30. fejezet

30. fejezet

Szorosan ölel és suttogja:

- Köszönöm.

Kellemes pillanatunknak a csengő vet véget, mert megjön a pizza. Gitárosom elenged és megy ajtót nyitni. Míg ő elintézi a pénzügyeket, én kinyitok két sört. Vigyorogva jön vissza és ül mellém. A hatalmas dobozt leteszi az asztalra, és felnyitja a tetejét. Egy családi pizzát rendelt ez a majom.

- Jó étvágyat – vigyorog és szed egy szeletet.

Vigyorogva megcsóválom a fejem és én is veszek egyet. Elindítom a filmet. Ruru közelebb húzódik hozzám. Mikor jóllakunk, hátradőlök és egyik kezem a kanapé támlájára teszem, a másikban sör van. Ruru a fejét a vállamra hajtja, míg keze a combomon pihen. Annyira kellemes így. Milyen régen volt ilyenben részem, szinte el is felejtettem milyen érzés. Bárcsak sose érne véget ez a pillanat. Végre úgy érzem, valakinek fontos vagyok, valaki szeret és foglalkozik velem. Ez a meghitt pillanat, hogy itt van velem, összebújva filmezünk... valami mesés.

- Olyan jó így. Jól laktam, filmezünk, de legjobb, hogy velem vagy – mosolyog gitárosom.

- Nekem is Ruru.

- Igyunk még egy sört?

Csak elmosolyodom, mire fülig szalad a szája és elszalad a konyhába. Rossz, hogy nincs velem, olyan rossz, egyedül érzem magam. Pillanatokon belül visszajön. Lehuppan mellém.

- Végre – ölelem magamhoz.

- Ennyire hiányoztam? - kérdi és kortyol egyet sörből.

- És ha igen?

- Akkor én mit mondjak? Évek óta várok rád – morog.

- Jól van na – nevetek, és magamhoz húzva puszit nyomok a homlokára.

Kacagva bújik hozzám és nézzük tovább a filmet. Mikor vége, Ruru elindítja a második részt is. Késő este ér csak véget, de nem baj, legalább több időt lehetünk együtt. Tudom, hogy nem hosszabb a nap csak mert nem alszunk, de az illúzió meg van. Mikor vége a filmnek, nyújtózkodom egy nagyot, és kiropognak elgémberedett tagjaim.

- Tegyük el magunkat – ásít Ruru.

- Oké, kapok takarót és párnát? - intek a kanapé felé.

- És ha ágyat és melegséget ajánlok? - mosolyog pajkosan.

- Jobban hangzik mint a kanapé.

Vigyorogva megfogja a kezem és behúz a hálóba. Alsóra vetkőzöm és bebújok az ágyba. Ő is követi a példámat. A hátamra fekszem, ő a vállamra hajtja a fejét, átveti a hasamon a karját és így alszunk el.

Reggel a telefonra kelünk. Kelletlenül kezdek mocorogni. Ruru Két ásítás között kikapcsolja az ébresztést és hátra simítja kócos sörényét.

- Jó reggelt – mosolyog rám.

- Máris reggel? – nyafogok.

- Igen, és menni kell – fintorog.

- Nem akarok – fordulok az oldalamra és húzom a fejemre a takarót.

- Tudom, de ez sajna nem rajtunk múlik.

Hirtelen elkapom és behúzom magam mellé a takaró alá és hozzá bújok.

- Olyan jó volt az este. Nem tarthatna még egy kicsit? – kérdezem.

- Ha végre velem leszel, akkor a tegnapi este még nagyon sokáig fog tartani. Sőt, jobb is lesz, azt garantálom – vigyorog és megsimogatja az arcom.

- Tudom és ne haragudj.

- Nem haragszom, csak meg akarlak végre kapni.

- Nem sokára meg fogsz.

- Remélem.

Elmosolyodom és összeérintem a homlokunkat és az orrunkat. Végül kelletlenül kimászunk a meleg takaró alól. Semmi kedvem bemenni, inkább Ruruval lustálkodnék. Olyan boldog vagyok. Ruru kávét főz, én összedobok valami reggelit. Gyors reggeli és öltözködés után mehetünk próbálni. Viszonylag jó hangulat uralkodik bent. Aoi a twitteren lóg, Ruki és Kai valamin nagyon beszélget. Alig veszik észre, hogy megjöttünk. Mielőtt nekiállhatnánk zenélni, beront a főnök egy nagy halom papírral, mondván, nézzük át és írjuk alá. Igénylő lapok, engedélyek, statisztikai kimutatások, ajánlások és még sok egyéb. Na meg mindenki kedvence, a leltár.

- Ma se próbálunk – fintorog Aoi.

Na igen, a leltárkészítés egy nap, jó esetben. Megkapjuk a saját papírunkat, és nézhetjük át a cuccaikat. Mindennel le kell számolni. Hány gitár van, mennyi és milyen kábel, erősítő, hangszóró, húr szett, elektronikai felszerelés. A pengetőket is át kell nézni, hogy kell-e. És ahogy lenni szokott, holnapra kell. Látszik, hogy aki ezt kitalálta, nem csinált még ilyet és nem tudja mennyi meló. Alig kezdjük el, máris teljes a káosz. Főleg akkor uralkodik el katasztrófa, mikor a két gitáros is kezdi keresgélni a cuccait. Próbálok nem foglalkozni a vitájukkal, hogy mi kié, inkább a saját dolgaimat próbálom rendbe szedni. Valamikor dél körül végzünk, és hulla fáradtan mehetünk ebédelni. Nem megyünk messzire, mert annyi a munka, így egy közeli olasz étterembe megyünk. Én maradok a pizzánál, a többiek lasagnát vagy bolognait esznek, ki mit kíván. Gyorsan megkajálunk, aztán megyünk vissza. Sajnos nincs pihenés, be kell még fejezni a rendelés összesírását. Rukinak van a legkönnyebb dolga, mert neki kevesebb a cucca mint nekünk, így annyiban megkönnyítette a dolgunkat, hogy elkezdte összeírni mire lehet szükségünk. Legalább annyival előrébb vagyunk. Estig csináljuk a sok szart, de még így is bent kell maradnia Rukinak. Nem akarok mást, csak egy hideg sört és lepihenni.

- Ruru, haza viszel? - kérdezem, mikor már készülődünk.

- Persze – vigyorog.

Búcsút intünk a többieknek és lelépünk. Jókedvűen ugratjuk egymást. Fáradt vagyok, de Ruru feltölt energiával. Bárcsak megint együtt tölthetnénk a mai estét is, mint tegnap. Míg hazaérünk, jót nevetünk, de mikor megáll a házam előtt, elnémulunk.

- Semmi kedvem haza menni – fintorgok.

- Velem maradnál?

- Igen.

- Marasztalnálak, de megígérted neki.

Lemondóan sóhajt, és a combomra simítja a kezét.

- Holnap találkozunk – biztatom.

- Már alig várom – mosolyog.

Megsimogatom az arcát, és kelletlenül kiszállok a kocsiból. Integetünk egymásnak, megvárom, míg elhajt, csak utána indulok haza. Mielőtt belépnék a lakásba, veszek egy mély lélegzetet. Nem tudom, mire számítsak Hirototól. Kinyitom az ajtót és belépek. Alig veszem le a cipőm, mikor megjelenik párom.

- Szia, azt hittem előbb jössz – toporog.

- Baromi sok volt a munka. Annyi volt a munka, hogy hangszert se tudtunk a kezünkbe venni. Leltárat kellett készíteni, rendelést leadni és még sok más faszságot.

- Oh.... akkor gondolom fáradt vagy – szeppen meg.

- Az nem kifejezés.

Amitn megszabadulok a cipőtől, megyek a konyhába. Szerencsére van még kaja. Beteszek egy adagot a hűtőbe.

- Neked milyen napod volt? - kérdezem.

- Csak egy rádióműsorban voltam Naoval. Egész jól szórakoztunk.

- Az jó – jegyzem meg, és kiveszem a vacsit a mikróból.

- Rei, szeretnék beszélni veled arról, ami tegnap történt – motyogja.

- Hallgatlak – ülök le, és hozzá látok a kajához.

- Szeretnék bocsánatot kérni. Sok mindent vágtunk egymás fejéhez. Csak tudod, zavar, hogy Uruha ennyit van veled. Olyan érzésem van ilyenkor, mintha engem hanyagolnál. Rosszul esik, hogy mikor itt van, csak vele foglalkozol, rólam, pedig tudomást sem veszel.

- Már nem azért, de simán be tudsz szállni a beszélgetésbe, mert semmi extráról nincs szó. Ha nem vonulnál el ennyire, akkor neked is jobb lenne. Ne akarj mindent Rurura fogni, jó? - kérdezem két falat között.

- Miért véded ennyire? - csattan fel.

- Mert jogtalanul vádolod. Mint mondtam tegnap, a dolog két emberen múlik. Ha te kivonod magad mindenből, ne csodálkozz, hogy nem foglalkozik veled senki.

- Azért tűnök el, mert mindenki tojik a fejemre! Miért maradjak akkor?

Mérgesen toppant egyet. Na, helyben vagyunk.

- Nem elég neked, hogy munka közben állandóan Uruhával vagy? Miért kell még akkor is vele foglalkoznod, mikor együtt lehetnénk?

- Talán mert nem akarok itthon unatkozni, ő meg talál valami programot? - kérdezem, és felvonom a szemöldököm.

- Nekem is mondhatnád, hogy elakarsz menni valahova. Elmehetnénk moziba, a parkba, játékterembe vagy ilyen helyekre. Koncertre is inkább vele mentél, mint velem – nyafog.

