Die pov
Mintha csak tegnap történt
volna, hogy az arénából kilépve búcsút intettünk egymásnak,
és elváltak útjaink. Pedig már hét éve. Hét nyomorult éve ért
véget minden, ami az életemet jelentette. Kyo nem bírta, és a
droghoz fordult segítségért. Nem tudom mennyi ideje használta,
mikor Kaokao rájött. Előbb, vagy utóbb mindent megtud. Attól
kezdve figyelte Kyo minden lépését, de ezzel csak rontott a
helyzeten. Nem tehetett róla, féltette az énekest. De az se tett
jót neki, hogy pont akkor szakítottak Toshival. Hatalmas balhékat
csaptak, még a legkisebb nézeteltérésből is. Shini mindig a
pontosságáról volt híres, de akkor folyamatosan elkésett, nem
figyelt, idő előtt lelépett a próbáról, interjúkról is
majdnem elkésett, nagyon szétszórt lett. Nem telt el úgy nap,
hogy Kao ne veszekedett volna vele. Akkor nagyon sajnáltam Shinyát,
de nem adott semmi értelmes választ a viselkedésére. Én se
voltam kivétel, ha megtalált, engem se kímélt. És ez ment
hónapokon keresztül, egészen a búcsúkoncertig. Ott vége lett
mindennek. A folytonos veszekedésnek, feszültségnek, morgásnak,
mindennek. Akkor úgy gondoltam, jobb így, de tiszta fejjel
végiggondolva, talán megoldhattuk volna. Ha le tudunk ülni, és
higgadtan megbeszéljük, talán nem így lett volna. Talán.
Hányszor mondogattam ezt az évek alatt…
Hatalmas robaj szakít ki
gondolataimból. Morogva kelek ki az ágyból, és trappolok az
ajtóhoz. Kezd nagyon elegem lenni a szomszédokból. A baloldali
lakásban, folyton veszekszik a házaspár, gyakran törnek-zúznak.
Egyszer nem tudom mit műveltek, de az a pár kép, ami a falamon
van, leesett. Ha valaki szólni mert, még nekik állt feljebb. A
tököm tele van velük. Az nem zavarja őket, hogy tőlük zeng ez a
kibaszott nyomortanya, de mikor én gitározok, rám akarják hívni
a zsarukat. Kurvára elegem van belőlük. A jobb oldali szomszéd
viszonylag jobb. A hangok onnan jönnek, és ahogy hallom, kezd
eldurvulni. Kitárom az ajtót, át megyek hozzá. A nyitott ajtóból
látom, hogy egy részeg épp hasba rúgja a földön fetrengő
lányt. Gondolkodás nélkül kapom el a fickót, és behúzok neki.
Megtántorodik, megütne. Kivédem gyenge próbálkozását, kap még
egyet. Könnyedén kilököm a folyosóra, botladozva elszalad.
Megvetően felhorkanok, és visszamegyek a lakásba. Letérdelek
Miyuki mellé, és felültetem.
- Jól vagy? – kérdezem.
- Igen, köszönöm,
Die-kun – ölel meg.
Könnyes a szeme,
felrepedt ajkaival szívszorító látvány.
- A te érdekedben,
válogasd meg jobban a férfiakat.
- Tudom, de nem tehetem
meg, mert nagyon kell a pénz.
- Mit érsz vele, ha
legközelebb megölnek?
Bűnbánóan lehajtja a
fejét, én pedig elhúzom a szám. Csak húsz éves, de már prosti.
- Kell segítség? –
terelem a témát.
- Nem, köszönöm. Nagyon
kedves vagy Die-kun. Meg se tudom eléggé hálálni. Bármikor
jöhetsz, neked ingyen is, amit csak akarsz.
- Oké – hagyom rá.
Visszamegyek a lakásomba.
Miyuki aranyos lány, párszor segítettem már neki. Mivel nincs
semmije, a testével akar fizetni. Nem tudok igazán mit kezdeni
vele, mert… túl fiatal, kis túlzással a lányom is lehetne. Nem
arról van szó, hogy taszít a gondolat, mert már voltam vele, de
nem akarom kihasználni. Ő szeret engem, de nem tudok rá nőként
tekinteni.
Fáradtan nézek a
faliórára, és jövök rá, hogy mennem kell. Egy újabb fárasztó,
és rohanással teli délután, aztán mehetek fellépni. Összekapom
magam, vállamra veszem gitárjaimat, és megyek. Elszorul a torkom,
mert ilyenkor mindig olyan érzésem van, mintha próbára kéne
menni, de mégse. Mert annak már vége. Sose tudtam igazán túltenni
magam rajta, mert még mindig zenélek, de csak az árnyéka vagyok
régi önmagamnak.
Utálom ezt a környéket,
napirendszerességgel járnak erre a zsaruk, az is teljesen normális,
ha egy hajléktalant kell kidobnom a lépcsőházból, vagy egy
drogos nyöszörög a falnak dőlve, és repül. A kurvákról már
ne is beszéljünk. Sokról el se tudom dönteni, hogy férfi vagy
nő, esetlen a kettő közti átmenet.
