29. fejezet

29. fejezet

Csöndesen végig hallgat, és csak utána kezd dühöngeni. Körbe-körbe jár a nappaliban, és szinte tajtékzik. Nem csodálom. Csöndesen végighallgatom, és iszom a sört.

- Jól van, eddig nem mondtam semmit, de ezt már nem nézhetem – áll elém – Akira, szerintem hagyd ott azt a srácot. Ez így nem mehet tovább! Jó, hogy nem már azzal jön, hogy válassz, köztem és közte! - idegesen hátra simítja a haját – Kérlek Akira, térj észhez, hisz nem vagy boldog vele. A barátom vagy, tudod milyen szar ilyennek látni téged? Mégis, mire vársz? Miért nem állsz a sarkadra, és törődsz kicsit magaddal? Miért vesztegeted az időd egy olyanra, aki nem érdemli meg? Annyi mindenkit megkaphatnál, te mégis... mégis... - nem találja a szavakat.

- Nem tudom Ruru, tényleg nem tudom. Talán megszokás.

- Ez faszság! - csattan fel – Szereted őt egyáltalán? Érzel iránta valamit?

- Kérlek, legalább te ne veszekedj velem, jó? - kérem.

Megenyhül és mellém ül. Magamhoz húzom, és szorosan megölelem. Annyira jó magamba szívni kellemes illatát. Nyakam hajlatába fúrja az arcát, és szorosan ölel magához. Melegség árad szét bennem. Hirtelen mozdul és az ölembe ül. Nem érdekel, így még közelebb húzhatom magamhoz. Minden megszűnik, minden probléma, csak ő van. Végre kicsit megnyugodhatok, és a lelkem is megbékél. Nincs is másra szükségem. Annyira jó érzés, hogy végre úgy érzem, fontos vagyok valakinek, hogy törődnek velem. Olyan régen éreztem már ilyet. Szinte már el is felejtettem milyen érzés.

- Akkora marha vagy – suttogja, és hajamba túr.

Elmosolyodom, és közelebb húzom magamhoz. Minden lélegzetvétele csiklandozza a nyakam, érzem minden szívdobbanását. Annyira kellemes. Kezem felcsúszik és megmarkolom puha tincseit.

- Legalább te itt vagy nekem – suttogom.

- Mindig – feleli – mindig melletted vagyok.

- Nem tudom mire mennék nélküled.

Hirtelen elhúzódik tőlem, és mélyen a szemembe néz. Enyhén ki van pirulva, szemei csillognak. Rabul ejtenek azok az íriszek, szinte magába szippant.

- Ó Akira – leheli.

Arcom simogatja, végül két tenyerébe fogja, és cirógat. Annyira közel van, az orrunk összeér, érzem a leheletét.

- Mit nem adnék egy csókodért – cirógatja az arcom.

- Én is a tiédért.

- Akkor mire vársz? - mosolyog és alsó ajkába harap.

Közelebb hajol hozzám, de mielőtt ajkait megérezném, kitisztul a fejem, és elfordulok, így egy puszit kapok.

- Mi baj? Mégse akarod? - esik kétségbe.

- De akarom, csak nem visz rá a lélek, hogy megcsaljam Hirotot. Tudom, hogy úgy szar az egész kapcsolatom vele, ahogy van, de akkor is.

Csalódottan hátrébb húzódik, de nem mászik le rólam. Hátra simítja a haját, és zihálva veszi a levegőt.

- Szörnyű vagy – jegyzi meg – Annyi ideje várok már rád. Végre itt vagy, egy karnyújtásnyira, de mégse érlek el – elcsuklik a hangja.

- Sajnálom – hajtom le a fejem.

Álla alá nyúlva magam felé fordítom. Nem ellenkezik.

- Kérlek, még várj egy kicsit – kérem lágyan.

- Oké, várok ameddig csak akarod – erőltet mosolyt magára.

Megcirógatom puha arcát. Annyira gyönyörű és kívánatos. A szeme csillogása csak még ellenállhatatlanabbá teszi. Szinte fizikai fájdalmat okoz, hogy nem csókolhatom, nem érinthetem. Közel van, még távol. Beletúrok szőke tincseibe, és magamhoz húzom. Nyakam hajlatába hajtja a fejét, és mélyen magába szívja az illatom, ami csikiz.

- Ne haragudj, Ruru – suttogom.

- Tudom, hogy mindig is hűséges voltál. Így legalább tudom, hogy nem csalnál meg – érzem, hogy elmosolyodik – Annyira hülye vagy. Inkább elviseled a rosszat és hű maradsz, minthogy megcsald. Mindig is ez tetszett benned.

- Tényleg?

- Igen - húzódik el, és néz a szemembe – És te magad, minden ami te vagy – simogatja meg az arcom.

- Sajnálom, hogy annyi fájdalmat okoztam neked – simogatom meg az arcát.

- Kárpótol majd mindenért, ha végre az enyém leszel – mosolyog pajkosan.

- Majd igyekszem bepótolni az elvesztegetett időt – ígérem.

- Vigyázz, mert a szavadon foglak. Sok időt vesztegettünk el – mosolyog pajkosan.

