Angyalbőrbe bújt démon 3. fejezet

Kialvatlanul megyek a céghez, nem bírtam lehunyni a szememet egész éjjel. Míg megyek, abban reménykedem, hogy a tegnapi nap nem történt meg, hanem csak egy nagyon furcsa álom volt. Igen, annak kell lennie, hiszen Keiji nem adná kölcsön Toshit. Kaoru se menne bele ilyesmibe. Erre a gondolatra elmosolyodok.

Viszonylagos jókedvvel nyitok be a próbatermünkbe.

- Jó reggelt! – nézek végig a társaságon.

Mindenki itt van, kivéve a basszerost, de nem gáz, gyakran késik, nem újdonság.

- Neked is. Akkor lássunk munkához – áll fel Kaokao.

- Nem várjuk meg Toshit? – nézek rá.

Mind a hárman összenéznek, majd furcsán rám.

- Mi van? – pislogok nagyokat.

- Kyo, te hol voltál tegnap? Toshi átment zenélni a Versailles-hez – magyarázza Dai.

- Mi? Tényleg… – halkul el a hangom.

- Jól vagy? – lép elém Shinya.

- Persze, gyerünk, dolgozzunk, elvégre azért vagyunk itt – mordulok fel.

És így tettünk. Zenéltünk.

Így kezdődött minden. Minden szürke és egyhangú, kivéve egy valamit. Azt a fájdalmat a lelkem legmélyén, ami napról napra mélyebbről és fájdalmasabban tört a felszínre. Hiányzott Toshi, nem volt ugyanaz a csapat nélküle. Ezt mindenki tudta. Ha elkezdtük a próbát, akaratlanul is mindig az ajtó felé pillantottam és vártam, hogy végre megérkezzen, és együtt nevessünk. De nem jött, hiába vártam.

A napok egymás után múlnak, de Toshi nem jön. Napjában többször próbálom hívni, eredménytelenül. A mobil kicsöng, addig várok, míg szét nem kapcsolnak, de semmi. Sose hív vissza. Se engem, se Kaorut, se senkit. A vezetékesen is hívom, de csak az üzenetrögzítő felel. Süket fülekre lel kérésem, miszerint hívjon vissza. Most is a kanapén ülök és hallgatom a telefon idegesítő búgását, és várom, hogy Totchi felvegye.

- Szia, Toshiyát hívtad! Ha hagysz üzenetet, visszahívlak, amint lehet – cseng jókedvű hangot, de ez csak az a kurva üzenetrögzítő.

- Totchi, én vagyok az, Kyo. Nem tudom, mi van veled, ezért jó lenne, ha méltóztatnál visszahívni – morgok – Komolyan hívj fel. Az se baj, ha az éjszaka közepén teszed, csak tedd meg. Kérlek Toshi… – a végét suttogom és bontom a vonalat.

Erőtlenül hull mellém a karom és nézek a semmibe. Egy újabb sikertelen kísérlet, hogy beszéljek a basszerosommal, egy újabb kudarc. Hány ilyen próbálkozásom lesz még? Hülye kérdés, ahányszor megpróbálom. De nem adom fel. Nem tehetem. Sok mindenkit elveszítettem, ám őt nem akarom. Daisuke halálát is alig éltem túl, nem akarok még egy barátot elveszíteni. Elvánszorgok a fürdőbe, hogy zuhanyozzak. A forró fürdő segít, elálmosít. Napok óta alig alszom. Pontosabban azóta nem bírok aludni, vagy csak nagyon nehezen, mióta Kamijo betette hozzánk a lábát. Menjen a picsába, hogy Toshit szemelte ki magának. Annyi jó basszeros van még, nem csak nálunk, hanem más cégeknél is. Bárkit elkérhetett volna, miért pont Toshiyát? Már mióta keresem erre a választ, de nem találom. Talán nincs is rá. Kezem ökölbe szorul és a kemény csempébe bokszolok. Öklöm nagyot koppan a kemény felületen, de nem érdekel.

- Menj a picsába Kamijo! – szűröm összeszorított fogaimon keresztül.

Legszívesebben elmennék a stúdiójukba és elrángatnám onnan Toshiyát, de nem tudom hol vannak.

Kilépek a zuhany alól, hanyagul megtörülközöm és felveszem a melegítő gatyát, amiben aludni szoktam. Bemegyek a hálóba és próbálok álomba merülni. Egyik oldalamról a másikra fordulok, nem bírok aludni, annyira félek. Toshit nem érjük utol. Ha nagy ritkán felveszi a mobilt, akkor is csak pár percig beszél, utána mennie kell. A vezetékesen csak az üzenetrögzítő válaszol. Hiába kérjük, nem hív vissza minket. Egyszer sem…

A hátamra gördülök, és a plafont bámulom.

- Hova tűntél Toshi? – suttogom az éjszakába.

Hangom elvész a sötétségben és süket fülekre lel. Most nem hallják a rajongók, a társaim, senki. Kiugrom az ágyból, felöltözöm és kiviharzok komor lakásomból. Beülök a kocsiba és már megyek is a sötét utcákon. Nincs még túl késő, ezért remélem, ébren van. Ha nem, így járt, de én most beszélni fogok vele. Percek alatt elérem a lakást és hangosan dörömbölök az ajtón. Pár pillanat múlva Kaoru nyit ajtót.

- Kyo? – lepődik meg.

- Beszélhetünk? – kérdezem és beengedem magam.

Leveszem a cipőm és leülök a kanapéra. Kao is csatlakozik hozzám és a kezembe nyom egy üveg sört.

- Ki vele – sóhajt és meghúzza a keserű italt.

- Tudsz valamit Toshiról? – kérdezem.

- Nem sokat. Tegnap beszéltem vele.

Villám gyorsan kapom fel a fejem és úgy meredek a gitárosra.

- Azt mondta, jól van, és nagyon élvezi a közös munkát a Versailles-szal – jön a letaglózó felelet.

- Valami mást mondott?

- Nem, csak rákérdezett, hogy mi van velünk. Ennyit beszéltünk, mert Teru hívta, hogy menjen már. Elment velük kocsmázni.

Elfintorodom. Tehát már arra se méltat minket, hogy velünk piáljon. Pedig milyen jókat iszogattunk. De már ez is a múlt, csak emlék. Szép, de kínzóan fájdalmas emlék. Azt hittem örökre együtt leszünk mi öten, a Dir en Grey. Azt gondoltam, hogy a Dir en Grey örök.

- Feltételezem, nem ezért jöttél – vonja fel a szemöldökét Kaokao.

- Nem, valóban nem.

- Akkor?

- Félek. Nem tudom, mit hoz a jövő. Attól tartok, hogy Toshiya nem jön vissza. Nem akarom, hogy átmenjen a másik bandához.

- Miből gondolod, hogy Totchi kilépne a mi bandánkból?

- Hát nem látod Kaoru? Két hónapja azt se tudjuk él-e még! Ha végre utolérjük, csak a Versailles-ről beszél! Nem igaz, hogy annyira elfoglalt, hogy nem tud velünk beszélni! Annyira még sincs sok dolga, ha el tud velük menni bulizni, nekünk meg nem szól! Olyan, mintha teljesen megfeledkezett volna rólunk. Mintha ciki lenne a Dir en Grey és Kamijóék lennének a menők.

- Nyugi! – szól rám erélyesen.

Csak most veszem észre, hogy kifakadásom során felugrottam. Visszaülök, rágyújtok egy cigire és nagyokat kortyolok a sörből.

- Jobban is ismerhetnéd Toshiyát. Nem olyan, hogy ne szóljon nekünk. Légy türelemmel, szólni fog, ha van valami.

- Ja, majd beállít és közli, hogy kilép tőlünk – vetem oda cinikusan.

- Barom! Ennyire nem bízol benne?

Ezt a hangsúlyt utálom. Tudja, hogy neki van igaza és ezzel eléri, hogy bűntudatom legyen. Szemét.

- Bízom benne, de érzem, hogy történni fog valami rossz. Mióta Kamijo megjelent, szorongok. Mintha a saját kivégzésemre várnék és számolom a napokat, amik még hátra vannak.

- Azért ne túlozz.

- Szerinted túlzok, baszd meg?!

- Először is: ülj le a seggedre, aztán higgadj le!

Eleget teszek a felszólításnak és visszaülök a kanapéra. Meghúzom a sört és nagyot szívok a cigiből. Sose tudtam rájönni hogyan csinálja, vagy miért, de mindig meg tudott nyugtatni.

- Kyo, tudom mit jelent neked a banda. Nekem is legalább olyan fontos, mint neked… - kezdi nyugodtan.

- Frászt! Neked mindened megvan, amit csak akarsz! Nem azt mondom, hogy neked nem jelent semmit a banda mielőtt félre értenél. Neked rengeteg barátod van, van egy csinos menyasszonyod. Mindenki szeret téged. De nézz rám! Ki, vagy mi vagyok? Egy senki, az vagyok. Nekem senkim sincs, csak ti. Mindennél többet jelentetek nekem. Nem tudom, mi lenne velem nélkületek. Fogalmam sincs mi lenne, ha feloszlanánk. Csak abban vagyok biztos, hogy nem élném túl – az utolsó mondatot már csak suttogom magam elé.

Kaoru vállon vereget.

- Nem lesz semmi gáz. Toshi vissza fog jönni – mondja.

Valami furcsa a hangjában. Olyan, mintha nem csak engem, de önmagát is meg akarná győzni. Ha már ő is hitegeti magát valamiről, ott tényleg kurva nagy a baj. Ezek szerint itt is és nem csak én látom így. Azért szép tőle, hogy próbálja tartani bennem a lelket, holott ő sem hisz igazán a dologban.

