Egész
nap beszélgetünk, csak este megyek haza. Vacsora címszóval eszem pár
falatot, megfürdök, és utána lefekszem aludni. Korán kelek, hogy rendet
tudjak rakni, és takarítani. Meg akarom lepni a vámpírt. Kora délután
csöng a telefon.
– Értem jössz? – kérdi köszönés helyett a vámpír.
– Máris kiengedtek? – lepődöm meg.
– Igen, már csak a zárójelentésre várok.
– Máris megyek!
– Kösz.
Amint bontom a vonalat, megyek, hogy kihozzam.
Mikor odaérek, a kórház előterében ülve vár. Nagyon elmerülhetett a
olvasásban, mert csak akkor figyel fel rám, mikor megállok előtte.
– Ezek szerint jó, hogy behoztam neked azt a könyvet – mosolygok.
– Igen, nagyon köszönöm. Halálra untam volna magam. – Mosolyogva felnéz rám, elteszi a könyvet, és megyünk.
– Édesanyád? – kérdezem már az autóban ülve.
Elindítom a kocsit.
– Mondtam neki, hogy menjen haza, és pihenjen.
Nagyon kimerült volt. Megígértette velem, hogy ha hazaértem, felhívom.
Majd valamikor átjönne.
– Oké, mikor?
– Őt ismerve még ma.
– Akkor főleg jó, hogy kitakarítottam – mosolygok.
– Te meg a takarítás? – csodálkozik.
– Képzeld el, tudok olyat is! – Büszkén kihúzom magam.
– Mik vannak! – nevet.
Durcásan rácsapok a combjára. Jót nevetünk a viccelődésen, végre hallhatom csodás hangját.
– Mondott valamit a doki? – váltok témát.
– Csak annyit, hogy igyak sok teát, és ha megint belázasodnék, jöjjek vissza.
– Oké. Munkába mikor mész?
– A héten pihennem kell, de hétfőn már megyek. Otthonról felhívom a bandát.
– Ahogy gondolod.
Hazaérve Kamijo kipakol, addig főzök egy teát.
– Éhes vagy? – kérdezem.
– Igen.
Átkutatom a hűtőt, és összeütök valami ehetőt. Míg a
konyhában tevékenykedem, vámpírom felhívja a bandáját, és megbeszélik a
tennivalókat, majd az édesanyjával is beszél. Sajtos tortellinit
csinálok, hamar megvan. Mikor kész vagyok, leülünk enni.
– Anya este átjönne, ha nem baj – töri meg a csendet.
– Miért lenne baj?
– Nem tudom.
– Ne légy hülye! – morranok.
Elmosolyodik, és folytatja az evést. Ebéd után
Kamijo elmosogat, addig elnyúlok a kanapén. Majd odajön, leül mellém, és
a fejemet az ölébe hajtom. A hajamat piszkálja.
– Hiányoztál – mosolyog.
Nem mondok semmit, csak elhúzom a szám.
– Miért nem szóltál, hogy ennyire megfáztál? – kérdezem enyhe szemrehányással.
– Nem tartottam lényegesnek. Nem szoktam egykönnyen kidőlni.
– Tudom, édesanyád mondta, hogy talpon töltöd a betegségeket. De azt is, hogy elég beteges vagy.
Zavarában elhúzza a száját, mire nagyon csúnyán
nézek rá. Rosszkedvem hamar elszáll, mert a mellkasomat simogatja.
Jólesően felsóhajtok, és lehúzom magamhoz egy forró csókra. Szorosan
magához ölel, már nagyon hiányzott ez a meghitt pillanat. Megszakítom a
csókot, és az ölébe ülök, aztán átkarolom a nyakát, szorosan hozzábújok.
Végre visszakaptam őt. Végre minden olyan, mint régen.
– Sajnálom, hogy nem figyeltem rád – töröm meg a csendet.
– Felejtsd el!
Makacsul megrázom a fejem. Lemondóan sóhajt, és megcsókol.
Nem tudom, meddig maradunk így, csak a csengő
hangjára figyelek fel. Vége az idilli pillanatnak. Lemászom a vámpírról,
aki megy ajtót nyitni. Mika-san a küszöbön áll, mosolyogva ölelgeti meg
a fiát, és a kezébe nyom egy üveg bort.
– Tooru-san! – mosolyog rám.
– Üdv! – biccentek.
Zavarban vagyok, nem érzem magam idevalónak. Olyan,
mintha betolakodó lennék, így elvonulok kávét főzni, addig se zavarom
őket. Cigire gyújtok, és már fő is a fekete.
– Kyo, nem zavar, ha anya marad vacsorára? – kukkant be Kamijo.
– Nem – rázom a fejem.
Átkutatom a hűtőt. Semmi főtt étel nincs itthon.
– Van egy kis baj – fintorgok.
– Mi? – terem mögöttem a hercegem.
Elhúzza a száját, mikor látja, hogy szinte üres a hűtő.
– Mit szeret anyukád? – nézek rá segélykérően.
– Az olasz kaját.
– Akkor spagetti lesz – döntök.
Leültetem, hogy ne legyen láb alatt. Most én csinálom a vacsorát! Amint elkezdek zörögni, Mika-san is megjelenik.
– Mit csináltok? – kérdi.
– Spagettit – mondom.
Fúj egyet, és mellém lépve nézi, ahogy szerencsétlenkedek.
– Kifelé, mind a ketten! Majd én megcsinálom. A
pasikkal csak a baj van a konyhában. Az a nők területe. – Szó szerint
kipenderít minket a helyiségből, mire kettőt pislantok, már a nappaliban
vagyok.
– Anya már csak ilyen – vigyorog Kamijo.
– Talán jobb, hogy ki lettünk dobva. Nem tudok főzni, nem lett volna jó, ha felgyújtom a konyhát.
Magához ölel, majd valami zenét kapcsol. Mika-san
párszor felmorran, hogy ez nincs, az nincs, de amúgy jó kedélyű asszony.
Hamar elkészíti a vacsit, így asztalhoz ülhetünk. Kamijo előhozza a
bort, hogy együtt fogyasszuk el. Csöndesen hallgatom a beszélgetésüket. A
vacsora végeztével átmegyünk a nappaliba, ahol előkerül a süti, amit
Mika-san hozott.
– Tudom, mondtam már, de köszönöm, hogy vigyázol a fiamra – mosolyog kedvesen Mika-san, és megérinti a kezem.
– Mostantól jobban fogok.
– Kérlek, mesélj magadról, szeretnélek megismerni.
– Hú… – lepődöm meg. – Akárcsak Kamijo, én is
zenével foglalkozom. A Dir en Grey nevű együttes énekese vagyok. Elég
visszahúzódó, és általában bizalmatlan vagyok másokkal – kezdek bele.
– Ez már igaz – csatlakozik Kamijo.
– Na! – méltatlankodok.
Játékos civódásba kezdünk, amin Mika-san jót
mosolyog. A kedves asszony sokáig marad, majd hazamegy. Kamijo
elmosogatna, amit nem hagyok, inkább elrángatom egy forró fürdőre, onnan
a hálóba, majd a még forróbb éjszakába.
