Semmi sem tart örökké 14. fejezet

Kaoru pov:

Három hosszú telefonálásokkal teli nap után halántékom dörzsölve ülök a kanapén.

- Na, mi van – dobja le magát mellém Kyo.

- Semmi – sóhajtok lemondóan.

- Miért nem beszélsz a nagy testvérrel? Ő mindent lát és mindenről tud.

- Kiről beszélsz? – nézek rá furcsán.

- Yoshikiről.

Villámcsapásként ér a felismerés. Igaza van. Ha Yoshiki tudtam, hogy hol van Kyo, akkor Shiniről is tudni kell. Olyan nincs, hogy nem tudja. Azonnal tárcsázom a számát.

Cetlimet és az utcatáblákat fixírozom és próbálok eljutni a megadott címre. Csöndes külvárosi környék, tipikus Shinya. Ez rá vall, csönd, béke, nyugalom. Többször mondta, ilyen helyen akar majd lakni. Főleg, ha lesz családja. Akkor kinevettük. De most… tényleg elérte, amit akart.

A néma csendet ismerős hangok törik meg. Dobok. Nem is akármilyen dobok, ezeket bármikor felismerem.

- Shinya – motyogom.

A hangokat követve eljutok egy kétszintes házhoz és a mellette lévő garázsban zenélnek. Ez a cím lett megadva. Ám a garázsban nem a várt látvány fogad. Shinya helyett egy kiskölyök zenél, nem is akárhogy.

- Jó napot, segíthetek? – vesz észre.

- Igen, Terachi Shinyát keresem, úgy tudom, itt lakik.

Kikászálódik a hangszer mögül és int, hogy kövessem. A bejárati ajtóhoz vezet és elkiáltja magát:

- Anya!

Nem kell sok és megjelenik és várandós nő. A kölyök azonnal mögé áll és onnan figyel.

- Jó napot, miben segíthetek? – mosolyog az anyuka.

- Önnek is. Niikura Kaoru vagyok, és Terachi Shinyát keresem.

Megszeppen, majd elküldi a gyereket.

- Yuri vagyok, ha megtudhatom, milyen ügyben keresi őt?

- Munkáról lenne szó, elég fontos.

- Kérem, jöjjön be. A férjem még dolgozik, de nemsokára haza kell jönnie.

- A férje? – hatalmasra tágulnak szemeim.

- Igen, Shinya a férjem.

Ez most komoly? Miről maradtam le? Azt hitem Shinya meleg, mert sose mondta, hogy nőkkel lenne kapcsolata. Kis tétovázás után követem Yuri-sant. Alig helyezem magam kényelembe, egy tálcával a kezében jelenik meg, és teával kínál.

- Kaoru-san, kérem, mondja el, hogy mit akar pontosan a férjemtől.

- Újra akarom indítani a Dir en Greyt. Ehhez szükségem van Shinyára.

- Nézze, hét éve, Shinya lelkileg majdnem összeomlott, mikor feloszlottak. Egyedül miattam, és a gyerekek miatt szedte össze magát.

- Gyerekek?

- Igen, nem sokkal a búcsúkoncertjük után ikreink születtek.

Mi jöhet még? Te jó isten. Legszívesebben elsüllyednék szégyenemben. Ezt el se hiszem. A gyerekvállalás nem olcsó, főleg ha kettőről van szó. Shinyának a lehető legrosszabbkor esett ki nem kevés pénz.

- Nem akarok szemrehányást tenni – szakít ki gondolataim közül Yuri-san.

- Pedig megérdemelném, sőt, azt is, ha mindent a fejemhez vágna.

- Nem áll szándékomban. Régen volt, és semmi sem változik, bármit mondok.

Nem bírok az asszony szemébe nézni.

- Kaoru-san, nincs jogom semmiért hibáztatni, önök döntöttek így. Talán furán hangozhat, de volt a feloszlásuknak előnye is.

Hatalmas szemekkel nézek.

- Mikor még zenéltek, Shinyával nem sok időnk volt egymásra, hiába igyekezett annyira beosztani az idejét. A búcsúkoncert után együtt tudtunk lenni. Most emberibb időben megy dolgozni, és jön is haza.

Hiába nem akar szidni, mégis úgy érzem, hogy záporoznak rám a pofonok.

Csak arra eszmélek fel, hogy a két talajcirkáló eszeveszett ugatásba kezd.

