2017. április 14., péntek

2. fejezet

2. fejezet

A napok egybemosódnak előttem, gépiesen teszem a dolgom. Fásultan próbálok, pózolok és mozgok a kamerák előtt. A srácok próbálnak felvidítani, meg elterelni a figyelmem, amivel csak azt érik el, hogy felmegy az agyvizem. Rendszeres lett az is, hogy együtt ebédelünk a Gazettével. Nekem mindegy, legalább leszállnak rólam. Nem tudom miért, de Kai az egyik legnormálisabb és akit hosszú távon el tudok viselni a közelemben. Nem sokat kérdez, ha mégis, azt is óvatosan teszi. Örülök, hogy nem akar a magánéletemben vájkálni úgy, mint a többiek. Így szívesebben is beszélgetek vele. Bár van, hogy csak csöndesen kávézunk vagy cigizünk, de nekem ennyi is elég. Ruru megint elráncigál inni, amit egyáltalán nem bánok, sőt örülök. Legalább nem egyedül rúgok be.
- Itt vagy? – bököd Tsukasa.
- Hm? – pillantok rá.
- Nagyon bambulsz. Ha így folytatod, jéggé fagy a levesed – piszkál Zero is.
- Tessék – tolom elé a tálat.
Tudom, hogy arra pályázik, mivel ő akarta elhozni.
- Biztos? – kérdi bizonytalanul.
- Vidd – megiszom az ásványvizem.
- Alig eszel – jegyzi meg félhangosan Kai.
- Ki van készülve a gyomrom. Nem bírok enni – babrálok az üveggel.
- Mi a baj?
- Semmi – állok fel és indulnék vissza.
- Itt maradsz – ránt vissza az övemnél fogva Hizumi.
Morogva huppanok vissza.
- Ruru, elmegyünk ma inni? – fordulok a gitáros felé.
- Bocsi, de Aoival programunk van.
- Akkor mindegy.
- Nem innod kéne, hanem enned – mordul Tsukasa.
Legyintek és itt hagyom a társaságot. Elegem van belőlük. A próbaterembe megyek, hogy kicsit egyedül legyek. Cigire gyújtok és pengetem a gitárom. Nincs ihletem, de ez legalább leköt egy kicsit. A srácok sokáig el vannak, de nem érdekel, addig is nyugtom van. Egymás után szívom a cigit, de nem tud érdekelni, hogy mennyit ártok ezzel a tüdőmnek. A van szarva, egyszer úgyis meghalok. Mikor a srácok előkerülnek, folytatjuk a próbát. Egész jól megy, az se zavar, mikor a Zero és Hizumi elkezdenek hülyéskedni. Csak félre állok és figyelem őket. Apró mosolyt csal az arcomra, de nem sokáig. Estig bent vagyunk és jóleső zsibbadtsággal megyek haza. A testem alig mozog és a mentális kimerültség miatt nem bírok gondolkodni, így mikor beájulok az ágyba, tudok egy keveset aludni. Hetek óta nem pihentem ki magam igazán.
Másnap újult erővel vetem bele magam a munkába. A lendületem a többiekre is átragad, és egymás után játsszuk a pörgősebbnél pörgősebb számokat. Délig meg se állunk igazán. Most is, mint mindig, az Gazés srácokkal eszünk. Uruha amint meglát, a nyakamba veti magát.
- Végre aludtál? - kérdi vigyorogva.
- Mert?
- Nem úgy nézel ki, mint akinek behúztak kettőt – vigyorogva mutat a szemeimre.
- Néha én is pihenhetek – vonok vállat.
- Tudod, a pihenés jó dolog, gyakrabban kéne csinálnod.
- Minek azt? - csak legyintek.
- Ne piszkáld, mert megint bedepül és akkor használhatatlan lesz – szól közbe énekesen.
- Szóval nem is miattam, hanem a teljesítményem miatt aggódsz? - drámázok.
- Még szép – vigyorog.
- Na szépen vagyunk – laza mozdulattal átnyúlok Zero mögött és tarkón legyintem Hizumit.
- Én aggódom érted – veti nyakamba magát Uruha.
- Mássz le rólam! - tolom el a gitárost.
Visszaül a helyére és mindenki jót nevet, még én is mosolygok. Hiába tudtam pihenni, étvágyam most sincs. Egy fél szendvicset ha meg tudok enni, az már nagy szó. A másik felét elkunyerálja Tsukasa. Szemem sarkából látom Kai aggódó pillantásait, de nem foglalkozom vele. Kaja után még iszunk egy kávét, és mindenki megy a dolgára. A korábbi lendület kicsit alább hagy a próbán, de senkin nem bánja. Nem baj, ha a lassabb számokat is gyakoroljuk. Sokáig bent vagyunk, hiszen van még egy kis papírmunka is. Szerencsére dobosom ma nem jön át, így végre egyedül lehetek. Otthon a sötét és üres lakás fogad, ahol hatalmas a rendetlenség, de nem tud érdekelni. Első utam a konyhába vezet, ahol felkapom a whiskys üveget és nagyokat kortyolok belőle. Végig marja a torkom az erős ital, de már megszoktam. Nem tudok magammal. Az üveggel a kezemben megyek a nappaliba, ahol szintén hatalmas a rendetlenség. Felülök az ablakba és cigire gyújtva bámulok kifelé. Mindenhol égnek a lámpák, villognak a reklámok és emberek rohannak a dolgukra vagy éppen haza. Na igen, le merem fogadni, hogy szinte mindenkit vár valaki haza. Csak engem nem. Minden meg van, amit sokan csak kívánhatnak, van nevem, pénzem, rajongóim, szép karrierem, csak nem tudom ezt senkivel megosztani. Ayumi elment és az utána maradt űr kegyetlenül fáj, amit alig bírok elviselni. Próbálok felejteni, de nem megy. Mindennap egy kínszenvedés, unalmas és monoton.
- Ebbe fogok beleőrülni – nagyot kortyolok az erős alkoholból.
Tudom, hogy nem megoldás az ivás, de leszarom. Az alkohol eltompít, és nem fáj annyira és gondolkodni se tudok. Fogalmam sincs, meddig ülök itt vagy hogy sikerült-e aludnom, vagy csak az alkohol miatt nem emlékszem, hogy mikor kelt fel a nap és kezdődik újra elölről a mókuskerék. Fintorogva veszem tudomásul, hogy alig van már az üvegben. Nem baj, majd este veszek, ha végeztünk. Elmegyek a fürdőbe, hogy megmossam az arcom, hogy ne legyen annyira nyilvánvaló, hogy megint nem aludtam semmit. Szarul vagyok, de nem foglalkozom vele. Egyszerűen nem érdekel. Kicsit rendbe szedem magam és megye próbára. Remélem ma nyugi lesz. Szerencsére tegnap sokat haladunk, így ma csak papírmunka van, meg némi gyakorlás. Ebédnél, mint mindig, most is Uruha szól, hogy menjünk velük. Mindenki gyorsan felugrik, nekem kicsit nehezebben megy, de velük tartok. Kavarog a gyomrom, nem tudom tudok-e majd enni, de pár falatot muszáj lesz, különben a srácok aggódni fognak, és nem lesz nyugtom tőlük. Szerzek egy sajtos szendvicset és leülök a többiekhez.
- Ruru, elmegyünk inni munka után? – kérdezem.
- Persze – csillannak fel szemei.
- Oké, akkor innen megyünk.
- De ha holnap elkésel, neked annyi – morog Ruki.
- Nyugi itt leszek. Amúgy is, valakinek vigyáznia kell erre a marhára – vihog Uruha.
Lemondóan sóhajtok és átnyúlva az asztalon halántékon legyintem.
- Nem ér, hogy ilyen hosszú karod van! – nyafog.
- Ez semmi! Engem koncerten éneklés közben vágott szájba – háborog Hizumi.
- Te jöttél túl közel – vonok vállat – ne hisztizz, nem volt erős.
- De akkor is, rossz volt – duzzog.
Csak megvonom a vállam. Sokan mosolyognak, ahogy Kai is, csak ő a kuncogást is próbálja visszatartani. Megebédelünk, majd megyünk próbálni, de még megbeszélem Ruruval, hogy mikor és hol találkozzunk. Szerencsére a próba második felében már tudunk zenélni, aminek örülök, hiszen ez az egyetlen ami leköti a gondolataim és nem érzem úgy, hogy összeroppanok. Zene közben ki tudom adni minden dühöm, bánatom és csalódottságom. Már csak ez maradt, hisz’ mindent elveszítettem, amiért igazán érdemes lenne élni. Nem tudom mi tart életben, talán a zene, és hogy nem hagyhatom cserben a társaimat, akik számítanak rám. Csak ők maradtak, a szüleim, Tsukasa, Zero és Hizumi. Senki más.
- Haver, minden rendben? – teszi vállamra a kezét énekesem, mikor már pakolunk.
- Persze – nem nézek rá.
- Remélem nem várod, hogy ezt elhiggyem.
- Azt hiszel, amit akarsz.
- Karyu!
- Nyugi, rendben leszek – erőltetek mosolyt és a vállamon lévő kezét megszorítom.