- Azért mert olyan volt a koncert, amit te nem szeretsz. Nekem meg kellett az, hogy kitomboljam magam.

- Tehát ő sokkal jobb és szórakoztatóbb társaság mint én – fonja össze karjait a mellkasa előtt.

- Ezt egy szóval sem mondtam. Ő más, nem azaz otthon ülős típus. Inkább élvezi az életet és kihasználja, hogy még megteheti. Nincs család, kötelezettség, csak másnap tudjon dolgozni. Szerintem ez a fiatalság – mosolygok.

- Mintha csak őt hallanám – veti ide – Teljesen megváltoztál miatta. Régebben elég volt neked, hogy velem voltál itthon. Aztán nem tudom mit tett veled, de teljesen olyan lettél, mint ő. Nem érdekel téged más, csak a buli, hogy kimaradj este. Leszarod, hogy én is itt vagyok, nem foglalkozol velem, az sem érdekel hogy mit szeretnék. Olyan jó lenne, ha minden a régiben menne tovább. Ha a kapcsolatunk megint csak rólunk szólna. Úgy érzem, egy ideje már hárman vagyunk ebben a kapcsolatban. Vissza akarlak kapni Rei – könyörögve néz rám.

Erre hirtelen nem tudok mit mondani. Valahol talán igaza van, bár ebben nem vagyok biztos. Ez most túl sok volt egyszerre, főleg úgy, hogy hulla vagyok. Kaja után elmegyek fürdeni, aztán aludni. Holnap meglátom, mi legyen.

29. fejezet

29. fejezet

Csöndesen végig hallgat, és csak utána kezd dühöngeni. Körbe-körbe jár a nappaliban, és szinte tajtékzik. Nem csodálom. Csöndesen végighallgatom, és iszom a sört.

- Jól van, eddig nem mondtam semmit, de ezt már nem nézhetem – áll elém – Akira, szerintem hagyd ott azt a srácot. Ez így nem mehet tovább! Jó, hogy nem már azzal jön, hogy válassz, köztem és közte! - idegesen hátra simítja a haját – Kérlek Akira, térj észhez, hisz nem vagy boldog vele. A barátom vagy, tudod milyen szar ilyennek látni téged? Mégis, mire vársz? Miért nem állsz a sarkadra, és törődsz kicsit magaddal? Miért vesztegeted az időd egy olyanra, aki nem érdemli meg? Annyi mindenkit megkaphatnál, te mégis... mégis... - nem találja a szavakat.

- Nem tudom Ruru, tényleg nem tudom. Talán megszokás.

- Ez faszság! - csattan fel – Szereted őt egyáltalán? Érzel iránta valamit?

- Kérlek, legalább te ne veszekedj velem, jó? - kérem.

Megenyhül és mellém ül. Magamhoz húzom, és szorosan megölelem. Annyira jó magamba szívni kellemes illatát. Nyakam hajlatába fúrja az arcát, és szorosan ölel magához. Melegség árad szét bennem. Hirtelen mozdul és az ölembe ül. Nem érdekel, így még közelebb húzhatom magamhoz. Minden megszűnik, minden probléma, csak ő van. Végre kicsit megnyugodhatok, és a lelkem is megbékél. Nincs is másra szükségem. Annyira jó érzés, hogy végre úgy érzem, fontos vagyok valakinek, hogy törődnek velem. Olyan régen éreztem már ilyet. Szinte már el is felejtettem milyen érzés.

- Akkora marha vagy – suttogja, és hajamba túr.

Elmosolyodom, és közelebb húzom magamhoz. Minden lélegzetvétele csiklandozza a nyakam, érzem minden szívdobbanását. Annyira kellemes. Kezem felcsúszik és megmarkolom puha tincseit.

- Legalább te itt vagy nekem – suttogom.

- Mindig – feleli – mindig melletted vagyok.

- Nem tudom mire mennék nélküled.

Hirtelen elhúzódik tőlem, és mélyen a szemembe néz. Enyhén ki van pirulva, szemei csillognak. Rabul ejtenek azok az íriszek, szinte magába szippant.

- Ó Akira – leheli.

Arcom simogatja, végül két tenyerébe fogja, és cirógat. Annyira közel van, az orrunk összeér, érzem a leheletét.

- Mit nem adnék egy csókodért – cirógatja az arcom.

- Én is a tiédért.

- Akkor mire vársz? - mosolyog és alsó ajkába harap.

Közelebb hajol hozzám, de mielőtt ajkait megérezném, kitisztul a fejem, és elfordulok, így egy puszit kapok.

- Mi baj? Mégse akarod? - esik kétségbe.

- De akarom, csak nem visz rá a lélek, hogy megcsaljam Hirotot. Tudom, hogy úgy szar az egész kapcsolatom vele, ahogy van, de akkor is.

Csalódottan hátrébb húzódik, de nem mászik le rólam. Hátra simítja a haját, és zihálva veszi a levegőt.

- Szörnyű vagy – jegyzi meg – Annyi ideje várok már rád. Végre itt vagy, egy karnyújtásnyira, de mégse érlek el – elcsuklik a hangja.

- Sajnálom – hajtom le a fejem.

Álla alá nyúlva magam felé fordítom. Nem ellenkezik.

- Kérlek, még várj egy kicsit – kérem lágyan.

- Oké, várok ameddig csak akarod – erőltet mosolyt magára.

Megcirógatom puha arcát. Annyira gyönyörű és kívánatos. A szeme csillogása csak még ellenállhatatlanabbá teszi. Szinte fizikai fájdalmat okoz, hogy nem csókolhatom, nem érinthetem. Közel van, még távol. Beletúrok szőke tincseibe, és magamhoz húzom. Nyakam hajlatába hajtja a fejét, és mélyen magába szívja az illatom, ami csikiz.

- Ne haragudj, Ruru – suttogom.

- Tudom, hogy mindig is hűséges voltál. Így legalább tudom, hogy nem csalnál meg – érzem, hogy elmosolyodik – Annyira hülye vagy. Inkább elviseled a rosszat és hű maradsz, minthogy megcsald. Mindig is ez tetszett benned.

- Tényleg?

- Igen - húzódik el, és néz a szemembe – És te magad, minden ami te vagy – simogatja meg az arcom.

- Sajnálom, hogy annyi fájdalmat okoztam neked – simogatom meg az arcát.

- Kárpótol majd mindenért, ha végre az enyém leszel – mosolyog pajkosan.

- Majd igyekszem bepótolni az elvesztegetett időt – ígérem.

- Vigyázz, mert a szavadon foglak. Sok időt vesztegettünk el – mosolyog pajkosan.

- Úgy legyen – mosolygok kihívóan – Azon leszek, hogy kárpótoljalak.

Csábosan az alsó ajkába harap, és átkarolja a nyakam, és riszálja a csípőjét.

- Na – nevetek és csípőjére fogok.

- Ugye tudod, hogy legszívesebben rád vetném magam?

- Tudom.

- Érzem – vigyorogva néz le.

Hát igen, sajnos nem hagy hidegen, hogy itt ül az ölemben. Ciki, nem ciki, áll a farkam. Tény, hogy legszívesebben elkapnám, és itt a kanapén tenném magamévá, de sajnos, vagyok olyan hülye, hogy hűséges vagyok, és nem tudom rávenni magam a hűtlenségre. Pedig biztos jó lenne, és nem tudná meg Hiroto.

- Ruru, ugye tudod, hogy legszívesebben elkapnálak egy körre? - kérdezem.

- Csak egyre? Milyen kár – játszadozik.

Mellkasomra simítja a kezét. Lemászik rólam, és közben végig simít felsőtestemen, majd a combjaimon.

- Itt maradsz estére? - kérdi.

- Igen, úgyse akarok haza menni.

- És mi lesz ha, Hiroto féltékeny lesz?

- Leszarom – vonok vállat – Inkább veled töltök el pár kellemes órát.

- Kellemesebb lenne, ha engednél a kísértésnek.

- Nagyon csábító.

- Igyekszem – von vállat.

Felállok és szőke tincseibe túrok.

- Mit szólnál, ha rendelnénk valami vacsorát, és összebújva megnéznénk valamit?

- Jól hangzik. Mit együnk?

- Pizza? - kérdi, és édesen félre billenti a fejét.

- Tetszik, és mi lenne, ha valami horrort néznénk?

- Ugye nem hagyod, hogy valami rémség bántson? - bújik hozzám.

- Megvédelek mindentől – szorítom magamhoz.

- Én hősöm – dől hátra, mint egy hercegnő.

Nevetve hátára csúsztatom a kezem, és megtartom. Felnevet majd kiegyenesedik és előszedi a telefonját. Rendel egy nagy családi pizzát, közben hasznossá teszem magam, és a filmjei közt kezdek válogatni. Számtalan lemeze van. Épp az egyik nagy tokot lapozgatom át, mikor két kar fonódik a nyakam köré.

- Találtál valamit? - kérdi selymes hangon.

- Még nem – lapozok tovább.

- Egy órán belül hozzák a vacsit.

- Oké, kezdek éhes lenni – vigyorgok rá.

- Ha nem lennél ilyen fene mód makacs, csillapítanám az éhséged – ilyen kéjes hangot!

Csak megcsóválom a fejem. Hosszas keresgélés után megegyezünk, hogy megnézzük a Sikolyt. Míg beteszem a lejátszóba, Ruru eltűnik a konyhában. Leülök a kanapéra és elterpeszkedem, mikor megszólal a telefonom. Hiroto az.

- Szia, figyi, bocsi azért amit mondtam. Ne haragudj – motyogja a végét.