Semmi sem tart örökké 11. fejezet

Toshiya pov

Elhalmoznak munkával. Egy hónapom van arra, hogy egy nyári kollekciót tervezzek, és varrassam meg. Szerencsére a modellek megvannak. 12 nő és 12 férfi. Azt se tudom hol áll a fejem. A tervek nagyjából megvannak, a színeket még nem tudom. Holnapra kész kell lennem, de nem vagyok sehol.

- Megőrülök! – hanyatt vágom magam a kanapén.

Az asztalra dobom a szemüvegem, és megdörzsölöm fáradt szemeimet. Napok óta nem alszom eleget, fáradt vagyok. Ha vége a bemutatónak, végre tudok majd pihenni egy picit. Lehet, átmegyek Shinihez. Ha nem, elmegyek bulizni, és talán összeszedek valakit. Jó lenne végre egy jót szexelni.

Csak annyit bánok, hogy a sikereimet, és az életemet nem tudom megosztani senkivel. Kao volt a legnagyobb szerelmem. Senki sem érhet a nyomába se. Valahol, a szívem egy rejtett zugában még mindig hiányzik, vonz magához. Talán még mindig szeretem. Több férfival volt dolgom hét év alatt, de mindben Kaorut kerestem, de semmi. Ők csak egyszerű halandók, míg ő az IGAZI.

- Kaoru – sóhajtom a számomra oly becses nevet.

Ha lehunyom a szemem, könnyedén magam elé tudom képzelni csillogó szemét, helyes arcát, tetoválásait, formás fenekét…

Egy kopogás szakít ki fantáziálásomból.

- Mi a…? Nem várok senkit – motyogom.

Megyek és kinyitom az ajtót, míg a biztonsági lánc engedi.

- Rég láttalak Totchi – mosolyog fantáziám megtestesülése.

- Kao… - motyogom.

- Van rám pár perced? Beengedsz?

- Gyere – akasztom ki a láncot, és tárom ki az ajtót.

Félre állok, hogy be tudjon jönni. Míg leveszi cipőjét, bezárom az ajtót. Kaoru jól tartja magát, még mindig szexi a feneke, bár, kicsit pocakos lett.

- Kérsz valamit? Sört? – indulok a konyha felé.

- Csak vizet, vezetek.

Hozom a kért üdítőt, én maradok a kólánál. Leülünk a nappaliba, ahol Kao nagyot néz a papíroktól roskadozó dohányzóasztalon.

- Rosszkor jöttem? – kérdi.

- Nem igazán. Épp szünetet tartok – kortyolok italomba.

- Tudom, hogy nem épp barátként váltunk el,…

- Ne kezd újra. Azon már túl vagyunk. Felejtsük el - vágok közbe.

- Ahogy akarod. Amiért jöttem: basszerozol még?

- Nincs sok időm, meg banda se. Úgyhogy nem – ez nem teljesen igaz, de azt nem kell tudnia.

- Ugye nem várod, hogy mindezt elhiggyem? Pont te, akinek az élete a zene, ne művelné?

- Az régen volt. Az a Toshiya már nincs.

- Egy frászt nem.

- Miért jöttél? Miért érdekel, hogy zenélek-e? Veled ellentétben nem bírtam megmaradni a zeneiparban, mert mindig a bandára emlékeztetne. Ezért…

- Épp ezért jöttem. Mert újra akarom kezdeni.

- Mit?

- A bandát.

- Viccelsz? – hitetlenkedem.

- Olyannak ismersz?

- Mindegy mit mondok, ha a többiek nem akarják.

- Tévedsz Totchi. Kyo és Die már rábólintott.

Elgondolkodva állok fel, és az ablakhoz lépve nézem a várost.

- Miért? Miért akarod újra kezdeni?

- Ez az életem, ahogy a többieknek, és neked is. Senki sem tudott véglegesen elszakadni a zenétől. Ez életet minket.

- Mégis feloszlottunk.

- Lehet, de most újra kezdhetjük. Még nem késő. Ezúttal a Dir en Grey örökké élni fog.

- Gondolod?

- Nem, tudom. Mit mondasz?

Elgondolkodom szavain. Kell pár pillanat, míg megemésztem.

- Mi lesz a régi dolgokkal?

- Most megbeszéljük, és nem követjük el még egyszer azt a hibát, hogy bármit is eltitkolunk egymás elől. Mit mondasz Toshi?

Mélyet sóhajtok, és elgondolkodom a szavain. Igaza van, mint mindig. Ez volt minden vágyam, hogy újra legyen Dir en Grey, akkor most mégis mi a faszért kéretem magam? Főleg, hogy Kaokao kér? Mégis mire várok?

- Hogy döntesz? – az üvegben látom, hogy mögém lép.

- Jól van – fordulok felé – Próbáljuk meg. De tudd meg, hogy utállak.

Ijedten néz.

- Mindig el tudod érni, hogy elgyengüljek, és rábólintsak az ötleteidre. Pont, mint régen – mosolygok.

- Azóta sok minden változott – elhúzza szép ívű ajkait.

- Mi magunk is – értek egyet.

- Ha ennyit akartál, kérlek, menj el. Sok dolgom van még.

Nem szívesen küldöm el. Nagyon örülök, hogy láthatom, de ki se látszom a munkából.

- Oké, ezen a számon elérsz – nyújt egy névjegyet.

- Mikor hívhatlak?

- Bármikor.

- Mint régen – mosolygok halványan.

- Majd egy kávé mellett megbeszéljük a részleteket, vigyázz magadra – mosolyog, és elmegy.

Kaoru pov

Ez a találkozó jobban sikerült, mint remélni mertem. Most sikerült az, ami régen nem. Felnőtt emberként beszéltünk egymással. Ami történt, az megtörtént, azt már nem tehetjük meg nem törtté. Csak rontottunk volna a helyzeten, ha felemlegetünk minden régi sérelmet.

Jó volt viszont látni a basszistát, furcsa érzések kavarognak bennem. Mintha csak tegnap láttuk volna egymást utoljára, de ott volt a távolságtartás is. Furcsa ez a kettősség. Bármennyire próbálnám tagadni, hiányzott a srác. Jó lenne, ha minden újra olyan lenne, mint régen, de már sose lesz olyan. Ahhoz túl sok minden történt, és mi is megváltozunk. Mindketten követtünk el hibákat, amit nem tehetünk, semmissé bármennyire is akarnánk. Pontosan ezek miatt nem lehet semmi sem olyan, mint évekkel ezelőtt.

Otthon fáradtan szállok ki a kocsiból. Mikor értem haza? Fáradtan lépek be a lakásba, és veszem le a cipőt.

- Hogy ment? – fogad Kyo.

- Beleegyezett, de nem tudtunk sok mindent megbeszélni, mert dolgoznia kellett.

- Ne már! – nyafog.

- Türelem. Mindenki éli a maga életét. Nem várhatod el, hogy mindent félre dobjanak. Ezen kívül, ne feledd, hogy még Shinyát is meg kell találni.

Türelmetlenül felmorran. Sose a türelméről volt híres.

- Nem tudnál csinálni valamit?

- Azt teszem, de nem tudok csodát tenni. Ők nem hülyék, van saját életük, amit nem fognak csak úgy félre dobni. Nem olyan egyszerű, mint régen.

- Akkor se volt az, de akarták, akartuk. Zenészek akartunk lenni.

- Igen, így volt, de az óta sok minden változott. Mi magunk is.

- Hogy van Toshi? – vált hirtelen lágy hangra.

- Jól van, majd egy kávé mellett megbeszélem vele a részteletek a bandával kapcsolatban.

- Az jó, örülök – ártatlan mosoly jelenik meg szája szegletében.

Mobilom szakítja félbe beszélgetésünket. A Silent Death főnöke. Azt akarja, hogy holnap menjek be, mert őrültekháza van. Semmi kedvem, de papíron még mindig én vagyok a menedzserük.

Tökéletes színjáték 4. fejezet

4. fejezet

Az elkövetkező napokban Kamijo próbált megbarátkozni a gondolattal, hogy hamarosan találkozik a menyasszonyával. Az sem segített neki, hogy Miyavi folyamatosan ötletekkel bombázta, hogy lehetnek ágyasai, és különböző ötletekkel állt elő a jövendőbeli feleség külsejét illetően.

- Miyavi, még egy szó, és nem állok jót magamért – mordult Kamijo.

- Miért? Csak segíteni próbálok.

- Úgy segítesz a legtöbbet, ha csöndbe maradsz.

- Miért? - pislogott hatalmasak Miyavi.

- Bocsáss meg, de egyedül akarok lenni – azzal magára hagyta barátját.

Kamijo végigsétált a palota folyosóin, ki a hatalmas kertbe. Szeretett itt sétálni, mindig megnyugtatta. Úgy érezte, itt önmaga lehet. Nem kellett senkinek és semminek megfelelni, nem kellett trónörökösként viselkednie, hanem nyugodtan gondolkodhatott. Ez volt az ő menedéke. A hatalmas kerten belül is volt egy eldugott hely, ahova gyakran vonult vissza. Egy apró rózsalugasban keresett nyugalmat, ahol egy pad és egy apró kis tó kapott helyet. A tavacskán kacsák úszkáltak, ügyet sem vetettek az érkező hercegre. Kamijo lerogyott a padra és tenyerébe temette arcát. Sok volt számára az elmúlt pár nap. A bálon úgy érezte, megtalálta azt, akit képes lenne szeretni, de ez a remény szertefoszlott a bál végeztével, és ránehezedett a zord valóság, ahol el kell vennie egy számára ismeretlen nőt. Miyavi „segítsége” sem javított lelki állapotán. Legszívesebben elmenekült volna. Úgy érezte, nem bírja el azt a terhet, ami a közelgő esküvő, majd a koronázás és végül az uralkodás jelent. Úgy érezte még nem áll készen erre. Nem tudta kihez fordulhatna. Gackt mester csak kioktatná, édes anyja sem tudna kielégítő választ adni. Teljesen egyedül érezte magát.