- Hé, szépfiú, mi
lenne, ha elszórakoznánk? – billeg elém az egyik.
- Rémálmaim – vetem
oda, és ott hagyom a francba.
Sértetten kiabál utánam,
de nem érdekel. Ha lenne is annyi fölösleges pénzem, hogy
kurvázzak, inkább vennék pár normális ruhát. Ez a gatya is a
végét járja, kezd túlzottan elkopni.
Egy lepukkant kocsma
emelvényén gitározok, és éneklek. Általában véletlenszerűen,
de néha a hallgatóság választ dalt, ha van józan köztük, és
még beszédképes. Inkább nem mondok rájuk semmit, úgy se éri
meg, mert még a végén én húzom a rövidebbet. Sajnos elég sok
Dir en Grey számot kérnek. Nem szívesen adom elő ezeket, csak
elmélyítik a már így is szakadékként tátongó sebeimet.
Szánalmasnak érzem magam, hogy nem tudom elengedni a múltat, és
tovább lépni. Olyan, mintha nem akarnám elfogadni a mentőmellényt,
és kapálózva próbálnék fent maradni, de csak süllyedek lefelé.
A végén ebbe fogok belepusztulni, csak idő kérdése.
Lepengetem az utolsó
hangokat, és vége a fellépésnek. Mélyet lélegezve próbálok
lenyugodni. Mindig felkavar, ha zenélnem kell, mert mindig elvisz a
múltba, amikor még volt Dir en Grey.
- De már nincs –
motyogom, és összepakolok.
Gitárral a hátamon
megyek a pulthoz.
- Szép volt haver –
vereget vállon Ren, a pultos.
- Kösz – erőltetek egy
mosolyt.
- Parancsolj – lök elém
egy korsó sört, és a fizetésem, ami a bevétel egy része.
Ha ide jövök fellépni,
Ren mindig meghív egy sörre.
- Mikor mehetek hozzád? –
kérdi.
Nem olyan rég, a fejébe
vette, hogy gitározni akar, és én tanítgatom.
- Nem tudom, talán a jövő
héten – kortyolok a sörbe.
- Ennyire be vagy
táblázva?
- Aha, holnap legkorábban
este tízkor végzek, úgy hogy déltől bent vagyok. Aztán mehetek
megint fellépni hajnalig. Ami a legjobb, hogy utána délelőttös
leszek.
- Uhh… hogy bírod?
- Szarul, de kell a pénz.
Magamra hagy, mert nem
azért fizetik, hogy velem pofázzon.
- Szarul festesz –
telepszik mellém valaki.
Ez a hang…! Villám
gyorsan fordulok a hang irányába.
- K… Kaoru – nyögöm,
mintha szellemet látnék.
- Daisuke – biccent
felém, és rendel egy sört.
Nem tudok megszólalni,
levegőt is elfelejtek venni.
- Mit keresel itt?
- Beszélni akarok veled.
- Miről?
- Azt majd négy szem
közt.
- Neked aztán van bőr a
képeden. Eltűnsz hét évre, azt se tudtam, hogy élsz-e, aztán
felbukkansz, mondván akarsz valamit. Csak a munkára tudsz gondolni?
– csattanok fel.
- Die…
- Fejezd be! Ha csak az
érdekel, amit te akarsz, és mindent leszarsz, akkor hagyj békén.
Otthagynám, de elkapja a
karom.
- Hallgass meg. Ha utána
is azt akarod, hogy elmenjek, megteszem.
Sokat gondoltam rá, hogy
milyen lenne újra találkozni a többiekkel, de nem így képzeltem.
Végül, győz a gyengébbik énem. Nem bírom itt hagyni Kaorut.
Nagyon hiányzott.
- Mondd – ülök vissza.
- Miután feloszlottunk,
menedzserként kezdtem dolgozni, több-kevesebb sikerrel, egy ideje
egy nagyobb projekten dolgozom, de kell hozzá a segítséged.
- Miért? Miért kell egy
lecsúszott gitáros segítsége, mikor körülvesznek jobbnál jobb
zenészek?
- Mert nekem a legjobb
kell. Az pedig te vagy.
Elhúzom a szám.
- És mit találtál ki?
Mit nem tudsz megcsinálni nélkülem?
Előre hajol, és a
szemembe néz.
- Ha azt mondom, Dir en
Grey… mit mondasz?
Félre nyelem a söröm.
Mi? Ezt jól hallottam?
- Mi van? – krákogom.
- Erről akarok veled
beszélni. Ezért kellesz. Megoldható, hogy most ezt megbeszéljük?
- Aha – vágom rá
gondolkodás nélkül.
Intek Rennek, és megyünk.
A kocsma előtt próbálok taxit hívni. Szerencsére, van annyi
pénzem, hogy megengedjem magamnak ezt a luxust.
- Kocsival vagyok – szól
közbe Kao.
Pislogok, de követem.
Előbb is szólhatott volna. Még mindig ugyanazzal a kocsival jár,
mint annak idején. Sikeresen elnavigálom a lakásomhoz.
