Megváltoztam, de az vagyok, aki voltam

A nevem Yune, és fősulira jártam. Egy teljesen átlagos srác voltam, nagy tervekkel, álmokkal. Imádtam a zenét, és ez hozott Vele is össze. Gyerekkorom óta szerettem a zenét, régen rock sztár akartam lenni és ez meghatározta az életemet. Még gimiben csatlakozott hozzám a legjobb barátom, Hiroshi. Ő mindig kiállt mellettem állt, segített megszervezni az első bandánkat. Én énekeltem, ő gitározott. Nagyon tehetséges volt. A tagok jöttek-mentek, csak ő maradt meg mellettem. Nem csak mint bandatárs, hanem mint barát is mindig kitartott mellettem. Szinte elválaszthatatlanok voltunk. Ha nem zenéltünk, akkor valamelyikünknél dekkoltunk. Persze, volt hogy összebalhéztunk, de ez sose tartott sokáig, mindig kibékültünk. Lelki társak voltunk. Évekkel később sok minden megváltozott. Két külön főiskolára vettek fel minket. Nagyon féltem, hogy emiatt majd eltávolodunk egymástól, de nem így volt. Ugyan kevesebbet tudtunk találkozni, de mindegy hétvégét együtt töltöttünk. A főiskola második évében döntöttünk úgy, hogy összeköltözünk. Talán ez volt az egyik legnagyobb fordulópont az életemben.

- Hát... nem egy luxus szállás – fintorgott Hiro.

- Nem, de majd csak lesz valahogy – vontam meg a vállam.

Összesen egy nappali, ami egyben a konyha is volt, egy fürdő és egy háló szoba, egy matraccal. Jobb lehetőség nem volt, így együtt aludtunk a matracon. Ez volt az első alkalom, hogy ennyire közel voltunk egymáshoz.

- Nem tudsz aludni? -kérdezte, és felém fordult.

- Nem...

- Mi baj?

- Semmi, nyugi - mosolyogtam rá.

Gyönyörű szemei voltak. Mély csokoládé barna íriszek.

- Majd csak lesz valami. Kerítünk pár embert és megvalósítjuk az álmunkat – simogatta meg az arcom.

- Az egyik álmom már valóra vált.

- Tényleg? Mi lenne az? - mosolyogtál rám azzal a mosollyal, amit úgy szerettem.

- Te – simítottam végig puha arcán, hogy egy lágy csókot leheljek szép ívű ajkaira.

Hiro nem ellenkezett, sőt, legnagyobb meglepetésemre viszonozta. Jólesően felsóhajtott és egész testével hozzám simult. Az volt az első csókunk, és ami megpecsételte a sorsunkat. Nem kellettek szavak, tudtuk, hogy ettől a perctől már TE és ÉN, hanem MI vagyunk. Nem sok változott meg kettőnk között a külvilág számára. Csak mi tudtuk az igazat, és ez így volt jól. Nehéz volt az iskola mellett még a bandát is megszervezni, de Hiroval az oldalamon nem féltem semmitől. Nem tudtam mit hoz a holnap, sikerül-e valami a terveinkből, de nem is érdekelt. Hiro mindig mellettem volt, adott fel hirdetéseket, szervezte a meghallgatásokat. A tanulás és a zenélés sok időnket emésztette fel, de nem zavart minket, mert így is együtt lehettünk. Nem volt zökkenőmentes a kapcsolatunk, de megoldottuk. Ha nem lett volna ez elég, munkát is kellett keresnünk, hogy fenn tudjuk tartani magunkat. A szüleink nem sokat segítettek, de talán így volt jó. Azt se tudták, hogy együtt vagyunk. A szüleim azt akarták, hogy valami olyat tanuljak, amiből szerintük meg lehet élni. Mondták, hogy legyen ügyvéd vagy orvos és a zene az maradjon hobbi. Ezt nem akartam. Lemondtak rólam, amikor a zenei főiskolára jelentkeztem, hiába ez az egyik legjobb iskola japánban. Hiro végig mellettem volt, bármi történt is. A suli utolsó évében döntöttünk úgy megtesszük azt, mitől mindig is féltem. Elmondjuk a szüleimnek, hogy együtt vagyunk. Hiro családja már tudta, és nem fogadták túl jól, bár az anyja sejtette, hogy nem csak barátok vagyunk. A vonatúton csöndben bámultam kifelé az elsuhanó tájat. Azon kattogott az agyam, miként adagoljam be mindezt a szüleimnek.

