25. fejezet

25. fejezet

Egészen estig maradok. Nem szívesen megyek haza, de muszáj lesz. Ugyan nem tudom mi vár otthon, és minek megyek haza. Tény, hogy sokkal jobb Rurunál, de nem akarok állandóan a nyakán lógni. Kelletlenül elindulok haza. Az esti hűvös levegő felfrissít. Legszívesebben el se jöttem volna Rurutól. Ha velem van, annyira jól érzem magam és boldog vagyok. Hazaérve meglep, hogy Pon még ébren van. A kanapén ücsörög és valami marhaságot néz. Úgy tesz, mintha észre se venne. Elmegyek a konyhába és szerzek egy sört. Kinyitom a hűtött alkoholt és a nappaliban lévő laposomhoz. Csak szörfölök a neten. A chat-en megtalál egy régi barátom, Rido, pár éve nem beszéltünk. Mesél a családjáról, idő közben gyereke is született, és egy menő vállalatnál dolgozik. Órákig beszélgetünk, és jókat nevetünk. Pon inkább felhangosítja a TV-t, mert szerinte hangos vagyok. Végül kikapcsolom a gépet és elmegyek fürdeni. A forró víz jól esik és segít ellazítani. Megmosom a hajam, már igazán ráfért a sok zselé miatt. Fürdő után megborotválkozom és teljesen felfrissülve lépek ki a fürdőből.

- De jó! - nyújtózkodom egy nagyot.

Átmegyek a szobámba és bebújok a takaró alá. Hiába vagyok fáradt, mégse tudok elaludni. Nem azért, mert bűntudatom van Hiroto miatt, ha nem, mert hiányzik valami, vagy valaki. Annyira jó volt Ruruval lenni, hülyéskedni, érezni magam körül ölelők karjait, hallani megnyugtató hangját. Az a kellemes melegség, ami akkor átjárta a testem és a lelkem… már el is felejtettem milyen varázslatos érzés. De miért csak akkor érzem ezt, mikor Ruruval vagyok? Ilyet nem Hiroto mellett kéne éreznem? Nem értem magam. Minden porcikám és a lelkem Ruru után kiált. Mindig is közel álltunk egymáshoz, de sose hiányzott még ennyire, mint mostanában. Nem értem magam. Itt van nekem Pon, vele kéne boldognak lennem… Na, igen, kéne, de nem igazán vagyok az. Ruru az, akinél békét és boldogságot lelek. Annyira nehéz ez a helyzet.

Egész éjjel ezen kattog az agyam. Csak arra figyelek fel, hogy hullámzik mellettem az ágy, és Pon a lehető legtávolabb húzódik tőlem. Nem igazán érdekel. Ha duzzogni akar, tegye, de akkor se lesz neki igaza. Nem értem miért kell ilyen gyerekesen viselkednie, mikor már régen nem az. Felnőtt férfi, viselkedjen is úgy.

Talán valamikor hajnalban alszom el. Pihenek pár órát, aztán mennem kell dolgozni. Főzök egy kávét, és amíg elkészül, elmegyek a fürdőbe, hogy kicsit rendbe szedjem magam.

- Francba – nyögöm, mikor meglátom magam.

karikás és táskás a szemem. pont most nem tudtam aludni, mikor fotózásra kell menni.

- De jó – sóhajtom.

