Semmi sem tart örökké 11. fejezet

Toshiya pov

Elhalmoznak munkával. Egy hónapom van arra, hogy egy nyári kollekciót tervezzek, és varrassam meg. Szerencsére a modellek megvannak. 12 nő és 12 férfi. Azt se tudom hol áll a fejem. A tervek nagyjából megvannak, a színeket még nem tudom. Holnapra kész kell lennem, de nem vagyok sehol.

- Megőrülök! – hanyatt vágom magam a kanapén.

Az asztalra dobom a szemüvegem, és megdörzsölöm fáradt szemeimet. Napok óta nem alszom eleget, fáradt vagyok. Ha vége a bemutatónak, végre tudok majd pihenni egy picit. Lehet, átmegyek Shinihez. Ha nem, elmegyek bulizni, és talán összeszedek valakit. Jó lenne végre egy jót szexelni.

Csak annyit bánok, hogy a sikereimet, és az életemet nem tudom megosztani senkivel. Kao volt a legnagyobb szerelmem. Senki sem érhet a nyomába se. Valahol, a szívem egy rejtett zugában még mindig hiányzik, vonz magához. Talán még mindig szeretem. Több férfival volt dolgom hét év alatt, de mindben Kaorut kerestem, de semmi. Ők csak egyszerű halandók, míg ő az IGAZI.

- Kaoru – sóhajtom a számomra oly becses nevet.

Ha lehunyom a szemem, könnyedén magam elé tudom képzelni csillogó szemét, helyes arcát, tetoválásait, formás fenekét…

Egy kopogás szakít ki fantáziálásomból.

- Mi a…? Nem várok senkit – motyogom.

Megyek és kinyitom az ajtót, míg a biztonsági lánc engedi.

- Rég láttalak Totchi – mosolyog fantáziám megtestesülése.

- Kao… - motyogom.

- Van rám pár perced? Beengedsz?

- Gyere – akasztom ki a láncot, és tárom ki az ajtót.

Félre állok, hogy be tudjon jönni. Míg leveszi cipőjét, bezárom az ajtót. Kaoru jól tartja magát, még mindig szexi a feneke, bár, kicsit pocakos lett.

- Kérsz valamit? Sört? – indulok a konyha felé.

- Csak vizet, vezetek.

Hozom a kért üdítőt, én maradok a kólánál. Leülünk a nappaliba, ahol Kao nagyot néz a papíroktól roskadozó dohányzóasztalon.

- Rosszkor jöttem? – kérdi.

- Nem igazán. Épp szünetet tartok – kortyolok italomba.

- Tudom, hogy nem épp barátként váltunk el,…

- Ne kezd újra. Azon már túl vagyunk. Felejtsük el - vágok közbe.

- Ahogy akarod. Amiért jöttem: basszerozol még?

- Nincs sok időm, meg banda se. Úgyhogy nem – ez nem teljesen igaz, de azt nem kell tudnia.

- Ugye nem várod, hogy mindezt elhiggyem? Pont te, akinek az élete a zene, ne művelné?

- Az régen volt. Az a Toshiya már nincs.

- Egy frászt nem.

- Miért jöttél? Miért érdekel, hogy zenélek-e? Veled ellentétben nem bírtam megmaradni a zeneiparban, mert mindig a bandára emlékeztetne. Ezért…

- Épp ezért jöttem. Mert újra akarom kezdeni.

- Mit?

- A bandát.

- Viccelsz? – hitetlenkedem.

- Olyannak ismersz?

- Mindegy mit mondok, ha a többiek nem akarják.

- Tévedsz Totchi. Kyo és Die már rábólintott.

Elgondolkodva állok fel, és az ablakhoz lépve nézem a várost.

- Miért? Miért akarod újra kezdeni?

- Ez az életem, ahogy a többieknek, és neked is. Senki sem tudott véglegesen elszakadni a zenétől. Ez életet minket.

- Mégis feloszlottunk.

- Lehet, de most újra kezdhetjük. Még nem késő. Ezúttal a Dir en Grey örökké élni fog.

