3. fejezet

3. fejezet

Furcsán érzem magam, párszor megszédülök. Mi a fene van? Mindegy, nem érdekel. Jobb dolgom is van ennél. Órák óta próbálunk. Épp egy pörgős számot játszunk. Hizumi hörög, én éneklek. A szám végén elhallgatunk. A mikrofonállványra támaszkodom.

- Mi szél hozott? – kérdi Tsukasa valakitől.

- Bocsi, zavarok? – nyekeg Kai.

- Nem. Most akartunk menni kajálni. Ti?

- Mi már voltunk.

Társaim összeszedik magukat, én leteszem gitáromat és leülök. Forog a szoba.

- Nem jössz? – kérdi énekesem.

Megcsóválom a fejem, nincs erőm válaszolni.

- Karyu, ezt neked készítettem. Remélem, meg tudod enni – tol elém egy dobozt.

- Köszönöm – veszem el.

- Nincs mit – és elsiet.

Elmosolyodok. Rizs, hús és valamilyen zöldséges szósz. Jól néz ki, az illata is jó. Az íze is finom. Hónapok óta, most eszem először igazán. Csak az étel felét tudom elpusztítani, de még úgy ennék. Ez furcsa. Nincs hányingerem az evéstől.

- Jé, te eszel?! – néz nagyot Zero.

- Képzeld – teszem le a pálcikákat.

- Kaphatok belőle? – csapna le a kajára.

- Még mit nem?! Felejtsd el! Kaitól kaptam – zavarom el.

Csalódottan felsóhajt és folytatjuk a próbát.

Este hazaérve, fürdés után leülök megenni Kai főztjét. Biztos zenész és nem szakács? Majd holnap megköszönöm a kaját. Valahogy viszonozni is illene. Nem tudom hogyan, nem ismerem a srácot. Majd kitalálok valamit. Kivételesen jóllakottan térek nyugovóra. Álom megint nem jön a szemembe. Kiülök a nappaliba és a kezembe kerülő fényképeket nézegetem.

- Ayumi – suttogom.

Azt a pár képet, amin együtt vagyunk, széttépem. Végig nézem a Napkeltét, és elgondolkodom az életemen. Mit tudok eddig felmutatni? Egy sikeres banda gitárosa vagyok, ki se látszom a munkából, ennyi. Ez minden. De magánéletem alig van, ami nem is lenne baj, ha lenne kivel megosztani, de nincs. Most már nincs… és talán nem is lesz.

- Ayumi – suttogom magam elé.

Pár hónapja ment el, de olyan mintha csak tegnap lépett volna le. Mért? Hogy tehette ezt? Tizenöt év után, csak úgy elmegy? Mondván, ennyi, elegem van belőled? Szeretett engem valaha? Én szerettem, ezért akartam elvenni. Azt hittem boldog lehetek és leélhetem vele az életem. De tévedtem, hatalmasat.

Összeszedem magam és megyek próbára, megint nem pihentem ki magam. Csodás. Ahogy elmegyek a Gaze terme előtt, bekopogok, de semmi válasz. Az ajtó zárva. Tehát még nincsenek itt. A szatyrot, amiben Kainak hoztam vissza az edényét, a kilincsre akasztom, írok egy cetlit és megyek zenélni. Hamar megjönnek a társaim és munkához láthatunk. Délben ismét egy közös ebéd Ruruékkal. Bár, ami engem illet, az én ebédem egy doboz energiaital.

- Karyu, ízlett amit főztem? – kérdi óvatosan Kai.

- Igen, finom volt. Köszönöm – erőltetek magamra egy mosolyt.

- Hékás, még mindig ez a számod? – kérdi Uruha.

- Mutasd – nyúlok a telefonjáért, de majdnem orrba vágom Hizumit.

- Hülye, tanuld már meg meddig ér a karod – dől hátra.

Nem is figyelek rá.

- Csak nem figyel – morog Ruki.

