8. fejezet

8. fejezet

Az elkövetkező napok is így telnek. Folyamatos papírmunka, a készülődés és persze a próba. Újra és újra végig játsszuk a számlistákat, kettőt-hármat naponta. Ha ez nem lenne elég, napokig ülünk a tárgyalóban és hallgatjuk a főnököt, hogy mit sikerült egyeztetni, milyen lesz a helyszín, a szállás, milyen VIP ajándék legyen, vagy legyen-e VIP jegy. Annyi a munka, hogy enni is alig van időnk. Minden reggel, mikor beérek, a kilincsen egy zacskó fogad, amiben egy doboz van Kai főztjével. Elmosolyodom és beviszem az ajándékot. Kai nem is tudja mennyit segít. A hajtás miatt nincs se időm, se erőm főzni otthon. Így itt bent megeszem az ebéd felét, a másikat haza viszem. Ha mégse, akkor veszek valami gyors kaját. Alig látunk ki a munkából, főleg mikor a fénytechnikát kell megbeszélni és megtervezni. Csak képeken látjuk a koncerthelyszínek belső elrendezését, magasságát meg egyáltalán a lehetőségeinket. Meg ugye ott van még az is, hogy maga a helyszín hol van, hogy tudunk pakolni, hol lesz a busz meg az ilyen gyakorlati kérdések. A hangosítást csak ott tudjuk megcsinálni. Az engedélyekről, szabályokról nem is beszélve, mert azon is át kell rágnunk magunkat, valamint a biztonsági kérdéseken. Csak ezek átbeszélése és a szervezés eltart majdnem három hétig. Addig Kaijal se nagyon tudok beszélni, ami nagyon sajnálok, mert nagyon élvezem a társaságát. Csak nagy ritkán tudunk elmenni egy kocsmába meginni egy sört, vagy csak meginni egy kávét. Egyszer sikerült összehozni hogy az egyik hétvégén el tudjunk menni egy kis kifőzdébe ebédelni. Ezt két munka közötti szünetben tudtam csak megtenni, mert a főnökség kitalálta, hogy a turnéról készüljön DVD. Fogalmam sincs hogy mivel telt ez a majdnem egy hónap, csak azt fogom fel, hogy a kis lakásomban állok és pakolok, mert hajnalban indulunk. Fáradtan, gépiesen rámolok a táskámba. Alig van erőm bármit is csinálni, legszívesebben aludnék, de nem lehet. Azt majd a buszban. Nem viszek magammal sok cuccot, leginkább váltó ruhát meg valami olvasni valót. Rámolás után megeszem azt a maradékot, ami Kai főztjéből maradt, ne romoljon meg, majd kimosom az edényt. Elnyúlok a kanapén és bámulok a lakásban uralkodó káoszt. Még mindig nem volt se erőm, de kedvem rendet rakni. Kezdem összeszedni magam, de még közel se vagyok olyan mint régen. Úgyis csak aludni járok haza, akkor minek legyen rend? Kosz az nincs, csak rendetlenség. Sokáig fekszem és bambulok, de hirtelen megszólal a telefonom, hogy menjek le, mert itt a kisbusz. Írok Kainak egy SMS-t, hogy megyek, aztán lesietek a ház elé. Szinte azonnal megjönnek a srácok, beszállok és már megyünk is. Csöndesen figyelem az elsuhanó várost, majd valamikor elnyom az álom.

Pár óra elteltével kelek csak fel, mikor megállunk egy benzinkútnál. Első dolgunk mosdóba menni, majd kávézni és reggelizni. Álmosan majszolom a szendvicsemet és próbálok felébredni. Még hosszú út áll előttünk és holnap már fellépés. Talán ha húsz percet pihenünk aztán megyünk is tovább. Kicsit élénkebb már a társaság, mindenki elfoglalja magát valamivel. Hizumi a telefonján játszik, Tsukasa zenét hallgat, Zero meg olvas valamit. Én az ablakon bámulok kifelé. Igyekszem nem gondolni semmire, csak bambulni. Jó végre úton lenni, szeretek utazni és világot látni, de most inkább ülnék otthon. Hiába kezd rendbe jönni a lelkem, szerintem még korai ez a turné, de mindegy. Jó lenne megint leülni Kaial beszélgetni. Valahogy mindig feldobott és nem már láttam olyan sötéten a dolgokat. Fogalmam sincs hogy csinálta, de hálás vagyok neki. Belátom, hogy mindent nagyon elhanyagoltam és teher voltam a barátaim számára, és ezen változtatni akarok. Nem tehetem ezt velük és a rajongókkal sem, hogy nem kapják meg amit akarnak és nem úgy ahogy akarják. Hosszú buszozás után végre megérkezünk a szállodához. Felkapom a táskám és megyek, hogy megkapja a kulcsokat. Mint mindig, most is kettesével alszunk. Hizumi a szoba társam.

- Na, menjük – vigyorog és elindul.

Csöndesen követem a második emeletre. Szerencsére van lift, utálok lépcsőzni. Amint lehet, énekesem lerúgja a cipőjét a szobában és az ágyra veti magát.

