A féltékenység ára 1. fejezet

Reita pov:

Néha a világ legszerencsésebb férfijának érzem magam, mert egy igazi angyal van mellettem. Ő a legcsodálatosabb az életemben. Évek óta van velem, és úgy érzem, napról-napra jobban szeretem. Nem áltatom magam azzal, hogy felhőtlen a kapcsolatunk, de semmi sem lehet tökéletes. A legnagyobb baj, legalábbis szerinte, hogy nagyon féltékeny vagyok. Ez tény, féltékenytípus vagyok. De nem tehetek róla, szeretem, és nem akarom elveszíteni. Lehet csak én, látok sokat a dolgokba, de nem örülök, hogy ha mások is megfordulnak utána, főleg mikor vele vagyok. Ha ezért morgok, annyit mond, hogy büszke lehetnék, hogy velem van. Az is vagyok, de attól még ne nézegessék a pasim! Míg ő büszke, hogy mások számára is vonzó, én csak magamban fortyogok. Viszont, ami növeli az egóm, hogy az emberek csak megnézhetik Hizakit, viszont én vagyok az, akivel megosztja az életét, az ágyát. Sokan látják őt a színpadon, az újságokban a képeit, olvashatnak róla, de csak én tudom milyen akkor, mikor senki sem látja.

- Föld hívja Reitát! Reita jelentkezz! – csettint előttem valaki.

Ugrom egyet ijedtemben. Ennyire elbambultam?

- Mi? – pislogok bambán.

- Figyelj már! – morog Ruki.

Lemondóan sóhajtok és átnézem az előttem lévő papírokat. Igen, épp a „mi mennyibe kerül, és mire van szükségünk” lapokat beszéljük át. Igazság szerint most stúdiózunk aztán klipforgatás lesz. Nem tudom Ruki mit, akar, de remélem, nem kell majd messze menni. Nem akarok távol lenni Hizakitól. Eddig ő volt messze, szintén forgatás miatt. Csak pár napja jött haza. Igaz, hogy nem is igen engedtem ki az ágyból, de nem tehetek róla, annyira kívánatos.

A megbeszélés után megyünk a próbára. Jól haladunk, minden a lehető legjobb. Ruki nagyon lelkes, ez mindenkire átragad. Egy lélegzetvételnyi szünetet tartunk, mikor rezegni kezd a telefonom. Drága gitárosom az.

- Mondjad! – nevetek a készülékbe.

- Szia, most végeztünk. Gondoltam felhívlak – nevet.

- Mész haza?

- Még nem, mert megbeszéltem Teruval, hogy elmegyünk kicsit csavarogni.

- Aha – kommentálom.

- Nyugi, kicsit sétálunk, talán kávézunk, utána megyek haza. Úgy jó?

- Igen.

- Te mikor találsz haza?

- Passz, Ruki felpörgött és jól haladunk.

- Oké, de most megyek – és kinyom.

Morcos a drága. Elhúzom a szám és folytatjuk. Valamikor estefelé végzek, felhívom a hercegnőmet. Sokáig csöng, nem veszi fel. Miért nem? Na, majd megkérdezem. Közös lakásunkban üresség fogad.

- Megjöttem! – kiáltom – Hizaki, itt vagy? – kérdezem.

Semmi válasz. Tehát nincs itthon. Morgok egy sort, és lepakolok. Benézek a hálóba, hátha alszik. Üres.

- De jó – sóhajtok.

Újra felhívom, de most se veszi fel. Vajon merre járhat? Azt mondta, hogy csavarogni mennek. Talán nem hallja a telefont? Hol vannak? Körbenézek a konyhában, hátha van valami kaja. Csak némi maradék tegnapról. Nincs étvágyam, nem akarok enni. Inkább magamhoz veszek egy sört és leülök a kanapéra. Bekapcsolom a tévét és megnézem a híradót. Semmi érdekes. Duzzogva kortyolom a söröm. Miért nincs már itt? Hol lehet? Söröm felénél tartok, mikor zörög a zár. Pár pillanattal később megjelenik az én imádott hercegnőm.

- Megjöttem! – kiált.

- Végre – morgok.

- Mi baj? - telepszik mellém.

- Hívtalak. Miért nem vetted fel? – nézek rá csúnyán.