- Gondolod?

- Nem, tudom. Mit mondasz?

Elgondolkodom szavain. Kell pár pillanat, míg megemésztem.

- Mi lesz a régi dolgokkal?

- Most megbeszéljük, és nem követjük el még egyszer azt a hibát, hogy bármit is eltitkolunk egymás elől. Mit mondasz Toshi?

Mélyet sóhajtok, és elgondolkodom a szavain. Igaza van, mint mindig. Ez volt minden vágyam, hogy újra legyen Dir en Grey, akkor most mégis mi a faszért kéretem magam? Főleg, hogy Kaokao kér? Mégis mire várok?

- Hogy döntesz? – az üvegben látom, hogy mögém lép.

- Jól van – fordulok felé – Próbáljuk meg. De tudd meg, hogy utállak.

Ijedten néz.

- Mindig el tudod érni, hogy elgyengüljek, és rábólintsak az ötleteidre. Pont, mint régen – mosolygok.

- Azóta sok minden változott – elhúzza szép ívű ajkait.

- Mi magunk is – értek egyet.

- Ha ennyit akartál, kérlek, menj el. Sok dolgom van még.

Nem szívesen küldöm el. Nagyon örülök, hogy láthatom, de ki se látszom a munkából.

- Oké, ezen a számon elérsz – nyújt egy névjegyet.

- Mikor hívhatlak?

- Bármikor.

- Mint régen – mosolygok halványan.

- Majd egy kávé mellett megbeszéljük a részleteket, vigyázz magadra – mosolyog, és elmegy.

Kaoru pov

Ez a találkozó jobban sikerült, mint remélni mertem. Most sikerült az, ami régen nem. Felnőtt emberként beszéltünk egymással. Ami történt, az megtörtént, azt már nem tehetjük meg nem törtté. Csak rontottunk volna a helyzeten, ha felemlegetünk minden régi sérelmet.

Jó volt viszont látni a basszistát, furcsa érzések kavarognak bennem. Mintha csak tegnap láttuk volna egymást utoljára, de ott volt a távolságtartás is. Furcsa ez a kettősség. Bármennyire próbálnám tagadni, hiányzott a srác. Jó lenne, ha minden újra olyan lenne, mint régen, de már sose lesz olyan. Ahhoz túl sok minden történt, és mi is megváltozunk. Mindketten követtünk el hibákat, amit nem tehetünk, semmissé bármennyire is akarnánk. Pontosan ezek miatt nem lehet semmi sem olyan, mint évekkel ezelőtt.

Otthon fáradtan szállok ki a kocsiból. Mikor értem haza? Fáradtan lépek be a lakásba, és veszem le a cipőt.

- Hogy ment? – fogad Kyo.

- Beleegyezett, de nem tudtunk sok mindent megbeszélni, mert dolgoznia kellett.

- Ne már! – nyafog.

- Türelem. Mindenki éli a maga életét. Nem várhatod el, hogy mindent félre dobjanak. Ezen kívül, ne feledd, hogy még Shinyát is meg kell találni.

Türelmetlenül felmorran. Sose a türelméről volt híres.

- Nem tudnál csinálni valamit?

- Azt teszem, de nem tudok csodát tenni. Ők nem hülyék, van saját életük, amit nem fognak csak úgy félre dobni. Nem olyan egyszerű, mint régen.

- Akkor se volt az, de akarták, akartuk. Zenészek akartunk lenni.

- Igen, így volt, de az óta sok minden változott. Mi magunk is.

- Hogy van Toshi? – vált hirtelen lágy hangra.

- Jól van, majd egy kávé mellett megbeszélem vele a részteletek a bandával kapcsolatban.

- Az jó, örülök – ártatlan mosoly jelenik meg szája szegletében.

Mobilom szakítja félbe beszélgetésünket. A Silent Death főnöke. Azt akarja, hogy holnap menjek be, mert őrültekháza van. Semmi kedvem, de papíron még mindig én vagyok a menedzserük.