27. fejezet

27. fejezet

Mint ahogy az várható volt, másnap Pon kivágta a hisztit, hogy micsoda dolog, hogy nem mentem haza hozzá és egy haveromnál aludtam. Meg hogy miért nem szóltam korábban. Egyre feszültebb vagyok a veszekedések miatt, és Pon állandó megjegyzései miatt. Neki sem tűröm el, hogy Rurut ócsárolja, ami persze újabb konfliktusokhoz vezet. Sajnos a hangulatomra is rátelepszik ez az egész, hogy a munkában nyújtott teljesítményemre is. Ruru azzal vigasztal, hogy nemsokára megyünk koncertre, ahol végre tombolhatok. Érzem, hogy egyre nagyobb szükségem van rá. Szerencsére a koncert napján hamar végzünk, mert csak pár papírt kell elintézni, így két óra munka után már mehetek is haza. Egész nap teszek-veszek otthon. Takarítok kicsit, de nem köt le huzamosabb ideig semmi. A koncert csak este lesz, és Ruruval megbeszéltük, hogy majd értem jön. Valahogy elütöm a napot és a ruhásszekrényem előtt állva nézem mit kéne felvennem. A gatya meg van, már csak valami első kéne, esetleg ing, ha hűvös lenne.

- Mész valahova? - jelenik meg Pon az ajtóban.

- Igen, koncertre megyünk – felelem.

- Tényleg? Nem is szóltál. Milyen koncert? - lepődik meg, és vidul fel.

- Nocturnal bloodlust – felelem, miközben a pólóim közt kutatok.

- De... azt én nem szeretem – motyogja – Szörnyű a zenéjük.

- Szerinted, szerintem viszont jók.

- Miért vettél olyan banda koncertjére jegyet, amit én nem szeretek? Miért nem szóltál, hogy elmegyünk?

- Ruru szerezte a jegyeket, és vele megyek.

Látom, ahogy hatalmasra nyílnak szemei, és leesett állal megnyúlik az arca. Hatalmas szemeiben a hitetlenség csillog.

- Mi? - hebegi – Mikor találtad ezt ki?

- Mikor nála voltam. Megbeszéltük, hogy jó lenne szórakozni és kiengedni a gőzt. És ez a koncert tökéletes lesz erre.

- Ha ennyire feszült vagy, miért nem kértél meg, hogy masszírozzalak meg? Ennyire az agyadra mennek a többiek a melóban?

Összeráncolom a homlokom és felvont szemöldökkel nézek rá. Ártatlannal képpel néz rám. Eszébe sem jut, hogy nem bent vannak gondok, hanem itthon. Mondjuk mindig azt látta, amit akar. Na mindegy, ezen már meg se lepődök. Inkább kutatok tovább. Találok egy fekete pólót, non-figuratív minták, rózsák és kereszt van rajta. Tökéletes lesz. Keresek pár kiegészítőt, láncot csatolok és már csak a piperészkedés van hátra. Egész jó időt futok. A végén még előbb elkészülök, mint számoltam. Pont kikerülve elmegyek a fürdőbe, hogy belőjem a hajam. Nem akarom túlzásba vinni, elvégre nem akarom, hogy felismerjenek. A tükör előtt állva nézegetem magam, és gondolkodom, mit kezdjek szénakazal frizurámmal.

- Minek csíped ki magad, ha koncertre mész? Izzadni fogsz, és a hajad is kócos lesz – morog az orra alatt, és az ajtókeretnek dől.

- Ha már macsó vagyok, nézzek is ki úgy – jegyzem meg.

Oldalt elválasztom a frufrumat, hátul felzselézem és kész is.

- Király – vigyorgok.

Smink nem kell, bőven eleget vagyok kikenve a fellépéseken és a fotózásokon. Még a nappalban megnézem magam egy nagyobb tükör előtt, hogy minden tökéletes-e. Elismerően biccentek tükörképem felé. Az a macsó, aki vagyok. Már csak Rurut kell megvárnom. Jobb híján leülök a kanapéra, és a telefonomon kezdek pötyögni.

- Meddig tart a koncert? - telepszik mellém Hiroto.

- Mivel nyolckor kezdődik, szerintem tíz körül vége. De, hogy mikor jövök passz.

- Már ha, haza jössz – duzzog.

- Mert?

- Pár napja is Uruhánál aludtál, és nem szóltál.

- Még mindig ezen vagy fennakadva? Miért baj az neked, hogy egy estét a barátomnál töltöttem?

- Csak az a bajom, hogy nem szóltál.

- Nem sokkal előtte kérdezte meg, hogy nála maradok-e – vonok vállat.

- De miért kellett ott maradnod? Miért nem jöttél vissza hozzám?

- Már mondtam. Ittam, és nem akartam úgy vezetni.

- Mennyit ittál?

- Egy sört.

- Az semmi.

- Lehet, de este franc tudja, mikor állítanak meg random ellenőrzés címen. Ha szondáznak, lebukok és nem elég, hogy kapok egy bírságot, de még a kiadó is keményen megbasz, és a banda látja a kárát, vagy fizethetek még pluszba. Nem ér annyit, hogy bajba keverjem a többieket. Bár te könnyen beszélsz, nem te voltál a helyemben.

- Nem kell leordítani a fejem, értek én a szóból – nyögi nagy sokára.

Csak horkanok egyet. Magába roskadva ül mellettem, és maga elé bámul. Ezek szerint erre nem gondolt, csak saját magára, a változatosság kedvéért. Már meg se lepődök. Szerencsére nem kell sokat várnom, és csipog a kapucsengő. Tehát, most jött be, és mindjárt itt van. Ruru régóta tudja a kapukódot. Lustán felállok és megyek ajtót nyitni. Alig nyitom ki, már meg is érkezik.

