1. fejezet

1. fejezet

Az órám fülsértő visítására kelek. Hatalmas túlzás azt mondani, hogy aludtam, inkább csak próbáltam. Kinyomom azt a vackot és elbotorkálok a fürdőbe. Hiába van nyár és süt kint a nap, itt félhomály van. Az összes redőny le van engedve, még a sötétítőket is elhúztam. A nappaliban hatalmas a rendetlenség, de pont leszarom. A legkisebb gondom is nagyobb ennél. Az egész lakás a lelkiállapotomat tükrözi, ami romokban van. Hónapok óta tart ez. Elegem van mindenből, még az életből is. De folytatnom kell, a rajongókért. Tsukasa segít, szóval át tudom verni a fotósokat. Senki nem veszi észre, hogy a mosolyom csak látszat. Nem is kell. Nincs szükségem senki sajnálatára! Rutinosan lefürdök és keresek valami felvehető hacukát. Az elmaradhatatlan kendőket is felkötöm a csuklómra és megyek már. Mit is mondtak, hol van a kiadó? Egy gyors telefon Zeronak és már megyek is. A hangcuccom ott van, legalább azzal nincs gond. Bár… egyel több, vagy kevesebb gond tök mindegy. Egyáltalán nem tud érdekelni. Na jó, ez kicsit túlzás, de igazából maradnék otthon a sötét szobámban és nézném a falat. Aztán este vagy kocsma, vagy egyedül leiszom magam. Mindig ez van. Pia nélkül nem igazán tudok pihenni. Ezért a srácok nem egyszer lehordtak, főleg mikor a detoxból kellett kihozni. Akkor Tsukasa önkényesen hozzám költözött. Szerencsére már kitettem a seggét. Nem kell bébicsősz. Nem érdekel, hogy aggódik, nem kell félteni. Szerintük a lejtő alján vagyok, nem tudom. Volt pár húzásom, amivel kivertem náluk a biztosítékot, azóta minden lépésem figyelik. Kezdenek nagyon az agyamra menni. Nem vagyok gyerek! Azt csinálok az életemmel, amit akarok! Senki ne szóljon bele a magánéletembe! Élet? Ezt már nem lehet annak nevezni. Van értelme egyáltalán? Igen, a rajongók miatt muszáj. Egyedül, ami igazán tud segíteni rajtam, az a zene. Megkönnyíti ezt a szenvedést, amit életnek neveznek.

Beérek a kiadóhoz, de késésben vagyok. Nem kéne már rögtön az első nap késni. Még jó, hogy ilyen magas vagyok és hosszúak a lábaim. A portán felvillantom a belépőm és rohanok. A lift nincs itt, ugyan, miért legyen jó éppen nekem? Marad a lépcső. Mire felérek a hatodik emeletre, kiköpöm a tüdőm. Oké, Hizumi azt mondta, hogy balra a folyosó végén. Egy alacsony fickó ballag előttem, és persze, hogy akkor térdel le, mikor sietnem kéne. Tudom, nem szép dolog, de sietek, szóval lazán átugrom felette és sietek tovább.

- Baszódj meg, te barom állat! – kiált utánam.

- Bocs – kiáltom hátra, de nem fordulok meg.

Alig tudok lefékezni a termünk előtt, úgy rontok be.

Egész nap próbálunk, egyedül itt van nyugalmam. Legszívesebben végkimerülésig csak gitároznék, de a többiek nem hagyják. Este nyolc után Hizumi véget vet a mai napnak.

- Hogy vagy? – terem mellettem Tsukasa.

- Soha jobba – fintorgok.

- Na, gyere, hazaviszlek és ha gondolod felmegyek hozzád.

- Nem kell. Egyedül is meg vagyok.

- Biztos?

- Igen, kösz.

Aggódva figyeli minden mozdulatom.

- Hé, mit szólnátok, ha beülnénk valahova? – veti fel Zero.

- Menjetek – sóhajtok.

- Te nem jössz?

- Nem.

- Ugyan Karyu, ne csináld! Jót tesz, ha nem zárkózol be.

- Nem érdekel.

Ahogy kilépünk a folyosóra, Hizumi is csatlakozik nyaggatásomhoz. Nincs mit ünnepelnem és nem akarom látni a boldog fejüket. Azzal többet ártanának, mint használnának. Inkább a lakásom kongó üressége és sötétsége. Kezdenek egyre jobban az idegeimre menni. Elküldeném őket a picsába, de egy ajtó az arcomba csapódik, ezzel elhallgattatva egy pillanatra. Hátra tántorodok, az orromhoz kapok és istentelen káromkodásba kezdek.

- Jól vagy? Te vérzel – hördül énekesem.

