Mulandó boldogság

Toshiya pov:

Megint itt állok, és némán, üveges szemmel meredek magam elé. Nem tudom, hogy kerültem ide, csak elindultam otthonról, és itt kötöttem ki. Mint szinte minden alkalommal, mikor eljövök otthonról. Otthon? Mi az? Hol van? Volt otthonom, de már nincsen. Elvesztettem, mikor te elmentél.

 

A feltámadó, hideg őszi szél szakít ki keserű gondolataim közül. Összehúzom magamon a kabátot, és feltekintek az égre. Ronda, sötétszürke felhők borulnak fölém, mint egy hatalmas takaró. Hamarosan esni fog, de nem érdekel. Mintha a világ a lelkiállapotomat tükrözné. Olyan, mint én. Sötét, nyomasztó, kiüresedett és halott. Tekintetem leveszem a sötét viharfellegekről, és ismét magam elé meredek. Mélyet sóhajtok. Ahogy az előttem lévő márványlapra meredek, emlékek rohannak meg.

 

Évekkel ezelőtt, mielőtt csatlakoztam a Dir en Grey-hez, tök átlagos basszista voltam nagy tervekkel és álmokkal. Mikor Kyóék felkerestek, és hívtak, hogy csatlakozzak hozzájuk, csak miattad bólintottam rá. Azonnal beléd szerettem. Az a kidolgozott test, azok az erős karok, a formás fenék… De ami igazán rabul ejtett, az a szemed volt. Azok a gyönyörű, sötét íriszek olyanok voltak számomra, mint az univerzum fekete lyukai. Mélyek, titokzatosak és mindent beszippantók. Engem is elnyeltek abban a pillanatban, mikor találkozott a tekintetünk. Már nem érdekelt, mi lesz, csak veled akartam lenni. Mindegy volt, hogy mi fog történni, mit hoz a holnap, csak te legyél velem, és minden jó lesz.

 

Hamar munkához tudtunk látni, és egyre több időt töltöttünk együtt. Otthon sokat gyakoroltam, mert nagyok voltak az elvárásaid, és fel akartam hívni magamra a figyelmedet. Mindennél többet jelentett a dicséreted. Mikor megdicsértél, ugráltam volna örömömben, de nem tehettem meg. Inkább büszkén felemeltem a fejem, és önelégülten mondtam: tudom. Azért volt akkora egóm, mert tényleg elégedett voltam magammal, büszke voltam a teljesítményemre, hogy elismersz.

 

Az évek folyamán egyre jobbak lettünk, és mindannyian közel kerültünk egymáshoz.

 

Emlékszem, egy turné után vettünk egy csomó piát, és átmentünk hozzád bulizni. Rengeteget ittunk, röhögtünk és hülyéskedtünk. Die akkor mászott rá Shinire. Vicces volt, hogy Shinya, akár egy szűz kislány, próbálta elhessegetni a gitárost. Aztán Die megcsókolta a dobost. Számomra az volt az est fénypontja, amikor elvesztettem a testem fölötti irányítást, és külső szemlélőként néztem, hogy az öledbe kúszom, és megcsókollak. Félve kóstolgattam ajkaidat, mert nem reagáltál semmit. Már épp feladtam volna, és elhúzódtam volna tőled, mikor ajkaim után kaptál, és gyengéden harapdálni kezdted őket. Nagyon megkönnyebbültem, és boldog voltam. Megéreztem erős karjaidat a derekam körül, még közelebb húztál magadhoz. Szenvedélyesen csókoltalak, szinte faltam ajkaidat. Úgy éreztem, hogy ennél boldogabb már nem lehetek. Életem legfelejthetetlenebb csókja volt ez, az első csókunk. Sokkal jobb volt, mint gondolni mertem. Mert igen, bevallom, nagyon sokat fantáziáltam rólad.

