24. fejezet

24. fejezet

Az elkövetkező napok így telnek. Állandó morgás és megjegyzések. Ruru gyakran átjön, hogy tartsa bennem a lelket, de ezzel pont az ellenezőjét éri el. Néha nem is haza jövünk, hanem elmegyünk valahova. Kocsmába, kajáldába, kávézóba, mindegy csak ne otthon legyünk. Ruruval teljesen felszabadult vagyok és boldog. Ez már nagyon hiányzott. Ez nagyon ciki Hirotora nézve, hogy egy barátom mellett boldogabb vagyok, mint a párom mellet. Nem tehetek róla, hogy szeretnék szórakozni, amíg még fiatal vagyok és megtehetem. semmi kedvem állandóan otthon ülni, mintha nyugdíjas lennék. Arról nem is beszélve, hogy szeretek a barátaimmal találkozni. Főleg Uruhával. Nem értem, hogy ezt Hiroto miért nem képes megérteni és elfogadni. Ha eljárok az a baja, meg hogy soha nem hívom el magammal. Na, ez nem igaz! Régen sokat hívtam, de mindig az volt, hogy leült és csöndben maradt. Nem szól hozzá a beszélgetéshez, pedig nem a zenéről volt szó, hanem minden másról. Nem jött oda hozzánk, inkább az oldalvonalról figyelt. Kai párszor a szárnyai alá vette, de egy idő után ő is feladta. Mikor hívtuk, hogy jöjjön biliárdozni, jött, de akkor se igen találta meg a többiekkel a közös hangot. Így hát egy idő után nem jött, még ha hívtam se. Azt mondta azért nem jön, mert unatkozik és nem tud senkivel sem beszélni. Na ne már! Ha bekerül egy társaságba, próbáljon meg alkalmazkodni, főleg ha egy összeszokott csapatról van szó. Ilyenkor az egynek kell odamennie a többiekhez, és próbálni beilleszkedni és keresni a közös hangot és témákat. Nem az, hogy a többiek mennek oda hozzá. Ez nem így megy. Ez az, amit Hiroto nem tudott megérteni, és elfogadni. Ha kukán ül, és nem szól senkihez, nem próbál barátkozni, akkor senki sem fogja észrevenni. Sajnos az élet ilyen, alkalmazkodni kell másokhoz, nem szólhat minden őróla. Nem értem a gondolkodásmódját. Régebben megpróbáltam, de egy idő után feladtam. Azt mondta, hogy azért se akar elmenni semmi olyan helyre, ami rossz fényt vet a bandára, mert mi van, ha megjelenik az újságokban, hogy mondjuk kocsmában volt. És? Ki nem szarja le? Ő is ember, ahogy mindenki más. Mi is rendszeresen eljárunk, mégse jelent meg másnap a címlapokon. Nem lehet félelemben élni. Sőt, szerintem az nem is élet, hogy állandóan félni, hogy mit szólnak mások. Nem kell foglalkozni vele. Az egy dolog, hogy a saját életét így éli, de az enyémet hadd éljem úgy, ahogy akarom. Engem nem érdekel mit gondolnak rólam. Inkább élek és jól érzem magam. Hiroto arra bezzeg nem gondol, hogy a bulizást is lehet mértékkel csinálni. Attól hogy elmegyek inni, nem jelenti azt, hogy hulla részegre iszom magam, és amint kilépek a házból, riporterek hada vár rám és lesi minden mozdulatom.

Végre van egy szabadnapom, amit azzal tölthetek, amivel akarok. Tehát végre kialhatom magam. Ilyenkor sose kelek fel dél előtt. Végre kipihenten kelek ls jólesően kinyújtóztatom elmacskásodott tagjaimat.

- De jó – ásítok.

Kikászálódok az ágyból és kimegyek a konyhába. Pon is ott van, ahogy a zajok mutatják.

- 'Reggelt – ásítok.

Felteszek főni egy adag kávét.