- Nem, már nem, de beírtam a mostanit – adom vissza a telefont gitáros társamnak.

- Kösz, majd hívlak és elmegyünk inni – vigyorog.

Reita nyelve megered és áradozik az új barátnőjéről, hogy milyen jó az ágyban. Kezem összerándul, az üres alumínium doboz összeroppan. Eddig tartott minimális jókedvem.

- Nem akarod befogni? Ez nem tartozik senkire, csak rád, a csajodra és a hálószobára – morranok rá.

- Mi bajod? Csak nem vagy féltékeny? Nem fáraszt le a csajod este? – vigyorog.

Eldurran az agyam. Sajnos nem tudok behúzni neki, mert Zero gyorsabb és elkap.

- Hé, nyugi haver, nyugi – csitít – gyere – és már rángat is.

A próbaterembe lökdös és ránk csapja az ajtót. Teljesen kikelek magamból és ordítok szegény basszerosommal. Zero próbál csitítani, majd feladja és hagyja, hogy kitomboljam magam. Végül kiviharzok a teremből és a mosdóba megyek, hogy lehűtsem magam. Megmosom az arcom, a hideg víz sokat segít. Sajnos az energiaital nem marad meg bennem és kihányom. alig tűntetek el minden nyomot, mikor nyílik az ajtó és Kai lép be.

- Jól vagy? – kérdi aggódva.

- Persze - hazudom szemrebbenés nélkül.

- Biztos? – hátamra simítja a kezét.

- Igen. Reita mindig ilyen tapló? – terelem a figyelmét.

- Nem, most csak örül a lánynak és elégedett magával.

- Inkább egy öntelt pöcs.

- Elsőre annak tűnik, de meg kell ismerni – mosolyog.

Nagyon aranyos a mosolya.

- Ha te mondod – vonom meg a vállam és megmosom az arcom.

Sikerült lenyugodnom, legalábbis egyelőre.

- Hogy van a gyomrod? – vált témát.

- Nem igazán. Az ideg ment rá, szóval azon nem igen lehet segíteni. Nem is nagyon van étvágyam, de ha mégis, nem tudok sokat enni.

Elgondolkodva hümmög és vakarja az állát.

- Gyere, menjünk, nehogy bajba kerülj miattam – indulok az ajtó felé.

- Nem lesz baj, még cici szünet van.

Megeresztek egy mosolyszerűséget és elindulok a saját termem felé. Mikor belépek, már mindenki ott van. Kerüljük az ebédlői kis incidenst és inkább próbálunk. Ma is sokáig bent vagyunk, amit nem bánok. Hullafáradtan vonszolom haza magam a lakásom magányába. Hatalmas a rendetlenség és a káosz, de nem érzem szükségét, hogy rendbe tegyem a lakást. minek? Alig vagyok itthon, senkit nem hozok ide, akkor fölösleges. Nekem így is jó. Magam miatt nem akarok ennyit fáradozni. Bemegyek a szobába és elnyúlok az ágyon és bámulom a plafont. Nem tudok mit kezdeni magammal, kavarognak a gondolataim. Nem tudom meddig fekszem mozdulatlanul, de mikor oldalra fordulok szembe találom magam egy fényképpel. Ayumival a tengerparton öleljük egymást. Megfogom a képet és a falhoz vágyom. A keret és az üveg darabokra törik. Könnyeim elerednek és vissza fekve a párnába fúrom az arcom. Nagyon fáj a mellkasom, alig kapok levegőt. Miért? Miért kellett így történnie? Tudom, hogy nem vagyok szent, de akkor is? Mit vétettem, hogy ezt kapom? Ha annyit ártottam neki, miért nem rakott ki előbb? Miért kellett ennyire tönkretennie az életem? Mire volt ez jó? Bosszú? Ez még annak is túlzás. Annyi sok év után… Mikor nem bírom tovább, felkelek és kimegyek a konyhába, hogy igyak. Az erős alkohol jótékony bódító hatása segít, hogy megnyugodjak. Lassan vánszorog az idő. A fél éjszakát az ablakpárkányon ülve ivással és cigizéssel töltöm. Végig nézem a napkeltét és remélem, hogy ez a nap talán jobb lesz, mint a tegnapi volt. Remélem, bár nem tudom miért. Elmegyek a mosdóba, hogy valami elfogadható külsőt varázsoljak magamnak, és a társaimnak se tűnjön fel azonnal, hogy már megint semmit sem pihentem. Nem tudom meddig fogom még ezt bírni testileg és lelkileg. De vannak feladataim amiket el kell végeznek. Ha más nem, a rajongók kedvéért tovább kell csinálnom, nekik és a barátaimnak nem okozhatok csalódást. Amit emberi a külsőm egy gyors kávé után elindulok a melóba. Nem tudom Hizumi mit tervez mára, de remélem a lelket is kihajtja belőlünk. Akkor nem lenne se időm, se erőm a bajaimmal foglalkozni. Tudom, önzőség, hogy csak magamra gondolok, de nem tehetek róla. Ha nem akarok még depressziósabb lenni, erre van szükségem. Ha a végkimerülés szélére sodrom magam, csak akkor tudok álmok nélkül aludni és pihenni egy picit. Mikor beérek, a liftben találkozom Kaial, aminek örülök.