- Dai, biztos jó felé
megyünk? – kérdi gyanakodva, mikor leparkol.
- Igen.
- Azt ne mond, hogy itt
laksz.
- Tudod, elég sok minden
történt – szállok ki.
Csak most tudatosul bennem
igazán, hogy megmutatom Kaorunak a nyomoromat. Tényleg nem az eszem
miatt voltam bandatag. Többek közt Kaorut az esze miatt tartottuk.
Én voltam a mosolygós szépfiú, Toshi a művész-divattervező,
Kyo az őrült énekes, Shinya a szexi, és nőies dobos.
A nagy bejárati kapu
nyikorogva nyílik ki. A zár már csak dísznek van. Az egyik
sarokban, a kuka mellett egy fiatal srác nyöszörög. Egy újabb
drogos. A karján szorítókötés, mellette a tű. Megfordul a
fejemben, hogy kidobjam, de inkább nem teszem. Itt nem lesz baja, és
nem az én dolgom kitenni az utcára. Volt bandatársam elhúzza a
száját, és követ a lépcső felé. A falakról potyog a vakolat,
tele is vannak firkálva. Amint felérünk az emeletre, meghallom,
hogy a szomszédjaimnál megint áll a bál. Zeng az egész
lépcsőház.
- Mi van itt? – néz
nagyot Kaoru.
- Semmi, mindig ez van. Az
a legjobb, mikor a nő hajnalban kezd rikácsolni, és nem hajlandó
befogni a pofáját – sóhajtok.
Pechemre, az ajtó nyitva,
és az asszony, villámló tekintettel csörtet ki, és áll elém.
- Hogy mersz így beszélni
rólam? Semmi közöd ahhoz, amit csinálok! – rikácsol.
- És még én vagyok a
csendháborító – sóhajtok ironikusan.
- Igen! Akkora zajt
csapsz, hogy még a holtak is felkelnek! Mikor végre azt remélem,
hogy gondolsz másokra is, neki állsz bömböltetni valami
borzalmat! Ha ma se bírsz magaddal, kihívom a rendőrséget!
- Maguktól zeng a ház!
Legszívesebben itt
maradnék balhézni, de most fontosabb dolgom van. Karon ragadom
vendégem, és hazamegyek. Kaoru meglepve néz körbe a lakásban.
Innen tökéletesen lát mindent. Hát igen, egy lyukban élek.
- Ülj le – intek az ágy
felé.
Az egyetlen székre
letelepszem.
- Bocs, de nem tudlak
megkínálni semmivel – elfintorodom.
Ez ciki.
- Mi történt veled? –
néz rám hitetlenkedve.
- Ne most. Inkább azt
mond, mit találtál ki – térek a lényegre.
- Mint mondtam, újra
akarom kezdeni. Ezért kellesz. Tudom, hogy sok hibát követtünk el
mindannyian, de remélem, félre tudjuk tenni a régi sérelmeket, és
újrakezdhetjük.
- Hogy gondolod? Mi a
terv? A többiek már tudják ezt?
- Kyo tudja, a többiekről
nem tudok semmit.
- Hogy-hogy?
- Pár hónapja
találkoztam Yoshikivel, és ő adta meg a kezdőlökést. Azt
mondta, hogy először Kyót keressem meg, és szedjem össze. A
feloszlás után, Kyo egy pszichiátrián kötött ki.
- Mi? – megdermedek. -
Durván hangzik.
- Erről nem akarok most
bővebben beszélni.
- Ennyire megviselte őt?
– alig jutok szóhoz.
Tudtam, hogy Kyónak sokat
jelent a banda, de, hogy pszichiátrián kössön ki…
- Igen. A bandával
kapcsolatban nem sokat tudok mondani, nem merek igazán előre
tervezni, amíg nem tudom, hogy ki egyezik bele.
- Érthető –
elgondolkodom – tehát, minden a régiben lenne?
- Igen, egyelőre legyen
meg a csapat, utána kerítek próbatermet.
- Semmiképpen se holnap
lenne…
- Nem.
Hosszan elgondolkodom. Ez
olyan, mintha fejest ugranék az ismeretlenbe.
- Benne vagyok – mondom
nagy sokára – csak van egy kis gond.
- Mi?
- Csak két gitárom van.
- A többivel mi lett?
- Zaciba adtam, hogy
kifizessem a számlákat.
- Ne félj, mindent
megoldunk – mosolyog bíztatóan – kell segítség?
- Nem, megoldom.
Megszorítja a vállam, és
megy. Tenyerembe temetem az arcom. Olyan hihetetlen ez az egész.
Hirtelen emlékek rémlenek fel előttem. A régi, boldog időkből.
Reménykedő mosollyal nézek Kaoru után. Valami felkelti a
figyelmem. Felkecmergek, és megnézem a papírdarabot az asztalon.
Kao itt hagyott 100 000 yent, alatta egy fecni: tartsd meg!
- Istenem – nyögöm.
Ezt végképp nem tudom
meghálálni neki. Amint lehet, visszaadom. Viszonylag
megkönnyebbülve térek nyugovóra. Végre látom a fényt az alagút
végén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése