kezét az enyémre teszi, megszorítja és elmosolyodik. Végül megjön Ruki, és folytatjuk a próbát. Annyira belelendülünk, hogy estig bent vagyunk. Meglepő, hogy a pöttöm rakétasebességgel eltűnik.

- Biztos randija lesz – jegyzi meg Aoi.

- Akkor mozgalmas éjszakája lesz, és talán könnyű napunk lesz holnap – vigyorog Ruru.

- Nem inkább jobban felpörög? - kérdi Kai.

- Kizárt, ha Kaolu kifárasztja, akkor szerintem szobanövény lesz a chibi – jegyzem meg.

- Igen, igazad van – vakarja az állát Aoi.

Összeszedjük magunkat, és elindulunk haza. Ruru elkezd nyaggatni, hogy átjönne, így velem tart. Nem baj, legalább nem unatkozom majd otthon. Nem tudom Pon mikor jön, de annyira nem is érdekel. Hamar megérkezünk hozzám. Ruru nem zavartatja magát, ledobja a cipőjét és elfoglalja a kanapét.

- Mit nézzünk? - kaparintja meg a TV távirányítóját.

- Mindegy - vonok vállat – Kérsz valamit?

- Egy sört.

Elmosolyodom és hozok két üveggel. Ruru teljesen otthon érzi magát. Valami jó pofa vetélkedőt kezdünk nézni. Két csapat próbálja teljesíteni a viccesebbnél vicesebb feladatokat, hogy legyőzze a másikat. Párszor majdnem kiköpöm a sört, úgy nevetek. Nyújtózom egy nagyot, és karjaimat a kanapé háttámlájára teszem. Ruru a vállamra dönti a fejét és úgy nézi a műsort.

- Jó látni, hogy nevetsz – mosolyog Ruru.

- Olyan búval baszott fejem szokott lenni? - kérdezem.

- Néha igen, főleg, mikor havibajos a pasid.

Megcsóválom a fejem. Tudom, hogy Ruru és Pon nem igen kedvelik egymást, és érthető is. Ruru jót akar nekem, Pon meg úgy értelmezi ezt, hogy bandatársam állandóan baszogatja, ok nélkül. Mondjuk Hiroto is szokott beszólogatni, és csodálkozik, mikor Ruru visszaszól. Szörnyűek tudnak lenni. A vetélkedőnek vége, jönnek a reklámok, aztán a híradó.

- Éhes vagy? - kérdezem.

- Aha, mi van? - indul a konyha felé.

Kicsit lemaradva követem. Mire utolérem, már félig eltűnt a hűtőben.

- Hékás! - lépek mögé, és csapok a seggére.

- Ahh, még, kérlek! Fenekelj el! - pucsít hozzá.

- Gyere ide! - kapom el, és párszor ráverek a fenekére.

Kéjes sikkantások hagyják el ajkait, majd nevetésben törünk ki. Mikor kicsit lenyugszanak a kedélyek, Ruru újra elmerül a hűtőben. Kiszed pár lábost és a tartalmából pakol magának egy tányérra. Teljesen otthon érzi magát. Én is eszem egy kis rizst meg halat. Mikor meleg a kaja, átmegyünk a nappaliba, hogy ott együnk. Ruru feldobj a lábát a dohányzóasztalra és kényelembe helyezi magát. Én is leülök, és valami akciófilmet kezdünk nézni. Kaja után hozok még egy sört és a tányérokat is kiviszem. Pont vége a filmnek, mikor Pon megjön.

- Szia...sztok – nyögi, mikor belépve meglátja Rurut.

- Hali – int neki gitárosom.

- Hát ti?

- Meló után kicsit átjöttem, hogy boldogítsam Reit – vigyorog Ruru.

- Már vacsoráztatok? - nyílik nagyobbra Pon szeme.

- Igen, miért? – kérdezem.

- Azt hittem megvársz, és együtt ehetünk – szomorodik el a hangja.

- Bocs, nem mondtad, mikor jössz, mi meg éhesek voltunk – vonok vállat.

Pon elcsoszog a szobába, majd kicsivel később a konyhába. Tehát duzzog, de jó. Ruru felkászálódik mellőlem, és kiviszi a konyhába az üres sörös üvegeket.

- Kérsz még valamit? – kérdezem.

- Nem tudom – von vállat.

- Estére is maradsz, vagy még ma haza mész? – kérdi színtelen hangon Hiroto.

- Nem tudom, majd még kitalálom – mondja gitárosom – Lehet, hogy tovább boldogítom Reit – vigyorog rám.

Pon erre felkapja a fejét, és hitetlenkedve néz barátomra. Mosolyogva megcsóválom a fejem.

- Csak ne kezdjétek megint – kérem őket – Fáradt vagyok ahhoz, hogy megint szétszedjelek titeket.

- Oké, rajtam nem múlik – vigyorog Ruru.

Hiroto morog valamit, de nem értem, hogy mit. Még elszívunk egy cigit, és közben megvitatjuk a legfrissebb pletykákat. Fogalmam sincs Ruru honnan tud ilyeneket. Biztos Aoitól.

- Pletykás vénasszony – jegyzi meg Pon.

- Mert? Csak mert nem élek a négy fal közt és kíváncsi vagyok a legújabb hírekre? – vonja fel a szemöldökét.

- Ha híreket akarsz, nézd a híradót. A pletykáknak semmi alapja – morran.

- Tényleg? Ami megjelenik a sajtóban az sem mind légből kapott. Amúgy meg, nem ártok ezzel senkinek – von vállat.

- Szerinted az mi, hogy hazugságokat terjesztesz másokról a háta mögött?

- Nem terjesztem, én is csak hallottam, és megvitatom a barátommal. Ezzel nem ártok senkinek, mert nem rohanok a sajtóhoz. Amiket elmondtam, a fél kiadó tudja. De nem is értem, miért magyarázkodom pont neked. Azt se tudod kiről van szó – horkan Ruru.

- Fiúk elég – lépek közéjük.

- Oké, rajtam nem múlik – emeli fel a kezeit gitárosom.

Hiroto villámló szemekkel fürkészi őt.

- Na megyek – nyújtózik barátom – Majd holnap beszélünk – vereget vállon.

- Oké – kikísérem.

Amint becsukódik mögötte az ajtó, szinte már várom, hogy kitörjön egy újabb veszekedés. És milyen igazam is lett.