27.
fejezet
Mint ahogy az várható
volt, másnap Pon kivágta a hisztit, hogy micsoda dolog, hogy nem
mentem haza hozzá és egy haveromnál aludtam. Meg hogy miért nem
szóltam korábban. Egyre feszültebb vagyok a veszekedések miatt,
és Pon állandó megjegyzései miatt. Neki sem tűröm el, hogy
Rurut ócsárolja, ami persze újabb konfliktusokhoz vezet. Sajnos a
hangulatomra is rátelepszik ez az egész, hogy a munkában nyújtott
teljesítményemre is. Ruru azzal vigasztal, hogy nemsokára megyünk
koncertre, ahol végre tombolhatok. Érzem, hogy egyre nagyobb
szükségem van rá. Szerencsére a koncert napján hamar végzünk,
mert csak pár papírt kell elintézni, így két óra munka után
már mehetek is haza. Egész nap teszek-veszek otthon. Takarítok
kicsit, de nem köt le huzamosabb ideig semmi. A koncert csak este
lesz, és Ruruval megbeszéltük, hogy majd értem jön. Valahogy
elütöm a napot és a ruhásszekrényem előtt állva nézem mit
kéne felvennem. A gatya meg van, már csak valami első kéne,
esetleg ing, ha hűvös lenne.
- Mész valahova? -
jelenik meg Pon az ajtóban.
- Igen, koncertre megyünk
– felelem.
- Tényleg? Nem is
szóltál. Milyen koncert? - lepődik meg, és vidul fel.
- Nocturnal bloodlust –
felelem, miközben a pólóim közt kutatok.
- De... azt én nem
szeretem – motyogja – Szörnyű a zenéjük.
- Szerinted, szerintem
viszont jók.
- Miért vettél olyan
banda koncertjére jegyet, amit én nem szeretek? Miért nem szóltál,
hogy elmegyünk?
- Ruru szerezte a
jegyeket, és vele megyek.
Látom, ahogy hatalmasra
nyílnak szemei, és leesett állal megnyúlik az arca. Hatalmas
szemeiben a hitetlenség csillog.
- Mi? - hebegi – Mikor
találtad ezt ki?
- Mikor nála voltam.
Megbeszéltük, hogy jó lenne szórakozni és kiengedni a gőzt. És
ez a koncert tökéletes lesz erre.
- Ha ennyire feszült
vagy, miért nem kértél meg, hogy masszírozzalak meg? Ennyire az
agyadra mennek a többiek a melóban?
Összeráncolom a homlokom
és felvont szemöldökkel nézek rá. Ártatlannal képpel néz rám.
Eszébe sem jut, hogy nem bent vannak gondok, hanem itthon. Mondjuk
mindig azt látta, amit akar. Na mindegy, ezen már meg se lepődök.
Inkább kutatok tovább. Találok egy fekete pólót, non-figuratív
minták, rózsák és kereszt van rajta. Tökéletes lesz. Keresek
pár kiegészítőt, láncot csatolok és már csak a piperészkedés
van hátra. Egész jó időt futok. A végén még előbb elkészülök,
mint számoltam. Pont kikerülve elmegyek a fürdőbe, hogy belőjem
a hajam. Nem akarom túlzásba vinni, elvégre nem akarom, hogy
felismerjenek. A tükör előtt állva nézegetem magam, és
gondolkodom, mit kezdjek szénakazal frizurámmal.
- Minek csíped ki magad,
ha koncertre mész? Izzadni fogsz, és a hajad is kócos lesz –
morog az orra alatt, és az ajtókeretnek dől.
- Ha már macsó vagyok,
nézzek is ki úgy – jegyzem meg.
Oldalt elválasztom a
frufrumat, hátul felzselézem és kész is.
- Király – vigyorgok.
Smink nem kell, bőven
eleget vagyok kikenve a fellépéseken és a fotózásokon. Még a
nappalban megnézem magam egy nagyobb tükör előtt, hogy minden
tökéletes-e. Elismerően biccentek tükörképem felé. Az a macsó,
aki vagyok. Már csak Rurut kell megvárnom. Jobb híján leülök a
kanapéra, és a telefonomon kezdek pötyögni.