 

Téged láttalak, ha lehunytam a szemem, álmaimban is csak te voltál jelen. Számtalanszor álmodtam veled. Csodálatosak voltak ezek a fantáziaképek, zihálva, verejtéktől csillogó testtel magasodtál fölém, megcsókoltál és fülembe súgtad vágytól remegő hangon: szeretlek. A következő pillanatban nevemmel az ajkadon jutottál el a csúcsra. Mindig ilyenkor ébredtem fel, és lemondó sóhajjal konstatáltam, hogy merevedésem kezd alábbhagyni, viszont muszáj megfürdenem, hiszen egész hasamat beterítette élvezetem.

 

Sajnos a buli későbbi eseményeire nem emlékszem, csak a másnapra. Mikor félrehívtál, sejtettem, hogy valami nincs rendben. És milyen igazam volt! Próbáltad finoman közölni, hogy nem akarsz tőlem semmit. Azzal indokoltad, hogy nem szeretsz, és ha lenne is köztünk valami, az a banda rovására menne, amit nem engedhetünk meg magunknak. Ekkor törted össze a szívemet. Szinte hallottam, ahogy kristálypohárként milliónyi apró darabra törik. Te nem hallottad? Biztos nem, mert akkor nem hagytál volna ott. Akkor hazudtam neked először, mert azt mondtam, hogy jól vagyok, és te elhitted elhittél.

 

Hazamentem, és az ágyra vetve magam sírni kezdtem. Sok kapcsolatom volt, sokszor hagytak már el, de egyik sem fájt ennyire. Próbáltam egyben tartani szívem szilánkjait, de képtelen voltam. Ott, abban a pillanatban meg akartam halni. Úgy éreztem, nem bírok tovább élni ezzel a kínzó, szűnni nem akaró fájdalommal. Mikor elfogytak a könnyeim, kivánszorogtam a konyhába, hogy elszívjak egy cigit. Keserű mosolyra húztam ajkaimat, mikor a tőled kapott cigaretta került a kezembe. Rágyújtottam, és próbáltam magamhoz térni. Csak üresség volt bennem, semmi más. Üresség és fájdalom. Mint egy buborék, úgy pukkant szét a boldogságom. Csak veled lehettem boldog, nélküled nem. Csak téged akartalak, senki mást.

 

Ezek közé az érzések közé bekúszott egy harmadik: a félelem. Igen, féltem, hogy mi lesz később. Vajon mi lesz, ha találkozunk? Mit fogsz gondolni rólam? Ha elfordulsz és elhidegülsz tőlem, azt nem éltem volna túl. Leégett a cigim, de továbbra is magam elé meredtem. Szinte öntudatlanul léptem a konyhapulthoz, és vettem kezembe az első kést. Leültem a földre, és hátamat a hideg falnak döntve néztem az éles fémdarabot. Ismét elöntött a fájdalom hulláma, minek következtében könnyeim újra utat találtak összeszorított szemhéjaim között. Az apró, sós cseppek szinte égették a bőrömet.

– Miért? Én szeretlek! – motyogom zokogástól elcsukló hangon.

Könnyektől homályos tekintettel bal csuklómhoz nyomtam a pengét. Egy mozdulat kellett volna, és semmi nem fáj többé, nem kell átélnem azt, ahogy elfordulsz tőlem, és magamra hagysz. Rászántam volna magam a cselekvésre, mikor megszólalt a telefonom. Te voltál. Szóltál, hogy menjek be, mert van pár dolog, amihez kellek. Megmentetted az életemet. A hangod erőt adott, hogy ne adjam fel. Miután bontottuk a vonalat, tovább ültem a földön, és néztem a kést, majd elborzadva dobtam le járólapra, ahol hangosan csendült.

 

Mit akartam tenni? Ha ennyitől feladom, nem érdemmellek meg. Elhatároztam, hogy nem adom fel, és megpróbálom elérni, hogy belém szeress. Tervem nem volt, de volt időm gondolkodni a kocsiban, míg mentem a stúdióba. De amint elértem az épületet, elfogott a félelem. Remegő tagokkal és gyomorral mentem a folyosókon, míg el nem értem a próbatermünket. Féltem a szemedbe, sőt rád nézni, ám te úgy fogadtál, mintha semmi sem történt volna. Ez nagyon sokat jelentett. Nem tudhattad, de ezzel megmentetted az életemet. Viszont én többet akartam. Nekem nem a barátságod, hanem a szerelmed kellett. Mindennél jobban.

 

Ahogy telt az idő, egyre nyíltabb utalásokkal próbáltam a tudtodra adni, hogy szeretlek, és mit akarok. Amit akartam, az te voltál.

 

Mikor ezzel nem értem el semmit, megpróbáltam túllépni rajtad. Nem sok sikerrel. Volt néhány kalandom, de egyik sem volt még csak fele olyan jó sem, mint mikor álmomban veled voltam. Így inkább feladtam, és nem szedtem fel senkit. Azokban a srácokban is csak téged kerestelek, de nem találtalak. Mert belőled csak egy van, de annak sem kellek. Inkább kitaláltam mindenfélét, hogy téged féltékennyé tegyelek.

 

Egyik este tovább maradtam a próbateremben, és megvártalak.

– Nincs ma randid? Ilyenkor már el szoktál tűnni – mondtad gúnyosan.

– Most nincs. Akár hiszed, akár nem, most nincs kedvem hazavinni senkit – léptem eléd.

– Ez nem vall rád, Totchi. Azt hittem, mindegy neked, hogy kit viszel ágyba.

Miért kellett neked mindig a lelkembe gázolni?

– Nem vagyok olyan olcsó, mint gondolod – sziszegtem a képedbe.

Ott akartalak hagyni, de elkaptad a karomat, ezzel meggátoltál a távozásban. Egy mozdulattal a falnak taszítottál, és mielőtt bármit tehettem volna, durván ajkaimba martál. Vadul tépted, haraptad a számat, de nem voltam rest, legalább ilyen hevesen viszonoztam a csókot. Ez a vadság, szenvedély… Ezt szerettem benned. Egyik kezed végigsimított az oldalamon enyhe remegést és sóhajt kiváltva belőlem. Megtaláltad az utat a pólóm alá, és körmeiddel végigszántottad a hátamat, ezzel egy kéjes nyögést csaltál elő belőlem. Átkaroltam a nyakad, és közelebb húztalak magamhoz. Merev férfiasságunk egymáshoz dörgölted, mire mindketten felnyögtünk.

– Nocsak, Totchi, nem azt mondtad, hogy nem vagy ilyen olcsó? – suttogtad a fülembe, miközben ujjaid az alsómba vándoroltak.

A rózsaszín köd ettől a mondatodtól felszállt az agyamról, és eltoltalak magamtól.

– Szemét – szűrtem a fogaim közt.

Megpróbáltalak eltaszítani, hogy távozhassak, de nem engedtél. Egész testeddel hozzám simultál, és tovább kényeztetted a férfiasságomat.

– Ugyan, hisz ezt akartad, nem? – kérdezted, miközben saját merevedésedre vezetted a kezem, és mozgatni kezdted.

– Igen – nyögtem, mikor ujjaid körbefonták büszkeségem, és mozogni kezdtek rajta.

– Akkor miért ellenkezel? Már nem szeretsz?

– Mit számít az? – csuklott el a hangom.

Ám hangom nem csupán a kéjtől, hanem a mellkasomba nyilalló fájdalomtól is. Bármikor csak egy szavadba került volna, hogy rád vessem magam, de míg én szerelemből tettem volna, te csak a kielégülés utáni vágyból akartál. Ez fájt.

– Igenis számít! – nyaltál a fülembe.

Nem bírtam magamban tartani a nyögéseket. Egyre inkább ziháltam, már nem kellett sok a beteljesüléshez. Ezt nyilván megérezted, mert elengedtél.