- Sajnálom, nem hallottam – nézi meg a telefonját.

- Miért? Merre voltatok?

- Megittunk egy kávét, ettünk a sütit, utána sétáltunk. Estefelé beültük egy kocsmába. Biztos akkor hívtál.

Morcosan nézek rá, erre az arcomba lehel. Érzem a sör kesernyés-fanyar szagát. Alig észrevehetően, de a ruhájából is áradt a sör és füst szag. Ölembe mászik, átkarolja a nyakam és megcsókol. Átkarolom vékony derekát és mélyítem a csókot. Jólesően felsóhajt.

- Néha szörnyű milyen vagy – húzódik el.

- Miért?

- A féltékenységed – mászik le rólam.

Nagyon csúnyán nézek rá. Elmosolyodik, ad egy puszit az orromra és elindul a szobánk felé.

Megforgatom a szememet. Mire elfogy a sör, Hizaki ismét megjelenik, épp összefogja hosszú aranyszőke haját.

- Letusolok, ha gondolod, gyere és kiengesztellek – hamiskás mosolyra húzza ajkait.

Csábosan riszálja a csípőjét, majd eltűnik a fürdőben. Gyorsan megiszom a sört, és utána sietek. Már a zuhany alatt áll, mikor utolérem. Az ajtóban állva megdermedek. Vágyakozva felsóhajtok, ahogy meglátom, amint a vízcseppek végigfolynak vékony, törékeny testén. Mikor felém, fordul, felnyögök.

- Megőrjítesz, ugye tudod? – kérdezem.

- Tényleg? Nem is tudtam – rám kacsint.

Lassú mozdulatokkal végigkeni magán a tusfürdőt, itt-ott habossá téve magát. Direkt úgy fordul és mozog, hogy mindent tökéletesen lássak. Lassú mozdulatai, tovább fűti bennem a vágyat. Megdermedve figyelem mozdulatait. Érzem, hogy felgyorsul a szívverésem, zihálok, a nadrágom kezd egyre szűkebb lenni.

- Nem mosnád meg a hátam? – kérdi és megfordul.

Nem kéretem magam, leráncigálom a ruháim, beállok mögé a zuhanyfülkébe. A falhoz nyomom és nyaka puha bőrét borítom csókokkal. Felsóhajt, ahogy hátához simulok. Hátrafordul, és követelőzően megcsókolom. Felnyög. Átölelem vékony derekát, lassan végigsimítok mellkasán, majd merevedését veszem kezelésbe. Felnyög, kissé megroggyannak térdei. Eltolja magát a faltól és felém, fordul. Azonnal nyaka érzékeny bőrét harapdálom.

- Türelmetlen – sóhajtja.

Válasz helyett összefogom férfiasságainkat, és egyszerre kényeztetem mindkettőnket. Átkarolja a nyakam, csak sóhajtozni tud. Felkeresi azokat a pontokat, amik mindig is a gyengéim voltak. Ahogy tudja, végig karmolja a hátam, a hasam. Nem bírom sokáig visszafogni magam. Mikor belé vezetem egy ujjam, meglepetten felnyög. Sokat vagyunk együtt, hamar ellazulnak izmai. Vállamba kapaszkodik, hogy talpon tudjon maradni.

- Reih… - sóhajt. – Akarlak – zihál.

- Fordulj.

Eleget tesz kérésemnek. Megfordul, kissé terpeszbe áll, hogy jobban hozzáférjek. Lassan, óvatosan veszem birtokba testét. Egyszerre nyögünk fel, mikor teljesen elmerülök benne. Kicsit várok, majd lassan megmozdulok. Egész testében összerándul, és fojtottan felnyög.

- Fáj? – préselem ki magamból.

- Nem, csak nagyon jó – zihál.

Eltolja magát a faltól, mellkasomhoz simul, hátranyúl, és magához húz egy csókra. Akaratlanul is gyorsítok mozgásomon. Elszakad tőlem és felnyög. Összeszorítja a szemét és ajkait, hogy csöndbe tudjon maradni.

- Ne fogd vissza magad – vetem hátra a fejem.