- Ne félj, minden rendben lesz – próbált nyugtatni Hiro.

- Remélem – motyogtam – Tudod milyenek a szüleim. Kétlem, hogy jól fogadják majd.

- Én itt vagyok veled.

Összefűztem ujjainkat és újra a gondolataimba mélyedtem. Hiro próbált felvidítani, de egy balsejtelem nem hagyott nyugodni. Valami nem stimmelt. Ahogy leszálltunk a vonatról még inkább görcsbe rándult a gyomrom.

- Yune, ha nem akarod, nem muszáj. Mondjuk azt, hogy csak látogatóba jöttünk, mit szólsz? - ajánlotta kedvesem.

- Nem, ha most nem mondjuk el, sose lesz bátorságom – vallottam be.

Igaz, most se akartam, de úgy éreztem meg kell tennem. Jobb így, mint állandóan titkolni. Már elegem volt. Hosszú séta után érkeztünk meg a szüleim házához. Már nem voltunk messze, mikor megtorpantam.

- Mi baj? - kérdezte aggódva Hiro.

- Semmi, de kérlek, menj haza. Egyedül akarom elmondani. Nem akarom, hogy halld és lásd a balhét.

- Biztos ezt akarod?

- Igen – vettem mély levegőt mosolyogva néztem gyönyörű szemeibe.

- Persze, ne félj – próbáltam nyugtatni, de igazából nekem kellett volna nyugtatás.

Mielőtt elváltunk volna, még forrón megcsókoltam és magamhoz szorítottam vékony testét. Sokáig öleltük egymást, nagyon nem akartam elengedni. Féltem, ha megteszem, soha többé nem tarthatom újra a karjaim közt. Nem is sejtettem, hogy milyen igazam lesz. Mikor elengedtem, megsimogatta az arcom és újra megcsókolt. Elbúcsúztunk egymástól, és elindultunk haza. Szívem a torkomban dobogott, alig kaptam levegőt és a hányinger kerülgetett. Egész testemben remegtem, erőltetnem kellett minden egyes lépést. Szinte egy végtelenségig tartó út után megérkeztem a szüleim házához. Az émelygés kerülgetett mikor bekopogtam.

- Kis fia! - fogadott anyám.

- Szia – öleltem meg.

Apám is örült nekem, hiszen régen voltam itthon. Mint mindig anya most is finom ebéddel várt. Sokat meséltem az iskoláról, de nem kaptam meg a vár fogadtatást. Örültek a sikereimnek, de látszott rajtuk, hogy nem igazán elégedettek. Még mindig nem fogadták el, hogy a zenének szenteltem az életem. Nem tudom, hogy mondjam el nekik az igazat Hiroval kapcsolatban.

- Mi baj kis fiam? Olyan szótlan vagy - csodálkozott anya.

- Valamit el kell mondanom nektek. - vettem egy mély lélegzetet. - Tudjátok... Hiro a legjobb barátom.

- Igen, gyerekkorotok óta vagytok barátok. Valami történt vele?

- Nem, minden rendben van vele. Épp róla akartam beszélni. Tudjátok, mikor felvettek a suliba, közös volt az albérlet és... lényeg az, hogy ő és én... - megakadtam, nem tudtam, hogy mondjam el. - Mi... együtt vagyunk – nagy nehezen sikerült csak kinyögnöm.

- Mi?... Ezt hogy érted? - akadt meg anya.

- Mit jelentsen ez? - morrant apám.

- Ahogy mondtam. Szeretjük egymást és egy pár vagyunk. - Hironak igaza volt, tényleg megkönnyebbültem most, hogy kimondtam.

Szüleim sokkosan álltak és hallgattak. Nem akartak hinni a fülüknek. Ha lehet, még inkább a torkomban dobogott a szívem.

- Nem... te nem lehetsz... - sírta el magát anya – Az én fiam nem lehet meleg – zokogott.

- Nem lehetsz buzi! Az én fiam nem! - csattant fel apám.

- Megváltoztam, de ugyanaz vagyok, aki voltam. Kérlek ezt értsétek meg.

- Nem... ez nem lehet igaz – anya sírva rázta a fejét.