– Miért? – néztem rád ködös tekintettel

– Szerinted? Mit gondolsz, miért áll a farkam?

Értetlenül néztem rád egy pillanatra, majd leesett szavaid értelme.

– Ha csak azért kellek, hogy kielégülj, akkor hagyj békén. Még neked sem vagyok ilyen olcsó.

– Tévedsz, Toshi.

Épp mondtam volna valamit, de egy csókkal belém fojtottad a szót. A csók mindent elárult. Tényleg szerettél. Egy pillanatra sem váltak el ajkaink. Csak addig szakadtunk el egymástól, míg letépted rólam a pólómat, és megcsodáltad a testemet. Nagyot nyeltél, és ismét ajkaimra tapadtál, majd áttértél a nyakamra. Halkan felsóhajtottam, te végigcsókoltad a kulcscsontomat, majd a mellkasomat, egyetlen négyzetcentit se hagytál ki. Minden egyes érintésed és csókod égette a bőrömet, a vágy felpezsdítette a véremet, ami belülről égetett. Beletúrtam hosszú, selymes hajadba, és felhúztalak egy forró csókra. Kutató ujjaim kioldották az öved, megtalálták az utat a bokszeredbe, és mohón köréd fonódtak, azonnal kényeztetni kezdtelek.

– Ahhh… Ezh azh… – nyögted kéjesen.

– Sajnálom, de még mindig szeretlek – mondtam komolyan, és a szemedbe néztem.

– Ne sajnáld, mert én is szeretlek – nyögted.

Erre annyira ledermedtem, hogy kezem is megállt férfiasságodon.

– Ne nézz így, inkább mozdulj már! – mondtad.

Nem bírtam megmozdítani a kezem, annyira hihetetlen volt, amit mondtál. Helyettem te cselekedtél. Végigsimítottál az arcomon, kezed a tarkómra siklott, és magadhoz vontál egy csókra. Leügyeskedted rólam a farmert és a bokszert, majd egy ujjal belém hatoltál. Felnyögtem a hirtelen jött érzésre. Ujjaimat ismét férfiasságodra kulcsoltam, és izgatni kezdtelek. Te is belenyögtél a csókba. Első ujjadat hamar megszoktam – nem először voltam uke –, hozzáadtad a másodikat is. Ez kellemetlen volt, de csak egy pillanatig. Egy nyögéssel adtam tudtodra, hogy mennyire élvezem. De még mennyire élveztem! Már ennyi elég lett volna, hogy elélvezzek, de kitartottam. Nem akartam túl korán elsülni.

– Még… – nyögtem.

Ravaszul elmosolyodtál, és az első kettőhöz csatlakozott a harmadik ujjad is. Hangosan felkiáltottam az élvezettől. Gyorsabban mozgattam kezem férfiasságodon, éreztem, neked se kell már sok.

– Engedj! – utasítottál elfúló hangon.

Eleget tettem kérésednek. Átkaroltam a nyakad, hogy össze ne essek. Egész testem remegett a vágytól, férfiasságom fájón lüktetett. Magamban akartalak tudni.

– Mindjárt… – nyögtem.

Végszóra kihúztad az ujjaidat a testemből. Elégedetlenül morrantam fel.

– Nyugi, még nem végeztem veled.

Ködös szemeimet rád emeltem. Te csak elmosolyodtál, és a fal felé fordítottál. Mögém álltál, és lassan, vigyázva belém hatoltál. Egyszerre nyögtünk fel, mikor teljes hosszoddal bennem voltál.

– Totchi… Olyan szűk vagy… – ziháltad.

A hátamra hajoltál, és a nyakamat kezdted csókjaiddal beborítani, harapásokkal ingerelted az érzékeny bőrt. Nem vártál sokat, hamar mozogni kezdtél. Az első lökés kellemetlen volt, így nyögésembe egy csipetnyi fájdalom is vegyült, de ajkaid elvonták a figyelmemet. Több-kevesebb sikerrel próbáltam elfojtani nyögéseimet. Végigsimítottál a hátamon, majd kezeid megállapodtak keskeny csípőmön, és elkezdtél mozgatni.