- De jó – morogja a párnába.

Én a hátamra fekszem és a plafont bámulom. Kellemesen puha az ágy.

- Mi a mai program? – töröm meg a csendet.

- Semmi. Ma még pihenünk, aztán holnap korán a helyszínre megyünk és hangolunk – fordul az oldalára.

- És a világítás meg a hasonlók?

- Azt nélkülünk is meg tudják csinálni. A hangszereket meg mindent már mi elviszik a helyszínre és a dobokat összeállítják. Holnap már csak ellenőrizni kell őket.

- Ez jó húzás volt, így annyival kevesebb marad holnapra. Mindig kezdés előtt üt be a szar.

- Na! Ne légy ilyen!

Nem mondok semmit, csak bámulom továbbra is a mennyezetet.

- Mi van veled mostanában? – töri meg a csendet.

- Hogy érted? – fordulok felé.

- Az utóbbi időben jobban nézel ki. Nem árad úgy belőled a negatív energia, és boldogabbnak tűnsz.

- Az nem vagyok, talán csak kiegyensúlyozottabb – gondolkodom – De abban igazad van, hogy nem érzem olyan szarul magam. Még mindig nem az igazi, de határozottan jobban vagyok, még ha csak egy kicsivel is.

- Mi történt?

- Nem is tudom… Kaial elég sokat beszélgettem mióta oda kerültünk. Talán az, hogy hozott nekem ebédet, ez a kis törődés, vagy amiket mondott… nem tudom pontosan, de felnyitotta a szemem.

- Mit mondott?

- Nagyjából azt amit ti.

- Ne már! – nevet – Ránk nem hallgatsz de rá igen? Mi a titka a srácnak?

- Nem tudom – vonok vállat.

- Ne légy ilyen! Mondd meg, hogy mit tud, amit mi nem!

- Fogalmam sincs, mondom, hogy ugyanazt mondta mint ti, csak kicsit más szavakkal.

- Nem ér! – nyafog.

- Inkább örülj, hogy nem vagyok annyira depis.

- Örülök, hidd el. Végre kezdesz az a Yoshitaka lenni, aki a barátom. Lassan de biztosan a régi önmagad leszel – mosolyog.

- Remélem – sóhajtom.

- Biztos, én hiszek benne. És ha nem… – feláll majd hirtelen a csípőmre ül – velem gyűlik meg a bajod és nagyon megjárod – és elkezd csikizni.

Felnevetek és játékosan elkezdünk birkózni. Most igazán örülök, hogy magasabb vagyok nála és hosszúak a karjaim, így távol tudom tartani magamtól. Addig fészkelődünk, amíg le nem esünk az ágyról. én esek a szőnyegre, az énekes meg rám. Nagyot koppanok és gyilkos pillantásokkal nézek rá, majd kirobban belőlünk a nevetés.

- Végre – mászik le rólam – Jó hallani a nevetésed. Már majdnem elfelejtettem milyen.

- Ez van – kezét nyújtja és felsegít – Gyere, szedjük össze a többieket és menjünk el valamerre, mit szólsz?

- Oké, legalább nem ülünk a seggünkön – magamhoz veszem a táskám és megyünk.

Tsukasa és Zero szobája a miénk mellett van.

- Mi a helyzet? – terpeszkedik Zero az ágyon.

- Arra gondoltunk, hogy elmehetnénk körbenézni – mondja Hizumi.

- Gondoltatok? Mi az, egy pár lettetek? – csodálkozik Tsukasa.

Az első kezembe akadó tárgyat, amit egy törülköző, hozzá vágom. Nevetve kapta ez a szövet anyagot.

- Láttátok, hogy van medence, mi lenne ha kipróbálnánk? – veti fel a dobos.

- Benne vagyok! Hátha van még szauna is! – lelkesül a basszista.

- Az is van – ugrik fel Tsukasa és elkezdi keresni a strand cuccát.

- Akkor pár perc és találkozunk – Hizumi megfogja a karom és magával húz.

Visszamegyünk a szobába és felvesszük a fürdőalsókat, és megyünk. A másik kettő már az ajtóban toporog. Vállamra terítem a törülközőt és fürdőköpenyben megyünk a medencéhez. Van úszómedence és egy jakuzzi is. Nem kérdés, hogy melyiket próbáljuk ki. Nyakig elmerülünk a forró és bugyborékoló vízben.

- De jó – sóhajtom.

- Ez már kellett – nyújtózik a dobos.

- Egyet értek. Maradjunk itt estig – mosolyog lehunyt szemmel Hizumi.

- Benne vagyok – helyesel Zero.

Csöndesen hátra hajtom a fejem és élvezem a nyugtató bizsergést. Annyira kellemes, végre ellazulnak az utazástól beállt izmaim. Egész nap tudnám élvezni. Szerencsére a főnök gondolt ránk, és befizetett mindannyiunkat egy masszázsra. Az egész délután azzal telik hogy kényeztetjük magunkat. Jakuzzi, masszázs, szauna, egy kis úszás a nagy medencében, lazulás a parton meg a relax szobában. Nem is kell más egy tökéletes naphoz.