- Hát itt vagy – telepedett mellé Teru.

- Ha te is vigasztalni szeretnél, mint Miyavi, kérlek inkább ne. Elegem van – sóhajtott fáradtan.

- Nem azért jöttem. Kerestelek, de nem voltál sehol, ezért jöttem ide.

- Miért kerestél? Megint Gackt akar valamit?

- Nem. Talán baj, hogy a bátyámmal akarok lenni?

- Az sose baj – tette öccse vállára a kezét Kamijo.

Teru volt az egyetlen, akit minden körülmények között megtűrt maga mellett. Sose volt teher számára testvére társasága.

- Ennyire nyomaszt a helyzet? - kérdezett rá Teru.

- Igen. Nem akarom ezt az egészet. Mindenki csak arról beszél, hogy ez a kötelességem, tegyem meg a családunkért és az országért, meg hogy ez mekkora megtiszteltetés a másik családnak. Ez lehet, de őket apánk részesítette ebben a megtiszteltetésben.

- Szerinted apánk is kötelességből vette el anyánkat? Szerették egymást? - kérdezte komoran Teru.

Ez tőle szokatlan volt. A mindig vidám, könnyed és mosolygós fiútól távol állt minden negatív érzelem.

- Igen, szerették egymást. Anya sokat mesélt, hogy eleinte feszengett apa mellett, azt megszokta és elfogadta olyannak, amilyen. Azt is mesélte, hogy apa hihetetlenül boldog volt, mikor megszülettem. Viszont mi te születtél, ha lehet, még boldogabb volt.

- Mire emlékszel róla?

- Nem sokra. De arra igen, hogy sokat játszott velünk, amin mindenki csodálkozott és sokan megbotránkoztak. Azt is tudom, hogy nagyon szerette anyánkat és minket. Sokat jelentett számára a család.

- Néha próbálok visszaemlékezni rá, de nem igazán megy. De tisztán emlékszem, hogy milyen volt a nevetése és mennyit bolondozott velem.

- Anya azt mondta, hogy ugyanolyanok vagyunk mint ő.

- Lehet benne valami – Teru szomorkásan elmosolyodott.

Kamijo elnevette magát, magához húzta öccsét és megszorongatta. Teru átkarolta bátyja derekát és válla hajtotta a fejét.

- Mihez kezdesz majd? - törte meg a csendet a fiatalabb.

- Nem tudom, megpróbálom a legjobbat kihozni a helyzetből. Meglátom milyen. Lehet, hogy nem lesz egy világ szépe, de ha kedves, jól is kijöhetünk.

- Talán még belé is szeretnél. Sok olyan nemesi család van, ahol az asszony csúnyácska, mégis kimondottan kedves. Ez megszépíti.

- Ahogy mondod – mosolygott Kamijo – Legalább te megértesz.

- Miért?

- Már elegem van Miyavi viccelődéséből. Te vagy az egyetlen aki megért.

- Hisz a testvéred vagyok – vigyorodott el.

- Több annál. A legjobb és legbizalmasabb barátom.

- Gyere, menjünk vissza. A végén azt hiszik, hogy elvesztünk.

- Bár úgy lenne.

Teru mosolyogva megcsóválta a fejét. A két testvér jobb hangulatban indult vissza a palotába.

- Mihez kezdesz, amíg nem ér ide a jövendőbelid? - kérdezte Teru.

- Nem tudom. Kiélvezem a szabd életet – mosolygott az idősebb.

- Esti kiruccanásra gondolsz?

- Ahogy mondod.

Teru szája fülig szaladt, szemei kikerekedtek és boldogan megcsillantak.

- Szólj Miyavinak, Toshival beszélek. A szokásos helyen és időben.

Teru biccentett és barátja keresésre indult. Kamijo mosolyogva nézett testvére után. Már nagyon várta, hogy útnak induljanak, de addig még sok dolga volt. Ugyan nem ő intézte az államügyeket, de kivette belőle a részét. Elfoglalta hatalmas dolgozószobáját, és elkezdte átlapozni a hatalmas papírkupacot, ami az asztalon tornyosult. Hosszú órákig teljesítette uralkodói kötelességeit.

- Van még mára valami? - fordult a mellette ácsorgó hivatalnok felé.

- Nincs uram – hajolt meg.

- Végre. Elmehetsz, mára végeztünk – intett.

A hivatalnok meghajolt és távozott. Kamijo felállt és megmozgatta elgémberedett tagjait. Kinézett a hatalmas ablakokon. Már besötétedett. Pár óra és kiszökhet a palotából az öccse és Miyavi társaságában. Elmosolyodott a gondolatra. Szeretett álruhában az egyszerű emberek között elvegyülni.

- Itt van uram? - hallott egy meglepett hangot – Nem találtam a szobájában.

- Mit szeretnél mester?

- Édesanyja üzeni, hogy nemsokára vacsora.

- Rendben.

Kamijo elment mestere mellett és legnagyobb örömére a folyosón találkozott Toshiyával.

- Toshi, gyere velem – utasította.

Toshiya szó nélkül követte urát. Kamijo belépett a szobájába és miután Toshi is belépett, bezárta az ajtót.

- Mit tehetek önért? - kérdezte a szobalány.

- Szerezz három polgári ruhát, és falazz nekünk.

- Mi? Ma is ki akar menni?

- Igen.

- Uram! Ha nem vigyáz, rájönnek.

- Ha így lesz, az csak a te hibád lesz – mosolygott ördögien a szobalányra.

- Uram, kérem ne csinálják ezt velem. Nem szeretek hazudni, mégis erre kényszerítenek! Főleg nem szeretnék hazudni a királynőnek.

- Nyugalom – fogta két tenyere közé a lány arcát – Nem kell hazudnod senkinek, csak mondd azt, hogy elfáradtunk és alszunk. Nem lesz semmi baj. Ha mégis történne valami, megvédelek. Nem te tehetsz róla, én parancsoltam ezt. Érted?

- Igen – biccentett.

- Helyes. Kérlek, szerezd meg amit kértem.

- Máris.

Toshiya kisietett a szobából, hogy teljesítse ura kérését. Kamijo felül az ablakpárkányra és a csillagok felé fordította tekintetét. Még mindig olyan tisztán emlékezett a titokzatos szépségre, mint percekkel korábban látta volna. Fülében csengett a lány bársonyos hangja.

-Édes Istenem, bárcsak itt lennél és a karjaimban tarthatnálak – sóhajtotta.

Merengéséből egy szolgáló szakította ki, aki jelentette, hogy a vacsora készen van. Kamijo kellett lenül elindult az étkezőbe. Mikor megérkezett, Miyavi cinkosan elmosolyodott. Az egész étkezés nyugalomban telt, a három fiú szokásához ugratta a másikat, néha Jasmine is tett pár epés megjegyzést, mire a fiúk szava elakadt. Vacsora után a három jó barát fáradtságra hivatkozva a szobájába vonult. Kamijo elmosolyodott, mikor megtalálta az ágyára kikészített ruhákat. Egy fehér ing, barna nadrág és mellény, mellette egy kalap és köpeny. Magára vette őket, és várt. Kell egy kis idő, amíg elcsendesedik a palota. Izgatottan ácsorgott az ablak előtt. Tudta, hogy nem lesz sok idejük, az őrségváltás nem tart sokáig. Legnagyobb megkönnyebbülésére, egy apó kavics koppant az ablakon. Oda sietett és kitárta.

- Gyerünk! – mosolygott Teru.

Az ablak alatt ült egy lovon, egy másikat magam mellett tartott. Kamijo gyakorlott mozdulatokkal mászott ki az ablakon és huppant le a puha fűre. A nyitott ablak miatt nem kellett aggódnia, Toshiya be fogja hajtani. Kamijo felugrott a hozott ló nyergébe és öccsével elügettek. Nem a saját hátasaikat hozták, azokat felismernék az emberek.

- Miyavi? - kérdezte az idősebb.

-A kapun kívül vár ránk.

Nem beszélgettek tovább. Keresztül vágtattak a hatalmas udvaron, át a kapun, ezzel kijutva a kastélyból. Letérve az útról, a kastélyt övező fák felé vették az irányt. Keresztül lovagoltak a fás ligeten, majd egy hídnál találkoztak Miyavival.

- Végre! Már nem tudtam merre jártok – fogadta barátait Miyavi.

- De itt vagyunk – biccentett Teru.

Átlovagoltak a kis kő hídon és a legközelebbi város felé vették az irányt. Hogy elkerüljék a nem kívánatos utazókat, letértek az útról és a fák takarásában lovagoltak.

A városba érve, szokásos kocsmájuk felé indultak. Kikötötték a lovakat és beléptek a füstös, szagos és zajos helyiségbe. Miyavi arcán széles mosoly terült szét.

- Keressetek helyet, addig én hozok inni! - kiabálta túl a hangzavart Miyavi.

Kamijo megragadta öccse karját és a sarokban álló üres asztal felé rángatta. Nem kellett sokat várniuk barátjukra.

- Egészségünkre! - osztotta szét a korsókat.

Koccintottak, majd nagyot kortyoltak a sörből.

- Isteni. Sokkal finomabb, mint amit otthon iszunk – vigyorgott Miyavi.