– Ah… Kami-sama…! – kiáltottam fel a gyönyörtől.

Minden lökésed újabb és újabb élvezetet nyújtott, már csillagokat láttam. Egyik kezem saját férfiasságomra csúsztattam, és a te ritmusodhoz igazítottam a mozgását. Ha lehet, még jobban fokoztad a tempót. Kezed a kezemre siklott, és te irányítottál. Elakadt a lélegzetem. Néhány erőteljes lökés eljuttatott minket a csúcsra. Egymás nevét kiáltva élveztünk el.

 

Az volt az első szeretkezésünk, és egyben a legjobb szexuális élmény az életemben. Álmaimban is jó voltál, de az meg se közelítette a valóságot. Nem sokkal ezután összeköltöztünk, és boldogok voltunk. Nem szóltunk a többieknek a kapcsolatunkról, de tudták. Nyílt titok volt. Ugyanúgy, ahogy Die és Shini kapcsolata is. Szép pá párt alkottak.

 

Az évek csak úgy repültek, de még mindig úgy szerettelek, mint mikor összejöttünk, ha nem jobban, ahogy te is engem. Életem legszebb és legboldogabb éveit éltem le veled. Elmondhatatlanul boldog voltam. Nagyot tévedtél, mikor azt mondtad, hogy a kapcsolatunk ártana a bandának, mert nem. Sokkal jobbak lettünk. Mikor egész éjjel próbáltunk, alig szóltunk egymáshoz, hazaérve azonnal lefeküdtünk aludni - nekem ez is elég volt, mert veled lehettem. A te erős karjaid közt aludtam el. Úgy éreztem, tökéletes a boldogságom, és örökké tart majd, de tévedtem.

 

Egy este sokáig vártam rád. Tovább maradtál a stúdióban valami papírmunka miatt. Én eljöttem, hogy romantikus vacsorával várjalak, de nem jöttél, pedig megígérted, hogy sietsz. Sokszor próbáltalak hívni, de nem vetted fel. A kanapén ültem, és vártam, hogy végre hazaérj. A telefonom csörgése szakított ki gondolataim közül.

– Igen? – szóltam a készülékbe.

– Toshi! – kiáltott kétségbeesetten Dai.

  Meghűlt az ereimben a vér, mikor azt mondta, hogy azonnal menjek a központi kórházba. Gondolkozás nélkül rohantam a kocsimhoz, és a megengedettnél jóval gyorsabban száguldottam a megadott helyre. Felrohantam a második emeletre, és ott voltak a többiek, kivéve téged. Mikor észrevették, hogy megérkeztem, nem szóltak. Dai hozzám lépett, és megölelt.

– Hol van? – kérdeztem elcsukló hangon.

Tudtam a választ, mégsem akartam elhinni. Egész testem remegett, lerogytam Kyo mellé. Senki nem szólt, csak némán vártunk. A várót feszült csend uralta, ránk telepedett az idegőrlő várakozás. A szívem a torkomban dobogott, idegesen doboltam az ujjaimmal. Fohászkodtam, hogy visszakapjalak, hogy ez a rémálom véget érjen, és mikor reggel felébredek, te rám mosolyogj, és megcsókolj. Bármit megadtam volna azért, hogy ne legyen semmi bajod. Bármit, semmi sem lett volna túl nagy ár érted.

– Mi lesz már? – türelmetlenkedett Daisuke.

– Nyugi, ez időigényes – nyugtatta Shinya.

– Hogy lehetsz ilyen? Te nem aggódsz? – fakadt ki a gitáros.

– Az talán jobb, ha… – kezdte a dobos, de egy orvos érkezése félbeszakította.