Tsukasa a kendőjét az orromhoz nyomja, hogy azt vérezzem össze, ne a padlót.

- Ki volt ez az eszement barom? – nyögöm.

- Te vagy az reggelről?

Ismerős hang. Ezt a törpét ugrottam át reggel.

- Ruki, kérj bocsánatot – mordul rá egy fekete hajú srác.

- Eszemben sincs!

- Attól, hogy ő átugrott téged, nem kéne beverned az orrát. Te nem sérültél meg, de ő igen!

- Nem számít – legyintek.

Fáj az orrom, de nem ér annyit az egész, hogy balhézzak.

- Kérem, ne haragudjon – fordul hozzám.

Érzem, hogy a kezemen folyik a vér. Kikerülök őket és bemegyek az első mosdóba. Inkább ide folyjon a vér, ne a kinti szőnyegre. Elveszem a kendőt és megengedem a vizet. Lemosom az arcom, a kezem és a kendőt is kimosom. Szerencsére már nem dől annyira az orromból a vér. Néhány papírkéztörlővel próbálom meggátolni, hogy mindent összemocskoljak, miközben kimegyek. Ezek még mindig itt vannak. Miért nem akarnak egyedül hagyni? Olyan nagy kérés? Nem akarok senkit látni!

- Kösz – adom vissza a kiegészítőt dobosomnak.

- Most már tényleg hazaviszlek. Nem kéne horror show-t játszanod az utcán.

Nem törődik ellenkezésemmel, átkarolja a derekam és megyünk.

Otthon Tsukasa nem zavartatja magát, mintha csak a saját lakásán lenne. Gyors zuhany után megyünk aludni. Én a hálóba, ő a kanapét veszi birtokba. Egész éjjel a plafont bámulom és forgolódom. Nem jön álom a szememre. Talán egy vagy két órát tudok csak pihenni, nem többet. Mire kikómálok a konyhába, dobosom már főzi a kávét.

- Már megint nem aludtál – állapítja meg.

Vállat vonok és megiszom feketémet.

- Hogy van az orrod? – kuncog dobosom.

- Megmaradok.

- Nagyon helyes.

Összeszedjük magunkat és megyünk. A próba olyan mint mindig. Csöndesen figyelek, és teszem, amit mondanak. Eljátszunk pár számot, aztán leülünk megbeszélni, mi legyen a következő klippben. Unottan firkálgatok, nekem teljesen mindegy. Eljátszom, amit kell, aztán hagyjon mindenki békén a francba. Dél körül lemegyünk a büfébe. Szerzek egy szendvicset és keresnék egy helyet, de valaki a nevemet kiáltja:

- Karyu!

Uruha siet felém vigyorogva.

- Tényleg te vagy az. Tegnap alig ismertelek meg.

- Tegnap?

- Mikor Ruki orrba vágott az ajtóval.

- Aha.

- Gyere! – és már rángat is.

Nem foglalkozik ellenkezésemmel.

- Fiúk, hadd mutassam be a legjobb ivócimborámat, Karyut – állunk meg a tegnapi csapat előtt.

- Üdv – eresztek meg egy mosolynak szánt fintort.

- Ők itt Aoi, Ruki, Kai és Reita. Ülj le, mesélj – nyom le egy székbe.

- Mit meséljek?

- Tudtommal, nem ennél a kiadónál vagytok. Hogy kerülsz ide?

- Tegnap óta itt vagyunk.

- Vagytok? Zenélsz? – kérdi Reita.

- Igen, a D’espairsRay gitárosa vagyok.

- Még nem hallottam róla – motyog Ruki.

- Egy évvel idősebb a bandám mint a tiétek.

Mikor végre hagynak szusszanni, hozzálátok a szendvicshez.

- Meg vagy végre! – csap a vállamra Hizumi.

- Az ember azt hinné, hogy egy ilyen magas ember nem tud eltűnni a tömegben. Egy frászt nem! – borzol a hajamba Zero és letelepszenek – nem ér! Te vitted el az utolsó szendvicset?! – háborog.

Már kb. a fele elfogyott, de nem bírok többet enni. Így is mindjárt hányok.

- Tessék, ne sírjon a szád – nyomom a kezébe.

- Miért? És te? – értetlenkedik.

- Ma már nem eszem többet.

- Miért? – értetlenkedik az egyik fekete hajú srác, azt hiszem Kai.

- Nem bírok enni – ezzel lezárom a további ilyen irányú kérdezősködést.

A két banda ismerkedik, aminek inkább külső szemlélője vagyok. Csak Ruruval váltok pár szót, de nincs is igazán kedvem belefolyni a beszélgetésbe. Mikor megunom, visszamegyek a terembe kicsit gitározni. Elegem van a társaságból, hagyjanak békén, egyedül akarok lenni.