6. fejezet

6. fejezet

Este szívesen elmennék kocsmába, de egyedül nincs kedvem. A bandát most nem akarom látni, kicsit elegem van belőlük. Amúgy is, szinte minden nap reggeltől estig velük vagyok. Kell az, hogy kicsit nélkülük legyek. Így legalább nem látom az aggódó tekintetüket. Nem akarom, hogy aggódjanak értem, jól vagyok, csak magam alatt vagyok, ennyi. Uruha se fog jönni, ebben biztos vagyok, vagy ha igen, akkor Aoi is. Nincs bajon a sráccal, de nem vagyok kíváncsi az enyelgésükre. Le se tagadhatnák, hogy mennyire oda vannak egymásért. Az ilyentől most felfordul a gyomrom. Elhívom Kait, úgyis szeretek beszélgetni vele és meg is kedveltem. Igen, ez lesz! Amint beérek a stúdióba, első utam a Gazettéhez vezet. Kopogok, amint megkapom az engedélyt, benyitok.

- Sziasztok, zavarok? – kérdezem.

- Szia, dehogy. Mi járatban? – vigyorog Ruru.

- Munka után gondoltam megihatnánk egy sört – pillantok a dobosra.

- Bocsi, de Aoival lesz programunk – szabadkozik Ruru.

- Nem is tőled, hanem Kaitól kérdeztem.

A gitáros hápog, mindenki meglepetten pislog.

- Oké, szívesen – szalad fülig Kai szája.

- Helyes, ha végeztetek, gyere át hozzánk.

- Oké.

- Akkor este – és már megyek is.

Már alig várom, hogy végezzünk, bár félek, az nem lesz egyhamar. Az új számon dolgozunk, és Hizumi nagyon bepörgött. És még ő csodálkozik, hogy nincs barátnője. Ha ennyit dolgozik ne csodálkozzon. Senki nem szereti, ha a párja több időt tölt a munkahelyén, mint vele. Hamar beér mindenki és egy gyors köszönés után kezdünk. És milyen igazam lett. Már bőven vége a munkaidőnek, de mi még itt dekkolunk. Oké, Hizumi lelkesedése ránk is átragadt, de akkor is. Egy ebéd és pár cigi szünet és édes kevés. Jól ment a próba egész nap, csak most kezd egyre rosszabb lenni. Kiesünk a ritmusból, valaki elcsúszik, egyszerűen fáradtak vagyunk! Legyen már vége!

- Gyerünk srácok, csak még egyszer – kéri az énekes.

Hangosan felmordulok, elegem van, menni akarok! Kai már tuti megunta a várakozást és hazament. Ekkor kopognak, és az emelgetett vigyori nyit be.

- Oh, bocsánat – szeppen meg.

- Gyere, mindjárt megyek – mutatok a kanapéra.

Bólintás kíséretében leül, mi pedig még egyszer eljátszzuk ezt a nyamvadt számot. Jó lett, csak már elegem van belőle. Már fánk az ujjaim az egész napos pengetéstől, kicsit berekedtem az énekléstől és hörgéstől, de végre valahára végzünk. Amint befejezzük, helyére teszem a gitárom, jelezve, eszem ágában sincs folytatni. Összeszedem a cuccom és a vendégünket karon fogom.

- Mentem – és már Kaijal le is lépünk.

- Igyál meleg teát, az segít a hangodon – jegyzi meg már a liftnél.

- Majd helyre iszom – vigyorgok.

- Hülye – bokszol a hasamba.

Összenevetünk és beszállunk a liftben. Jó érzés beszélgetni vele, minden fáradtságom elszáll és jól érzem magam. Könnyebb a lelkem, mert megszabadulok a mázsás súlyoktól, amik készülnek összeroppantani. Nem tudom miért érzem így, de végre kapok levegőt. Már el is felejtettem milyen érzés. A kocsmába érve, veszünk két sört és leülünk egy üres asztalhoz. Most is elég sokan vannak, ami nem csoda elég késő van ahhoz, hogy beinduljon az éjszakai élet. Elmeséli milyen napja volt, aztán én is. Hamar eltérünk a munka kibeszélésétől, elvégre nem azért vagyunk itt. Folyamatosan mosolyog most is. Hihetetlen ez a srác. Még senkit sem láttam, aki ilyen vigyori lenne. Mosolyogva megcsóválom a fejem.

- Mi baj? – kérdi azonnal.

- Semmi, csak állandóan mosolyogsz.

- És az baj? Inkább szomorkodjak?

- Nem, dehogy. Mosolyogj mindig.

Egy fiatal pincérlány sétál el és kínálgat mindenkit kóstolóval. Szerzek is kettőt, de Kai feljajdul.

- Mi baj? – kérdem értetlenül.

- Orrba vágtál a karoddal – fogja az említett testrészt – mikor nyúltál a pohárért orrba vertél – mondja értetlen tekintetem látva.