Megmosom hideg vízzel az arcom, amitől azonnal felébredek. A szemeimmel nem tudok mit kezdeni. Nem baj, majd a sminkesek megoldják. Visszamegyek a konyhába, mert elkészül a koffeinbomba. Beízesítem magamnak és kibámulok az ablakon. Ha jól emlékszem, a fotózáson kívül nem lesz más program. Hogy Hiroto mit csinál ma, nem tudom, de nem is nagyon érdekel. Azok után meg főleg nem, hogy még ő játssza a sértett felet, mert olyat mondtam, ami neki nem tetszik. Kávé után felöltözöm és elindulok. A kiadónál találkozunk, onnan visznek minket a fotóstúdióba. Kíváncsi vagyok mi lesz. Általában jól szórakozunk ilyenkor. Sikerül elkerülnöm a dugót, így elég hamar elérem a kiadót. Leparkolok és ahogy szállnák ki, meglátom Rukit, amint Kaoluval smárol. Látszik, hogy boldogok, és oda vannak egymásért. Hirtelen szúrást érzek a mellkasomban. Miért? Mit jelent ez? Miért fáj ennyire őket boldognak látni? Nem értem. Örülök a boldogságuknak, mert a barátaim, de akkor is rosszul esik. Szomorúan elmosolyodom. Valamikor nagyon régen voltunk mi is ilyen boldogok voltunk. De annak már régen vége. Olyan rég volt, hogy talán igaz se volt. Bárcsak megint boldog lennék. Ilyen nagy kérés ez? Egy lemondó sóhajjal szállok ki a kocsiból. Ruki és Kaolu végre befejezték egymás manduláinak vizsgálatát. Már csak egymás nyakát ölelik és mosolyognak.

- Rei, máris itt vagy? - lepődik meg.

- Igen, de leléphetek egy kicsit, hogy együtt legyetek – intek a hátam mögé.

Tanácstalanul néznek egymásra, és Ruki kicsit el is húzódik. Sarkon fordulok és elsétálok. A parkoló bejáratnál állok meg és gyújtok cigire. Már a második szálat szívom, mikor befut Aoi kocsija. Intek neki, hogy álljon meg.

- Baj van? - hajol ki az ablakon.

- Ruki és Kaolu enyelegnek. Hagyjuk őket magukra – mondom.

- Aha – húzódik vissza a kocsiba, és állítja le a motort.

Valamivel később megjelenik Kai és Ruru. Végül megunjuk a várakozást, és már amúgy is idő van, megyünk vissza a parkolóba. Ruki és Kaolu úgy rebbennek szét, mintha valamin rajta kaptuk volna őket. Velük együtt megyünk az öltözőbe. Kaolu azonnal elemére talál és munkához lát. Megkapjuk a ruhánkat és amint valaki felöltözik, Kaolu elkapja és megcsinálja a sminket és a frizurát. Amíg várok a soromra, a telefonomon pötyögök. Nem szórakozom sokáig, mert én jövök. Kaolu beállítja a hajam, mint mindig, most is olyan vagyok, mint egy felizgatott sündisznó.

- Mennyit aludtál? - kérdi, mikor már a sokadik réteg alapozóval halványítja el, a sötét karikákat a szemem alól.

- Szinte semmit – ismerem be.

- Látszik – jegyzi meg.

Fintort vágok. Lemondó sóhajjal sikerül eltüntetnie kialvatlanságom nyomait. Kezdem érezni a kevés alvás hatásait, majdnem elalszom. Csak az gátol meg benne, hogy Kaolu pepecsel az arcommal és a hajam baszogatja. Végül elkészülök én is. Még ketten vannak utánam, így tudok pihenni. Kicsit talán alszom is, mert Aoi csapkodja meg a combom.

- Hm? - pillanatok rá.

- Gyere, menni kell – mosolyog.

Elhúzom a szám és felállok.

- El ne aludj – nevet Ruru.

- Ennyire lefárasztottak? - kérdi Ruki.

- Igen.

- Tényleg? Hiroto végre észhez tért? - csodálkozik az énekes.

- Nem, ami lefárasztott azaz álmatlanság volt.

- Azért ne készítsd ki magad. Egy zombiból még én se tudok embernek mondható lényt csinálni – jegyzi meg Kaolu.

- Igyekszem – ígérem.