– Doktor úr! Mondja, hogy van? – ugrottam fel, és az idős férfihoz siettem.

– Sajnálom… – Ennyit mondott.

– Ne! Az nem lehet! – ordítottam, és rongybabaként csuklottam össze.

Dai mellém lépett, és megölelt. Kétségbeesetten kapaszkodtam belé, és zokogtam. Shinya lépett hozzánk, és felsegítettek. Nem bírtam megtartani magam, tehetetlenül csüngtem rajtuk. Odavezettek egy székhez, leültek mellém, és mind a négyen összebújva gyászoltunk téged. Tudtuk, most már semmi sem lesz olyan, mint volt. A szívem ismét darabokra tört, de tudtam, már semmi sem fogja összerakni. Többé nem lehet egész, mert érted dobogott, de te elmentél. Éreztem, ahogy a lelkemet elönti a keserűség és a gyász.

 

Egy borús, esős napon volt a temetés. Szinte fel se fogtam, mi történik, még mindig nem voltam magamnál. Még mindig nem bírtam elhinni, hogy végleg elmentél. Csak akkor kezdtem megérteni, mikor a fekete koporsót leengedték a sírba, és elkezdtek földet hányni rá. Csak akkor tudatosult bennem, hogy soha többé nem láthatlak, nem érezhetem erős karjaid ölelését, ajkad ízét. Akkor nem egy, hanem két embert temettek, mert lélekben én is ott feküdtem melletted a sírban.

 

Mindenki ott volt, aki valaha szeretett téged. Család, barátok, zenésztársak, mindenki. Egész testemet rázta a zokogás, a könnyeim égették az arcomat. Nem bírtam, de nem is akartam elrejteni őket. Die, Shini és Kyo mellettem álltak, és lehajtott fejjel búcsúztak tőled. Én azonban képtelen voltam. Nem akartalak, és egyúttal képtelen voltam elengedni téged. Képtelen voltam felfogni, hogy örökre elmentél, hogy nem vagy többé. A temetési szertartás szép volt – már amit érzékeltem belőle – , de csak arra tudtam gondolni, aki elvett tőlem.

 

Mint kiderült, már elindultál haza, mikor egy részeg a forgalommal szemben hajtott, és frontálisan ütköztetek. Nem sokkal azután, hogy bevittek a műtőbe, örökre elmentél. El sem akartam hinni, mikor mondták, hogy az a rohadék, aki elvett tőlem, túlélte, és karcolásokkal megúszta. Kami-sama, miért? Miért kellett meghalnod? Olyan jó voltál, akkor miért te? Miért nem az, aki miatt ez történt?

 

Hónapokig nem hallattunk magunkról. Összeültünk, hogy megbeszéljük, hogyan tovább. Mivel te azt akartad volna, hogy folytassuk, így tettünk. Fél évvel a halálod után kiadtunk egy emlékalbumot, melyen több dalban megemlékeztünk rólad. Az album hatalmas sikert aratott, tele volt könnyfakasztó, szívszaggató dalokkal. Nem kerestünk senkit a helyedre, úgy éreztük, senki sem pótolhat téged, senki sem lehet olyan jó, mint te.

 

***

Már egy év telt el. Nehéz szívvel, elszorult torokkal nézek fekete márvány sírkövedre, melyre három sort véstek aranyozott betűkkel:

 

„Niikura Kaoru

1974–2009”

 

Keserű mosolyra húzódik az ajkam, ahogy meglátlak téged, karba tett kézzel állsz a fejfa mellett, és rám mosolyogsz.

– Ne aggódj, nemsokára találkozunk. Nekem sincs már sok hátra – mondom.

– Tudom, már várom – mondod kellemesen lágy, mély hangodon.

Rád mosolygok, és elindulok haza. Igen, nemsokára találkozunk. Addig is várj rám! Végre örökre együtt lehetünk. Még visszafordulok hozzád, de már nem vagy ott.

– Szeretlek, Kaoru.

Vége