- Ez is annak a semmire kellőnek a hibája! Mindig ő vitt a rosszba. Fejezd be ezt a hóbortot! Ez is a zene miatt van! - mérgelődött apám.

- Nem Hiro miatt van! - csattantam fel – És nem is a zene miatt van. Régóta szeretem őt, és boldogok vagyunk együtt.

Anya a fülét fogva sírt, nem akarta elhinni amit mondtam. Apám arca kezdett vörösödni az elfojtott indulattól. Álltam a tekintetét. Nem állt szándékomban meghátrálni és a kedvükért tagadni, hogy más vagyok, mit ami. Apám arcán a megdöbbenés helyét a düh vette át. Villogó szemekkel kéregetett, miközben a tekintetében csak úgy áradt az undor. Hirtelen mozdult és elém lépve lendült az ökle, ami keményen arcon talált. A lendülettől elvesztetem az egyensúlyom és elvágódtam a földön. Anyám sikoltása alig jutott el hozzám. Egy pillanatra minden elhomályosult előttem, de alig fogtam fel mi történt, újabb csapás érte az arcom. A sok ütés miatt elsötétült előttem minden, a fülem is zúgott. Fémes és sós íz töltötte meg a számat, és valami meleg folyt végig az arcomon. Hallottam apám hangját, de mintha távol lett volna, valahol messze.

- Ez undorító! Hogy tehetted ezt a családunkkal? Nem szégyelled magad? Undorító vagy. Az én fiam nem lehet mocskos buzi! Erre neveltelek? Ezt tanítottam neked? Ilyennek neveltelek? Hogy mersz így a szemem elé kerülni? Mégis mit képzeltél? Hogy majd mosolyogva fogadjuk, hogy akárki megdug téged? Szégyent hoztál ránk! - újabb és újabb ütések értek, hiába próbáltam védeni magam. Próbáltam kérni, hogy hagyja abba, de alig bírtam megszólalni. Elkínzottan nyögtem fel, mikor éles fájdalom hasított a bordáimba. Egyre nehezebben kaptam levegőt, szúrt az oldalam. Annyi ütést kaptam, hogy nem láttam semmit, és nem éreztem a külvilágot. Mindenem zsibbadt, már nem éreztem semmit, nem fájt semmi, alig kaptam levegőt. Nem bírtam semmimet megmozdítani, csak feküdtem. Homályosan láttam csak. Láttam valami vöröset magam előtt a padlón. Vér... a saját vérem. Apám előttem állt, anyámat nem láttam, de nem is baj. Nem bírtam megmozdulni, minden levegővételért meg kellett küzdenem. Ez lenne a vég? Könnyen lehet. Nem bánok semmit, csak azt, hogy nem láthatom Hirot, és hogy nem tölthettem vele még több időt. Jobb, hogy nem jött velem, csak neki is baja esett volna. Így legalább ő jól van és élhet tovább. Próbáltam küzdeni és ébren maradni, de nem ment. Egyre nehezebben vettem levegőt. Mikor utoljára lehunytam a szemem, Hiro mosolygós arca jelent meg előttem.

- Hi... Hiro – nyögtem utolsó leheletemmel.

Nem bírtam többé kinyitni a szemeimet. Hallottam, ahogy a szívem lassan megállt és nem vert többé. Így haltam meg. Később megtudtam, hogy apám verése volt végzetes. Agyrázkódás, súlyos fejsérülésem lett és pár bordám is eltört. Az egyik a tüdőmbe fúródott. A mentők már nem tudtak segíteni. A rendőrök letartóztatták apámat, de ez már nem érdekelt. A felfordulásra Hiro is a házunkhoz sietett és két rendőr tartotta vissza, hogy ne rohanjon élettelen testemhez. Teljesen összetört, torka szakadtából ordított. Fájt így látnom őt. Azon az éjszakán minden megváltozott. Hamar lezárult a nyomozás, hiszen, minden egyértelmű volt. Nem tudtam azzal foglalkozni, hogy apámmal mi történt, Hiroért sokkal jobban aggódtam. Mély depresszióba esett, és nem sokkal később már mellettem feküdt örökre.

- Látod, ezért nem akartam elmondani – nézek a két márványlapra.

- De így legalább örökre együtt lehetünk.

Mosolyogva megfogja a kezem, és együtt indulunk egy vakítóan fehér fény felé.

VÉGE