3. fejezet

3. fejezet

Furcsán érzem magam, párszor megszédülök. Mi a fene van? Mindegy, nem érdekel. Jobb dolgom is van ennél. Órák óta próbálunk. Épp egy pörgős számot játszunk. Hizumi hörög, én éneklek. A szám végén elhallgatunk. A mikrofonállványra támaszkodom.

- Mi szél hozott? – kérdi Tsukasa valakitől.

- Bocsi, zavarok? – nyekeg Kai.

- Nem. Most akartunk menni kajálni. Ti?

- Mi már voltunk.

Társaim összeszedik magukat, én leteszem gitáromat és leülök. Forog a szoba.

- Nem jössz? – kérdi énekesem.

Megcsóválom a fejem, nincs erőm válaszolni.

- Karyu, ezt neked készítettem. Remélem, meg tudod enni – tol elém egy dobozt.

- Köszönöm – veszem el.

- Nincs mit – és elsiet.

Elmosolyodok. Rizs, hús és valamilyen zöldséges szósz. Jól néz ki, az illata is jó. Az íze is finom. Hónapok óta, most eszem először igazán. Csak az étel felét tudom elpusztítani, de még úgy ennék. Ez furcsa. Nincs hányingerem az evéstől.

- Jé, te eszel?! – néz nagyot Zero.

- Képzeld – teszem le a pálcikákat.

- Kaphatok belőle? – csapna le a kajára.

- Még mit nem?! Felejtsd el! Kaitól kaptam – zavarom el.

Csalódottan felsóhajt és folytatjuk a próbát.

Este hazaérve, fürdés után leülök megenni Kai főztjét. Biztos zenész és nem szakács? Majd holnap megköszönöm a kaját. Valahogy viszonozni is illene. Nem tudom hogyan, nem ismerem a srácot. Majd kitalálok valamit. Kivételesen jóllakottan térek nyugovóra. Álom megint nem jön a szemembe. Kiülök a nappaliba és a kezembe kerülő fényképeket nézegetem.

- Ayumi – suttogom.

Azt a pár képet, amin együtt vagyunk, széttépem. Végig nézem a Napkeltét, és elgondolkodom az életemen. Mit tudok eddig felmutatni? Egy sikeres banda gitárosa vagyok, ki se látszom a munkából, ennyi. Ez minden. De magánéletem alig van, ami nem is lenne baj, ha lenne kivel megosztani, de nincs. Most már nincs… és talán nem is lesz.

- Ayumi – suttogom magam elé.

Pár hónapja ment el, de olyan mintha csak tegnap lépett volna le. Mért? Hogy tehette ezt? Tizenöt év után, csak úgy elmegy? Mondván, ennyi, elegem van belőled? Szeretett engem valaha? Én szerettem, ezért akartam elvenni. Azt hittem boldog lehetek és leélhetem vele az életem. De tévedtem, hatalmasat.

Összeszedem magam és megyek próbára, megint nem pihentem ki magam. Csodás. Ahogy elmegyek a Gaze terme előtt, bekopogok, de semmi válasz. Az ajtó zárva. Tehát még nincsenek itt. A szatyrot, amiben Kainak hoztam vissza az edényét, a kilincsre akasztom, írok egy cetlit és megyek zenélni. Hamar megjönnek a társaim és munkához láthatunk. Délben ismét egy közös ebéd Ruruékkal. Bár, ami engem illet, az én ebédem egy doboz energiaital.

- Karyu, ízlett amit főztem? – kérdi óvatosan Kai.

- Igen, finom volt. Köszönöm – erőltetek magamra egy mosolyt.

- Hékás, még mindig ez a számod? – kérdi Uruha.

- Mutasd – nyúlok a telefonjáért, de majdnem orrba vágom Hizumit.

- Hülye, tanuld már meg meddig ér a karod – dől hátra.

Nem is figyelek rá.

- Csak nem figyel – morog Ruki.

- Nem, már nem, de beírtam a mostanit – adom vissza a telefont gitáros társamnak.

- Kösz, majd hívlak és elmegyünk inni – vigyorog.

Reita nyelve megered és áradozik az új barátnőjéről, hogy milyen jó az ágyban. Kezem összerándul, az üres alumínium doboz összeroppan. Eddig tartott minimális jókedvem.

- Nem akarod befogni? Ez nem tartozik senkire, csak rád, a csajodra és a hálószobára – morranok rá.

- Mi bajod? Csak nem vagy féltékeny? Nem fáraszt le a csajod este? – vigyorog.

Eldurran az agyam. Sajnos nem tudok behúzni neki, mert Zero gyorsabb és elkap.

- Hé, nyugi haver, nyugi – csitít – gyere – és már rángat is.