- Mit vársz, mégis mit mondjak? - kérdezem nem túl barátságosan.

- Gyere haza, és beszéljük meg – kéri.

- Abból nem beszélgetés lenne, mert leginkább megsértődsz és kiforgatod a szavaimat.

- Szeretném megbeszélni veled. Nem tudom miért mondtam amit mondtam.

- Gondolkodj mielőtt beszélsz.

- Tudom, bocsánat. De haza jössz?

- Nem, nem megyek.

- Miért? Hol vagy? Aggódom érted.

- Rurunál vagyok. Ha igazán aggódnál és komolyan gondolnád, a beszélgetést, akkor nem vártál volna eddig, vagy azt se hagytad volna, hogy elmenjek.

- Nála vagy? - döbben meg.

- Igen, nála – pillantok az ajtóban álló gitárosra - Most fogunk vacsorázni, és filmet nézni.

- Azért nem hívtalak, mert azt hittem sétálsz és utána visszajössz.

- Mindegy. Ettől függetlenül nem megyek haza.

- Miért? - lepődik meg.

- Mert már mindjárt itt a vacsora, és megígértem neki, hogy filmezünk.

- Utána nem jössz? Csinálok pudingot, tudom, hogy szereted.

- Értsd meg, nem megyek haza – kezdem felkapni a vizet – Gondolkozz el azon amit mondtál és a történteken. Majd holnap meló után megyek. Szia – zárom le a kialakulóban lévő vitát.

- Szia – motyogja és kinyom.

Mérgesen fújok egyet. A dohányzó asztalra dobom a telefonom és barátomra pillantok.

- Mi a helyzet? - kérdi kezében négy üveg sörrel.

- Semmi, megkért, hogy menjek haza.

- De maradsz. Miért? Azt hittem haza mész, hogy elkerüld a balhét.

- Miattad. Nem azért, mert mindjárt itt a kaja, és mert végig hallgattad a beszélgetést. Azért, mert veled akarok lenni.

Elvigyorodik, leteszi a söröket és a nyakamba veti magát.

28. fejezet

28. fejezet

Ahogy vége a koncertek, úgy múlik el ez a földöntúli extatikus állapot is. Hiába tértem vissza, a testem könnyű, mintha még mindig lebegnék. Ruruval egymásba kapaszkodva, nevetve botladozunk kifelé. Hirtelen ötlettől vezérelve kezdünk énekelni egy koncerten elhangozz dalt. Többen is rázendítenek. Persze, meg se közelítjük Hirot, de azért jól szórakozunk. Az se tud érdekelni, hogy félig süket vagyok, és be is rekedtem a sok énekléstől. Ahogy az is hidegen hagy, hogy párszor megtapostak, teljes mértékben megérte.

- Bulizzunk még! - nevetek.

- Benne vagyok – vihog – Hova menjünk?

- Mindegy – vonok vállat.

Beülünk a kocsiba kocsiba és elindulunk valamerre. Nem érdekel merre, fiatal még az éjszaka. Ahogy kocsikázunk, eljutunk egy kisebb bulihelyre, ahova be is megyünk. Élő koncert, fiatal feltörekvő banda lehet. Nem rosszak, de ha szerencséjük van, vihetik valamire. Egymást követik a fellépők. Vannak jobbak és kevésbé jók, de nem zavar. Lényeg, hogy Ruruval jól érezzük magunkat. Hajnalig bulizunk és iszunk. Csak akkor megyünk el, mikor zárás van. Alig állunk a lábunkon, egymásba kapaszkodva botladozunk el a kocsihoz. Azt már nem tudom, hogy jutunk el hozzám, hála az alkohol és az adrenalin jótékony hatásainak. Otthon szinte beájulok az ágyba. Ruru a kanapén terül el. Azonnal elalszom, hiába lüktet bennem még az adrenalin utóhatása.

Reggel arra kelek, hogy nagyon kell mosdóba mennem, és hogy begörcsöl a lábam.

- Francba – morgok.

Alig hallok, sípol a fülem. Lassan felkelek és kivánszorgok a mosdóba. A reggeli rituálék után felfrissülve jövök elő. A hideg zuhany teljesen felfrissített és észhez térített. Mintha csak kicseréltek volna.

- Itt a hétalvó – fogad a konyhában Ruru.

- Te már fent vagy? - csodálkozom.

- Aha, egy ideje – nyújtózik egy nagyot.

Hiroto is itt van, épp főz valamit. Szerzek magamnak egy adag kávét. Ruru felém nyújt egy bögrét. Bele kortyolok és jólesően felsóhajtok. Pont, ahogy szeretem.

- Milyen volt a koncert? - töri meg a csendet Pon.

- Fenomenális. Rég nem tomboltam ilyen jót – dől hátra Ruru.

- Igaz – helyeslek - Jó lenne megint bulizni – mosolygok.

- Ennyi nem volt elég? - csodálkozik Pon.

- A jóból sose elég – vigyorgok önelégülten.

- Úgy van, úgy van! Ennél már csak az jobb, ha mi koncertezünk – kontrázik Ruru.

- Annál nincs is jobb – értek egyet.

- Koncertezni akarok – nyafog barátom.

- Ahelyett, hogy örülnél, hogy lehet pihenni – morog Pon.

- Ha nem bírod, maradj a seggeden és ne csináld – veti oda Ruru.

- Na, elég legyen! - lépek közéjük – Még csak reggel van, de ti már marakodtok. Nem tudnátok békében meglenni?

- Nem én kezdtem – morog Pon.

- Nem kell mindenhez megjegyzést fűznöd. Ha nem tűnt volna fel, az ilyen megszólalásaid gerjesztik a vitát.

Meglepetten pislog rám, mintha nem hinné el, hogy megint őt intem le. Ruru csöndesen issza a kávét és készít magának szendvicset. A feszültség kezd tapintható lenni. Pompás ilyesmire kelni. Tegnap még olyan jó volt minden. De mondjuk mit is várok? Lemondóan sóhajtok és megcsóválom a fejem. Alig készül el Ruru szendvicse, elveszem a tányérról.

- Hékás! - kapja fel a fejét.

Nem törődöm vele, csak megeszem az elcsent reggelit. Ő készít magának egy másikat, majd átmegy a nappaliba.

- Meddig marad? – terem előttem Hiroto.

- Passz, miért?

- Nincs jobb dolga, mint itt dekkolni?

- Ezt most fejezd be!

- Miért mindig mellette állsz ki helyettem? Miért engem kell mindig lebasznod?

- Előtte akarsz jelenetet rendezni?

- Nem – motyogja.

- Helyes.

Azzal követem Rurut a nappaliba.

- Ahogy hallom, zavarok – jegyzi meg.

- Hallottad? - kérdezem.

- Félig-meddig. De ismerem már annyira azt a kis nyavalygót, hogy tudjam, legszívesebben kidobna – fintorog.

- Ő lehet, hogy igen, de én nem. Ez az én lakásom. Mindig szívesen látlak, de ezt tudod.

- Persze, de inkább most megyek. Ne m akarom, hogy megint balhé legyen miattam.

Elhúzom a szám. Nem akarom, hogy elmenjen. Feláll és elkezdi összeszedni kevéske holmiját.

- Mész is? Azt hittem tovább maradsz – jegyzi meg Pon, mikor látja, hogy Ruru a cipőjéért megy.

- Igen, hogy megmaradjon a béke – enyhén, de hallatszik a hangjában az epe – De, majd holnap úgy is találkozunk – vigyorog rám.

- Mert? Hova mentek már megint? - hökken meg Pon.

- Holnap Hétfő, úgyhogy melózni. Te nem? - kérdezem.

- De... - motyogja – Csak interjúra megyek, úgyhogy hamar végezni fogok.

- Jó egyeseknek – jegyzi meg Ruru.

- Figyi, kitomboljuk magunkat – vigyorgok.

- Igaz igaz – nevet.

- Jó lesz, mert az egész csapat ott lesz. Már várom – dörzsölgetem a kezem.

- Elhiszem, de kicsit légy türelmes.

Hozzám lép, és megölel. Átkarolom vékony derekát.

- Holnap – vigyorog és kiengedi magát.

Megvárom míg eltűnik a liftben, és csak utána zárom be az ajtót. Szó nélkül elmegyek Hiroto mellett. Megszerzem a laposom és megnézem a leveleimet. Nincs jobb dolgom, így a neten lógok egy kicsit. Alig kezdek keresgéli, mikor elém áll Pon és összefonja karjait a mellkasa előtt.

- Hallgatlak – töröm meg a feszült csendet.

- Minek kellett ide hoznod tegnap este? Miért nem vitted haza?

- Szerinted? Késő volt, és az ő kocsijával mentünk – jegyzem meg – Miért zavar téged ennyire? Tudom, hogy nem csíped, de ennyire ne utáld.

- Többet lóg a nyakadon, mint bárki másén. Elvben én vagyok a párod, velem kéne foglalkoznod ennyit, nem vele. Állandóan vele vagy, velem már nem is foglalkozol. Miért csinálod ezt velem?

- Te féltékeny vagy? - döbbenek meg.

- Nem! Csak egyszerűen idegesít, hogy többet látlak más pasival, mint amennyit velem vagy. Az utóbbi időben teljesen elhanyagoltál. Nem is törődsz azzal, hogy mit szeretnék. Sőt, velem se törődsz.

- Nicsak, ki beszél – motyogom.

- Ezt meg hogy érted?

- Ha már témánál vagyunk – állok fel – Tudod, ez nem csak rólad szól. Egy kapcsolatban nem csak kapni, hanem adni is kell. Az utóbbi időben tudod mit kaptam tőled?