- Szörnyen nézel ki. Jól vagy? - kérdi aggódva.

- Csak nem tudtam aludni – ferdítek kicsit.

- Annyi a munka?

- Inkább a gond és a probléma, de ne is törődj vele – legyintek.

- Azért próbálj meg pihenni – kéri lágyan.

- Oké – eresztek meg egy vérszegény mosolynak szánt valamit.

Kiszállunk a liftből és elindulunk a magunk próbaterme felé.

2. fejezet

2. fejezet

A napok egybemosódnak előttem, gépiesen teszem a dolgom. Fásultan próbálok, pózolok és mozgok a kamerák előtt. A srácok próbálnak felvidítani, meg elterelni a figyelmem, amivel csak azt érik el, hogy felmegy az agyvizem. Rendszeres lett az is, hogy együtt ebédelünk a Gazettével. Nekem mindegy, legalább leszállnak rólam. Nem tudom miért, de Kai az egyik legnormálisabb és akit hosszú távon el tudok viselni a közelemben. Nem sokat kérdez, ha mégis, azt is óvatosan teszi. Örülök, hogy nem akar a magánéletemben vájkálni úgy, mint a többiek. Így szívesebben is beszélgetek vele. Bár van, hogy csak csöndesen kávézunk vagy cigizünk, de nekem ennyi is elég. Ruru megint elráncigál inni, amit egyáltalán nem bánok, sőt örülök. Legalább nem egyedül rúgok be.

- Itt vagy? – bököd Tsukasa.

- Hm? – pillantok rá.

- Nagyon bambulsz. Ha így folytatod, jéggé fagy a levesed – piszkál Zero is.

- Tessék – tolom elé a tálat.

Tudom, hogy arra pályázik, mivel ő akarta elhozni.

- Biztos? – kérdi bizonytalanul.

- Vidd – megiszom az ásványvizem.

- Alig eszel – jegyzi meg félhangosan Kai.

- Ki van készülve a gyomrom. Nem bírok enni – babrálok az üveggel.

- Mi a baj?

- Semmi – állok fel és indulnék vissza.

- Itt maradsz – ránt vissza az övemnél fogva Hizumi.

Morogva huppanok vissza.

- Ruru, elmegyünk ma inni? – fordulok a gitáros felé.

- Bocsi, de Aoival programunk van.

- Akkor mindegy.

- Nem innod kéne, hanem enned – mordul Tsukasa.