- Meddig tart a koncert? -
telepszik mellém Hiroto.
- Mivel nyolckor kezdődik,
szerintem tíz körül vége. De, hogy mikor jövök passz.
- Már ha, haza jössz –
duzzog.
- Mert?
- Pár napja is Uruhánál
aludtál, és nem szóltál.
- Még mindig ezen vagy
fennakadva? Miért baj az neked, hogy egy estét a barátomnál
töltöttem?
- Csak az a bajom, hogy
nem szóltál.
- Nem sokkal előtte
kérdezte meg, hogy nála maradok-e – vonok vállat.
- De miért kellett ott
maradnod? Miért nem jöttél vissza hozzám?
- Már mondtam. Ittam, és
nem akartam úgy vezetni.
- Mennyit ittál?
- Egy sört.
- Az semmi.
- Lehet, de este franc
tudja, mikor állítanak meg random ellenőrzés címen. Ha
szondáznak, lebukok és nem elég, hogy kapok egy bírságot, de még
a kiadó is keményen megbasz, és a banda látja a kárát, vagy
fizethetek még pluszba. Nem ér annyit, hogy bajba keverjem a
többieket. Bár te könnyen beszélsz, nem te voltál a helyemben.
- Nem kell leordítani a
fejem, értek én a szóból – nyögi nagy sokára.
Csak horkanok egyet.
Magába roskadva ül mellettem, és maga elé bámul. Ezek szerint
erre nem gondolt, csak saját magára, a változatosság kedvéért.
Már meg se lepődök. Szerencsére nem kell sokat várnom, és
csipog a kapucsengő. Tehát, most jött be, és mindjárt itt van.
Ruru régóta tudja a kapukódot. Lustán felállok és megyek ajtót
nyitni. Alig nyitom ki, már meg is érkezik.
- Hű, milyen dögös
valaki – vigyorog – A kedvemben akartál járni?
- Hé! Rei az én pasim! -
toppant Pon mellettem.
Hogy került ide? Ha
szemmel ölni lehetne, Ruru már biztos nem élne.
- Nocsak, de harapós
valaki – fintorog gitárosom.
Odább taszigálom
Hirotot, hogy banda társam be tudjon jönni.
- Induljunk vagy még
készülődsz? - kérdi.
- Kész vagyok – mutatok
végig magamon.
Kissé oldalra emelem a
karjaim, és körbe fordulok. Végig magamon érzem Ruru tekintetét.
Pon nagyon mérges és sértett tekintettel méreget. Nagyon nem
tetszik neki, ahogy Ruru rajtam legelteti a szemét.
- Na, menjünk – dobja
felém a dzsekim gitárosom.
- Oké – vigyorogva
elkapom a ruhadarabot – Szia – fordulok párom felé.
Ő elkap, és magához
rántva megcsókol. Elkerekednek a szemeim. Rég volt ilyen. Nem
csak, hogy megcsókolt, de ilyen szenvedéllyel és hévvel... mi a
szösz? Karjaim maguktól mozdulnak és magamhoz ölelem.
- Várlak haza – szakad
el ajkaimtól.
Csak biccentek neki,
magamhoz véve a kulcsaimat és az ajtóban toporgó gitárossal
elindulok.
- Szent a béke? - kérdi
fintorogva Ruru, mikor már a ház előtt vagyunk.
- Nem tudom. Mielőtt
megjöttél, veszekedtünk.
- Gondolom, én
szakítottam félbe.
- Igen, szóval nem értem
csókolt meg.
- A vak is látja, hogy
féltékeny, nem is kicsit.
- Nem értem miért –
vonok vállat.
Megállok barátom kocsija
előtt, és amint kiriasztja, beülök.
- Szerintem egyértelmű.
Azok után, ami nálam volt – a végét szinte motyogja.
- Ehm... igaz – ismerem
be.
Elég zavarba ejtő. Még
mindig élénken élnek bennem az emlékek. Ha magam elé képzelem
Ruru arcát, érzem, hogy meglódul a vérem, és a szívem majd'
kiszakad a mellkasomból.
- Te mit érzel? Mármint
kettőtöket illetően – kelti életre a kocsit.