- Oh… bocsi – tolom elé az egyik poharat.

- Semmi baj, csak figyelj jobban. Nagyon hosszú a karod.

Kuncogok egy sort és megiszom az italom. Az este további része tökéletes, pár apróságtól eltekintve, mint például megint majdnem sikerült orrba vernem szegény Kait, de el tudta húzni a fejét. Ezen kívül beigazolódott, amit mondott nem is olyan régen. Van abban valami, hogy sok hal van még a tengerben. Az egyik pultos lány nagyon kelleti magát. Nem is rossz, ahogy a többi közelünkben lévő nő se. Eddig hogy lehettem ilyen vak, hogy nem vettem észre őket? Ennyire elmerültem az önsajnálatban? Könnyen lehet. Valahogy tovább kell lépne, nem gubózhatok be nagyon. Így vissza gondolva, jogos, hogy magamba fordultam, de már elég ebből! Fiatal vagyok ahhoz, hogy a hátra lévő életemben egy lány miatt keseregjek állandóan. Ahogy a felhozatalt tanulmányozom, újra éled bennem a vadászösztön. Végül is, fiatal vagyok, és nem is vagyok egy bányarém, szóval egy próbát megér, de nem ma. Majd holnap.

- Nem kéne menni? – veti fel a dobos.

- Nem vitázom.

Mindketten kicsit többet ittunk a kelleténél, így kissé imbolyogva megyünk. Szerencsére az esti hűvös levegő kijózanít. Valahogy eljutunk hozzám, nem engedem el ilyen állapotban Kait, nem érdekel, mennyire bizonygatja, hogy haza tud menni. Most nem tud érdekelni a rendetlenség ami a lakásban fogad.

- Bocs a kupi miatt, eléggé elhagytam magam – mentegetőzök.

- Semmi baj – legyint.

Hozok neki egy törülközőt és amíg letusol, megágyazok a kanapén, és gyorsan pár szemetet kidobok. Végül én is lefürdök, és alszunk mindketten. Magam se tudom miért, de szinte pillanatok alatt elalszom. Nem értem, hiszen eddig a fél éjszakát ébren töltöttem, ha aludtam az leginkább az alkohol miatt volt, de most… nem értem.

Reggel furcsán kipihenten kelek, de az óra szerint még korán van.  Mázli, hogy ma nem kell dolgozni. Kimegyek a konyhába, de a nappaliban megtorpanok. Kai kiterülve alszik a kanapén, a pokrócot félig lerúgta magáról. Aranyos. Megyek és főzök egy kávét, hogy teljesen felébredjek. Az illatokra a kis dobos is előkómál.

- Jó reggelt – mosolygok rá, ahogy megcsavarodott, gyűrött ruhában és kócosan megjelenik.

- Neked is – ásít egy nagyot.

- Hogy iszod a kávét? - töltök neki egy bögrébe.

- Reggel tejjel és cukorral – leül az asztalhoz.

Elé teszem a kávét a cukorral és tejjel, had ízesítse be magának.

- Köszönöm – motyogja.

- Szívesen. Kérsz reggelit?

- Azt majd megcsinálom én. Ez a minimum, ha már itt aludtam.

- Ugyan – legyintek – Remélem nem zavart nagyon az a szemétdomb.

- Nem, rendesen körbe se néztem – legyint.

Feláll és elkezd keresgélni a hűtőben.

- Mit szeretnél reggelire? - kérdi.

- Rántottát, hússal és zöldséggel.

- Rendben, mennyire süssem meg?

- Ne nagyon, lágyan szeretem.

Mosolyogva bólint és munkához lát. Amíg ő a reggelin ügyködik, és tányérokat szedek elő és megterítek. Mivel ma nincs munka, így ráérünk. Hamar kellemes illatok kezdenek terjengeni.

- Istenien főzöl – szimatolok a levegőbe.

- Örülök, hogy ízlik – mosolyog – szeretek főzni, főleg ha a többieknek is ízlik.

- Tudod, régóta, hónapok óta nem bírok rendesen enni, de ezt láthattad. Nagyon a padló vagyok, vagy voltam... magam se tudom...

- Miért?

- Hosszú, még nem akarok mindent elmondani.

- Igen, mondtad.

- Mindegy, lényeg, hogy gondolkodtam, azon amit mondtál, és igazad volt. Sokat segítettél.

- Tényleg? Hogy? - csodálkozik.

- Amit ahogyan mondtál. Te is azt mondtad, amit a többiek, de másként. Nem oktattál ki – kuncogok.

- Az nem szokásom.

- Tudom, és ennek örülök.

Elmosolyodik és amint elkészül a reggeli szétosztja kettőnknek. Mosolyogva leül velem szembe és megreggelizünk. Kai nem marad sokáig, mert még van egy kis dolga, és én se érzem magam kellemetlenül, hogy egy cunami sújtotta övezetben kell vendégül látnom.