Kései vallomás

„Már számtalan év telt el, de még mindig ugyanúgy hiányzol. Egy hatalmas űrt hagytál bennem, ami azóta is a szívemben, a lelkemben tátong. Senki és semmi nem tudja enyhíteni ezt a kínzó fájdalmat. Az a legrosszabb, mikor eljön az évnek két bizonyos napja. Nem tudom melyik a kínzóbb. A születésnapod, vagy az, amikor itt hagytál. Engem, a bandát, mindent és mindenkit. Annyi mindent akartam még mondani, de már nem tehetem meg. Nem tudom hallasz-e, de remélem igen. Sajnálom, de most mennem kell. Ígérem amint tudok megint eljövök.”

Yoshiki és a vallomása mindent elmond. Ítélet idő van, de ez a marha idejött és az esőben imádkozik. Nem érdekli, hogy bőrig ázik.

- Na, menj innen, mielőtt megfázol nekem – hessegetem el.

Háromszor összecsapja a kezét és feláll. Még egyszer végigsimít a hideg márványlapon. Hiába áll háttal nekem, rázkódó válla elárulja, hogy zokog. Könnyeit az első elmossa, de a fájdalmán nem enyhít. Átkarolom széles vállát és némán állunk egymás mellett.

- Menjél Yo-chan – intek neki.

Vesz pár mély lélegzetet, megtörli az arcát és még egyszer végig néz a már jól ismert kövön és feliratom.

- Ég veled – motyogja és sarkon fordul.

Követem míg be nem száll az autóba ami elhajt vele. Mindig fáj őt itt és ilyen állapotban látni. Ha ennyire fáj neki, miért jön ilyen gyakran? Gyakran? Na jó, azért az túlzás, pár havonta ha van ideje eljön. Túl hajszolja magát, lassítania kell, vagy nem fogja bírni.

- A fene egyen meg Yo-chan – morgok magamban.

Utána megyek. Most kivételesen van annyi esze, hogy ne a munkába menjen, hanem haza. Már ismerem a járást a házban. Első utam az emeleti fürdőbe vezet. Nem kell csalódnom, Yo-chan a pezsgőfürdőben ül, szól a klasszikus zene és borozik. A kád szélére ülve figyelem minden mozdulatát. Kidolgozott izmai hullámzanak bársonyos bőre alatt. Szőkített haja lelapul a párától és az arcába tapad. Most az igazi Yoshiki van előttem, akit megismertem, most nem viseli az álarcot, amit a külvilág felé mutat. Nem akarja kimutatni, de a sebek a szívében és lelkében nem gyógyultak be. És attól félek, hogy soha nem is fog. Főleg, ha tovább marcangolja magát. Mikor elfogy a bor, Yo-chan kikászálódik a vízből és szárazra dörgölve magát, átmegy a nappaliba és kikapcsolja a zenét. Az ablakhoz megy és kibámul valahova a messzeségbe. Kifürkészhetetlen a tekintete, még mindig nem tudom mi járhat a fejében, pedig régóta ismerem.

- Mire gondolsz Yo-chan? - kérdezem.

Egy mély sóhaj kíséretében elindul valamerre. Kíváncsian követem. Lemegy a hatalmas nappaliba, ahol a zongorája foglal helyet. Mindig tetszett ez a hangszer. Sose tudtam játszani rajta, de megengedte, hogy kipróbáljam, ahogy a dobjait is püfölhettem párszor. Leül a hangszer előtti kis székre és felnyitja a billentyűket védő fedelet.

- Mit játszol nekem? - ülök mellé.

Kicsit mintha habozna, majd játszani kezd. Alig üt le néhány hangot, felismerem a dalt. Lassú és szívszaggató.

- Forever love – motyogom – Miért ezt?

Yoshiki hamar belemerül a játékba. Fintorogva megcsóválom a fejem, és nézem, ahogy minden mazochistát megszégyenítően kínozza magát ezzel a dallal.