- Jó, hogy végre felkeltél.

- Mert? Akarsz majd valamit? - kérdezem két korty között.

- Igen, elég sok mindent kéne majd csinálni. Egy részével végeztünk volna, hogy ha előbb kelsz fel.

- Előbb? Mit akarsz csinálni? És mi az, hogy előbb felkelek? Végre kialhatom magam, erre te azt se hagynád. Miért olyan nagy baj, hogy pihenni akarok?

- Az nem baj, csak... - kezdi.

- Csak mi? Nem tudom mit akarsz, mert a lakásban tisztaság és rend van. A hűtő majdnem tele a kajától. Mégis mit akarsz? Már nem azért, de miért van az, hogy ha te fáradt vagy, és elvonulsz az rendjén van, de ha én akarom kialudni magam nagy ritkán, akkor az baj? Mégis hogy van ez? Én legyek arra tekintettel, hogy te mit akarsz, de te meg leszarod, ami én szeretnék?

- De... én nem is... - tiltakozik.

- Mit nem is? Emlékezz vissza, mikor elmentünk vásárolni és egy csomó mindent vettünk. Te elvonultál, mert fáradt voltál, én meg csinálhattam mindent egyedül. Ha segítettél volna, sokkal előbb végeztem volna. De ez teljesen oké, mi?

- Miért hánytorgatod fel állandóan a múltat? - kapja fel a vizet.

- Nem hánytorgatom fel, csak próbálom felnyitni a szemed, hogy nem rólad szól minden. Lehet újat mondok, de vannak mások is a világon.

- De... de... én nem vagyok ilyen – nyüszög.

- Akkor? Szerinted milyen vagy?

- Nekem az a legfontosabb, hogy te boldog legyél – remeg a hangja.

- Tényleg? - vonom fel hitetlenkedve a szemöldököm.

- Miért nem tudod megérteni, hogy...

- Mit? Hogy minden rólad szól?

A tehetetlen düh és kétségbeesés könnyei csillognak a szemében. Nem tud meghatni, túl pipa vagyok. Régebben meg tudott hatni a könnyeivel, de azon már túl vagyunk. Már nem tud ezekkel meghatni, főleg most nem, mert nekem van igazam. Pon önzősége kezd túlmenni minden határon. Tudom, hogy nagyon türelmes vagyok, de most már elegem van. Magam se tudom miért viselem el még mindig, és hogy van türelmem hozzá. Lassan már azon gondolkodom, miért is vagyunk még együtt. Rurunak igaza volt, nem vagyok boldog ebben a kapcsolatban, és már régóta nem jó ez az egész. Nem tudom van-e értelme megpróbálni helyre hozni. Egyáltalán helyre lehet még hozni? Nem tudom. Félek, hogy már nem. Felülök az ablakpárkányra és kibámulok az ablakon. Fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek. Abban Rurunak igaza van, hogy ez egy áldatlan állapot. Eddig is tudtam, hogy Rurunak sok mindenben igaza volt, de csak most kezd igazán tudatosul bennem, hogy mennyire. Csodálom, hogy ennyire tisztában volt a helyzettel. Nem tudok sokáig itt ücsörögni. Leugrom a párkányról, összeszedem a holmim, és elmegyek. Nem tudom hova és merre, csak innen el. Nem szólok Hirotonak, minek? Azt teszek, amit akarok, és akkor amikor akarok. Zsebre tett kézzel lehajtott fejjel ballagok valamerre. Nem tudom merre, de nem is érdekel. Mikor feleszmélek és rájövök hol vagyok, egy túlságosan ismerős ház előtt állok.

- Miért nem lepődök meg? - kérdezem.

Rátenyerelek a csengőre.

- Szia – nyit ajtót – Baj van?

- Zavarok?

- Te sose, gyere – áll félre.