Legyintek és itt hagyom a társaságot. Elegem van belőlük. A próbaterembe megyek, hogy kicsit egyedül legyek. Cigire gyújtok és pengetem a gitárom. Nincs ihletem, de ez legalább leköt egy kicsit. A srácok sokáig el vannak, de nem érdekel, addig is nyugtom van. Egymás után szívom a cigit, de nem tud érdekelni, hogy mennyit ártok ezzel a tüdőmnek. A van szarva, egyszer úgyis meghalok. Mikor a srácok előkerülnek, folytatjuk a próbát. Egész jól megy, az se zavar, mikor a Zero és Hizumi elkezdenek hülyéskedni. Csak félre állok és figyelem őket. Apró mosolyt csal az arcomra, de nem sokáig. Estig bent vagyunk és jóleső zsibbadtsággal megyek haza. A testem alig mozog és a mentális kimerültség miatt nem bírok gondolkodni, így mikor beájulok az ágyba, tudok egy keveset aludni. Hetek óta nem pihentem ki magam igazán.

Másnap újult erővel vetem bele magam a munkába. A lendületem a többiekre is átragad, és egymás után játsszuk a pörgősebbnél pörgősebb számokat. Délig meg se állunk igazán. Most is, mint mindig, az Gazés srácokkal eszünk. Uruha amint meglát, a nyakamba veti magát.

- Végre aludtál? - kérdi vigyorogva.

- Mert?

- Nem úgy nézel ki, mint akinek behúztak kettőt – vigyorogva mutat a szemeimre.

- Néha én is pihenhetek – vonok vállat.

- Tudod, a pihenés jó dolog, gyakrabban kéne csinálnod.

- Minek azt? - csak legyintek.

- Ne piszkáld, mert megint bedepül és akkor használhatatlan lesz – szól közbe énekesen.

- Szóval nem is miattam, hanem a teljesítményem miatt aggódsz? - drámázok.

- Még szép – vigyorog.

- Na szépen vagyunk – laza mozdulattal átnyúlok Zero mögött és tarkón legyintem Hizumit.

- Én aggódom érted – veti nyakamba magát Uruha.

- Mássz le rólam! - tolom el a gitárost.

Visszaül a helyére és mindenki jót nevet, még én is mosolygok. Hiába tudtam pihenni, étvágyam most sincs. Egy fél szendvicset ha meg tudok enni, az már nagy szó. A másik felét elkunyerálja Tsukasa. Szemem sarkából látom Kai aggódó pillantásait, de nem foglalkozom vele. Kaja után még iszunk egy kávét, és mindenki megy a dolgára. A korábbi lendület kicsit alább hagy a próbán, de senkin nem bánja. Nem baj, ha a lassabb számokat is gyakoroljuk. Sokáig bent vagyunk, hiszen van még egy kis papírmunka is. Szerencsére dobosom ma nem jön át, így végre egyedül lehetek. Otthon a sötét és üres lakás fogad, ahol hatalmas a rendetlenség, de nem tud érdekelni. Első utam a konyhába vezet, ahol felkapom a whiskys üveget és nagyokat kortyolok belőle. Végig marja a torkom az erős ital, de már megszoktam. Nem tudok magammal. Az üveggel a kezemben megyek a nappaliba, ahol szintén hatalmas a rendetlenség. Felülök az ablakba és cigire gyújtva bámulok kifelé. Mindenhol égnek a lámpák, villognak a reklámok és emberek rohannak a dolgukra vagy éppen haza. Na igen, le merem fogadni, hogy szinte mindenkit vár valaki haza. Csak engem nem. Minden meg van, amit sokan csak kívánhatnak, van nevem, pénzem, rajongóim, szép karrierem, csak nem tudom ezt senkivel megosztani. Ayumi elment és az utána maradt űr kegyetlenül fáj, amit alig bírok elviselni. Próbálok felejteni, de nem megy. Mindennap egy kínszenvedés, unalmas és monoton.

- Ebbe fogok beleőrülni – nagyot kortyolok az erős alkoholból.