- Ez Shin – vidul fel Yuri-san.

És milyen igaza van, pillanatokkal később megjelenik régi bandatársam. Semmit se változott.

Shinya pov:

Az rendben van, hogy vendégünk van, de az már nagyon nincs, hogy Kaoru az! Mit keres itt? Honnan tudta meg, hogy hol lakom? Üdvözlöm imádott feleségem.

- Magatokra hagylak titeket. Sok mindent kell megbeszélnetek – és már megy is az emeletre.

Milyen figyelmes. Tudja, ez a beszélgetés kettőnknek is kellemetlen, nem akarja megnehezíteni a dolgunkat. Felveszem várandós kiskutyám és helyet foglalok.

- Mit akarsz? Honnan tudtad meg, hogy hol lakom? – térek a tárgyra.

Nem futom le a kötelező köröket. Minek? Fölösleges ezzel húzni egymás idejét.

- Yoshiki mondta meg a címed.

- Yoshiki? – hüledezek.

- Igen, ő. Toshi nem volt hajlandó rá.

- Inkább azt mond, mit akarsz.

- Újra összeszedtem a csapatot, és azt akarom, hogy a Dir en Grey visszatérjen.

- Miért? Miért most?

- Már egy ideje terveztem, csak nem tudtam, hogy kezdjek hozzá. Azt se tudtam, éltek-e még. Az utolsó lökést Yoshiki adta, szóval úgy döntöttem bele vágok és megkereslek titeket. Sok hibát követtem el életemben, de a legnagyobbat akkor, mikor veszni hagytam a bandát. Naponta többször megbántam.

- A többiek is tudnak erről? Vagy csak Toshiyát találtad meg?

- Mindenki rábólintott a dologra. Rajtad áll minden. Nélküled nem lesz banda, mert ha más lenne a dobos, az már nem az IGAZI Dir en Grey lenne. Tudom, hogy sikerülhet életre kelteni az együttest, mert egyikünk se tudott igazán elszakadni a múlttól.

Ez most hirtelen kicsit túl sok egyszerre. Muszáj végiggondolnom többször. Megrohannak az emlékek, az együtt töltött évek. Szerettem azt az életet, a hátrányaival együtt. Jó volt, de az óta sok minden változott. De leginkább mi magunk.

- Hallgass a szívedre és válaszolj őszintén – kéri.

Elgondolkodom szavain. Valahol igaza van, hiányzik az az élet. Mindennél többet jelentett a banda. Egy világ omlott össze bennem hét évvel ezelőtt. Amennyire tudtam, lezártam magamban a múltat, hogy a jelenben és a családomnak éljek. Hiányoznak azok az idők, jó lenne visszakapni, de az már a múlt. Soha nem jön vissza, semmi sem lesz olyan, mint volt. Most már új életem van. Gondolnom kell a feleségemre és a gyerekekre. Nem hagyhatom őket cserben.

- Mit mondasz? – szakít ki gondolataim közül.

- Nem tudom, Kaoru, tényleg nem. Egy valamiben tévedsz.

- Miben?

- Én lezártam a múltat, tovább léptem. Lehettem a dobverőket. Átlagos életem van, átlagos családdal, ahogy akartam. Már csak arra vagyok hajlandó, hogy a fiamat tanítsam dobolni.

Megdermedve pislog. Erre nem számított. Érzem, hogy belesajdul a szívem az emlékekbe.

- A múltat nem lehet visszahozni Kaoru, ezt neked is be kell látnod. Ha a múltba kapaszkodunk, és nem tudjuk elengedni, elfelejtünk a jelenben élni. Az az idő elmúlt, én elfogadtam és beletörődtem. Családom van, rájuk is gondolnom kell. Nem hagyhatom magukra őket. Yuri nemsokára szülni fog, most van rám a legnagyobb szüksége. Sajnálom, de a válaszom: Nem.

Teljesen elsápad a válaszon. Nekem is fáj, de a családom az legfontosabb, az ő érdeküket tartom szem előtt.

Hajdani bandatársam szeme kétségbeesetten csillog. Pár percig reménykedve pillant rám, hátha meggondolom magam. Valahol igaza van, de nem dobhatok félre mindent.

- Jól van, legyen, ahogy akarod. Ha mégis meggondolod magad, itt a számom – leteszi az asztalra a névjegyét és távozik.