- Hű, milyen dögös valaki – vigyorog – A kedvemben akartál járni?

- Hé! Rei az én pasim! - toppant Pon mellettem.

Hogy került ide? Ha szemmel ölni lehetne, Ruru már biztos nem élne.

- Nocsak, de harapós valaki – fintorog gitárosom.

Odább taszigálom Hirotot, hogy banda társam be tudjon jönni.

- Induljunk vagy még készülődsz? - kérdi.

- Kész vagyok – mutatok végig magamon.

Kissé oldalra emelem a karjaim, és körbe fordulok. Végig magamon érzem Ruru tekintetét. Pon nagyon mérges és sértett tekintettel méreget. Nagyon nem tetszik neki, ahogy Ruru rajtam legelteti a szemét.

- Na, menjünk – dobja felém a dzsekim gitárosom.

- Oké – vigyorogva elkapom a ruhadarabot – Szia – fordulok párom felé.

Ő elkap, és magához rántva megcsókol. Elkerekednek a szemeim. Rég volt ilyen. Nem csak, hogy megcsókolt, de ilyen szenvedéllyel és hévvel... mi a szösz? Karjaim maguktól mozdulnak és magamhoz ölelem.

- Várlak haza – szakad el ajkaimtól.

Csak biccentek neki, magamhoz véve a kulcsaimat és az ajtóban toporgó gitárossal elindulok.

- Szent a béke? - kérdi fintorogva Ruru, mikor már a ház előtt vagyunk.

- Nem tudom. Mielőtt megjöttél, veszekedtünk.

- Gondolom, én szakítottam félbe.

- Igen, szóval nem értem csókolt meg.

- A vak is látja, hogy féltékeny, nem is kicsit.

- Nem értem miért – vonok vállat.

Megállok barátom kocsija előtt, és amint kiriasztja, beülök.

- Szerintem egyértelmű. Azok után, ami nálam volt – a végét szinte motyogja.

- Ehm... igaz – ismerem be.

Elég zavarba ejtő. Még mindig élénken élnek bennem az emlékek. Ha magam elé képzelem Ruru arcát, érzem, hogy meglódul a vérem, és a szívem majd' kiszakad a mellkasomból.

- Te mit érzel? Mármint kettőtöket illetően – kelti életre a kocsit.

- Nem tudom. Valahol még szeretem, legalábbis azt hiszem.

- Értem – morog.

- Hé! Ne duzzogj – csapkodom meg egyik hosszú combját.

- Nem duzzogok.

- De igen. Hidd el, a duzzogást, és a hisztit ezer közül is felismerem.

Morog, de nem szól semmit. Látom, hogy nyomasztja az, ami történt.

- Egy csók nem hozza helyre a dolgokat. Viszont igazad lehet, hogy Pon csak miattad csókolt meg – bámulok ki az ablakon.

- Kis görcs.

Elmosolyodok. Ez a kettő nagyon tudja marni egymást.

- Na, ne morogj. Bulizni megyünk – mosolygok rá.

- Igaz, ez most csak kettőnkről szól – vigyorog.

Kettőnkről... Ruru és én... Furcsa erre gondolni. Nem tudom mikor és miért, de megváltozott valami közöttünk. Eddig is volt, hogy együtt aludtunk, vagy elmentünk valahova, de ez most valahogy más. Nem tudom megfogalmazni, de érzem. Elgondolkodva bámulok ki az ablakon. Úgy érzem, kezd egyre jobban a feje tetejére állni az életem. Már semmiben sem vagyok biztos.

Csak arra eszmélek fel, hogy megáll a kocsi. Kíváncsian pillantok gitárosomra.

- Gyere, megjöttünk – vigyorogva kiugrik a kocsiból.

Kicsit lassabban követem.

- El ne vessz – nevet és megfogva a kezem, elrángat a bejárat felé.

Hatalmas a tömeg, de szerencsére senki sem ismer fel minket. Még van egy óra kapunyitásig, addig beszélgetünk és a közelgő koncertet vitatjuk. Ismerem a srácok zenéjét, de nem tudom mire számítsak. Az biztos, hogy hatalmas bulit csinálnak majd. Amolyan „döntsük ki a ház oldalát”. Sőt, ők nem hogy a hely oldalát döntik ki, hanem az egész épületet lerombolják. Nem baj, ez kell most nekem. Hamar eltelik az egy óra, és mehetünk be. Lassan halad a sor, de legalább minden jól meg van szervezve, és csak páran mehetnek be egyszerre. Amint belépünk, Ruru elkapja a kezem, és magával rángat. Az első pár sorba megyünk. Érzem, hogy egyre jobban izgulok, már alig várom, a kezdést. Nem csak azért, hogy levezessem a feszültséget, hanem mert eleve kedvelem ezt a bandát. Ritkán jutok el más együttesek koncertjeire. Ez is a ritka alkalmak egyike. Nem baj, így még jobban várom a kezdést és még jobban érzem majd magam. Nem kell sokat várni, talán fél órát, és elsötétül minden. Hideg kék fénnyel világítják meg a színpadot, majd felcsendül az intro és egymásután jönnek fel az együttes tagjai. Mikor elkezdődik az első szám, szinte mellbe vág az energia, ami sugárzik belőlük. Hamar magával ragad az extázis, a zene élvezete. Együtt éneklek Hiroval és mindenki mással. Minden megszűnik, most csak ez a káosz létezik. A tömeg egyre előrébb sodor, de nem érdekel. Érzem, hogy lüktet a véremben az adrenalin, amit csak fokoz ez az erőteljes zene. Ebben a totális káoszban is van egy biztos pontom, mégpedig Ruru, aki mellettem van, és nem hagyja, hogy elsodródjunk egymástól. Csak ő van és a zene.