Semmi sem tart örökké 10. fejezet

Kyo pov

A megbeszéltek szerint, ebben az étkezdében találkozom Yoshikivel. Csak tudnám, hol tekereg. Már itt kéne lennie. Bezzeg ő késhet, mi nem. Micsoda dolog ez? Ő nevelte belénk a pontosságot, erre ő késik.

- Bocs, nagy a forgalom – ül elém.

- Végre – morranok.

- Ahogy látom, a régi vagy – állapítja meg.

- Igen, Kao mondta, hogy szemmel tartottál minket. Elmondod mi lett a cuccaimmal?

- A verseidet és szövegeidet már odaadtam Kaorunak. A lemezgyűjteményed nálam van, azt meg tudtam menteni.

- Nem inkább behúztad? – cukkolom.

- A lakásodat eladták másoknak. A bútorok, minden egyéb el lett árverezve.

- Semmi nem maradt?

- A fényképek, meg a személyes tárgyaid nálam vannak.

- Kösz – nyugszom meg.

Legalább maradt valami. A lakás és a bútorok most nem érdekelnek, csak az a kevés számomra fontos holmi, amit Yoshiki megmenekített.

Rendelünk valami ehetőt, addig faggatom a dobost, hogy mi a helyzet. Jó vele újra beszélgetni. Ebéd után fizetünk, és megyünk.

- Átmehetek most a holmimért? – kérdezem félénken.

Egy pillanatra furcsán néz rám, aztán bólint. Beülünk a kocsiba, és megyünk.

- Kyo, minden rendben? – kérdi gyanakodva, mikor nagyon elbambulok.

- Persze, mi baj lenne? – mosolygok továbbra is.

- Csak kicsit másnak tűnsz.

- Csak elgondolkodtam.

Furcsa pillantásokat vet rám, de bólint. Nem igen szólalok meg, míg meg nem érkezünk. Hatalmas szemekkel nézek körbe a házban. Szép rendben van minden.

- Nahát – nyögöm.

- Kérsz valamit?

- Nem, köszönöm.

- Gyere, ennyit tudtam megmenteni – vezet a nappaliba.

Leülök a kanapéra, és nézelődök. Egy hatalmas dobozt rak elém. Belekotrok, egy csomó CD, fényképalbumok, bekeretezett képek, pár könyv, mappában rajzok, ékszerek. Majd egy nagyobb zsákot is előszed a szekrényből.

- Pár ruhád is van.

- Hogy-hogy ennyi mindent eltettél?

- Reméltem, hogy egyszer visszatérsz – mosolyog.

- Ez mind az enyém? – nézek meglepetten a cuccokra.

- Igen.

- Tényleg? Ezek közül, nem sokra emlékszem. Csak annyi rémlik, hogy régen voltak ilyenjeim – mutatok fel pár ékszert.

- Gyere, mesélek – telepszik mellém.

Átlapozgatom a fényképeket, és mesélni kezd nekem. Figyelmesen hallgatom, és bólogatok, ha közös emlékeket idéz fel. A Dir en Grey-ről leginkább ő mesél, aminek nagyon örülök.

Estig beszélgetünk, jót nevetünk. Egy üveg bort is hozott. Azt jókedvűen elfogyasztottuk.

Yoshiki hívott nekem egy kocsit, és hazavitetett a holmimmal együtt. Vígan dúdolgatva lépek be a lakásba. Kao még nincs itthon. Leveszem a cipőm, és a nappali közepére telepedve nézegetem megmaradt motyómat.

Kulcszörgésre figyelek fel.

- Megjöttem! – kiáltja Kao.

- Nappali! – válaszolok.

- Ezek meg? – mutat a cuccokra meglepetten Leader-sama.

- Yoshiki megmentette őket – vigyorgok.

Leül mellém, és beszélgetünk. Mint valami hatalmas eseményt, úgy mesélem az új információkat. Lehet, hogy ezzel untatom, mert ezt ő is tudja, de nem érdekel. Nekem nagy élmény.

- Erre emlékszel? Az Apocalypticával léptél fel – mosolyogva mutat egy képre.

- Persze, miért ne emlékeznék, ha ott voltam? – jegyzem meg kissé furcsálkodva.

Rám pillant, és alaposan megnéz magának. Hatalmasakat pislogok, nem értem miért vizslat ennyire.

- Kyo? – kérdi gyanakodva.

- Aha – nyögöm – ki más lennék?

- Nem, semmi – rázza meg a fejét.

Egy vállrándítással elintézem. Kiszedem az egyik CD-t, és a lejátszóba téve elindítom. Az egyik kedvenc albumom az X Japantól.

- Még több nosztalgia? – mosolyog Kao.

- Aha – mosolygok elégedetten – szedd elő a gitárod!

- Mi?

- Ne kéresd magad! Elő a gitárral! Te mondtad, hogy bandát akarsz, nem?

- De…

- Akkor meg? Gyakorolni is kéne, nem gondolod? Hogy nézne ki, ha kidőlnél koncert közben?