- Egyet értek. Sajnos csak itt élvezhetjük – vágott fancsali képet Teru.

- Már ezért megéri ide jönni – értett egyet Kamijo.

- Tudjátok mi tenné még jobbá az estét? - kérdezte Miyavi, mire két kérdő pillantással találta szembe magát – Hát a nők! - nevetett.

A két testvér nevetve megcsóválta a fejét. Barátjuknak igaza volt. Nem csak a kalandvágy és az egyszerű ital kedvéért szöktek ki néha. Gyakran felkeresték a bordélyokat és az örömlányokat.

- Fiúk, elmenjünk a Madamhoz? - csillant fel Miyavi szeme.

- Jó ötlet – vigyorgott Kamijo.

Felhörpintették söreiket és elhagyták a kocsmát. Keresztül mentek néhány utcán, kikerülve a kétes és sötét alakokat és eljutottak a város rossz hírű negyedébe. Egymás mellett sorakoztak a bordélyok, kocsmák, játékbarlangok. Egy több szintes épület előtt álltak meg, nem sokban különbözött a többi bordélytól, mégis ezt az egyet látogatták titokban a trónörökösök. Évek óta ismerték a tulajdonost, ő volt A Madam. Elsőosztályú szolgáltatásban részesültek nála, és a kilétük is titokban maradt. Alig léptek be az előtérbe, megcsapta orrukat a parfüm, a dohány, az alkohol szaga. A ledérül öltözött nők közül kitűnt egy, aki feléjük közeledett. Rossz fekete haja lágyan keretezte hosszúkás és sápadt arcát. Alakja vékony, fekete ruhája kiemelte csípőjét és formás melleit.

- Számítottam rátok uraim – mosolygott.

- Madam – hajtottak fejet a férfiak.

- Mit tehetek értetek? A szokásos? - vonta fel szép ívű szemöldökét.

- Uruhának van vendége? - kérdezte azonnal Miyavi.

- Igen, máris küldetek érte – biccentett – És ti? - fordult a hercegekhez.

- Rád bízzuk magunkat – mondta Teru.

- Tudom is.

- Köszönjük Madam Aoi – mondta Kamijo és megcsókolta a nő kezét.

Aoi elsétált a tömegben, majd pár perc múlva megjelent egy szőkésbarna hajú, lila ruhás nő. A ruha mély dekoltázsa és a szoknya, amely csípőig fel volt hasítva, ezzel láthatóvá tette a lány formás combjait, vonzott a tekinteteket. Mikor meglátta a három érkezőt, elmosolyodott.

- Ruru – szaladt fülig Miyavi szája – Majd találkozunk! - fordult barátaihoz és már szaladt is Uruhához.

Egymásra mosolyogtak, és eltűntek az egyik folyosón. A testvérek mosolyogva néztek utána. Ha ide jöttek, mindig Uruhával töltötte az időt.

- Szerintem szerelmes belé – jegyezte meg Teru.

- Ki tudja, talán – vont vállat Kamijo.

Nem sokkal később két másik csinos nő is megjelent, hogy elszórakoztassák a hercegeket. Összevigyorogtak és követték a nőket egy-egy üres szobába, hogy kellemesen eltöltsenek pár órát.

A hajnali órákban szedték össze magukat, fizettek Aoinak és távoztak. Mint mindig, Miyavi lassan vett búcsút Uruhától és követte barátait.

-Miért nem jössz hozzá gyakrabban? - kérdezte Teru, miközben a palota felé lovagoltak.

-Szoktam, de egyedül nem olyan jó szórakozás. - vont vállat.

-Csak érjük el az őrségváltást – fohászkodott Kamijo.

A kiszökéssel nem volt gond, a visszajutás volt veszélyesebb. Sose tudták ilyenkor meddig tart a váltás és mikor van pontosan. Változó időket töltöttek a városban és Madam Aoinál. Sose tudhatták ilyenkor nagyobb volt a kockázat. Több alkalommal majdnem lebuktak. Az erdei hídon átérve visszafogták lovaikat, hogy a pata dobogás ne árulja el őket. Legnagyobb balszerencséjükre lekésték a váltást, a katonák épp elfoglalták őrhelyüket.

-Most mi legyen? Nem maradhatunk itt – suttogta Teru.

-Át kel másznunk a falon és átrohanni a kerten – döntött bátyja.

-Könnyen észrevehetnek – érvelt Miyavi.

-Csak úgy izgalmas – vágta rá az idősebb testvér.

Átlovagoltak a palota másik oldalára, amennyire lehet elkerülve az őrjáratot. Tudták, hogy szorítja őket az idő, és sietniük kell. A hatalmas kastélyt, és az azt övező kertet megkerülve megállították lovaikat. A fal magas volt, a fák ágai nem értek el odáig.

-Csak utánad hercegem. A te ötleted volt – mutatott Miyavi a hatalmas kőfalra.

Kamijo sóhajtott, majd felállt lova nyergébe. A ló odébb lépett, mire a herceg megbillent, de megtartva egyensúlyát, nem esett le.

-Óvatosan – mondta Teru.

-Ne aggódj, nem töröm ki a nyakam – biztosította Kamijo.

-Ne is.

Kamijo felegyenesedett és felnézett a fal tetejére. Lendületet véve felugrott és megkapaszkodott a kövekben. Kis erőlködés után felhúzta magát, átlendítette a lábát, majd leugrott. Halk huppanással ért földet a puha fűben. Körbe pillantott, sehol senki.

-Gyertek, gyorsan! - sürgette társait.

Nem sokkal később mellé huppantak.

-Váljunk szét, és majd reggel találkozunk – ajánlotta Teru.

-Benne vagyok – értett egyet Kamijo.

Három irányba siettek. Kamijo a bokrok takarásában sietett a palota felé. Könnyen átjutott a kerten, de a palota kapujához érve megtorpant. Nagy sík terület választotta el a menedéktől. Vett pár mély lélegzetet futásnak eredt. Amint elérte az épület falát, felpillantott a szobája ablakára. Elkeseredve vette tudomásul, hogy az zárva. Elharapott egy káromkodást és a cselédbejárat felé igyekezett. Párszor lekuporodott egy bokor mögé, mikor egy-egy katona közeledett. Próbálta halkan lihegni, kezdett kifulladni, de hajtotta az izgalom és kalandvágy. Tudta, hogy nagy a lebukás veszély, mégis élvezte. Gond nélkül eljutott a cselédbejárathoz, amit nyitva talált. Gondolkodás nélkül benyitott és rohant végig a folyosókon. Lépcsők és folyosók sokaságán sietett keresztül, párszor majdnem belefutott egy katonába. Végül végig szaladt az utolsó folyosón és rontott be a szobájába. Becsukta és nekidőlt. Egész testében remegett az izgalomtól.

- Hála Istennek! – nyögte.

Megvárta, míg valamelyest lenyugszik és a szekrényhez lépve levette a ruháit és elrejtette őket. Megmosakodott és befeküdt az ágyba, hogy legalább pár órát tudjon aludni. Hamar elnyomta az álom, sok erőt kivett belőle az éjszaka.

Semmi sem tart örökké 10. fejezet

Kyo pov

A megbeszéltek szerint, ebben az étkezdében találkozom Yoshikivel. Csak tudnám, hol tekereg. Már itt kéne lennie. Bezzeg ő késhet, mi nem. Micsoda dolog ez? Ő nevelte belénk a pontosságot, erre ő késik.

- Bocs, nagy a forgalom – ül elém.

- Végre – morranok.

- Ahogy látom, a régi vagy – állapítja meg.

- Igen, Kao mondta, hogy szemmel tartottál minket. Elmondod mi lett a cuccaimmal?

- A verseidet és szövegeidet már odaadtam Kaorunak. A lemezgyűjteményed nálam van, azt meg tudtam menteni.

- Nem inkább behúztad? – cukkolom.

- A lakásodat eladták másoknak. A bútorok, minden egyéb el lett árverezve.

- Semmi nem maradt?

- A fényképek, meg a személyes tárgyaid nálam vannak.

- Kösz – nyugszom meg.

Legalább maradt valami. A lakás és a bútorok most nem érdekelnek, csak az a kevés számomra fontos holmi, amit Yoshiki megmenekített.

Rendelünk valami ehetőt, addig faggatom a dobost, hogy mi a helyzet. Jó vele újra beszélgetni. Ebéd után fizetünk, és megyünk.

- Átmehetek most a holmimért? – kérdezem félénken.

Egy pillanatra furcsán néz rám, aztán bólint. Beülünk a kocsiba, és megyünk.

- Kyo, minden rendben? – kérdi gyanakodva, mikor nagyon elbambulok.

- Persze, mi baj lenne? – mosolygok továbbra is.

- Csak kicsit másnak tűnsz.

- Csak elgondolkodtam.

Furcsa pillantásokat vet rám, de bólint. Nem igen szólalok meg, míg meg nem érkezünk. Hatalmas szemekkel nézek körbe a házban. Szép rendben van minden.

- Nahát – nyögöm.

- Kérsz valamit?

- Nem, köszönöm.

- Gyere, ennyit tudtam megmenteni – vezet a nappaliba.

Leülök a kanapéra, és nézelődök. Egy hatalmas dobozt rak elém. Belekotrok, egy csomó CD, fényképalbumok, bekeretezett képek, pár könyv, mappában rajzok, ékszerek. Majd egy nagyobb zsákot is előszed a szekrényből.

- Pár ruhád is van.

- Hogy-hogy ennyi mindent eltettél?

- Reméltem, hogy egyszer visszatérsz – mosolyog.

- Ez mind az enyém? – nézek meglepetten a cuccokra.

- Igen.

- Tényleg? Ezek közül, nem sokra emlékszem. Csak annyi rémlik, hogy régen voltak ilyenjeim – mutatok fel pár ékszert.

- Gyere, mesélek – telepszik mellém.

Átlapozgatom a fényképeket, és mesélni kezd nekem. Figyelmesen hallgatom, és bólogatok, ha közös emlékeket idéz fel. A Dir en Grey-ről leginkább ő mesél, aminek nagyon örülök.

Estig beszélgetünk, jót nevetünk. Egy üveg bort is hozott. Azt jókedvűen elfogyasztottuk.

Yoshiki hívott nekem egy kocsit, és hazavitetett a holmimmal együtt. Vígan dúdolgatva lépek be a lakásba. Kao még nincs itthon. Leveszem a cipőm, és a nappali közepére telepedve nézegetem megmaradt motyómat.

Kulcszörgésre figyelek fel.

- Megjöttem! – kiáltja Kao.

- Nappali! – válaszolok.

- Ezek meg? – mutat a cuccokra meglepetten Leader-sama.

- Yoshiki megmentette őket – vigyorgok.

Leül mellém, és beszélgetünk. Mint valami hatalmas eseményt, úgy mesélem az új információkat. Lehet, hogy ezzel untatom, mert ezt ő is tudja, de nem érdekel. Nekem nagy élmény.

- Erre emlékszel? Az Apocalypticával léptél fel – mosolyogva mutat egy képre.

- Persze, miért ne emlékeznék, ha ott voltam? – jegyzem meg kissé furcsálkodva.

Rám pillant, és alaposan megnéz magának. Hatalmasakat pislogok, nem értem miért vizslat ennyire.

- Kyo? – kérdi gyanakodva.

- Aha – nyögöm – ki más lennék?

- Nem, semmi – rázza meg a fejét.

Egy vállrándítással elintézem. Kiszedem az egyik CD-t, és a lejátszóba téve elindítom. Az egyik kedvenc albumom az X Japantól.

- Még több nosztalgia? – mosolyog Kao.

- Aha – mosolygok elégedetten – szedd elő a gitárod!

- Mi?

- Ne kéresd magad! Elő a gitárral! Te mondtad, hogy bandát akarsz, nem?

- De…

- Akkor meg? Gyakorolni is kéne, nem gondolod? Hogy nézne ki, ha kidőlnél koncert közben?

Mikor felfogja, hogy igazam van, felemeli a seggét, és előszedi régi hangszerét. Leül, majd pengetni kezd. Nem kell sok, és énekelni kezdek. Percekkel később már a saját számainkat adjuk elő. Egész este zenélünk, csak hajnalban térünk nyugovóra. Kao hamar elalszik, én a sötét plafont bámulom, és a múlton merengek. Nem értem miért volt olyan furcsa Kaoru és Yoshiki. El is felejtettem megkérdezni, mi van Die-vel. Mindegy, majd reggel kifaggatom.

Kaoru pov

Kyo határozottan furcsa. Egyik pillanatban visszahúzódó, félénk, a másikban a régi, morgós. Mi a fene folyik itt? Mi van vele? Oké, régen is furcsa volt, de most túltesz magán.

Csak pár órát tudok aludni, de nem baj. Reggel a konyhában találkozom a törpével, épp kávét főz.

- Jó reggelt – ásítok egy nagyot.

- Neked is. Dalolj madárkám, mi van Dievel?

- Te vagy a dalos pacsirta, nem én.

- Inkább nyögd ki, mi van vele.

- Támogatja az ötletem, de nagyon kicsúszott alól a talaj. Kabukicho egy lepukkant részén lakik, egy düledező bérházban. Egy kocsmában dolgozik csaposként, egy másikban mg fellép zenélni, ha hívják. Se kocsi, két gitárja maradt meg, nagyjából akkor lyukban él, mint a nappalim. Azon a környéken még nappal se szívesen mászkálnék, nemhogy este…

Megdermed egy pillanatra, és maga elé bámul. Tétován pillant rám, szemében tükröződik az értetlenség, és a döbbenet.

- Mi lett vele? Hogy jutott idáig? – hitetlenkedik.

- Nem tudom, nem mondta. De mindenképp segíteni akarok neki.

- Akkor szedjük össze Toshit és Shinyát, minél előbb.

- Nyugi – intem le – Nem olyan egyszerű.

- Miért? Te vagy a nagy vezető! Te mindenre képes vagy! Olyan nincs, amit te ne tudnál megoldani! – teljesen kétségbeesett a hangja.

A szemébe nézek, és ledöbbenek. Teljesen más a tekintete. Olyan, mint mikor a pszichiátrián találkoztam vele. Egyre különösebb ez a helyzet. Inkább nem szólok, mert láthatóan, ő ezt nem veszi észre. Kétségbeesetten nyüszög, és kérlel, míg nem veszem kézbe a telefonom, és próbálok infót szerezni Toshiról. Megrohannak a régi emlékek. Nem tagadhatom, kicsit tartok a találkozástól. Nem tudom, hogy fogunk reagálni egymásra. Nem túl szépen váltunk el. Ahogy azt se tagadhatom, hogy közünk volt a banda feloszlásához.

Sokáig tart, míg találok valakit, aki megadja nekem Toshi főnökének a nevét és a számát. Nem hívom azonnal a fickót, elég ideges vagyok. Ha ez nem lenne elég, Yu felhív, hogy bajok vannak. Átküldi a papírok, szóval a laptop előtt gyökeret eresztek, és próbálok összehozni valami használhatót. Késő estig szenvedek, vitatkozom a főnökkel, meg a bandával. Mikor kikapcsolom a laptopot, azt hiszem kifolyik a szemem.

- Tessék, jól fog esni – nyom a kezembe egy sört Kyo.

- Kösz.

- Új banda?

- Ne is mond. Úgy két éve szenvedek velük. Azt hiszik, hogy már most a Dir en Grey szintjén vannak, és azt gondolják, pár év, és az X Japanon is túltesznek.

Horkan egyet.

- Tudnak valamit?

- Szart se. Az énekesnek hamis a hangja, egyedül a dobossal lehet kezdeni valamit.

- Miért nem hagyod őket a picsába?

- Szerinted akkor honnan lenne pénzem?

- Igaz – fintorog – amíg dolgoztál, összeszedtem a verseimet, és holnap majd elviszem a kiadóhoz. Nem árt kicsit aktivizálni magam, meg besegíteni a költségekbe.

- Ennek örülök.

- Tochiról van hír?

- Annyi, hogy most külföldön van, és nagyon sok a munkája. A főnöke azt mondta, várjak egy hetet.

- Ne már! – nyafog.

- Nyugi, egy hét nem a világ vége.

Az elkövetkező egy hét elég nehéz. Kyo „hangulat változásai” egyre furcsábbak. Mintha egyszer ő lenne, máskor meg egy másik személy. Mintha Kyo és Tooru lenne. Nem vagyok szakértő, sőt, még csak nem is értek hozzá, de kezdek arra gyanakodni, hogy Kyo tudathasadásos. Az egyik személyiség az énekes, a másik meg akivel a pszichiátrián találkoztam. Egy idő után ez neki is feltűnt, de nem igen zavarta, így nem is foglalkozik vele, ahogy én sem. De ahogy egyre telik az idő, egyre biztosabb vagyok az elméletemben.

Kyo intézi az ügyeit, nem igen találkozunk a munka miatt. Dievel többször találkozom, és egy ebéd mellett beszélgetünk. Nagyon lefogyott, szörnyen néz ki.

Angyalbőrbe bújt démon 2. fejezet

2. fejezet

Arra ébredek, hogy a Nap erős sugarai égetik a retinámat a szemhéjaimon keresztül. Álmosan dörzsölöm ki az álmot a szememből. Úgy tűnik elaludtam a laptop előtt. Franc, elaludtam a tagjaimat. Főzök egy kávét, reggelizek valamit, és megyek felöltözni. Egy szakadt farmer, fekete póló, felveszem a cipőm és a bőrkabátom és már megyek is. Kis szorongás van bennem a mai nap miatt. Kíváncsi vagyok, Toshi miként döntött. Önzőn hangozhat, de nem akarom, hogy elmenjen. Ő a Dir en Grey tagja, a MI basszerosunk. Ezen kívül, mi a faszt csináljunk két hónapig? Nem akarok ennyi ideig a seggemen ülni. Ezt Kaoru se hagyná. Míg ezen agyalok, eljutok a kiadóhoz. Felmutatom a belépőm és elindulok a lifthez. Ma is kihalt az épület, csak elvétve látok pár embert. Velem szembe jön Miyavi és szokásához híven vigyorog.

- Kyo! Mi van veled? – fogad.

- Semmi különös. Veled?

- Csak a szokásos. Holnap kezdjük az új album felvételeit, aztán megyek turnézni.

- Az király. Viszont megyek, mert dolgom van.

- Oké, majd még ütközünk! – int és tovább megy.

Miyavi ragadós jókedve engem most messze elkerül. Általában fel tud vidítani, de most nem jött össze. Pedig most tényleg nagy szükségem lenne egy kis pozitív érzelemre. Ám most is hiába reménykedek, hogy lesz fény ebben a feneketlen sötétségben, amit életnek hívnak. A bandám az egyetlen, ami miatt elviselhető ez a sivár létezés. Ők a kapaszkodóim, a támaszaim, akik összetartják a világomat. És most az egyik társamat el akarják venni tőlem. Tudom, ha csak egyik támaszom eltűnik, akkor kártyavárként omlana össze minden körülöttem, akárcsak én. Elég, ha csak az egyikük nincs, nekem végem, mert mind a négyükre szükségem van, akár a levegőre. Olyan ingatag minden, elég, ha egy valaki nem tart, a mély behullok a többiekkel együtt és nincs semmi, ami megmenthetne. Már régóta tudom ezt, hogy egy hajszál választ el a végleges bukástól, ami talán a vég lenne számomra. Szerintem ezzel ők is tisztában vannak.