- Törődést.

- Leginkább idegbajt. Állandóan baszogatsz, hogy ezt-azt akarsz, meg se hallod mit mondok, csak arra figyelsz, amit te mondasz. Azt se vetted észre, hogy a plafonon vagyok idegileg. Leginkább miattad. Ruru az, akit nem tudok becsapni, mindig tudja, ha valami nyomaszt, és gondoskodik róla, hogy helyreálljon a lelki békém.

- Az én dolgom lenne, hogy boldoggá tegyelek, nem az övé!

- Jól mondod, lenne – hangsúlyozom ki az utolsó szót – De mint a példa mutatja, nem teszel semmit.

- Ha ennyire jóba vagy Uruhával, miért nem vele vagy, miért velem?

Megfagy a levegő közöttünk. Előbb járt a szája, minthogy végig gondolta volna, mit is mond.

- Nem tudom – vetem oda, és az előtérbe megyek, hogy felvegyem a cipőm.

- Rei, ne haragudj – dadogja – Várj! Hova mész? Kérlek, ne menj el. Bocsáss meg! - siet utánam.

Nem foglalkozom azzal, hogy körülöttem toporog és hablatyol valamit. Cipő után a kabátomat veszem fel, zsebre vágok pár apróságot és már itt se vagyok. Nem tudom hova menjek, csak innen el. Pontosabban egy hely van, ahova mehetek. Nem kocsival megyek, hanem gyalog és tömegközlekedéssel. Igazából nem sietek annyira mint szeretnék. Le akarok előbb kicsit higgadni. Félek, hogy Ruruval is csak összevesznék. Pedig pont rá van most a legnagyobb szükségem. Remek, megint sikerült elbaszni a napot. Ezen már meg se lepődök. Mintha évekkel ezelőtt buliztuk volna végig az éjszakát Ruruval, pedig csak tegnap volt. Túl szép volt, hogy igaz legyen. Sejthettem volna, de annyira élveztem. Szükségem volt rá.

Rendesen áthűlök, mire megérkezem Ruruhoz. Ahogy a hideg átjárta a ruháimat, úgy segített kicsit lenyugodni és tisztán gondolkodni. Nem szívesen mondom ezt, de Hirotonak igaza van. Ha nem vagyok vele boldog, és tényleg nem kapok semmit, akkor miért vagyok még mindig vele? Tényleg nem tudom. Mire végiggondolom a történteket, megérkezem Ruruhoz. Hangosan kopogok, nem kell sok, és ajtót nyit. Mikor meglát, nem kérdez, csak beenged és bezárja mögöttem az ajtót. Leveszem a cipőm, és elfoglalom a kanapét. Nem sokkal utánam barátom is megjelenik. Lerak elém egy üveg sört, leül velem szembe, és vár.

27. fejezet

27. fejezet

Mint ahogy az várható volt, másnap Pon kivágta a hisztit, hogy micsoda dolog, hogy nem mentem haza hozzá és egy haveromnál aludtam. Meg hogy miért nem szóltam korábban. Egyre feszültebb vagyok a veszekedések miatt, és Pon állandó megjegyzései miatt. Neki sem tűröm el, hogy Rurut ócsárolja, ami persze újabb konfliktusokhoz vezet. Sajnos a hangulatomra is rátelepszik ez az egész, hogy a munkában nyújtott teljesítményemre is. Ruru azzal vigasztal, hogy nemsokára megyünk koncertre, ahol végre tombolhatok. Érzem, hogy egyre nagyobb szükségem van rá. Szerencsére a koncert napján hamar végzünk, mert csak pár papírt kell elintézni, így két óra munka után már mehetek is haza. Egész nap teszek-veszek otthon. Takarítok kicsit, de nem köt le huzamosabb ideig semmi. A koncert csak este lesz, és Ruruval megbeszéltük, hogy majd értem jön. Valahogy elütöm a napot és a ruhásszekrényem előtt állva nézem mit kéne felvennem. A gatya meg van, már csak valami első kéne, esetleg ing, ha hűvös lenne.

- Mész valahova? - jelenik meg Pon az ajtóban.

- Igen, koncertre megyünk – felelem.

- Tényleg? Nem is szóltál. Milyen koncert? - lepődik meg, és vidul fel.

- Nocturnal bloodlust – felelem, miközben a pólóim közt kutatok.

- De... azt én nem szeretem – motyogja – Szörnyű a zenéjük.

- Szerinted, szerintem viszont jók.

- Miért vettél olyan banda koncertjére jegyet, amit én nem szeretek? Miért nem szóltál, hogy elmegyünk?

- Ruru szerezte a jegyeket, és vele megyek.

Látom, ahogy hatalmasra nyílnak szemei, és leesett állal megnyúlik az arca. Hatalmas szemeiben a hitetlenség csillog.

- Mi? - hebegi – Mikor találtad ezt ki?

- Mikor nála voltam. Megbeszéltük, hogy jó lenne szórakozni és kiengedni a gőzt. És ez a koncert tökéletes lesz erre.

- Ha ennyire feszült vagy, miért nem kértél meg, hogy masszírozzalak meg? Ennyire az agyadra mennek a többiek a melóban?

Összeráncolom a homlokom és felvont szemöldökkel nézek rá. Ártatlannal képpel néz rám. Eszébe sem jut, hogy nem bent vannak gondok, hanem itthon. Mondjuk mindig azt látta, amit akar. Na mindegy, ezen már meg se lepődök. Inkább kutatok tovább. Találok egy fekete pólót, non-figuratív minták, rózsák és kereszt van rajta. Tökéletes lesz. Keresek pár kiegészítőt, láncot csatolok és már csak a piperészkedés van hátra. Egész jó időt futok. A végén még előbb elkészülök, mint számoltam. Pont kikerülve elmegyek a fürdőbe, hogy belőjem a hajam. Nem akarom túlzásba vinni, elvégre nem akarom, hogy felismerjenek. A tükör előtt állva nézegetem magam, és gondolkodom, mit kezdjek szénakazal frizurámmal.

- Minek csíped ki magad, ha koncertre mész? Izzadni fogsz, és a hajad is kócos lesz – morog az orra alatt, és az ajtókeretnek dől.

- Ha már macsó vagyok, nézzek is ki úgy – jegyzem meg.

Oldalt elválasztom a frufrumat, hátul felzselézem és kész is.

- Király – vigyorgok.

Smink nem kell, bőven eleget vagyok kikenve a fellépéseken és a fotózásokon. Még a nappalban megnézem magam egy nagyobb tükör előtt, hogy minden tökéletes-e. Elismerően biccentek tükörképem felé. Az a macsó, aki vagyok. Már csak Rurut kell megvárnom. Jobb híján leülök a kanapéra, és a telefonomon kezdek pötyögni.

- Meddig tart a koncert? - telepszik mellém Hiroto.

- Mivel nyolckor kezdődik, szerintem tíz körül vége. De, hogy mikor jövök passz.

- Már ha, haza jössz – duzzog.

- Mert?

- Pár napja is Uruhánál aludtál, és nem szóltál.

- Még mindig ezen vagy fennakadva? Miért baj az neked, hogy egy estét a barátomnál töltöttem?

- Csak az a bajom, hogy nem szóltál.

- Nem sokkal előtte kérdezte meg, hogy nála maradok-e – vonok vállat.

- De miért kellett ott maradnod? Miért nem jöttél vissza hozzám?

- Már mondtam. Ittam, és nem akartam úgy vezetni.

- Mennyit ittál?

- Egy sört.

- Az semmi.

- Lehet, de este franc tudja, mikor állítanak meg random ellenőrzés címen. Ha szondáznak, lebukok és nem elég, hogy kapok egy bírságot, de még a kiadó is keményen megbasz, és a banda látja a kárát, vagy fizethetek még pluszba. Nem ér annyit, hogy bajba keverjem a többieket. Bár te könnyen beszélsz, nem te voltál a helyemben.

- Nem kell leordítani a fejem, értek én a szóból – nyögi nagy sokára.

Csak horkanok egyet. Magába roskadva ül mellettem, és maga elé bámul. Ezek szerint erre nem gondolt, csak saját magára, a változatosság kedvéért. Már meg se lepődök. Szerencsére nem kell sokat várnom, és csipog a kapucsengő. Tehát, most jött be, és mindjárt itt van. Ruru régóta tudja a kapukódot. Lustán felállok és megyek ajtót nyitni. Alig nyitom ki, már meg is érkezik.

- Hű, milyen dögös valaki – vigyorog – A kedvemben akartál járni?

- Hé! Rei az én pasim! - toppant Pon mellettem.

Hogy került ide? Ha szemmel ölni lehetne, Ruru már biztos nem élne.

- Nocsak, de harapós valaki – fintorog gitárosom.

Odább taszigálom Hirotot, hogy banda társam be tudjon jönni.

- Induljunk vagy még készülődsz? - kérdi.

- Kész vagyok – mutatok végig magamon.

Kissé oldalra emelem a karjaim, és körbe fordulok. Végig magamon érzem Ruru tekintetét. Pon nagyon mérges és sértett tekintettel méreget. Nagyon nem tetszik neki, ahogy Ruru rajtam legelteti a szemét.

- Na, menjünk – dobja felém a dzsekim gitárosom.

- Oké – vigyorogva elkapom a ruhadarabot – Szia – fordulok párom felé.

Ő elkap, és magához rántva megcsókol. Elkerekednek a szemeim. Rég volt ilyen. Nem csak, hogy megcsókolt, de ilyen szenvedéllyel és hévvel... mi a szösz? Karjaim maguktól mozdulnak és magamhoz ölelem.