Mikor felfogja, hogy igazam van, felemeli a seggét, és előszedi régi hangszerét. Leül, majd pengetni kezd. Nem kell sok, és énekelni kezdek. Percekkel később már a saját számainkat adjuk elő. Egész este zenélünk, csak hajnalban térünk nyugovóra. Kao hamar elalszik, én a sötét plafont bámulom, és a múlton merengek. Nem értem miért volt olyan furcsa Kaoru és Yoshiki. El is felejtettem megkérdezni, mi van Die-vel. Mindegy, majd reggel kifaggatom.

Kaoru pov

Kyo határozottan furcsa. Egyik pillanatban visszahúzódó, félénk, a másikban a régi, morgós. Mi a fene folyik itt? Mi van vele? Oké, régen is furcsa volt, de most túltesz magán.

Csak pár órát tudok aludni, de nem baj. Reggel a konyhában találkozom a törpével, épp kávét főz.

- Jó reggelt – ásítok egy nagyot.

- Neked is. Dalolj madárkám, mi van Dievel?

- Te vagy a dalos pacsirta, nem én.

- Inkább nyögd ki, mi van vele.

- Támogatja az ötletem, de nagyon kicsúszott alól a talaj. Kabukicho egy lepukkant részén lakik, egy düledező bérházban. Egy kocsmában dolgozik csaposként, egy másikban mg fellép zenélni, ha hívják. Se kocsi, két gitárja maradt meg, nagyjából akkor lyukban él, mint a nappalim. Azon a környéken még nappal se szívesen mászkálnék, nemhogy este…

Megdermed egy pillanatra, és maga elé bámul. Tétován pillant rám, szemében tükröződik az értetlenség, és a döbbenet.

- Mi lett vele? Hogy jutott idáig? – hitetlenkedik.

- Nem tudom, nem mondta. De mindenképp segíteni akarok neki.

- Akkor szedjük össze Toshit és Shinyát, minél előbb.

- Nyugi – intem le – Nem olyan egyszerű.

- Miért? Te vagy a nagy vezető! Te mindenre képes vagy! Olyan nincs, amit te ne tudnál megoldani! – teljesen kétségbeesett a hangja.

A szemébe nézek, és ledöbbenek. Teljesen más a tekintete. Olyan, mint mikor a pszichiátrián találkoztam vele. Egyre különösebb ez a helyzet. Inkább nem szólok, mert láthatóan, ő ezt nem veszi észre. Kétségbeesetten nyüszög, és kérlel, míg nem veszem kézbe a telefonom, és próbálok infót szerezni Toshiról. Megrohannak a régi emlékek. Nem tagadhatom, kicsit tartok a találkozástól. Nem tudom, hogy fogunk reagálni egymásra. Nem túl szépen váltunk el. Ahogy azt se tagadhatom, hogy közünk volt a banda feloszlásához.

Sokáig tart, míg találok valakit, aki megadja nekem Toshi főnökének a nevét és a számát. Nem hívom azonnal a fickót, elég ideges vagyok. Ha ez nem lenne elég, Yu felhív, hogy bajok vannak. Átküldi a papírok, szóval a laptop előtt gyökeret eresztek, és próbálok összehozni valami használhatót. Késő estig szenvedek, vitatkozom a főnökkel, meg a bandával. Mikor kikapcsolom a laptopot, azt hiszem kifolyik a szemem.

- Tessék, jól fog esni – nyom a kezembe egy sört Kyo.

- Kösz.

- Új banda?

- Ne is mond. Úgy két éve szenvedek velük. Azt hiszik, hogy már most a Dir en Grey szintjén vannak, és azt gondolják, pár év, és az X Japanon is túltesznek.

Horkan egyet.

- Tudnak valamit?

- Szart se. Az énekesnek hamis a hangja, egyedül a dobossal lehet kezdeni valamit.

- Miért nem hagyod őket a picsába?

- Szerinted akkor honnan lenne pénzem?

- Igaz – fintorog – amíg dolgoztál, összeszedtem a verseimet, és holnap majd elviszem a kiadóhoz. Nem árt kicsit aktivizálni magam, meg besegíteni a költségekbe.

- Ennek örülök.

- Tochiról van hír?

- Annyi, hogy most külföldön van, és nagyon sok a munkája. A főnöke azt mondta, várjak egy hetet.

- Ne már! – nyafog.

- Nyugi, egy hét nem a világ vége.

Az elkövetkező egy hét elég nehéz. Kyo „hangulat változásai” egyre furcsábbak. Mintha egyszer ő lenne, máskor meg egy másik személy. Mintha Kyo és Tooru lenne. Nem vagyok szakértő, sőt, még csak nem is értek hozzá, de kezdek arra gyanakodni, hogy Kyo tudathasadásos. Az egyik személyiség az énekes, a másik meg akivel a pszichiátrián találkoztam. Egy idő után ez neki is feltűnt, de nem igen zavarta, így nem is foglalkozik vele, ahogy én sem. De ahogy egyre telik az idő, egyre biztosabb vagyok az elméletemben.

Kyo intézi az ügyeit, nem igen találkozunk a munka miatt. Dievel többször találkozom, és egy ebéd mellett beszélgetünk. Nagyon lefogyott, szörnyen néz ki.