A próbaterembe lökdös és ránk csapja az ajtót. Teljesen kikelek magamból és ordítok szegény basszerosommal. Zero próbál csitítani, majd feladja és hagyja, hogy kitomboljam magam. Végül kiviharzok a teremből és a mosdóba megyek, hogy lehűtsem magam. Megmosom az arcom, a hideg víz sokat segít. Sajnos az energiaital nem marad meg bennem és kihányom. alig tűntetek el minden nyomot, mikor nyílik az ajtó és Kai lép be.

- Jól vagy? – kérdi aggódva.

- Persze - hazudom szemrebbenés nélkül.

- Biztos? – hátamra simítja a kezét.

- Igen. Reita mindig ilyen tapló? – terelem a figyelmét.

- Nem, most csak örül a lánynak és elégedett magával.

- Inkább egy öntelt pöcs.

- Elsőre annak tűnik, de meg kell ismerni – mosolyog.

Nagyon aranyos a mosolya.

- Ha te mondod – vonom meg a vállam és megmosom az arcom.

Sikerült lenyugodnom, legalábbis egyelőre.

- Hogy van a gyomrod? – vált témát.

- Nem igazán. Az ideg ment rá, szóval azon nem igen lehet segíteni. Nem is nagyon van étvágyam, de ha mégis, nem tudok sokat enni.

Elgondolkodva hümmög és vakarja az állát.

- Gyere, menjünk, nehogy bajba kerülj miattam – indulok az ajtó felé.

- Nem lesz baj, még cici szünet van.

Megeresztek egy mosolyszerűséget és elindulok a saját termem felé. Mikor belépek, már mindenki ott van. Kerüljük az ebédlői kis incidenst és inkább próbálunk. Ma is sokáig bent vagyunk, amit nem bánok. Hullafáradtan vonszolom haza magam a lakásom magányába. Hatalmas a rendetlenség és a káosz, de nem érzem szükségét, hogy rendbe tegyem a lakást. minek? Alig vagyok itthon, senkit nem hozok ide, akkor fölösleges. Nekem így is jó. Magam miatt nem akarok ennyit fáradozni. Bemegyek a szobába és elnyúlok az ágyon és bámulom a plafont. Nem tudok mit kezdeni magammal, kavarognak a gondolataim. Nem tudom meddig fekszem mozdulatlanul, de mikor oldalra fordulok szembe találom magam egy fényképpel. Ayumival a tengerparton öleljük egymást. Megfogom a képet és a falhoz vágyom. A keret és az üveg darabokra törik. Könnyeim elerednek és vissza fekve a párnába fúrom az arcom. Nagyon fáj a mellkasom, alig kapok levegőt. Miért? Miért kellett így történnie? Tudom, hogy nem vagyok szent, de akkor is? Mit vétettem, hogy ezt kapom? Ha annyit ártottam neki, miért nem rakott ki előbb? Miért kellett ennyire tönkretennie az életem? Mire volt ez jó? Bosszú? Ez még annak is túlzás. Annyi sok év után… Mikor nem bírom tovább, felkelek és kimegyek a konyhába, hogy igyak. Az erős alkohol jótékony bódító hatása segít, hogy megnyugodjak. Lassan vánszorog az idő. A fél éjszakát az ablakpárkányon ülve ivással és cigizéssel töltöm. Végig nézem a napkeltét és remélem, hogy ez a nap talán jobb lesz, mint a tegnapi volt. Remélem, bár nem tudom miért. Elmegyek a mosdóba, hogy valami elfogadható külsőt varázsoljak magamnak, és a társaimnak se tűnjön fel azonnal, hogy már megint semmit sem pihentem. Nem tudom meddig fogom még ezt bírni testileg és lelkileg. De vannak feladataim amiket el kell végeznek. Ha más nem, a rajongók kedvéért tovább kell csinálnom, nekik és a barátaimnak nem okozhatok csalódást. Amit emberi a külsőm egy gyors kávé után elindulok a melóba. Nem tudom Hizumi mit tervez mára, de remélem a lelket is kihajtja belőlünk. Akkor nem lenne se időm, se erőm a bajaimmal foglalkozni. Tudom, önzőség, hogy csak magamra gondolok, de nem tehetek róla. Ha nem akarok még depressziósabb lenni, erre van szükségem. Ha a végkimerülés szélére sodrom magam, csak akkor tudok álmok nélkül aludni és pihenni egy picit. Mikor beérek, a liftben találkozom Kaial, aminek örülök.

- Szörnyen nézel ki. Jól vagy? - kérdi aggódva.

- Csak nem tudtam aludni – ferdítek kicsit.

- Annyi a munka?

- Inkább a gond és a probléma, de ne is törődj vele – legyintek.

- Azért próbálj meg pihenni – kéri lágyan.

- Oké – eresztek meg egy vérszegény mosolynak szánt valamit.

Kiszállunk a liftből és elindulunk a magunk próbaterme felé.