Mi történt a régi Reitával? 13. fejezet

13. fejezet

Az utóbbi hét aktív pihenéssel és munkával telt. Napközben munka, aztán utána városnézés, vásárlás és kocsmázás. Az estékből nem sok marad meg, csak a másnaposság.

Ahogy zötykölődünk haza, folyamatosan bámulok ki az ablakon. Kai alszik, Ruru a telefonján pötyög, Aoi a twitteren lóg, Ruki és Kaolu flörtölnek. Fogalmam sincs mi lesz otthon. Párszor beszéltünk Hirotóval, szóval nem olvashatja a fejemre, hogy le se szarom.

- Te, Rei – löki meg a vállam Ruru.

- Hm? - fordulok felé.

- Nézd, lesz egy fesztivál a környékeden – mutatja a telefon kijelzőjét.

- Aha, és? - kérdem.

- Elmegyünk?

- Menni akarsz?

- Persze, tudod, hogy imádom az ilyesmit.

- Nem tudom – vonok vállat – Mikor lesz?

- Egy hónap múlva.

- Beszélek Hirotóval. Nehogy az legyen, hogy vele nem megyek vagy nem hívom sehova.

- Oké, nem vagytok összenőve, szóval nélküle is jöhetsz.

- Eldöntötted, hogy veled megyek? - vonom fel a szemöldököm.

- Aha – vigyorog mint a tejbetök.

Mosolyogva megcsóválom a fejem. Ez már csak így megy köztünk. A sok éves ismeretség megtette a hatását. Mélyet sóhajtok és folytatom az elsuhanó út bámulását. Remélem hamarosan haza érünk, kezdek éhes lenni.

- Átmehetek hozzátok? - kérdi hirtelen Ruru.

- Hm? Minek?

- Éhes vagyok, és otthon nincs kaja. És te közelebb laksz mint én.

- Felőlem gyere – vonom meg a vállam.

Elvigyorodik és újra telefonjának szenteli minden figyelmét. Én is bambulok tovább. Nézek ki a fejemből, nem is fogom fel mit látok. Lehet el is bóbiskolok kicsit, nem tudom. Arra riadok, hogy Ruru megrázza a vállam.

- Gyere, megjöttünk – mászik ki a kocsiból.

- Hm? Hova? - kapok észbe.

- Nálad.

Kikászálódok és összeszedjük a csomagjainkat. Intünk a többieknek, mikor elhajt a kisbusz. Fáradtan nyitom ki a kaput és megyünk a lifthez. Ruru izgatottan toporog. Szinte kiugrik a liftből mikor megérkezünk a megfelelő emeletre.

- Gyere már! - topog az ajtó előtt.

- Nem hogy kopognál – morgok.

- Itt van Pon?

- Szerintem igen.

Kinyitom az ajtót és előre megyek. Alig veszem le a cipőm, máris dobogást hallok.

- Végre itthon vagy! - szalad Pon és ugrik a nyakamba.

- Szia – ölelem meg.

Elenged és forró csókkal üdvözöl.

- Szia! - köszörüli meg a torkát Ruru.

- Hát te? - ugrik hátra.

- Meghívatta magát ebédre – sóhajtok.

- Aha – motyogja.

Gitárosom, mintha csak otthon lenne, ledobja a táskáját a kanapé mellé és nyújtózkodik egyet. Kikerülöm páromat, hogy végre letegyem a nehéz táskát. Hiroto szinte megdermedve áll és néz utánam.

- Éhesek vagytok? - találja meg a hangját.

- Én igen – kapja fel a fejét Ruru.

- Na, gyere – rángatom magammal a fürdőbe.

Kezet mosunk, aztán megyünk a konyhába. Mire kiérünk már tálalva van.

- Nagyon fáradtak vagytok – jegyzi meg Hiroto.

- Hosszú volt az út, sokat melóztunk – összegzem.

- Azért nem csak munka volt – vihog Ruru.

- Hm? - osztja szét az ebédet Pon.

- Szinte minden este kocsmatúrán voltunk – kezd enni gitárosom.

- Aha – rosszallás csendül párom hangjában.

Vállat vonok, és hozzá látok az ebédhez. Már előre sejtem, hogy ha kettesben maradunk, megkapom a magamét. De leszarom, jól éreztem magam.

- Rei, elmeséled milyen volt a munka? - kérdi csöndesen Pon.

Lenyelem a falatot és mesélni kezdek. Párszor Ruru is közbe kotyog kiegészíti a történetet. Felélénkülök, mikor a hülyéskedéseket meséljük. Jó visszagondolni azokra a vidám percekre. Mikor cukkoltuk Aoit, Kait „megvertük” és még sorolhatnám.

- Mondjuk, az nem volt vicces, mikor Ruki eltűnt – szív cigijébe bandatársam.

- Miért? - kotyog közbe Pon.

- Forgatás közben, mikor Rukit vennénk, nem vicces mikor pont őt nem találjuk – világosítja fel Ruru.

- És hol volt?

- Nem akarok belegondolni. De az biztos, hogy Kaolu Rukiban volt – vihogok.

- Mikor nincsenek egymásban? - röhög gitárosom.

Válasz helyett csak röhögök. Pon inkább serénykedik, nem tud hozzászólni semmihez. Nem tudom mióta ülünk a konyhában és beszélgetünk, mikor Pon megáll előttünk:

- Uruha, meddig maradsz? - kérdi.

- Zavarok? - kérdez vissza.

- Nem, csak kérdezem.

- Aha, asszem megyek – gondolkodik – Kösz, hogy meghívtál – mosolyog rám.

- Te hívattad meg magad – helyesbítek.

Válaszul csak elvigyorodik. Kikísérem és megvárom míg felveszi a cipőjét.

- Majd hívlak, és ne feledd a fesztivált. Mindegy hányan megyünk, de te velem jössz – jelenti ki.

- Oké – mosolygok rá – Ugye tudod, hogy nagyon akaratos vagy? - csóválom meg a fejem.

- Csak jót akarok neked. Nem akarom, hogy bepunnyadj – vereget vállon – Valakinek törődnie kell veled.

- Igen, nekem – duzzog Hiroto.

Ruru csak grimasz-szerű mosolyt villant és távozik. Bezárom mögötte az ajtót.

- Nem azért, de a barátod, nagyon bunkó – jelenti ki.

- Miért? - kérdezem.

Elmegyek mellette és elkezdem kipakolni a táskámat. Mindent a szennyesbe dobok, a pipere holmi is kiviszem a fürdőszobába.

- Miért hívatta meg magát enni? Otthon talán nem tud? Vagy lusta főzni magára? És mi az, hogy törődnie kell veled? Ő csak a barátod, de én a párod! Neki semmi köze ehhez!

- Túl reagálod. Tudod, hogy Ruru ilyen – vonok vállat – Azért jött fel, mert nagyon éhes volt, és nem volt otthon kajája. Olyan nagy baj?

- Nem, csak veled akartam volna lenni.

- Talán most nem vagyok itt?

- De – motyogja.

Hozzám lép és megölel. Fejét a mellkasomba fúrja.

- Örülök, hogy végre itt vagy – motyogja a pólómba.

Hajába fúrom az arcom és szorosan magamhoz ölelem. Átkarolja a derekam és bújik.

- Hiányoztál.

Elmosolyodom és kissé felemelve a fejét megcsókolom. Jólesik végre megölelni és csókolni őt. Hiába a sok hülyesége, szeretem és jó itthon lenni, vele.