- Elég – érintem meg a vállát, mikor vége van.

Ez mintha magához térítené. Hirtelen felkapja a fejét és rám néz.

- Ne marcangold magad – kérem és végig simítok az arcán.

Hitetlenkedve mered rám, és megérinti az arcán kezem nyomát. Meredten bámul rám, szemeiben számtalan érzelem. Fájdalom, értetlenség, bánat, önvád és még ezernyi más. Megrázza a fejét, mire aranyszőke tincsei az arcába hullanak. Kicsit gondolkodik, aztán egy újabb dalba kezd.

- Tears – fintorgok – Miért nem hallgatsz rám úgy, mint régen? Miért ezeket játszod? Nem volt még elég? - kérdezem rosszallóan.

Zavartalanul folytatja a játékot. Mindig tetszett, ahogy teljesen átadva magát a zenének lakot. Szerettem nézni, ilyenkor nincs számára más, csak a dallamok. Szinte egész nap itt ül. Sétálok pár kört a lakásban, de leginkább a hatalmas kanapékon terpeszkedek és őt hallgatom.

Fogalmam sincs hány számmal később Yo-chan feláll és kinyújtóztatja elgémberedett tagjait. Végül feláll, tölt magának egy pohár bort. Jólesőeket kortyol belőle, majd az egyik hatalmas ablakhoz megy. Szürke az ég, hatalmas szél tombol és néha villámlik is.

- Micsoda vihar – jegyzi meg.

- Még most is elszomorít az eső? - kérdezem és mellé sétálok.

- Semmi kedvem semmihez – újabbat kortyol.

- Mondtam én neked, hogy nem kéne gyötörnöd magad. Ha az nem lenne elég, még itt ez a vihar. Sose figyelsz arra amit mondok. Mondtam, hogy ezzel csak magadnak ártasz. De beszélhetek is én, régen se hallgattál rám – zsörtölődök és törökülésben helyezkedek az ablakpárkányon.

Kíváncsian figyelem minden mozdulatát. Iszik még egy pohárral, majd felmegy a hatalmas hálószobába és elnyúlik a takarón. Követem és leülök mellé. A hatalmas háttámlának dőlök és szőke tincseibe túrok.

- Pihenj, igazán rád fér – mosolygok.

- Igen, pihenni. Azt akarok – motyog.

Mosolyogva megvárom míg teste ellazul és légzése lelassul, végül elalszik.

- Hide – motyogja álmában.

- Itt vagyok, ne aggódj.

- Hiányzol… miért hagytál itt? – könnyek csordulnak ki szemeiből.

A sós cseppeket felitatja a párna. Álmában is rázza a zokogás. Elszorul a torkom, hogy így kell látnom őt. Hátát simogatom, hogy megnyugodjon. Hamar elcsendesedik és végre könnyei is elapadnak. Valamikor az éjszaka közepén felriad.

- Rosszat álmodtál? – kérdezem.

- Hide… - nyögi a nevem és tenyerébe temeti az arcát.

Néma zokogás rázza a vállait.

- Miért mentél el? Miért hagytál itt? Annyi mindent akartam még… te voltál a legjobb barátom, aki inspirált… te voltál aki beragyogta a napom. Te voltál a legfontosabb… Hide… szeretlek, még mindig… - zokog.

- Tudom, de jó lett volna, ha ezt is el mondod – mosolygok szomorkásan – Akkor lehet másként alakult volna, de ezt most már soha nem tudhatjuk meg. Talán majd egy következő életben.

Sajnos túl későn jött ez a vallomás. Ha akkor elmondja, talán még mindig élnék. Nem az ő hibája, hogy meghaltam, de talán megakadályozhatta volna. Sajnos a sors fintora, hogy túl későn jövünk rá mit kellett volna tenni, Ezen nem lehet változtatni és visszacsinálni se, és ezt mindketten tudjuk. Yoshiki élete végéig hordozni foglya ezt a terhet.

VÉGE