Mi történt a régi Reitával? 9. fejezet

9. fejezet

Reggel gyors kávé után együtt indulunk a kiadókhoz. Pon még mindig morog, és csak ide böffenti nekem, hogy szia, mikor kiszáll a kocsiból és megy.

- Mi baja? - kérdi Ruru, mikor megyünk a saját kiadónkhoz.

- Hogy nem szóltam neki előre, hogy este jössz.

- A te lakásod, azt hívsz magadhoz, akit akarsz, és akkor, amikor akarsz – von vállat – Ne légy már ilyen töketlen.

Inkább nem mondok semmit, és a vezetésre figyelek.

- Ugye tudod, hogy nemsokára indulunk – jegyzi meg, mikor beszállunk a liftbe.

- Igen, és lassan pakolhatok – sóhajtom – utálok pakolni.

- Segítsek?

- Miben? Pár ruhát még el tudok rakni.

- Gondolom majd ezt is megcsinálja neked.

- Miből gondolod, hogy ő pakol? - kapom fel a fejem.

- Ha te pakolnál, nem lenne minden szépen összehajtva, és elég sok mindent otthon hagynál.

Hatalmasat pislogok. Ez eddig még fel se tűnt. Némán ballagunk a próbaterem felé. Már ott vannak a fiúk.

- 'Reggelt! - kiáltom.

- Nektek is – morogja Ruki.

Mikor Aoi befut, végre leülhetünk dolgozni. Még egyszer átbeszéljük a számlistát, meg hogy mennyiben változzanak fellépésenként. Átnézzük a rendeléseket, a fellépő ruhákat és mindent. Még pár számot is elpróbálunk. Könnyen megy, ezeket még álmomban is hiba nélkül végig pengetek.

- Srácok! Ebéd? - kérdi Kai, mikor elhallgatnak a hangszerek.

- Oké – ért egyet Ruki.

Letesszük a hangszereket és megyünk a sarki gyors étkezdébe. Jókat ugratjuk egymást. Ahogy leülünk, Ruru és Ruki arról kezdenek beszélni, hogy mi mindent akarnak csinálni.

- Azt biztos, hogy minden este inni fogunk és szórakozni – nevetek.

Három értetlen szempár mered rám.

- Mi van? - értetlenkedek.

- Ki vagy és mit csináltál a basszerosommal? - vonja fel gyanakodva a szemöldökét Ruki.

- Nyugi, ez ő, biztosíthatlak róla. Kezd újra visszatérni a régi önmagához – vigyorog Ruru és átkarolja a vállam – És ez nekem köszönhető – büszkén kihúzza magát.

Jót nevetek vele. Gyorsan megeszem a maradék tésztámat és leteszem az evőeszközöket. Aoi nagyon nincs itt, lassan majszolja az ebédet, ő végez utoljára. Végül elindulunk vissza.

- Eszünk egy kis fagyit? - kérdi Kai és megtorpan az egyik cukrászda mellett.

A fiúk beállnak a sorba, én inkább cigire gyújtok. Kis várakozás után indulunk vissza a kiadódhoz.

- Jobb is, hogy kaja után megyünk a főnökhöz. Legalább nem halunk éhen – vigyorog Ruki.

- Ja, inkább alszunk a jóllakottságtól – nevetek.

- Az már biztos – vigyorog Ruru – Úgyis alig tudtam aludni. Kibaszott kényelmetlen a kanapéd – masszírozza meg a nyakát.

- Te nála aludtál? - csodálkozik Ruki.

- Aha, este ittunk és meghívott, hogy aludja nála – összegzi a gitáros.

Amint visszaérünk, első utunk a tárgyalóba vezet, hogy végighallgassuk a menedzsert. Felvázolja az időpontokat, milyen és mekkora helyeken lépünk fel, valamint milyen szabályokat kell betartanunk bizonyos prefektúrákban. Még a szállodai szobabeosztást is megbeszéljük, és még választhatunk, hogy kivel akarunk aludni.

- Kaoluval alszom – jelentette ki ellentmondást nem tűrve Ruki.

- Abból nem sok alvás lesz – súgja Ruru.

Prüszkölök egyet és megpróbálom ajkamba harapva a tenyerembe rejteni a mosolyomat. Legszívesebben felröhögnék, de nem tehetem.

- Mi olyan vicces Suzuki-san? - kérdi a főnök.

- Semmi, bocsánat – nyögöm.

Nehezen sikerül lenyelnem a nevethetnéket és nyugalmat erőltetni magamra.

