Angyalbőrbe bújt démon 27. fejezet

27. fejezet

Kaoru furcsa pillantásokat vet rám, mikor a kezébe adom a kötegnyi szöveget.
- Nahát… - nyögi.
- Én szóltam – morgom.
- Lesz miből dolgoznunk. Mennyit írtál? – kérdi Dai.
- Passz, talán kétalbumnyi – vonok vállat.
- Csak zene kell alájuk, azzal lesz a legtöbb meló – sóhajt Toshi.
- Párat megcsináltam – vágom rá.
- Király vagy! – csillogtatja fogait Die.
Elhúzom a szám. Leülünk az asztalhoz, és a papírok járnak körbe, hogy mindenki elolvassa. Néha kapok némi visszajelzést, hogy durva, király, szívszorító, stb. Kao elindítja a zenét, és a hozzá passzoló szöveg fölé görnyed a többiekkel együtt.
- Tökéletes – motyogja Daisuke.
- Jó lesz – ért egyet a másik gitáros.
- Ha egész nap zenehallgatás, és olvasás lesz, akkor húzok haza – állnék fel.
- Itt maradsz – mordul Leader-sama.
- Mert? A zene a ti reszortotok, én csak éneklek.
- Ha már voltál ilyen termékeny, elkezdhetnéd összeállítani a következő albumot.
Morogva huppanok vissza a fotelba. Bár… talán jobb is, hogy nem megyek haza, mert csak tépelődnék. Munka közben nincs erre időm. Megszerzem a szövegeket, és válogatni kezdek. Párat kiszedek, mert nem elég jó. A fele használhatatlan, szóval egy album lesz, vagy még annyi se, ha még párszor átlapozom őket. Mire végzek, az utolsó általam írt zene utolsó hangjai is elhallgatnak.
- Tessék, légy boldog – ejtem Kaoru elé a köteget.
- Harapós vagy – morogja Shinya a nem létező bajsza alatt.
Nem felelek. Remélem, Kao nem akar tőlem semmit. Bár őt ismerve ezt nem fogja szó nélkül hagyni.
A rabszolgahajcsár nincs elragadtatva a válogatásomtól, így átrendezi. Kösz, én is szeretlek.

Az egész nap így telik, elkezdünk dolgozni az új dalokon. Próbálunk valami zenének nevezhetőt összehozni. A nap végére sikerül egyet megcsinálni. Mikor kimegyek a mosdóba, eszembe jut, hogy Kamijót is fel kéne hívnom. Úgy volt, hogy ma is nála alszom, de a tegnapiak után inkább kihagyom. Nem vagyok arra kíváncsi, hogy megint Jasmine-t hívja. Köszönöm, megvagyok nélküle is. Folyóügyeim elintézése után előszedem a telefonom, és tárcsázok.
- Már kezdtem aggódni, hogy nem hívsz – mondja Kamijo.
- Nem szököm meg. Viszont ma nem megyek. Még nem végeztünk, és nem tudom, Kaoru mit talál ki.
- Jó – hallom, hogy csalódott. – Ennyire belelendültetek a munkába?
- Fogalmazhatunk úgy is. Hoztam pár szöveget.
- Ismerős. Mikor tudunk majd találkozni?
- Nem tudom, de tényleg. Majd felhívlak, az megfelel?
- Persze. Ha nem veszem fel, alszom, vagy melózok.
- Oké – bontom a vonalat.
Szívem belesajdul ebbe a beszélgetésbe. Elfog a kettős érzés, vele akarok lenni, meg nem is. Magam mellett akarom tudni, mert szeretem, és remélem ő is, de akkor miért hívja álmában a basszerosukat? Ez fáj, ezért nem akarok vele lenni. A mosdóban bámulom a tükörképem, és agyalok, hogy mit csináljak. Miért ilyen nehéz ez? Pedig olyan szép volt. Talán ez a baj, hogy túlzottan beleéltem magam. Kezd olyan érzésem lenni, hogy Kaorunak igaza volt.
- Mi a baj Kyo? – teszi a vállamra a kezét Shinya.
- Semmi, jól vagyok – erőltetek egy mosolyt, ami inkább fintor.
- Biztos? Nem mondod el?
- Mondom, jól vagyok, csak aludni akarok.
- Ahogy gondolod – hagyja rám, és bemegy az egyik fülkébe.
Tudom, ha elmondanám neki mi a gond, meghallgatna, nem mondaná el senkinek, de valahogy nem az ő segítsége kell. Shinya máshogy gondolkodik, de most nem arra van szükségem. Ő nem ismer annyira, mint Kaoru. Ha valaki, akkor a rabszolgahajcsár tud segíteni. Visszamegyek a terembe, ahol csak annyi változás történt, hogy a srácok pakolnak.
- Mi van? Mehetünk haza? – nézek nagyot.
- Igen, de beszédem van veled – pillant rám Kaoru.
- Ahogy gondolod – vonom meg a vállam.
Megvárjuk, míg a többiek lelépnek. Ez még kettőnknek is kínos lesz, nem kell közönség. Shin még visszajön a cuccaiért, és villámgyorsan elszelel. A másik kettő nem siet ennyire, de hamar végeznek.

- Mint barát, kérdezem, mi a baj? – tér a lényegre.
- Nem fogok tagadni semmit, úgyis fölösleges, ugye?
- Igen.
- Mint tudod, lassan egy hete vagyunk együtt Kamijóval.
- Aha, csak azt ne mond, hogy máris gondok vannak – dörgöli meg a szemét.
- Nem egészen.
- Akkor? Ki vele, ne kelljen mindent kiszednem belőled.
- Mikor aludt, az előző párját hívta, aki másfél éve meghalt.
- Anyám borogass! – dörgöli meg az arcát. – Ezek szerint minden szavát hallottad. Ő tud erről?
- Nem.
- Beszélt már neked róla? Túltette magát a gyászon?
- Elmondta, hogy szeret, de akkor miért?
- Nem tudom, de tényleg. Talán nem lépett túl.
- Akkor miért hülyít engem?
- Nem azért mondom, hogy védjem, de neked még nem húzott kétfelé a szíved?
- Az más.
- Igaz, de…
- Mit csináljak? Mondd meg!
- Nem tudom Kyo, tényleg nem. Beszélj vele, nincs jobb ötletem. Ez a ti ügyetek, nem akarok a kelleténél jobban beleszólni. Nem mondhatom meg, hogy mit tegyél, csak segíthetek.
Egy ideig gondolkodom szavain. Ez az én életem, nekem kell döntenem, nem neki. Ő csak segíthet, és ha valami hülyeséget csinálok, seggbe rúghat, de mást nem tehet.
- Beszélek vele – mondom nagy sokára.
- Helyes. Az ő érdekében ajánlom.
- Mert?
- Különben én beszélek vele, de abból nem lesz köszönet.
Elnevetem magam. Na, igen, abból semmi jó nem sül ki, ha valakivel Kaoru „beszélget”. Szerintem akkor Kamijo ismét aludhatna a koporsóban, de ezúttal, örökre.