Tudom, hogy nem megoldás az ivás, de leszarom. Az alkohol eltompít, és nem fáj annyira és gondolkodni se tudok. Fogalmam sincs, meddig ülök itt vagy hogy sikerült-e aludnom, vagy csak az alkohol miatt nem emlékszem, hogy mikor kelt fel a nap és kezdődik újra elölről a mókuskerék. Fintorogva veszem tudomásul, hogy alig van már az üvegben. Nem baj, majd este veszek, ha végeztünk. Elmegyek a fürdőbe, hogy megmossam az arcom, hogy ne legyen annyira nyilvánvaló, hogy megint nem aludtam semmit. Szarul vagyok, de nem foglalkozom vele. Egyszerűen nem érdekel. Kicsit rendbe szedem magam és megye próbára. Remélem ma nyugi lesz. Szerencsére tegnap sokat haladunk, így ma csak papírmunka van, meg némi gyakorlás. Ebédnél, mint mindig, most is Uruha szól, hogy menjünk velük. Mindenki gyorsan felugrik, nekem kicsit nehezebben megy, de velük tartok. Kavarog a gyomrom, nem tudom tudok-e majd enni, de pár falatot muszáj lesz, különben a srácok aggódni fognak, és nem lesz nyugtom tőlük. Szerzek egy sajtos szendvicset és leülök a többiekhez.

- Ruru, elmegyünk inni munka után? – kérdezem.

- Persze – csillannak fel szemei.

- Oké, akkor innen megyünk.

- De ha holnap elkésel, neked annyi – morog Ruki.

- Nyugi itt leszek. Amúgy is, valakinek vigyáznia kell erre a marhára – vihog Uruha.

Lemondóan sóhajtok és átnyúlva az asztalon halántékon legyintem.

- Nem ér, hogy ilyen hosszú karod van! – nyafog.

- Ez semmi! Engem koncerten éneklés közben vágott szájba – háborog Hizumi.

- Te jöttél túl közel – vonok vállat – ne hisztizz, nem volt erős.

- De akkor is, rossz volt – duzzog.

Csak megvonom a vállam. Sokan mosolyognak, ahogy Kai is, csak ő a kuncogást is próbálja visszatartani. Megebédelünk, majd megyünk próbálni, de még megbeszélem Ruruval, hogy mikor és hol találkozzunk. Szerencsére a próba második felében már tudunk zenélni, aminek örülök, hiszen ez az egyetlen ami leköti a gondolataim és nem érzem úgy, hogy összeroppanok. Zene közben ki tudom adni minden dühöm, bánatom és csalódottságom. Már csak ez maradt, hisz’ mindent elveszítettem, amiért igazán érdemes lenne élni. Nem tudom mi tart életben, talán a zene, és hogy nem hagyhatom cserben a társaimat, akik számítanak rám. Csak ők maradtak, a szüleim, Tsukasa, Zero és Hizumi. Senki más.

- Haver, minden rendben? – teszi vállamra a kezét énekesem, mikor már pakolunk.

- Persze – nem nézek rá.

- Remélem nem várod, hogy ezt elhiggyem.

- Azt hiszel, amit akarsz.

- Karyu!

- Nyugi, rendben leszek – erőltetek mosolyt és a vállamon lévő kezét megszorítom.

Fürkészőn néz rám szép szemeivel, majd elenged. Felkapom a táskám és megyek, hogy találkozzak Ruruval és menjünk végre inni. A gitáros már a liftnél vár és fülig szalad a szája, mikor meglát. Jókedvűen szállunk be a liftbe, majd megyünk egy közeli kocsmába. Egy viszonylag nyugis asztalt foglalok amíg a gitáros hoz valami ihatót. Nem egy, hanem több pohárral jön. Tömény és sör első körben. Mosolyogva megcsóválom a fejem, majd mikor helyet foglal, egy kortyra megiszom az egyik pohár tartalmát. Az erős alkohol marja a torkom, de nem érdekel. Az este további részéből nem sok rémlik, csak hogy beszélgetünk és egymást után jönnek a poharak és a korsók.