- Folytathatjuk? - köszörüli meg a torkát a főnök.

- Alszom vele, persze, ha nem fullad meg – bök felém Ruru.

- Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen – lököm meg.

- Ki mondta, hogy akarok? Nehéz lenne új basszerost találni, főleg ilyen rövid idő alatt.

- Na, kösz – méltatlankodok.

Mindenkiből kirobbant a nevetés. Kizárásos alapon Kai és Aoi együtt alszanak. Mikor vége a fejtágításnak, visszamegyünk zenélni. Estig próbálunk, aztán megyek haza. Meg se lep, hogy Pon már itthon van, és szól a zene. Nem tudom mit hallgat, de elég borzalmas.

- Megjöttem! - kiáltom túl a ricsajt.

- Máris? Azt hittem megint elmész valahova – halkítja le a magnót.

- Dolgom van, most nincs rá időm – mondom.

- Mi? - csodálkozik.

- Nemsokára elutazom.

- Hova? - jön elő a konyhából.

- Forgatni. Forgatással egybekötött fotózás lesz, nagyjából egy hétig leszek távol.

- Ezt mikor találtad ki? - teszi csípőre a kezét.

- Már mondtam, csak te nem figyeltél. A főnök találta ki, nem én.

- Mikor indulsz?

- Hamarosan, pár nap múlva.

- Aha – összegzi – Becsomagoljak neked?

- Nem kell, be tudok egyedül is.

Hatalmasat pislog, majd visszamegy a konyhába. Átöltözöm és előkeresem az utazótáskám, kitárom a szekrényem és gondolkodom. Kikészítek pár pólót, nadrágot, meg alsót. Sapka, napszemüveg, kiegészítők.

- Jössz enni? Kész vagyok – áll meg az ajtóban.

- Aha.

Kezet mosok és megyek.

- Milyen napod volt? - kérdezem.

- Egész jó, fotózás volt, aztán este műsor.

- Akkor nem alszol sokat.

- Nem, de holnap könnyű nap lesz, csak próbálunk. Ti?

- Sokat készülünk és már az utolsó simításokat végezzük, mint a számlistát hogyan variáljuk, szobabeosztás meg ilyenek.

- Várod? Mármint az utazást.

- Igen, már megbeszéltük a fiúkkal mit fogunk csinálni, ha van szabadidőnk.

- És lesz?

- Persze, hogy lesz – vigyorgok és kanalazom a levest.

- Jó nektek, nekünk nem szokott lenni.

- Mi hosszú pórázon vagyunk – vigyorgok.

Fintort vág.

- Mi nem.

Vállat vonok. Erről nem én tehetek, hanem a főnök. Az nem az én bajom, hogy velük ilyen szigorúak. Meg amúgy is, nem hiszem, hogy ha lehetne, menne szórakozni.

Vacsora után elmegyek fürdeni, és folytatom a pakolást.

- Ezeket viszed? - ül le a kikészített holmik mellé Pon.

- Igen, hirtelen ennyi jutott eszembe, de majd még teszek el pár apróságot – nézek végig a kikészített holmikon.

- Ma is elmész Uruhával inni? - kérdi szomorkásan.

- Nem, ma itthon maradok.

Elmosolyodik és amíg bedobálok mindent az utazótáskámba, addig megágyaz. Átveszem az alvós gatyám és bebújok a takaró alá. Ő is befekszik mellém, hozzám bújik és már alszik is.

Reggel korán kelek. Egy kávé mellett meghallgatom a híreket és elszívok egy cigit. Amint elnyomom a csikket, megjelenik Pon.

- Reggelt – ásít.

- Neked is.

Kitölti magának a kávéból, addig készítek pirítóst és rántottát.

- Mikor jössz ma haza? - kérdi.

- Szerintem korán, csak papírmunka van.

- Nem mész a barátaiddal sehova? - mintha reménykedés a hangjában.

- Nem tudom, majd kitaláljuk. Ha jól emlékszem, Aoi és Kai mennek interjúra.

- Várlak haza – mosolyog.

Megeresztek egy mosolyt és gyorsan megreggelizek.

- És te? - kérdem két falat között.

- Fotózás lesz.

Hümmögök és elkezdek készülődni.

- Velem jössz? - kérdezem.

- Nem, nem a kiadóhoz megyek.

- Oké – vonok vállat.

Felveszem a bakancsom és már itt se vagyok. A fiúk már csak rám várnak, hogy munkához lássunk. Egész nap a főnökkel tárgyalunk és szervezzük a turnét.