Ilyen gondolatokkal nyitok be a termünkbe.

- Jó reggelt! Totchi? – köszönök és nézek körbe.

Shini a dobok mögött ül, Dai a kanapén terpeszkedik, Kaoru a gitárját babrálja, Toshiya… Toshiya nincs sehol. Megáll bennem az ütő. Tehát ez volt az a szorongó érzés? Tehát elment és nem szólt. Ennyi éve vagyunk barátok és dolgozunk együtt, azt hittem legalább szól, vagy elköszön. Ez nagyon szíven ütött. Azt reméltem vannak ennyire jó barátok, de ezek szerint ez nem számít neki. Úgy tűnik őt is félre ismertem, mint oly sokakat már.

- Még nem jött be – fordul felém Kaoru.

Leülök Daisuke mellé és magam elé bámulok. Szánalmasan reménykedek abban, hogy Toshi mégis benyit és vigyorogva köszön nekünk. Végszóra betoppan basszistánk.

- Sziasztok! – ereszt meg egy mosolyt.

Ez nem az a jókedvű kifejezés, mint általában, valami nyomasztja.

- Szia, döntöttél? – tér a lényegre Kao.

- Igen, elfogadom a felkérést! – mondja Totchi.

Ijedten kapom fel a fejem, de uralkodok magamon és egy érzelemmentes maszk mögé rejtem az arcom.

- Beszéltél már Keiji-sannal? – kérdi Shini.

- Igen, még tegnap. Aztán visszahívott, hogy beszélt a Versailles főnökével és minden el lett intézve. Azt lett megbeszélve, hogy már ma elkezdek velük próbálni.

- Mikor indulsz? – morgok.

Bejött a megérzésem, mint mindig. Miért kell mindig igazamnak lennie? Sokszor áldom, hogy bejönnek a megérzéseim, de ugyanakkor ez átok is. Mint most. Sejtettem, hogy valami lesz, de nem erre számítottam. Ez sokkal rosszabb.

- Mindjárt, búcsúzni és a basszeromért jöttem – mondja és hangszeréért megy.

Ne! Ne ilyen gyorsan! Lehajtom a fejem és próbálom elrejteni kétségbeesésem. Nem akarom, hogy elmenjen. Senki nem szól, csak némán állnak.

- Ne csináljátok már! Úgy tesztek, mintha ez a végső búcsú lenne. Csak két hónap és visszajövök, meg majd beszélünk. Ne féljetek, nem szabadultok meg tőlem ilyen könnyen – nevet Toshi.

- Ja, aztán mesélj, mi van náluk – mosolyog Dai.

- Ne csinálj semmi hülyeséget – néz rá komolyan Kaoru.

- Nyugi már. Nem vagyok gyerek – nevet a basszeros.

Lekísérjük a bejárathoz, ahol egy taxi várja. Megöleljük, és már megy is. Ahogy nézem a távolodó kocsit, olyan érzésem van, mintha Toshi az életünkből lépett volna ki. Csak most ment el, de már most érzem, hogy valami történni fog. Már megint ez a baljós előérzet. Ebbe fogok beleőrülni. Az, amit még érzek, azaz üresség. Megbillent a világom, de még nem dőlt össze, csak nagyon imbolyog. Minden csak idő kérdése. Valahogy úgy érzem, mintha egy visszaszámlálás kezdődött volna el, aminek még nem tudni mi lesz a vége. Remélem nem a pusztulás, bár igen nagy rá az esély.

- Gyere, menjünk be – karolja át a vállam Die.

Visszamegyünk a próbaterembe. Alig lépünk be, megjelenik Keiji.

- Látom Toshiya elment – állapítja meg.

Igen, mert te hagytad, hogy elmenjen! Tehettél volna ellene, de nem csináltál semmit! Meddig tartott volna azt mondani a másik faszinak, hogy: nem?!

- Mit akarsz? – mordulok fel.

- Jöttem ismertetni a menetrendet, arra az időre, míg négyen vagytok – kezdi.

- Hallgatunk – fonja össze karjait Kaoru.

- Állítsatok össze egy albumot a régebbi számokból – jelenti ki Keiji.

- Hogy játszunk basszus nélkül? – szól közbe Die.

- Azt majd megoldjuk. Holnapra csináljátok meg a számlistát.

- Ezen kívül lesz még valami? – faggatja Leader-sama.

- Koncert nem, de interjú és fotózás igen. A részleteket majd megbeszéljük – és már megy is.

- Marha jó – morog Dai.

- Valahol igaza van Keiji-sannak, nem állhatunk le, míg nincs itt Toshiya – vélekedik Shinya.

- Lássunk munkához! – csapja össze a kezét Kao.

Egész nap az asztal és a papírok fölött görnyedünk. Nem nagyon veszek részt a beszélgetésben, nekem teljesen mindegy mi kerül az albumra. Próbálok jópofát vágni, de ez csak a látszat. Hihetetlen, hogy a többiek nem érzik Toshi hiányát. Úgy tesznek, mintha minden rendben lenne, mintha Totchi is velünk lenne.

- Megyek haza – állok fel.

- Ahogy gondolod – hagyja rám Kao.

Felveszem a kabátom, intek és már itt se vagyok. Nem bírok tovább ott maradni. Hazaérve ledobom magam a kanapéra és bámulok magam elé. Próbálok semmire sem gondolni, de nem megy.

- Nem bírom ezt – mondom és kimegyek az erkélyre.

Rágyújtok egy cigire és elgondolkodva nézem Tokyo fényeit. Ez a város sosem alszik. A nikotinszálak egymás után tűnnek el, de nem tudok lenyugodni és szabadulni a szorongástól. Szinte hányingerem van, az idegességtől. Igen, ideges vagyok, mert nem tudom mi lesz. Ez a rossz érzés sem hagy nyugodni. Valami történni fog, érzem. Szinte hallom, ahogy a számláló pityeg, egyre közeledve a nullához. A még hátralévő idő: két hónap.

Semmi sem tart örökké 9. fejezet

Die pov

Mintha csak tegnap történt volna, hogy az arénából kilépve búcsút intettünk egymásnak, és elváltak útjaink. Pedig már hét éve. Hét nyomorult éve ért véget minden, ami az életemet jelentette. Kyo nem bírta, és a droghoz fordult segítségért. Nem tudom mennyi ideje használta, mikor Kaokao rájött. Előbb, vagy utóbb mindent megtud. Attól kezdve figyelte Kyo minden lépését, de ezzel csak rontott a helyzeten. Nem tehetett róla, féltette az énekest. De az se tett jót neki, hogy pont akkor szakítottak Toshival. Hatalmas balhékat csaptak, még a legkisebb nézeteltérésből is. Shini mindig a pontosságáról volt híres, de akkor folyamatosan elkésett, nem figyelt, idő előtt lelépett a próbáról, interjúkról is majdnem elkésett, nagyon szétszórt lett. Nem telt el úgy nap, hogy Kao ne veszekedett volna vele. Akkor nagyon sajnáltam Shinyát, de nem adott semmi értelmes választ a viselkedésére. Én se voltam kivétel, ha megtalált, engem se kímélt. És ez ment hónapokon keresztül, egészen a búcsúkoncertig. Ott vége lett mindennek. A folytonos veszekedésnek, feszültségnek, morgásnak, mindennek. Akkor úgy gondoltam, jobb így, de tiszta fejjel végiggondolva, talán megoldhattuk volna. Ha le tudunk ülni, és higgadtan megbeszéljük, talán nem így lett volna. Talán. Hányszor mondogattam ezt az évek alatt…

Hatalmas robaj szakít ki gondolataimból. Morogva kelek ki az ágyból, és trappolok az ajtóhoz. Kezd nagyon elegem lenni a szomszédokból. A baloldali lakásban, folyton veszekszik a házaspár, gyakran törnek-zúznak. Egyszer nem tudom mit műveltek, de az a pár kép, ami a falamon van, leesett. Ha valaki szólni mert, még nekik állt feljebb. A tököm tele van velük. Az nem zavarja őket, hogy tőlük zeng ez a kibaszott nyomortanya, de mikor én gitározok, rám akarják hívni a zsarukat. Kurvára elegem van belőlük. A jobb oldali szomszéd viszonylag jobb. A hangok onnan jönnek, és ahogy hallom, kezd eldurvulni. Kitárom az ajtót, át megyek hozzá. A nyitott ajtóból látom, hogy egy részeg épp hasba rúgja a földön fetrengő lányt. Gondolkodás nélkül kapom el a fickót, és behúzok neki. Megtántorodik, megütne. Kivédem gyenge próbálkozását, kap még egyet. Könnyedén kilököm a folyosóra, botladozva elszalad. Megvetően felhorkanok, és visszamegyek a lakásba. Letérdelek Miyuki mellé, és felültetem.

- Jól vagy? – kérdezem.

- Igen, köszönöm, Die-kun – ölel meg.

Könnyes a szeme, felrepedt ajkaival szívszorító látvány.

- A te érdekedben, válogasd meg jobban a férfiakat.

- Tudom, de nem tehetem meg, mert nagyon kell a pénz.

- Mit érsz vele, ha legközelebb megölnek?

Bűnbánóan lehajtja a fejét, én pedig elhúzom a szám. Csak húsz éves, de már prosti.

- Kell segítség? – terelem a témát.