- Nem tudom. Valahol még
szeretem, legalábbis azt hiszem.
- Értem – morog.
- Hé! Ne duzzogj –
csapkodom meg egyik hosszú combját.
- Nem duzzogok.
- De igen. Hidd el, a
duzzogást, és a hisztit ezer közül is felismerem.
Morog, de nem szól
semmit. Látom, hogy nyomasztja az, ami történt.
- Egy csók nem hozza
helyre a dolgokat. Viszont igazad lehet, hogy Pon csak miattad
csókolt meg – bámulok ki az ablakon.
- Kis görcs.
Elmosolyodok. Ez a kettő
nagyon tudja marni egymást.
- Na, ne morogj. Bulizni
megyünk – mosolygok rá.
- Igaz, ez most csak
kettőnkről szól – vigyorog.
Kettőnkről... Ruru és
én... Furcsa erre gondolni. Nem tudom mikor és miért, de
megváltozott valami közöttünk. Eddig is volt, hogy együtt
aludtunk, vagy elmentünk valahova, de ez most valahogy más. Nem
tudom megfogalmazni, de érzem. Elgondolkodva bámulok ki az ablakon.
Úgy érzem, kezd egyre jobban a feje tetejére állni az életem.
Már semmiben sem vagyok biztos.
Csak arra eszmélek fel,
hogy megáll a kocsi. Kíváncsian pillantok gitárosomra.
- Gyere, megjöttünk –
vigyorogva kiugrik a kocsiból.
Kicsit lassabban követem.
- El ne vessz – nevet és
megfogva a kezem, elrángat a bejárat felé.
Hatalmas a tömeg, de
szerencsére senki sem ismer fel minket. Még van egy óra
kapunyitásig, addig beszélgetünk és a közelgő koncertet
vitatjuk. Ismerem a srácok zenéjét, de nem tudom mire számítsak.
Az biztos, hogy hatalmas bulit csinálnak majd. Amolyan „döntsük
ki a ház oldalát”. Sőt, ők nem hogy a hely oldalát döntik ki,
hanem az egész épületet lerombolják. Nem baj, ez kell most nekem.
Hamar eltelik az egy óra, és mehetünk be. Lassan halad a sor, de
legalább minden jól meg van szervezve, és csak páran mehetnek be
egyszerre. Amint belépünk, Ruru elkapja a kezem, és magával
rángat. Az első pár sorba megyünk. Érzem, hogy egyre jobban
izgulok, már alig várom, a kezdést. Nem csak azért, hogy
levezessem a feszültséget, hanem mert eleve kedvelem ezt a bandát.
Ritkán jutok el más együttesek koncertjeire. Ez is a ritka
alkalmak egyike. Nem baj, így még jobban várom a kezdést és még
jobban érzem majd magam. Nem kell sokat várni, talán fél órát,
és elsötétül minden. Hideg kék fénnyel világítják meg a
színpadot, majd felcsendül az intro és egymásután jönnek fel az
együttes tagjai. Mikor elkezdődik az első szám, szinte mellbe vág
az energia, ami sugárzik belőlük. Hamar magával ragad az extázis,
a zene élvezete. Együtt éneklek Hiroval és mindenki mással.
Minden megszűnik, most csak ez a káosz létezik. A tömeg egyre
előrébb sodor, de nem érdekel. Érzem, hogy lüktet a véremben az
adrenalin, amit csak fokoz ez az erőteljes zene. Ebben a totális
káoszban is van egy biztos pontom, mégpedig Ruru, aki mellettem
van, és nem hagyja, hogy elsodródjunk egymástól. Csak ő van és
a zene.
Ajaj, csak érjen haza a koncertről, lesz itt még ereszd el a hajamat :D Ruru meg szépen döntögeti a falakat lefele, köszi a frisst
VálaszTörlésRuru még nem akar ajtóstul rontani a házba... MÉG... :3
TörlésAzt hiszem kicsit késő már féltékenykedni...na de mikooor mondja ki, hogy vége és irány Ruru!! Köszi a frisset Üdv Linda
VálaszTörlésLassan Rei is teljesen megvilágosodik és rájön, hogy mit is akar igazából és mi a jó neki
Törlés