Halk, nyüszögés szerű hangok hagyják el, Hizaki ajkait. Szinte felsikolt, hogy ráfogok férfiasságára. Remeg, nem tudja visszafogni a hangját. Nem kell sok, hogy együtt jussunk el a beteljesülésig. Kicsúszom belőle, és magamhoz ölelem remegő testét. Kell pár perc, mire remegése alábbhagy és meg tud állni a lábán. Forrón megcsókolom és lefürdünk. A törülközés már megy neki. Egy alsóban, felfrissülve és kielégülve veszem az irányt a hálóba. Lefekszem, tarkómon összefonom az ujjaim, és vigyorogva várom Hizakit. Nem sokkal utánam megjelenik. Kicsit darabos a mozgása.

- Hime-chan – vigyorgok.

- Hm? – laposakat pislog.

Bemászik mellém, vállamra hajtja a fejét, és hozzám bújik. Átkarolom a vállát, és a feje búbjára adok egy puszit. Pár perc múlva már békésen alszik.

Reggel én kelek előbb. Főzök két kávét és beviszem Hizakinak. Kis mocorgás után felébred. Nagyon vicces, hogy szőke haja kócosan égnek áll.

- Köszönöm – veszi el a bögrét.

- Mikor jössz haza? – kérdezem.

- Nem tudom, ma megbeszélések lesznek és egy meghallgatás.

- Milyen meghallgatás?

- Kamijo egyik barátját, lehet csatlakozni fog hozzánk.

- Aha – kommentálom.

Új tag lesz a bandában? Igen, minta említett volna valami ilyesmit, egy ideje folynak a meghallgatások. Emiatt sokat dolgozik, vannak elmaradásai, nem halad a saját dolgával. Az elmaradásokat itthon pótolja, ami miatt nem tud velem foglalkozni. Ilyenkor elég harapós és elzavar maga mellől. Nem csodálom, nekem is van dolgom a zenélésen kívül.

- Nehogy beinduljon a fantáziád! – szegezi rám az ujját.

- Én? Dehogy! Olyannak ismersz? – nézek nagyot.

- Igen – bólint.

- Na! – méltatlankodok.

- Ne tagadd, piszok féltékeny tudsz lenni!

Mint aki jól végezte dolgát, feláll és itt hagy a szobában. Morgok egy sort és követem. Kávé mellett cigire gyújtunk. Csöndesen készülődünk.

- Együtt tudunk ebédelni? – kérdezem.

- A chibid mindig túlpörög és sose akkor ebédeltek, amikor kajaidő van – morog.

- Tehetek én róla? – tárom szét a karom.

- Nem.                      

- De úgy mondtad, mintha én tehetnék róla.

- Állj a sarkadra és légy férfi, ha már macsónak tartod magad – jegyzi meg.

- Mintha ti nem csúsznátok a kajával – vonok vállat.

Válaszul nagyon csúnyán néz rám. Mérgesen kifújja a füstöt és bevonul a hálóba. Remek, most biztos megsértődött. Néha nagyon hisztis. Követem a szobába, az ajtókeretnek támaszkodva figyelem miközben öltözködik.

- Hime – szólítom meg.

- Tudod, nem az a baj, hogy nem ebédelünk most együtt, hanem az, hogy szinte csak itthon találkozunk. Kora reggeltől késő estig dolgozunk, csak az ágyban találkozunk. Ez rossz – néz rám szomorkásan – Ne értsd félre, nagyon élvezem veled a szexet, de több időt akarok veled tölteni – elém lép és végig simít az arcomon.

Elkapom apró kezét, és tenyerébe csókolok.

- Hizaki – sóhajtok fel.

Magamhoz húzom és forrón megcsókolom. Ölelésembe simul.

- Tudod mit? Ma korábban lelépek és elmegyünk vacsorázni, jó? – emelem fel a fejét, hogy a szemembe nézhessen.

- Tényleg?

- Igen, de ha Ruki balhézik, otthagyom. Megfelel?

- Igen – mosolyog.

- Érted megyek.

Mosolyogva bólint és befejezi a készülődést. Én is összeszedem magam, hogy elinduljunk végre. Elviszem Hizakit a kiadójához, aztán én is megyek. Mikor beérek a kiadóhoz, első dolgom telefonálni és asztalt foglalni ma estére. Nem valami puccos hely, de nem egy sarki kifőzde. Már alig várom. Remélem tetszeni fog neki.