- Várlak haza – szakad el ajkaimtól.

Csak biccentek neki, magamhoz véve a kulcsaimat és az ajtóban toporgó gitárossal elindulok.

- Szent a béke? - kérdi fintorogva Ruru, mikor már a ház előtt vagyunk.

- Nem tudom. Mielőtt megjöttél, veszekedtünk.

- Gondolom, én szakítottam félbe.

- Igen, szóval nem értem csókolt meg.

- A vak is látja, hogy féltékeny, nem is kicsit.

- Nem értem miért – vonok vállat.

Megállok barátom kocsija előtt, és amint kiriasztja, beülök.

- Szerintem egyértelmű. Azok után, ami nálam volt – a végét szinte motyogja.

- Ehm... igaz – ismerem be.

Elég zavarba ejtő. Még mindig élénken élnek bennem az emlékek. Ha magam elé képzelem Ruru arcát, érzem, hogy meglódul a vérem, és a szívem majd' kiszakad a mellkasomból.

- Te mit érzel? Mármint kettőtöket illetően – kelti életre a kocsit.

- Nem tudom. Valahol még szeretem, legalábbis azt hiszem.

- Értem – morog.

- Hé! Ne duzzogj – csapkodom meg egyik hosszú combját.

- Nem duzzogok.

- De igen. Hidd el, a duzzogást, és a hisztit ezer közül is felismerem.

Morog, de nem szól semmit. Látom, hogy nyomasztja az, ami történt.

- Egy csók nem hozza helyre a dolgokat. Viszont igazad lehet, hogy Pon csak miattad csókolt meg – bámulok ki az ablakon.

- Kis görcs.

Elmosolyodok. Ez a kettő nagyon tudja marni egymást.

- Na, ne morogj. Bulizni megyünk – mosolygok rá.

- Igaz, ez most csak kettőnkről szól – vigyorog.

Kettőnkről... Ruru és én... Furcsa erre gondolni. Nem tudom mikor és miért, de megváltozott valami közöttünk. Eddig is volt, hogy együtt aludtunk, vagy elmentünk valahova, de ez most valahogy más. Nem tudom megfogalmazni, de érzem. Elgondolkodva bámulok ki az ablakon. Úgy érzem, kezd egyre jobban a feje tetejére állni az életem. Már semmiben sem vagyok biztos.

Csak arra eszmélek fel, hogy megáll a kocsi. Kíváncsian pillantok gitárosomra.

- Gyere, megjöttünk – vigyorogva kiugrik a kocsiból.

Kicsit lassabban követem.

- El ne vessz – nevet és megfogva a kezem, elrángat a bejárat felé.

Hatalmas a tömeg, de szerencsére senki sem ismer fel minket. Még van egy óra kapunyitásig, addig beszélgetünk és a közelgő koncertet vitatjuk. Ismerem a srácok zenéjét, de nem tudom mire számítsak. Az biztos, hogy hatalmas bulit csinálnak majd. Amolyan „döntsük ki a ház oldalát”. Sőt, ők nem hogy a hely oldalát döntik ki, hanem az egész épületet lerombolják. Nem baj, ez kell most nekem. Hamar eltelik az egy óra, és mehetünk be. Lassan halad a sor, de legalább minden jól meg van szervezve, és csak páran mehetnek be egyszerre. Amint belépünk, Ruru elkapja a kezem, és magával rángat. Az első pár sorba megyünk. Érzem, hogy egyre jobban izgulok, már alig várom, a kezdést. Nem csak azért, hogy levezessem a feszültséget, hanem mert eleve kedvelem ezt a bandát. Ritkán jutok el más együttesek koncertjeire. Ez is a ritka alkalmak egyike. Nem baj, így még jobban várom a kezdést és még jobban érzem majd magam. Nem kell sokat várni, talán fél órát, és elsötétül minden. Hideg kék fénnyel világítják meg a színpadot, majd felcsendül az intro és egymásután jönnek fel az együttes tagjai. Mikor elkezdődik az első szám, szinte mellbe vág az energia, ami sugárzik belőlük. Hamar magával ragad az extázis, a zene élvezete. Együtt éneklek Hiroval és mindenki mással. Minden megszűnik, most csak ez a káosz létezik. A tömeg egyre előrébb sodor, de nem érdekel. Érzem, hogy lüktet a véremben az adrenalin, amit csak fokoz ez az erőteljes zene. Ebben a totális káoszban is van egy biztos pontom, mégpedig Ruru, aki mellettem van, és nem hagyja, hogy elsodródjunk egymástól. Csak ő van és a zene.

26. fejezet

26. fejezet

- Megvártál? - csodálkozom.

- Persze – mosolyog – Szexi – jegyzi meg, és bök átizzadt ingemre.

- Tudom, mondj újat – vigyorgok.

- Egoista – nevet és meglöki a vállam.

Átkarolj a vállam és együtt megyünk az öltözőbe. Amint becsukódik mögöttünk az ajtó, Ruru elkapja a felsőmet és lerángatja rólam.

- Hékás, mit csinálsz? - mosolygok rá – Ennyire felizgatott a látványom?

- Ami szép, az szép – mosolyog, és félre rakja fölöslegessé vált ruhadarabom.

Jól esnek a szavai. Azért ciki, hogy a haverom bókol nekem, és nem az aki elvben a párom. Alig gondolom ki az ingem, Ruru szinte letépi rólam.

- Ennyire meg akarsz szabadítani a ruhámtól? - kérdezem.

- Aha, hogy menjünk már – kezdi előszedni az itt hagyom holmim.

- Hova akarsz menni?

- Mindegy, csak veled el innen – vigyorog.

- Benne vagyok. Mihez lenne kedved? - kérdezem, miközben megszabadulok átizzadt nadrágomtól.

- Szép a kilátás – vigyorog.

Gonoszan elmosolyodom, és megriszálom a fenekem. Alsó ajkába harap, és rácsap a fenekemre. Felnevetek, és magamra rángatom a farmerom.

- Mi lenne, ha elmennénk valahova? - veti fel.

- Hova?

- Kezdetnek hozzám, megiszunk pár sört, esetleg valami erősebbet, aztán meglátjuk.

- Benne vagyok. Jó lesz végre kiereszteni a gőzt egy kicsit.

- Akkor mi lenne, ha elmennénk egy koncertre?

- Oké, milyenre? - kapom fel a fejem.

- Nem tudom. Számít az? - vigyorog, és felvonja a szemöldökét.

- Kicsit sem.

- Ez a beszéd! - kiált fel.

Felnevetünk és együtt elindulunk. Már megérte a mai szenvedés, ennél már csak jobb lehet a mai nap. Teljesen felfrissülve szállok ki a kocsiból és követem Rurut. Leülök a kanapéra, és kapok egy sört. Míg barátom pakolászik, eltulajdonítom a laptopját és elkezdek böngészni a neten. Találok pár érdekes dolgot, de nem sokat. Bulik mostanában nem igen lesznek. Nem hiszem, hogy Ruru örülne ilyesminek. Igazából nekem sincs kedvem a bulikhoz. Én tombolni akarok. Valami koncert kéne. Valami nagyon zúzós.

- Találtál valamit? - telepszik mellém gitárosom.

- Annyit kitaláltam, hogy valami zúzós koncert kéne.

- Benne vagy – vigyorog – Miben gondolkodsz?

- Még nem tom. Ki akarom tombolni magam.

- Ehhez mit szólsz? - bök a képernyőre.

Nocturnal bloodlust lesz a jövő héten.

- Jól hangzik. Nem hiszem, hogy még lenne jegy – fintorgok.

- Mindjárt megtudjuk – és előkapja a mobilját.

Gyorsan kikeres egy számot és telefonál. Nem tudom kivel és mit beszél, de a koncert a téma. Pár perc után vigyorogva nyomja ki.

- El van intézve, holnap lesz jegyünk. Ne, ki a király? - vigyorog önelégülten.

- Mi? Ezt hogy intézted el? - csodálkozom.

- Titok – trillázza.

- Nem tudom, hogy csináltad, de ügyes vagy – veregetem vállon.

- Érted bármit.

Felbontjuk a söröket és iszunk. Jól esik a hideg és keserű ital. Hirtelen ötlettől vezérelve Ruru felugrik és előszedi a videojátékot, és az egyik konzolt a kezembe nyomja. Szó nélkül elveszem, és elkezdünk egy lövöldözős-zombis játékot. Órákig el vagyunk, olyan jól szórakozunk. Mikor megunjuk a lövöldözést, beteszünk egy autóverseny játékot. Na itt szabadul el a jókedv. Egymás ellen versenyzünk. Annyira beleéljük magunkat, hogy a kanyarokban oldalra dőlünk, egymást lökdössük. Már nem is fontos, hogy ki nyer, ki vezet, a lényeg, hogy jól szórakozunk. Amint a vége a versenynek, Ruru rám veti magát, és birkózni kezdünk. Nem hagyom magam, visszatámadok, és sikerül magam alá gyűrnöm. Hanyatt fektetem, csípőjére ülve a feje mellé szorítom le kezeit.

- Feladod? - kérdezem.

- Igen – mosolyog.

- Mindig veszítesz ellenem. Nem értem miért próbálkozol.

- Az ilyen pillanatokért.

Vigyorogva nézek végig az alattam fekvő gitároson. Ahogy szőke haja szétterül a feje körül, mintha arany glória lenne. Ártatlan arca és pajkosan csillogó szemeivel nagyon szexi.

- Tetszem? - kérdi és alsó ajkába harap.

- Nagyon is.