Fürkészőn néz rám szép szemeivel, majd elenged. Felkapom a táskám és megyek, hogy találkozzak Ruruval és menjünk végre inni. A gitáros már a liftnél vár és fülig szalad a szája, mikor meglát. Jókedvűen szállunk be a liftbe, majd megyünk egy közeli kocsmába. Egy viszonylag nyugis asztalt foglalok amíg a gitáros hoz valami ihatót. Nem egy, hanem több pohárral jön. Tömény és sör első körben. Mosolyogva megcsóválom a fejem, majd mikor helyet foglal, egy kortyra megiszom az egyik pohár tartalmát. Az erős alkohol marja a torkom, de nem érdekel. Az este további részéből nem sok rémlik, csak hogy beszélgetünk és egymást után jönnek a poharak és a korsók.

2 megjegyzés:

  1. Szia!

    Ennek így nem igazán lesz jó vége. Jó lenne legalább azt tudni, hogy miért maradt egyedül. Az kivettem, hogy meghalt a szerelme, de arról még nem nyilatkozott a belső monológjában sem, hogy miért.
    Na, majd csak megtudjuk. Alig várom, hogy Kai közelebb kerüljön hozzá. DE messze még a vége gondolom.

    Köszi, hogy olvashattam

    Yumi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jól gondolod, nagyon messze még a vége, ahogy az is, hogy miért maradt egyedül Karyu. :3

      Törlés