Elmegyünk a fényképész stúdiójába, ahol már elő vannak készítve a díszletek. A fotós már csak ránk vár. A háttérben romos oszlopok, sötét drapériák, nagyobb sziklák vannak. Egész jó lesz, főleg, hogy mi is leginkább feketében vagyunk.
- Hogy lesz? Előbb az egyéni vagy a csoportképek? – kérdi Ruki.
- Előbb a csoportos. Aztán aki végzett az egyénivel, akár mehet is.
Ezt mondta a főnökötök – mondja a fotós. Oké, akkor, ha mázlim van, hamar túl leszek ezen, és alhatok. Elfoglaljuk a helyünket a díszletek előtt. Ruki leül egy odakészített padra, Aoi és Uruha a két oldalára. Ruru hátradől, felteszi a könyökét a háttámlára, és keresztbe teszi a lábát. Ruki a térdére könyököl, míg Aoi felhúzza az egyik lábát a padra, a térdére támasztja a könyökét, és úgy érinti meg a homlokét. Én Ruki és Aoi közé állok a pad mögé és támaszkodom a támlára. Kai Ruki és Ruru mögé kerül, ő összefonja a karjait a mellkasa előtt. Legalább kényelmes pózban kell ácsorogni. Kattint párat a fotós, ezzel kiégetve a szemem. Körbeugrál minket, aztán új pózba kell helyezkednünk. Már rég feladtam minden kísérletet, hogy megmentsem a retináimat a kiégéstől, így vaksin pózolok, ahogy mondják. Szinte egy örökkévalóság után kapunk egy kis szünetet. Kaolu hoz nekünk kávét.
- Életmentő vagy – szerzem meg az egyik poharat.
- Tudom én – vigyorog.
Nevetve megcsóválom a fejem.
- Rei, gyere ide, hadd nézzem a sminket – int magához.
Engedelmesen hozzá lépek, és elkezd vizsgálgatni.
- Szerencsére még tart – motyogja.
- Bocs, melegem van – fintorgok.
Ez igaz. Meleg a ruha, és a sok reflektor se épp hűvös. Érzem, hogy folyik rólam a víz. Miközben iszunk, jön pár segítő kis legyezőkkel, hogy lehűtsenek minket. Ez nagyon kellemes. Az egyik srác egy hideg törülközőt szorít a tarkómra.

- De jó – nyögök fel.

Kellemesen lehűt. Legszívesebben megtörölném az arcom, de nem tehetem, mert akkor Kaolu kitekeri a nyakam.

- Kérsz még valamit Reita-san? - kérdi megmentőm.

- Hideg vizet.

- Máris – és elszalad.

Nem sokkal később egy hideg vízzel teli üveg van a kezemben, és nagyokat kortyolok a folyadékból. Felfrissülve felsóhajtok. Nem érdekel, hogy megfájdulhat a torkom, nagyon jól esik a hideg víz. Megborzongok, ahogy a hideg víz le folyik a torkomon.

- De jó – nyögöm.

Amennyire lehet, igyekszem távol maradni a lámpáktól, hogy ne süljek meg annyira. Így is érzem, hogy a ruha alatt folyik rólam a víz. Egyik segítőnk egy legyezővel próbál hűteni, ami nagyon jól esik. Leülök egy székre és folytatom testem lehűtését. Figyelem, ahogy elkezdődik Ruki fotózása. Sajnálom a kis chibit. Ő jobban fel van öltözve mint mi, biztos majd meg sül. Azért irigylem, ő fog a leghamarabb végezni, és mehet haza. Le merem fogadni, hogy rakétasebességgel fog eltűnni Kaoluval együtt. Nem baj, legalább le lesz fárasztva a törpe, és legalább annyival könnyebb nekünk. A többiek mellém telepszenek, és elkezdjük ugratni egymást. Így jobban telik az idő. Ruki után következik Aoi, majd Ruru. Oké, tehát a ritmus szekció marad utoljára. Már csak azt kell kitalálni, hogy Kai vagy én menjünk előbb.

- Megvárjalak? - kérdi Ruru, mikor kiszabadul a fotós karmai közül.

- Mindegy – vonok vállat.

Megforgatja a szemeit, és elmegy az öltözőbe. Szeretnék már túl lenni ezen az egészen, de ugyanakkor semmi kedvem haza menni. A fotós engem akar, így Kai marad utoljára. Hosszú, izzasztó és vakító fotózás után végre mehetek. Amint lehet, kigombolom a ruhám. Ahogy megyek az egyik folyosón az öltöző felé, Ruru ott áll a falnak dőlve, karjait a mellkasa előtt összefonva.