Fülig szalad a szája. Kiszabadítja kezeit a szorításomból és végig simít a combomon. Nem szólunk többet, csak nézzük egymást. Elveszek Ruru gyönyörű sötét íriszeiben. Az a buja, csábító és kihívó csillogás, hozzá az ártatlan arc...

- Tudom, számtalanszor mondtam már, de annyira szexi vagy – sóhajtja.

Egy mosollyal felelek. Ő is nagyon szexi, és ezt tudja is magáról. Nagyon sokan bolondulnak érte, amit meg is tudok érteni. Hirtelen mozdulattal ülésbe lendül, ezzel alaposan meglepve. Nem habozok, magamhoz húzom és szorosan megölelem. Nyakam hajlatába temeti az arcát, és mélyen magába szívja a bőröm illatát. Haja csiklandozza az orrom, de nem érdekel.

- Itt maradsz estére? - kérdi.

- Maradjak?

- Igen. Gondolom jobb társaság vagyok, mint Hiroto.

- Miből gondolod? - incselkedek.

- Nem is tudom – kicsit hátrébb húzódik, és végig simít az arcomon – Talán mert mellettem szinte ragyogsz?

- Így lenne?

- Így, a szeme csillog és nem utolsó sorban boldog vagy.

- Ha ennyire szeretnéd, maradok.

- Helyes – vigyorog, és újra megölel.

Szorosan kapaszkodom belé. Az egyetlen biztos pont a körülöttem lévő káoszban, amit életnek hívnak.

- Szeretném, ha boldog lennél – suttogja a fülembe.

- Az vagyok, amíg mellettem vagy – túrok hosszú hajába.

- Akkor mindig veled akarok lenni.

Ha lehet, még inkább kapaszkodik belém. Mintha az élete múlna rajta. Számomra tökéletesen idilli és megható pillanatot a mobilom töri meg. Nem kell megnéznem a képernyőt, hogy tudjam Pon az. Nehezen tudom rávenni magam, hogy kibontakozzam Ruru öleléséből. Végül a fülemhez emelem a készüléket.

- Szia, végeztél már? - kérdi párom.

- Szia, már rég.

- Miért nem jöttél haza? Merre vagy?

- Rurunál. Leültünk játszani és elszaladt az idő.

- Miért nem jössz haza? Későre jár.

- Ittam, ahogy ő is. Így nem ülök autóba.

- Van taxi is a világon.

- És a kocsimmal mi lesz? - nem tudom elrejteni a gúnyt a hangomból.

- Akkor is gyere haza – nyafog, hosszas hallgatás után.

Ruru kétségbeesetten pillant rám. Hallja mit beszélünk. Szerintem arra számít, hogy felállok és haza megyek, hogy elkerüljem a balhét.

- Holnap haza megyek. Megyek, mert fáradt vagyok. Szia – zárom le a vitát.

- Szia – motyogja és kinyom.

Morcosan szusszanok egyet. Oké, a mai vitatkozás is megvan.

- Maradok – mosolygok gitárosomra.

Nem tudja elrejteni egyre szélesedő mosolyát. Felállok és felhúzom. Kicsit nagyobbat rántok rajta, mire előre esik, egyenesen a mellkasomnak. Kipirult arccal néz fel rám. Ha lehet, még gyönyörűbb. Kezem magától mozdul, és végig simítok piha arcán. Elvarázsolva nézem ezernyi érzelmet tükröződő szemét. Annyira gyönyörű. Mielőtt elvesznek íriszeinek tengerében hátra lép.

- Öhm... bocsi – keresi a hangját.

- Semmi baj.

- Szerintem feküdjünk le, hosszú volt a nap.

Eltűnik a fürdőben. Tétován ácsorgok a nappali közepén. Érzem, vérem lüktetését a fülemben, szívemet a torkomban. Még mindig magam előtt látom barátom arcát. Istenem, de gyönyörű volt. Hideg zuhanyként ér a felismerés, hogy ha nem lép hátra, talán minden elvem félre dobva magamhoz rántom, és ájulásig csókolom. Mindig is hűséges voltam, bármi történjék. És ezt Ruru is tudja. Talán ő is benne lett volna, hogy mindent felrúgva édes bűnbe essünk. Gaz csábító. Tudja, hogy milyen vagyok, talán ezért nem lépte át azt a láthatatlan és vékony határt, amint most is egyensúlyozunk.

- Istenem – nyögöm, és hátra simítom a hajam.

Lerogyok a kanapéra, és tenyerembe temetem az arcom. Ruru lépteire figyelek fel, egy törülközővel a kezében tér vissza. Kapok egy nadrágot is. Először én fürdök, majd ő. Épp a kanapén rendezgetem a párnákat, hogy kényelmes legyen. Ekkor jelenik meg, és tétován ácsorog mögöttem.

- Rei – hívja fel magára a figyelmem – Velem aludnál? - kérdi.

Annyira aranyos ahogy fülig pirul. Nem igen mer a szemembe nézni.

- Igen – mondom.

Hitetlenkedve felkapja a fejét és végre rám néz. Mikor felfogja szavaim értelmét elvigyorodik. Elmegyünk a hálóba. Először ő mászik az ágyba, utána pedig én. Hátat fordítok neki, de nem zavartatva magát, hátamhoz simul, átkarolja a derekam és pár perc múlva már alszunk is. 

25. fejezet

25. fejezet

Egészen estig maradok. Nem szívesen megyek haza, de muszáj lesz. Ugyan nem tudom mi vár otthon, és minek megyek haza. Tény, hogy sokkal jobb Rurunál, de nem akarok állandóan a nyakán lógni. Kelletlenül elindulok haza. Az esti hűvös levegő felfrissít. Legszívesebben el se jöttem volna Rurutól. Ha velem van, annyira jól érzem magam és boldog vagyok. Hazaérve meglep, hogy Pon még ébren van. A kanapén ücsörög és valami marhaságot néz. Úgy tesz, mintha észre se venne. Elmegyek a konyhába és szerzek egy sört. Kinyitom a hűtött alkoholt és a nappaliban lévő laposomhoz. Csak szörfölök a neten. A chat-en megtalál egy régi barátom, Rido, pár éve nem beszéltünk. Mesél a családjáról, idő közben gyereke is született, és egy menő vállalatnál dolgozik. Órákig beszélgetünk, és jókat nevetünk. Pon inkább felhangosítja a TV-t, mert szerinte hangos vagyok. Végül kikapcsolom a gépet és elmegyek fürdeni. A forró víz jól esik és segít ellazítani. Megmosom a hajam, már igazán ráfért a sok zselé miatt. Fürdő után megborotválkozom és teljesen felfrissülve lépek ki a fürdőből.

- De jó! - nyújtózkodom egy nagyot.

Átmegyek a szobámba és bebújok a takaró alá. Hiába vagyok fáradt, mégse tudok elaludni. Nem azért, mert bűntudatom van Hiroto miatt, ha nem, mert hiányzik valami, vagy valaki. Annyira jó volt Ruruval lenni, hülyéskedni, érezni magam körül ölelők karjait, hallani megnyugtató hangját. Az a kellemes melegség, ami akkor átjárta a testem és a lelkem… már el is felejtettem milyen varázslatos érzés. De miért csak akkor érzem ezt, mikor Ruruval vagyok? Ilyet nem Hiroto mellett kéne éreznem? Nem értem magam. Minden porcikám és a lelkem Ruru után kiált. Mindig is közel álltunk egymáshoz, de sose hiányzott még ennyire, mint mostanában. Nem értem magam. Itt van nekem Pon, vele kéne boldognak lennem… Na, igen, kéne, de nem igazán vagyok az. Ruru az, akinél békét és boldogságot lelek. Annyira nehéz ez a helyzet.

Egész éjjel ezen kattog az agyam. Csak arra figyelek fel, hogy hullámzik mellettem az ágy, és Pon a lehető legtávolabb húzódik tőlem. Nem igazán érdekel. Ha duzzogni akar, tegye, de akkor se lesz neki igaza. Nem értem miért kell ilyen gyerekesen viselkednie, mikor már régen nem az. Felnőtt férfi, viselkedjen is úgy.

Talán valamikor hajnalban alszom el. Pihenek pár órát, aztán mennem kell dolgozni. Főzök egy kávét, és amíg elkészül, elmegyek a fürdőbe, hogy kicsit rendbe szedjem magam.

- Francba – nyögöm, mikor meglátom magam.

karikás és táskás a szemem. pont most nem tudtam aludni, mikor fotózásra kell menni.

- De jó – sóhajtom.

Megmosom hideg vízzel az arcom, amitől azonnal felébredek. A szemeimmel nem tudok mit kezdeni. Nem baj, majd a sminkesek megoldják. Visszamegyek a konyhába, mert elkészül a koffeinbomba. Beízesítem magamnak és kibámulok az ablakon. Ha jól emlékszem, a fotózáson kívül nem lesz más program. Hogy Hiroto mit csinál ma, nem tudom, de nem is nagyon érdekel. Azok után meg főleg nem, hogy még ő játssza a sértett felet, mert olyat mondtam, ami neki nem tetszik. Kávé után felöltözöm és elindulok. A kiadónál találkozunk, onnan visznek minket a fotóstúdióba. Kíváncsi vagyok mi lesz. Általában jól szórakozunk ilyenkor. Sikerül elkerülnöm a dugót, így elég hamar elérem a kiadót. Leparkolok és ahogy szállnák ki, meglátom Rukit, amint Kaoluval smárol. Látszik, hogy boldogok, és oda vannak egymásért. Hirtelen szúrást érzek a mellkasomban. Miért? Mit jelent ez? Miért fáj ennyire őket boldognak látni? Nem értem. Örülök a boldogságuknak, mert a barátaim, de akkor is rosszul esik. Szomorúan elmosolyodom. Valamikor nagyon régen voltunk mi is ilyen boldogok voltunk. De annak már régen vége. Olyan rég volt, hogy talán igaz se volt. Bárcsak megint boldog lennék. Ilyen nagy kérés ez? Egy lemondó sóhajjal szállok ki a kocsiból. Ruki és Kaolu végre befejezték egymás manduláinak vizsgálatát. Már csak egymás nyakát ölelik és mosolyognak.