- Nem, köszönöm. Nagyon kedves vagy Die-kun. Meg se tudom eléggé hálálni. Bármikor jöhetsz, neked ingyen is, amit csak akarsz.

- Oké – hagyom rá.

Visszamegyek a lakásomba. Miyuki aranyos lány, párszor segítettem már neki. Mivel nincs semmije, a testével akar fizetni. Nem tudok igazán mit kezdeni vele, mert… túl fiatal, kis túlzással a lányom is lehetne. Nem arról van szó, hogy taszít a gondolat, mert már voltam vele, de nem akarom kihasználni. Ő szeret engem, de nem tudok rá nőként tekinteni.

Fáradtan nézek a faliórára, és jövök rá, hogy mennem kell. Egy újabb fárasztó, és rohanással teli délután, aztán mehetek fellépni. Összekapom magam, vállamra veszem gitárjaimat, és megyek. Elszorul a torkom, mert ilyenkor mindig olyan érzésem van, mintha próbára kéne menni, de mégse. Mert annak már vége. Sose tudtam igazán túltenni magam rajta, mert még mindig zenélek, de csak az árnyéka vagyok régi önmagamnak.

Utálom ezt a környéket, napirendszerességgel járnak erre a zsaruk, az is teljesen normális, ha egy hajléktalant kell kidobnom a lépcsőházból, vagy egy drogos nyöszörög a falnak dőlve, és repül. A kurvákról már ne is beszéljünk. Sokról el se tudom dönteni, hogy férfi vagy nő, esetlen a kettő közti átmenet.

- Hé, szépfiú, mi lenne, ha elszórakoznánk? – billeg elém az egyik.

- Rémálmaim – vetem oda, és ott hagyom a francba.

Sértetten kiabál utánam, de nem érdekel. Ha lenne is annyi fölösleges pénzem, hogy kurvázzak, inkább vennék pár normális ruhát. Ez a gatya is a végét járja, kezd túlzottan elkopni.

Egy lepukkant kocsma emelvényén gitározok, és éneklek. Általában véletlenszerűen, de néha a hallgatóság választ dalt, ha van józan köztük, és még beszédképes. Inkább nem mondok rájuk semmit, úgy se éri meg, mert még a végén én húzom a rövidebbet. Sajnos elég sok Dir en Grey számot kérnek. Nem szívesen adom elő ezeket, csak elmélyítik a már így is szakadékként tátongó sebeimet. Szánalmasnak érzem magam, hogy nem tudom elengedni a múltat, és tovább lépni. Olyan, mintha nem akarnám elfogadni a mentőmellényt, és kapálózva próbálnék fent maradni, de csak süllyedek lefelé. A végén ebbe fogok belepusztulni, csak idő kérdése.

Lepengetem az utolsó hangokat, és vége a fellépésnek. Mélyet lélegezve próbálok lenyugodni. Mindig felkavar, ha zenélnem kell, mert mindig elvisz a múltba, amikor még volt Dir en Grey.

- De már nincs – motyogom, és összepakolok.

Gitárral a hátamon megyek a pulthoz.

- Szép volt haver – vereget vállon Ren, a pultos.

- Kösz – erőltetek egy mosolyt.

- Parancsolj – lök elém egy korsó sört, és a fizetésem, ami a bevétel egy része.

Ha ide jövök fellépni, Ren mindig meghív egy sörre.

- Mikor mehetek hozzád? – kérdi.

Nem olyan rég, a fejébe vette, hogy gitározni akar, és én tanítgatom.

- Nem tudom, talán a jövő héten – kortyolok a sörbe.

- Ennyire be vagy táblázva?

- Aha, holnap legkorábban este tízkor végzek, úgy hogy déltől bent vagyok. Aztán mehetek megint fellépni hajnalig. Ami a legjobb, hogy utána délelőttös leszek.

- Uhh… hogy bírod?

- Szarul, de kell a pénz.

Magamra hagy, mert nem azért fizetik, hogy velem pofázzon.

- Szarul festesz – telepszik mellém valaki.

Ez a hang…! Villám gyorsan fordulok a hang irányába.

- K… Kaoru – nyögöm, mintha szellemet látnék.

- Daisuke – biccent felém, és rendel egy sört.

Nem tudok megszólalni, levegőt is elfelejtek venni.

- Mit keresel itt?

- Beszélni akarok veled.

- Miről?

- Azt majd négy szem közt.

- Neked aztán van bőr a képeden. Eltűnsz hét évre, azt se tudtam, hogy élsz-e, aztán felbukkansz, mondván akarsz valamit. Csak a munkára tudsz gondolni? – csattanok fel.

- Die…

- Fejezd be! Ha csak az érdekel, amit te akarsz, és mindent leszarsz, akkor hagyj békén.

Otthagynám, de elkapja a karom.

- Hallgass meg. Ha utána is azt akarod, hogy elmenjek, megteszem.

Sokat gondoltam rá, hogy milyen lenne újra találkozni a többiekkel, de nem így képzeltem. Végül, győz a gyengébbik énem. Nem bírom itt hagyni Kaorut. Nagyon hiányzott.

- Mondd – ülök vissza.

- Miután feloszlottunk, menedzserként kezdtem dolgozni, több-kevesebb sikerrel, egy ideje egy nagyobb projekten dolgozom, de kell hozzá a segítséged.

- Miért? Miért kell egy lecsúszott gitáros segítsége, mikor körülvesznek jobbnál jobb zenészek?

- Mert nekem a legjobb kell. Az pedig te vagy.

Elhúzom a szám.

- És mit találtál ki? Mit nem tudsz megcsinálni nélkülem?

Előre hajol, és a szemembe néz.

- Ha azt mondom, Dir en Grey… mit mondasz?

Félre nyelem a söröm. Mi? Ezt jól hallottam?

- Mi van? – krákogom.

- Erről akarok veled beszélni. Ezért kellesz. Megoldható, hogy most ezt megbeszéljük?

- Aha – vágom rá gondolkodás nélkül.

Intek Rennek, és megyünk. A kocsma előtt próbálok taxit hívni. Szerencsére, van annyi pénzem, hogy megengedjem magamnak ezt a luxust.

- Kocsival vagyok – szól közbe Kao.

Pislogok, de követem. Előbb is szólhatott volna. Még mindig ugyanazzal a kocsival jár, mint annak idején. Sikeresen elnavigálom a lakásomhoz.

- Dai, biztos jó felé megyünk? – kérdi gyanakodva, mikor leparkol.

- Igen.

- Azt ne mond, hogy itt laksz.

- Tudod, elég sok minden történt – szállok ki.

Csak most tudatosul bennem igazán, hogy megmutatom Kaorunak a nyomoromat. Tényleg nem az eszem miatt voltam bandatag. Többek közt Kaorut az esze miatt tartottuk. Én voltam a mosolygós szépfiú, Toshi a művész-divattervező, Kyo az őrült énekes, Shinya a szexi, és nőies dobos.

A nagy bejárati kapu nyikorogva nyílik ki. A zár már csak dísznek van. Az egyik sarokban, a kuka mellett egy fiatal srác nyöszörög. Egy újabb drogos. A karján szorítókötés, mellette a tű. Megfordul a fejemben, hogy kidobjam, de inkább nem teszem. Itt nem lesz baja, és nem az én dolgom kitenni az utcára. Volt bandatársam elhúzza a száját, és követ a lépcső felé. A falakról potyog a vakolat, tele is vannak firkálva. Amint felérünk az emeletre, meghallom, hogy a szomszédjaimnál megint áll a bál. Zeng az egész lépcsőház.

- Mi van itt? – néz nagyot Kaoru.

- Semmi, mindig ez van. Az a legjobb, mikor a nő hajnalban kezd rikácsolni, és nem hajlandó befogni a pofáját – sóhajtok.

Pechemre, az ajtó nyitva, és az asszony, villámló tekintettel csörtet ki, és áll elém.

- Hogy mersz így beszélni rólam? Semmi közöd ahhoz, amit csinálok! – rikácsol.

- És még én vagyok a csendháborító – sóhajtok ironikusan.

- Igen! Akkora zajt csapsz, hogy még a holtak is felkelnek! Mikor végre azt remélem, hogy gondolsz másokra is, neki állsz bömböltetni valami borzalmat! Ha ma se bírsz magaddal, kihívom a rendőrséget!

- Maguktól zeng a ház!

Legszívesebben itt maradnék balhézni, de most fontosabb dolgom van. Karon ragadom vendégem, és hazamegyek. Kaoru meglepve néz körbe a lakásban. Innen tökéletesen lát mindent. Hát igen, egy lyukban élek.

- Ülj le – intek az ágy felé.

Az egyetlen székre letelepszem.

- Bocs, de nem tudlak megkínálni semmivel – elfintorodom.

Ez ciki.

- Mi történt veled? – néz rám hitetlenkedve.

- Ne most. Inkább azt mond, mit találtál ki – térek a lényegre.

- Mint mondtam, újra akarom kezdeni. Ezért kellesz. Tudom, hogy sok hibát követtünk el mindannyian, de remélem, félre tudjuk tenni a régi sérelmeket, és újrakezdhetjük.

- Hogy gondolod? Mi a terv? A többiek már tudják ezt?

- Kyo tudja, a többiekről nem tudok semmit.

- Hogy-hogy?

- Pár hónapja találkoztam Yoshikivel, és ő adta meg a kezdőlökést. Azt mondta, hogy először Kyót keressem meg, és szedjem össze. A feloszlás után, Kyo egy pszichiátrián kötött ki.

- Mi? – megdermedek. - Durván hangzik.

- Erről nem akarok most bővebben beszélni.