Belépek és leveszem a cipőm. A nappaliban leülök a kanapéra és bámulok magam elé. Pár perc múlva egy üveg koppan előttem az asztalon, és Ruru mellém telepszik. Elveszem az üveg sört, és nagyot kortyolok belőle. Némán ülünk egymás mellett. Nem kellenek szavak, hogy tudja, megint összevesztünk. Annyira ideges vagyok, hogy pár kortyra megiszom a sört.

- Lassíts cimbora – mosolyog – Ihatunk erősebbet is, de ahhoz még korán van.

Fintort vágok, mire elmosolyodik és hátba vereget. Magam se tudom hogyan, de elkezdem mondani, mi nyomja a szívemet. Mint mindig, most is csöndesen hallgat, csak néha nyög fel, és fogja a fejét.

- Szerinted mit csináljak? - fordulok felé.

- Nem akarok tanácsot adni, azt se akarom, hogy azt tedd amit én mondok. De ha a helyedben lennék, már rég leléptem volna. Nincs jogom megmondani mit csinálj, de nem bírom látni, ahogy szenvedsz – simít végig az arcomon.

- Már az nagy segítség, hogy itt vagy – teszem kezem az övére.

Furcsán csillog a szeme, de nem zavar. Megnyugtat a közelsége, az érintése, ő maga. A következő pillanatban magához húz, és nyaka hajlatába fúrom az arcom. Az illata, az ölelő karjai... teljesen ellazítanak. Ő a legbiztosabb pont az életemben. Az igazi támaszom, aki mellettem van, bármi történjen. Hátam kezdi fél kézzel dörzsölgetni, mire jólesően felsóhajtok.

- Ennyire jó? - kérdi.

- Igen, nagyon.

Elmosolyodik, és hirtelen felugrik, amivel alaposan meglep. Elkapja a karom, és felhúz, majd a hálóba terel.

- Mit akarsz? - kérdezem.

- Rád fér egy kis lazulás.

Amint beérünk a hálóba, az ágyra lök. A hasamra fordulok, ő a derekamra ül, és elkezd masszírozni. Nagyon jó keze van. Megtalál pár izomcsomót, mire feljajdulok. Ettől eltekintve, csak a kellemes érzéstől nyögök párszor.

- Nem is tudom mikor volt ilyenben részem – motyogom.

- Az a kis töpszli nem csinál semmit?

- Nem, azon kívül, hogy szinte mindig tele a hűtő és katonás rend és tisztaság van.

- Egy kapcsolat nem abból áll, hogy az egyik fél bejárónőt játszik.

- Én tudom, de vele értesd meg.

- Ahogy elmondtad, nem lehet beszélni a fejével, mert csak arra figyel, ami érdekli és kiforgatja az ember szavait.

- Régen nem hittem volna, hogy ennyire önző.

- Mert szeretted.

- Igaz – sóhajtok lemondóan.

Csöndesen nyomkodja izmaimat. Annyira kellemes, annyira megnyugtató, hogy el is alszom. Hosszú idő óta talán először alszom nyugodtan, és igazán pihentetően. Végre nincs feszültség, csak béke és nyugalom.

Valamikor késő délután térek magamhoz. Mikor kipislogom az álmot a szememből, tudatosul bennem, hogy nem otthon, hanem Rurunál vagyok. Nyújtózom egy nagyot, majd bandatársam keresésére indulok. A nappaliban ücsörög és egy magazint lapozgat.

- Jó reggelt – vigyorog.

- Bocs, hogy elaludtam – túrok a hajamba.

- Semmi baj. Remélem éhes vagy, rendeltem pizzát.

Szinte végszóra csengetnek. A pizzafutár. Ruru kifizeti és behozza a kaját. Leülünk a kanapéra és ott esszük meg.

- Sonkás-kukoricás, a kedvencem – nyammogom.

- Tudom, azért hozattam ezt – vigyorog.

Összenevetünk, és megvacsorázunk, miközben nézzük a TV-t. Valami vígjáték, de nem is lényeges, csak az, hogy itt van velem Ruru.