- Rei, máris itt vagy? - lepődik meg.

- Igen, de leléphetek egy kicsit, hogy együtt legyetek – intek a hátam mögé.

Tanácstalanul néznek egymásra, és Ruki kicsit el is húzódik. Sarkon fordulok és elsétálok. A parkoló bejáratnál állok meg és gyújtok cigire. Már a második szálat szívom, mikor befut Aoi kocsija. Intek neki, hogy álljon meg.

- Baj van? - hajol ki az ablakon.

- Ruki és Kaolu enyelegnek. Hagyjuk őket magukra – mondom.

- Aha – húzódik vissza a kocsiba, és állítja le a motort.

Valamivel később megjelenik Kai és Ruru. Végül megunjuk a várakozást, és már amúgy is idő van, megyünk vissza a parkolóba. Ruki és Kaolu úgy rebbennek szét, mintha valamin rajta kaptuk volna őket. Velük együtt megyünk az öltözőbe. Kaolu azonnal elemére talál és munkához lát. Megkapjuk a ruhánkat és amint valaki felöltözik, Kaolu elkapja és megcsinálja a sminket és a frizurát. Amíg várok a soromra, a telefonomon pötyögök. Nem szórakozom sokáig, mert én jövök. Kaolu beállítja a hajam, mint mindig, most is olyan vagyok, mint egy felizgatott sündisznó.

- Mennyit aludtál? - kérdi, mikor már a sokadik réteg alapozóval halványítja el, a sötét karikákat a szemem alól.

- Szinte semmit – ismerem be.

- Látszik – jegyzi meg.

Fintort vágok. Lemondó sóhajjal sikerül eltüntetnie kialvatlanságom nyomait. Kezdem érezni a kevés alvás hatásait, majdnem elalszom. Csak az gátol meg benne, hogy Kaolu pepecsel az arcommal és a hajam baszogatja. Végül elkészülök én is. Még ketten vannak utánam, így tudok pihenni. Kicsit talán alszom is, mert Aoi csapkodja meg a combom.

- Hm? - pillanatok rá.

- Gyere, menni kell – mosolyog.

Elhúzom a szám és felállok.

- El ne aludj – nevet Ruru.

- Ennyire lefárasztottak? - kérdi Ruki.

- Igen.

- Tényleg? Hiroto végre észhez tért? - csodálkozik az énekes.

- Nem, ami lefárasztott azaz álmatlanság volt.

- Azért ne készítsd ki magad. Egy zombiból még én se tudok embernek mondható lényt csinálni – jegyzi meg Kaolu.

- Igyekszem – ígérem.

Elmegyünk a fényképész stúdiójába, ahol már elő vannak készítve a díszletek. A fotós már csak ránk vár. A háttérben romos oszlopok, sötét drapériák, nagyobb sziklák vannak. Egész jó lesz, főleg, hogy mi is leginkább feketében vagyunk.
- Hogy lesz? Előbb az egyéni vagy a csoportképek? – kérdi Ruki.
- Előbb a csoportos. Aztán aki végzett az egyénivel, akár mehet is.
Ezt mondta a főnökötök – mondja a fotós. Oké, akkor, ha mázlim van, hamar túl leszek ezen, és alhatok. Elfoglaljuk a helyünket a díszletek előtt. Ruki leül egy odakészített padra, Aoi és Uruha a két oldalára. Ruru hátradől, felteszi a könyökét a háttámlára, és keresztbe teszi a lábát. Ruki a térdére könyököl, míg Aoi felhúzza az egyik lábát a padra, a térdére támasztja a könyökét, és úgy érinti meg a homlokét. Én Ruki és Aoi közé állok a pad mögé és támaszkodom a támlára. Kai Ruki és Ruru mögé kerül, ő összefonja a karjait a mellkasa előtt. Legalább kényelmes pózban kell ácsorogni. Kattint párat a fotós, ezzel kiégetve a szemem. Körbeugrál minket, aztán új pózba kell helyezkednünk. Már rég feladtam minden kísérletet, hogy megmentsem a retináimat a kiégéstől, így vaksin pózolok, ahogy mondják. Szinte egy örökkévalóság után kapunk egy kis szünetet. Kaolu hoz nekünk kávét.
- Életmentő vagy – szerzem meg az egyik poharat.
- Tudom én – vigyorog.
Nevetve megcsóválom a fejem.
- Rei, gyere ide, hadd nézzem a sminket – int magához.
Engedelmesen hozzá lépek, és elkezd vizsgálgatni.
- Szerencsére még tart – motyogja.
- Bocs, melegem van – fintorgok.
Ez igaz. Meleg a ruha, és a sok reflektor se épp hűvös. Érzem, hogy folyik rólam a víz. Miközben iszunk, jön pár segítő kis legyezőkkel, hogy lehűtsenek minket. Ez nagyon kellemes. Az egyik srác egy hideg törülközőt szorít a tarkómra.

- De jó – nyögök fel.

Kellemesen lehűt. Legszívesebben megtörölném az arcom, de nem tehetem, mert akkor Kaolu kitekeri a nyakam.

- Kérsz még valamit Reita-san? - kérdi megmentőm.

- Hideg vizet.

- Máris – és elszalad.

Nem sokkal később egy hideg vízzel teli üveg van a kezemben, és nagyokat kortyolok a folyadékból. Felfrissülve felsóhajtok. Nem érdekel, hogy megfájdulhat a torkom, nagyon jól esik a hideg víz. Megborzongok, ahogy a hideg víz le folyik a torkomon.

- De jó – nyögöm.

Amennyire lehet, igyekszem távol maradni a lámpáktól, hogy ne süljek meg annyira. Így is érzem, hogy a ruha alatt folyik rólam a víz. Egyik segítőnk egy legyezővel próbál hűteni, ami nagyon jól esik. Leülök egy székre és folytatom testem lehűtését. Figyelem, ahogy elkezdődik Ruki fotózása. Sajnálom a kis chibit. Ő jobban fel van öltözve mint mi, biztos majd meg sül. Azért irigylem, ő fog a leghamarabb végezni, és mehet haza. Le merem fogadni, hogy rakétasebességgel fog eltűnni Kaoluval együtt. Nem baj, legalább le lesz fárasztva a törpe, és legalább annyival könnyebb nekünk. A többiek mellém telepszenek, és elkezdjük ugratni egymást. Így jobban telik az idő. Ruki után következik Aoi, majd Ruru. Oké, tehát a ritmus szekció marad utoljára. Már csak azt kell kitalálni, hogy Kai vagy én menjünk előbb.

- Megvárjalak? - kérdi Ruru, mikor kiszabadul a fotós karmai közül.

- Mindegy – vonok vállat.

Megforgatja a szemeit, és elmegy az öltözőbe. Szeretnék már túl lenni ezen az egészen, de ugyanakkor semmi kedvem haza menni. A fotós engem akar, így Kai marad utoljára. Hosszú, izzasztó és vakító fotózás után végre mehetek. Amint lehet, kigombolom a ruhám. Ahogy megyek az egyik folyosón az öltöző felé, Ruru ott áll a falnak dőlve, karjait a mellkasa előtt összefonva.

24. fejezet

24. fejezet

Az elkövetkező napok így telnek. Állandó morgás és megjegyzések. Ruru gyakran átjön, hogy tartsa bennem a lelket, de ezzel pont az ellenezőjét éri el. Néha nem is haza jövünk, hanem elmegyünk valahova. Kocsmába, kajáldába, kávézóba, mindegy csak ne otthon legyünk. Ruruval teljesen felszabadult vagyok és boldog. Ez már nagyon hiányzott. Ez nagyon ciki Hirotora nézve, hogy egy barátom mellett boldogabb vagyok, mint a párom mellet. Nem tehetek róla, hogy szeretnék szórakozni, amíg még fiatal vagyok és megtehetem. semmi kedvem állandóan otthon ülni, mintha nyugdíjas lennék. Arról nem is beszélve, hogy szeretek a barátaimmal találkozni. Főleg Uruhával. Nem értem, hogy ezt Hiroto miért nem képes megérteni és elfogadni. Ha eljárok az a baja, meg hogy soha nem hívom el magammal. Na, ez nem igaz! Régen sokat hívtam, de mindig az volt, hogy leült és csöndben maradt. Nem szól hozzá a beszélgetéshez, pedig nem a zenéről volt szó, hanem minden másról. Nem jött oda hozzánk, inkább az oldalvonalról figyelt. Kai párszor a szárnyai alá vette, de egy idő után ő is feladta. Mikor hívtuk, hogy jöjjön biliárdozni, jött, de akkor se igen találta meg a többiekkel a közös hangot. Így hát egy idő után nem jött, még ha hívtam se. Azt mondta azért nem jön, mert unatkozik és nem tud senkivel sem beszélni. Na ne már! Ha bekerül egy társaságba, próbáljon meg alkalmazkodni, főleg ha egy összeszokott csapatról van szó. Ilyenkor az egynek kell odamennie a többiekhez, és próbálni beilleszkedni és keresni a közös hangot és témákat. Nem az, hogy a többiek mennek oda hozzá. Ez nem így megy. Ez az, amit Hiroto nem tudott megérteni, és elfogadni. Ha kukán ül, és nem szól senkihez, nem próbál barátkozni, akkor senki sem fogja észrevenni. Sajnos az élet ilyen, alkalmazkodni kell másokhoz, nem szólhat minden őróla. Nem értem a gondolkodásmódját. Régebben megpróbáltam, de egy idő után feladtam. Azt mondta, hogy azért se akar elmenni semmi olyan helyre, ami rossz fényt vet a bandára, mert mi van, ha megjelenik az újságokban, hogy mondjuk kocsmában volt. És? Ki nem szarja le? Ő is ember, ahogy mindenki más. Mi is rendszeresen eljárunk, mégse jelent meg másnap a címlapokon. Nem lehet félelemben élni. Sőt, szerintem az nem is élet, hogy állandóan félni, hogy mit szólnak mások. Nem kell foglalkozni vele. Az egy dolog, hogy a saját életét így éli, de az enyémet hadd éljem úgy, ahogy akarom. Engem nem érdekel mit gondolnak rólam. Inkább élek és jól érzem magam. Hiroto arra bezzeg nem gondol, hogy a bulizást is lehet mértékkel csinálni. Attól hogy elmegyek inni, nem jelenti azt, hogy hulla részegre iszom magam, és amint kilépek a házból, riporterek hada vár rám és lesi minden mozdulatom.