- Úgy legyen – mosolygok kihívóan – Azon leszek, hogy kárpótoljalak.

Csábosan az alsó ajkába harap, és átkarolja a nyakam, és riszálja a csípőjét.

- Na – nevetek és csípőjére fogok.

- Ugye tudod, hogy legszívesebben rád vetném magam?

- Tudom.

- Érzem – vigyorogva néz le.

Hát igen, sajnos nem hagy hidegen, hogy itt ül az ölemben. Ciki, nem ciki, áll a farkam. Tény, hogy legszívesebben elkapnám, és itt a kanapén tenném magamévá, de sajnos, vagyok olyan hülye, hogy hűséges vagyok, és nem tudom rávenni magam a hűtlenségre. Pedig biztos jó lenne, és nem tudná meg Hiroto.

- Ruru, ugye tudod, hogy legszívesebben elkapnálak egy körre? - kérdezem.

- Csak egyre? Milyen kár – játszadozik.

Mellkasomra simítja a kezét. Lemászik rólam, és közben végig simít felsőtestemen, majd a combjaimon.

- Itt maradsz estére? - kérdi.

- Igen, úgyse akarok haza menni.

- És mi lesz ha, Hiroto féltékeny lesz?

- Leszarom – vonok vállat – Inkább veled töltök el pár kellemes órát.

- Kellemesebb lenne, ha engednél a kísértésnek.

- Nagyon csábító.

- Igyekszem – von vállat.

Felállok és szőke tincseibe túrok.

- Mit szólnál, ha rendelnénk valami vacsorát, és összebújva megnéznénk valamit?

- Jól hangzik. Mit együnk?

- Pizza? - kérdi, és édesen félre billenti a fejét.

- Tetszik, és mi lenne, ha valami horrort néznénk?

- Ugye nem hagyod, hogy valami rémség bántson? - bújik hozzám.

- Megvédelek mindentől – szorítom magamhoz.

- Én hősöm – dől hátra, mint egy hercegnő.

Nevetve hátára csúsztatom a kezem, és megtartom. Felnevet majd kiegyenesedik és előszedi a telefonját. Rendel egy nagy családi pizzát, közben hasznossá teszem magam, és a filmjei közt kezdek válogatni. Számtalan lemeze van. Épp az egyik nagy tokot lapozgatom át, mikor két kar fonódik a nyakam köré.

- Találtál valamit? - kérdi selymes hangon.

- Még nem – lapozok tovább.

- Egy órán belül hozzák a vacsit.

- Oké, kezdek éhes lenni – vigyorgok rá.

- Ha nem lennél ilyen fene mód makacs, csillapítanám az éhséged – ilyen kéjes hangot!

Csak megcsóválom a fejem. Hosszas keresgélés után megegyezünk, hogy megnézzük a Sikolyt. Míg beteszem a lejátszóba, Ruru eltűnik a konyhában. Leülök a kanapéra és elterpeszkedem, mikor megszólal a telefonom. Hiroto az.

- Szia, figyi, bocsi azért amit mondtam. Ne haragudj – motyogja a végét.

- Mit vársz, mégis mit mondjak? - kérdezem nem túl barátságosan.

- Gyere haza, és beszéljük meg – kéri.

- Abból nem beszélgetés lenne, mert leginkább megsértődsz és kiforgatod a szavaimat.

- Szeretném megbeszélni veled. Nem tudom miért mondtam amit mondtam.

- Gondolkodj mielőtt beszélsz.

- Tudom, bocsánat. De haza jössz?

- Nem, nem megyek.

- Miért? Hol vagy? Aggódom érted.

- Rurunál vagyok. Ha igazán aggódnál és komolyan gondolnád, a beszélgetést, akkor nem vártál volna eddig, vagy azt se hagytad volna, hogy elmenjek.

- Nála vagy? - döbben meg.

- Igen, nála – pillantok az ajtóban álló gitárosra - Most fogunk vacsorázni, és filmet nézni.

- Azért nem hívtalak, mert azt hittem sétálsz és utána visszajössz.

- Mindegy. Ettől függetlenül nem megyek haza.

- Miért? - lepődik meg.

- Mert már mindjárt itt a vacsora, és megígértem neki, hogy filmezünk.

- Utána nem jössz? Csinálok pudingot, tudom, hogy szereted.

- Értsd meg, nem megyek haza – kezdem felkapni a vizet – Gondolkozz el azon amit mondtál és a történteken. Majd holnap meló után megyek. Szia – zárom le a kialakulóban lévő vitát.

- Szia – motyogja és kinyom.

Mérgesen fújok egyet. A dohányzó asztalra dobom a telefonom és barátomra pillantok.

- Mi a helyzet? - kérdi kezében négy üveg sörrel.

- Semmi, megkért, hogy menjek haza.

- De maradsz. Miért? Azt hittem haza mész, hogy elkerüld a balhét.

- Miattad. Nem azért, mert mindjárt itt a kaja, és mert végig hallgattad a beszélgetést. Azért, mert veled akarok lenni.

Elvigyorodik, leteszi a söröket és a nyakamba veti magát.