- Ennyire megviselte őt? – alig jutok szóhoz.

Tudtam, hogy Kyónak sokat jelent a banda, de, hogy pszichiátrián kössön ki…

- Igen. A bandával kapcsolatban nem sokat tudok mondani, nem merek igazán előre tervezni, amíg nem tudom, hogy ki egyezik bele.

- Érthető – elgondolkodom – tehát, minden a régiben lenne?

- Igen, egyelőre legyen meg a csapat, utána kerítek próbatermet.

- Semmiképpen se holnap lenne…

- Nem.

Hosszan elgondolkodom. Ez olyan, mintha fejest ugranék az ismeretlenbe.

- Benne vagyok – mondom nagy sokára – csak van egy kis gond.

- Mi?

- Csak két gitárom van.

- A többivel mi lett?

- Zaciba adtam, hogy kifizessem a számlákat.

- Ne félj, mindent megoldunk – mosolyog bíztatóan – kell segítség?

- Nem, megoldom.

Megszorítja a vállam, és megy. Tenyerembe temetem az arcom. Olyan hihetetlen ez az egész. Hirtelen emlékek rémlenek fel előttem. A régi, boldog időkből. Reménykedő mosollyal nézek Kaoru után. Valami felkelti a figyelmem. Felkecmergek, és megnézem a papírdarabot az asztalon. Kao itt hagyott 100 000 yent, alatta egy fecni: tartsd meg!

- Istenem – nyögöm.

Ezt végképp nem tudom meghálálni neki. Amint lehet, visszaadom. Viszonylag megkönnyebbülve térek nyugovóra. Végre látom a fényt az alagút végén.

Angyalbőrbe bújt démon 1. fejezet

Kyo pov.

Ismét egy szürke és unalmas reggel, minden ugyanolyan, mint eddig volt. A monoton egyhangúság már halálra untat. Rutinosan végzem el a reggeli teendőket és indulok a stúdióba. A zene az egyetlen, ami színt hoz az unalmas és szürke létezésembe. Sokszor próbáljuk el ugyanazt a dalt, de mindig valahogy más. Sosincs két egyforma dallam, próba és koncert. Csak látszatra egyforma, pedig valójában nem az. A zene olyan számomra, mint a drog. Nem tudok és nem is akarok nélküle élni. Ez az egyetlen, ami még itt tart ebben a földi pokolban. A dallamok nyújtotta extázis mindig az őrület határáig sodor, de nem tovább. Mindig az utolsó pillanatban ér véget a kábulat és szárnya szegett angyalként hullok a pokol legmélyére. Sose tudok teljesen felemelkedni. Nem vagyok szent, hibázom, mint bármelyik másik szánalmas ember. Én is az vagyok. Talán ezért taszítottak ki a Paradicsomból és kell ennyit szenvednem. Nem számít, a fájdalom enyhítésére itt van a zene.

Ilyen gondolatok keringenek az agyamban, míg elérek a stúdióhoz. Szinte teljesen kihalt, alig vannak páran a folyosókon, mint mindig. A termünkbe belépve, én vagyok az utolsó, akárcsak eddig minden alkalommal.

- Jó reggelt! – köszönök.

- Neked is. Kezdhetünk? – kérdezi Kaoru.

Mindenki bólint, kezdődjék a munka. Felakasztom a kabátom és veszem kézbe a mikrofonomat. Kezdetét veheti az őrület! Most is, mint mindig, szinte azonnal elsüllyedek a dallamok feneketlen óceánjában. Csodálatos, nincs senki és semmi, csak a zene és én. Lehunyt szemmel éneklek és hagyom, hogy magával ragadjon az extázis. Ám egyik pillanatról a másikra minden megszűnik körülöttem. Megint a földre hulltam, de túl korán.

- Fiúk, beszélni akarok veletek! – hallom menedzserünk hangját.

Mit keres ez itt? Mit csináltunk már megint?

- Miről van szó? – teszi fel a mindenkit érdeklő kérdést Kao.

Nagyon csúnyán nézek főnökünkre. Utálom, ha idő előtt szakítják meg szárnyalásomat. Szinte már rossz, ha nem zuhanok és csapódok akkorát a földbe, mint általában. Elég mazochista gondolat, de ez van. Csak most veszem észre, hogy egy ismeretlen férfi áll mögötte. Nem bírom levenni róla a tekintetem. Félhosszú, szanaszét álló szőkés haj, sápadt bőr és sötét íriszek. Fekete póló, farmerkabát és szintén ilyen anyagú nadrág. Valahogy egyszerű megjelenése ellenére is sugárzik belőle az elegancia. Olyan, akár egy földre szállt angyal. Nem, nem angyal, más a kisugárzása. Valami ősi nemesség áradt belőle. Ki ő?

- Fiúk, ő Kamijo, a Versailles énekese – mutat rá Keiji.

- Üdv, Kaoru vagyok, az ott Die, Toshiya, a dobok mögött Shinya, Kyo pedig az énekes – mutat körbe Leader-sama.

- Sziasztok! – szólal meg bársonyosan mély hangján.

Keiji int és mindannyian helyet foglalunk a kanapén. Szemben ülök Kamijóval. Szinte vonzza a tekintetem. Tartása, minden mozdulata és egész lénye könnyed és elegáns.

- Kamijo-san – fordul felé Keiji.

- Tomoaki, a menedzserem, már beszélt erről Keiji-sannal és arról lenne szó, hogy a két hónap múlva esedékes koncertünkre szeretnénk kölcsönkérni a basszerosotokat – varázsol el dallamos hangja.

A bűvölet megtörik, mikor felfogom szavai értelmét. Mindenkit hidegzuhanyként ért a hír.

- Miért? Mi van a ti basszusgitárosotokkal? Ha nem tud koncertezni, mondjátok le a fellépést – találja meg először a hangját Kaoru.

- Srácok… - kezdené Keiji, de az énekes leinti.

- Az a helyzet, hogy a basszistánk, Yasmine You meghalt.

Leader-sama megrökönyödik és szégyenkezve lehajtja a fejét.

- Totchi, te mit mondasz? – nézek a basszerunkra.

- Még nem tudom, ez kicsit hirtelen jött. A zenéteket sem ismerem – néz Kamijóra bandatársam.

- Hallgasd meg és holnapig gondolkozz – ad Toshi kezébe egy CD-t.

- Oké és majd szólok Keijinek, ő meg majd beszél a ti főnökötökkel.

- Rendben, viszont mennem kell. Örvendtem a találkozásnak.

Búcsúzóul kezet fogunk és már megy is. Olyan puha, de ugyanakkor erőteljes volt a kézfogása… Kamijo távozása után Keiji is lelép. Nem is bánom.

- Meghallgatjuk? – mutatja fel a lemezt Toshi.

- Persze – vágja rá Dai.

A disc a lejátszóba kerül, és már indul is a zene. A hangzás könnyed és magával ragadó. Már ez is elegendő lenne, hogy önkívületi állapotba kerüljek. Ekkor felcsendül Kamijo selymesen mély hangja. Tökéletesen illik a zenéhez, varázslatos, szinte már nem e világi. Szavakkal nem tudom kifejezni, mit érzek. Még vége sincs az első számnak, én már magasan a felhők fölött szárnyalok. Ez a repülés nem fogható a legjobb orgazmushoz, sem ahhoz, mikor éneklek. Ez valami más. Valami jóval mélyebb, érzékibb. Olyan érzésem van, mintha ez a férfi, akár egy ragadozó, elcsábítja az áldozatot, majd kíméletlenül lecsap rá. Ő a tökéletes ragadozó, a hangja a csali, mely rabul ejt és többé nem ereszt. Ő egy angyalbőrbe bújt démon!

Teljesen elveszek ennek a csodának az élvezetében. Lehunyom a szemem, hagyom, hogy becserkésszen, majd rám vesse magát ez a ragadozó.

- Egész jók – morfondírozik Kaoru.

- Igen, még úgyis, hogy nincs basszerosuk – helyesel Shin-chan.

- Nekem is tetszik – csatlakozik Toshiya.

- Hogy döntesz Totchi? Mész hozzájuk? – kérdezem.

- Még nem tudom. Otthon még belehallgatok a zenéjükbe, és ha van, megnézem pár videójukat.

Ez jó ötlet, majd én is utánanézek a bandának. Mi is a nevük? … Versailles? Igen, ez az!

Fáradtan esek be a lakásomba. Bekapcsolom a laptopot, míg feléled, elmegyek tusolni. A ruhákat a szennyesbe hajigálom és lépek a langyos vízsugár alá. Kellemesen frissítő. Erre volt szükségem. Fürdés után hanyagul megtörülközöm, majd egy másikat a derekamra kötök és megyek vissza a nappaliba. Betöltött a laptop, remek. Beírom a keresőbe hogy „Versailles”, ami azonnal kiad egy csomó videót. A címeket olvasva kiválasztok egyet. Mély levegőt veszek, hogy felkészüljek Kamijo hangjának varázsára. Egész képernyőre teszem a klippet és elindítom. Kezdődjék a reménytelen menekülés a ragadozó elől. Mindössze néhány pillanat a hajsza, míg utolér, maga alá gyűr és nem ereszt. Ez a hang… ez a férfi… Aki hallja a hangját, azt megbabonázza. Én se vagyok kivétel. Nem tudom őt semmihez hasonlítani, mert több mint egy halandó. Kamijo a kamerába néz, felhúzza szép ívű ajkait és mögülük elővillan két hatalmas szemfoga. Hát, persze! Innen ez az ősi nemesi elegancia, a csúcsragadozókhoz való hasonlósága. Egy vámpír. Ez jut róla eszembe.