Végre van egy szabadnapom, amit azzal tölthetek, amivel akarok. Tehát végre kialhatom magam. Ilyenkor sose kelek fel dél előtt. Végre kipihenten kelek ls jólesően kinyújtóztatom elmacskásodott tagjaimat.

- De jó – ásítok.

Kikászálódok az ágyból és kimegyek a konyhába. Pon is ott van, ahogy a zajok mutatják.

- 'Reggelt – ásítok.

Felteszek főni egy adag kávét.

- Jó, hogy végre felkeltél.

- Mert? Akarsz majd valamit? - kérdezem két korty között.

- Igen, elég sok mindent kéne majd csinálni. Egy részével végeztünk volna, hogy ha előbb kelsz fel.

- Előbb? Mit akarsz csinálni? És mi az, hogy előbb felkelek? Végre kialhatom magam, erre te azt se hagynád. Miért olyan nagy baj, hogy pihenni akarok?

- Az nem baj, csak... - kezdi.

- Csak mi? Nem tudom mit akarsz, mert a lakásban tisztaság és rend van. A hűtő majdnem tele a kajától. Mégis mit akarsz? Már nem azért, de miért van az, hogy ha te fáradt vagy, és elvonulsz az rendjén van, de ha én akarom kialudni magam nagy ritkán, akkor az baj? Mégis hogy van ez? Én legyek arra tekintettel, hogy te mit akarsz, de te meg leszarod, ami én szeretnék?

- De... én nem is... - tiltakozik.

- Mit nem is? Emlékezz vissza, mikor elmentünk vásárolni és egy csomó mindent vettünk. Te elvonultál, mert fáradt voltál, én meg csinálhattam mindent egyedül. Ha segítettél volna, sokkal előbb végeztem volna. De ez teljesen oké, mi?

- Miért hánytorgatod fel állandóan a múltat? - kapja fel a vizet.

- Nem hánytorgatom fel, csak próbálom felnyitni a szemed, hogy nem rólad szól minden. Lehet újat mondok, de vannak mások is a világon.

- De... de... én nem vagyok ilyen – nyüszög.

- Akkor? Szerinted milyen vagy?

- Nekem az a legfontosabb, hogy te boldog legyél – remeg a hangja.

- Tényleg? - vonom fel hitetlenkedve a szemöldököm.

- Miért nem tudod megérteni, hogy...

- Mit? Hogy minden rólad szól?

A tehetetlen düh és kétségbeesés könnyei csillognak a szemében. Nem tud meghatni, túl pipa vagyok. Régebben meg tudott hatni a könnyeivel, de azon már túl vagyunk. Már nem tud ezekkel meghatni, főleg most nem, mert nekem van igazam. Pon önzősége kezd túlmenni minden határon. Tudom, hogy nagyon türelmes vagyok, de most már elegem van. Magam se tudom miért viselem el még mindig, és hogy van türelmem hozzá. Lassan már azon gondolkodom, miért is vagyunk még együtt. Rurunak igaza volt, nem vagyok boldog ebben a kapcsolatban, és már régóta nem jó ez az egész. Nem tudom van-e értelme megpróbálni helyre hozni. Egyáltalán helyre lehet még hozni? Nem tudom. Félek, hogy már nem. Felülök az ablakpárkányra és kibámulok az ablakon. Fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek. Abban Rurunak igaza van, hogy ez egy áldatlan állapot. Eddig is tudtam, hogy Rurunak sok mindenben igaza volt, de csak most kezd igazán tudatosul bennem, hogy mennyire. Csodálom, hogy ennyire tisztában volt a helyzettel. Nem tudok sokáig itt ücsörögni. Leugrom a párkányról, összeszedem a holmim, és elmegyek. Nem tudom hova és merre, csak innen el. Nem szólok Hirotonak, minek? Azt teszek, amit akarok, és akkor amikor akarok. Zsebre tett kézzel lehajtott fejjel ballagok valamerre. Nem tudom merre, de nem is érdekel. Mikor feleszmélek és rájövök hol vagyok, egy túlságosan ismerős ház előtt állok.

- Miért nem lepődök meg? - kérdezem.

Rátenyerelek a csengőre.

- Szia – nyit ajtót – Baj van?

- Zavarok?

- Te sose, gyere – áll félre.

Belépek és leveszem a cipőm. A nappaliban leülök a kanapéra és bámulok magam elé. Pár perc múlva egy üveg koppan előttem az asztalon, és Ruru mellém telepszik. Elveszem az üveg sört, és nagyot kortyolok belőle. Némán ülünk egymás mellett. Nem kellenek szavak, hogy tudja, megint összevesztünk. Annyira ideges vagyok, hogy pár kortyra megiszom a sört.

- Lassíts cimbora – mosolyog – Ihatunk erősebbet is, de ahhoz még korán van.

Fintort vágok, mire elmosolyodik és hátba vereget. Magam se tudom hogyan, de elkezdem mondani, mi nyomja a szívemet. Mint mindig, most is csöndesen hallgat, csak néha nyög fel, és fogja a fejét.

- Szerinted mit csináljak? - fordulok felé.

- Nem akarok tanácsot adni, azt se akarom, hogy azt tedd amit én mondok. De ha a helyedben lennék, már rég leléptem volna. Nincs jogom megmondani mit csinálj, de nem bírom látni, ahogy szenvedsz – simít végig az arcomon.

- Már az nagy segítség, hogy itt vagy – teszem kezem az övére.

Furcsán csillog a szeme, de nem zavar. Megnyugtat a közelsége, az érintése, ő maga. A következő pillanatban magához húz, és nyaka hajlatába fúrom az arcom. Az illata, az ölelő karjai... teljesen ellazítanak. Ő a legbiztosabb pont az életemben. Az igazi támaszom, aki mellettem van, bármi történjen. Hátam kezdi fél kézzel dörzsölgetni, mire jólesően felsóhajtok.

- Ennyire jó? - kérdi.

- Igen, nagyon.

Elmosolyodik, és hirtelen felugrik, amivel alaposan meglep. Elkapja a karom, és felhúz, majd a hálóba terel.

- Mit akarsz? - kérdezem.

- Rád fér egy kis lazulás.

Amint beérünk a hálóba, az ágyra lök. A hasamra fordulok, ő a derekamra ül, és elkezd masszírozni. Nagyon jó keze van. Megtalál pár izomcsomót, mire feljajdulok. Ettől eltekintve, csak a kellemes érzéstől nyögök párszor.

- Nem is tudom mikor volt ilyenben részem – motyogom.

- Az a kis töpszli nem csinál semmit?

- Nem, azon kívül, hogy szinte mindig tele a hűtő és katonás rend és tisztaság van.

- Egy kapcsolat nem abból áll, hogy az egyik fél bejárónőt játszik.

- Én tudom, de vele értesd meg.

- Ahogy elmondtad, nem lehet beszélni a fejével, mert csak arra figyel, ami érdekli és kiforgatja az ember szavait.

- Régen nem hittem volna, hogy ennyire önző.

- Mert szeretted.

- Igaz – sóhajtok lemondóan.

Csöndesen nyomkodja izmaimat. Annyira kellemes, annyira megnyugtató, hogy el is alszom. Hosszú idő óta talán először alszom nyugodtan, és igazán pihentetően. Végre nincs feszültség, csak béke és nyugalom.

Valamikor késő délután térek magamhoz. Mikor kipislogom az álmot a szememből, tudatosul bennem, hogy nem otthon, hanem Rurunál vagyok. Nyújtózom egy nagyot, majd bandatársam keresésére indulok. A nappaliban ücsörög és egy magazint lapozgat.

- Jó reggelt – vigyorog.

- Bocs, hogy elaludtam – túrok a hajamba.

- Semmi baj. Remélem éhes vagy, rendeltem pizzát.

Szinte végszóra csengetnek. A pizzafutár. Ruru kifizeti és behozza a kaját. Leülünk a kanapéra és ott esszük meg.

- Sonkás-kukoricás, a kedvencem – nyammogom.

- Tudom, azért hozattam ezt – vigyorog.

Összenevetünk, és megvacsorázunk, miközben nézzük a TV-t. Valami vígjáték, de nem is lényeges, csak az, hogy itt van velem Ruru.