Mi történt a régi Reitával? 22. fejezet

22. fejezet

Annyit voltam már nála, hogy vakon is oda találnék. A háza előtt leparkolok és bemegyünk. Egy csöndes kis utcában lakik, egy takaros ki házban.

- Kérsz valamit? – kérdi, amint belépünk.

- Egy teát.

- Sör?

- Talán később.

Leülök a kanapéra és várok. Pár perc múlva megjelenik két bögrével.

- Ki vele Ruru – kérem szelíden, mikor leül mellém.

- Aggódom érted Rei, de ezt tudod. Rossz látni, hogy nem vagy boldog. Oké, hogy velem nevetsz, de tudom, látom rajtad, hogy ez csak pillanatnyi boldogság. Segíteni akarok neked.

- Azzal segítesz, ha mellettem vagy.

- Nem veszed észre, hogy bármit teszek, az a kis mitugrász mindent tönkretesz?! – fakad ki – Nem akarom látni, hogy mennyire ki vagy miatta. Rossz látni így téged.

- Azt akarod, hogy hagyjam el? – kérdezem.

- Nem ezt mondtam. Ilyet nincs jogom kérni, és azt se akarom, hogy miatta tönkre menjen a barátságunk – komolyodik meg – Csak azt szeretném, hogy észhez térítenéd Hirotot. Nem minden róla szól, és ne viselkedjen gyerek módjára, mer már rég nem az. Nőjön fel, és legyen férfi, és ne hisztizzen annyit, mint egy kislány. Ne haragudj, hogy ezt mondom, de ami köztetek, van, az már rég nem kapcsolat. Szerintem nem is szerelemből vagytok már együtt.

- Hidd el, én is örülnék, ha jól mennének a dolgok, és nem hisztizne állandóan – sóhajtom.

- Ha hisztizik szard le. Majd lenyugszik, és ha látja, hogy nem ér el vele semmit, talán abbahagyja – von vállat.

- Mintha gyereknevelési tanácsokat adnánk egymásnak – mosolygok.

Ruru végiggondolja a beszélgetésünket, és kirobban belőle a nevetés. Jó végre mosolyogni, látni. Végre oldódik a hangulat, és végre ő is szívből nevet. Ez az a Ruru akit, ismerek. Az mindig vigyori. Jó hangulatban beszélgetünk tovább, a végén leülünk és játszunk az XBOX-al. játék közben lökdössük egymást, hogy kis előnyt szerezzünk. Órákig játszunk több játékkal. A nasi és a sör is előkerült már. Mint két gyerek. Lerakom a kontroller és nyújtózkodom egy nagyot.

- Jó volt – dőlök hátra.

- Aha – vigyorog Ruru.

Összeborzolom amúgy is szénakazal haját, mire félre üti a kezem. szinte végszóra megcsörren a telefonom. Pon az.

- Szia, mondjad – emelem fülemhez a készüléket.

- Szia, merre vagy?

- Rurunál, te? – kérdezem, mert hallom, hogy visszhangzik.

- Most megyek haza. Arra gondoltam, hogy elmehetnénk együtt vásárolni. Nincs sok kaja otthon.

- Oké, mikor?

- Amikor haza érsz.

- Találd ki mi legyen. - bontom a vonalat.

- Mész? – kérdi szomorkásan Ruru.

- Igen. Majd megismételjük ezt a napot? Persze, a morgást leszámítva.

- Persze.

Hirtelen lendül, és a nyakamba veti magát és eldőlünk. mire felfogom mi van, már a csípőmön csücsül.

- Hékás – mosolygok.

- Jól jegyezd meg Suzuki Akira, legyél midig ilyen jó kedvű és mosolygós, különben mérges leszek rád. Világos? – kérdi, és hogy nyomatékot adjon a szavainak, megrángatja a pólóm.

- Oké, de ha nem így lenne, itt vagy te, hogy jobb kedvre deríts – mosolygok és megpaskolom a combját.

- Mindig melletted leszek – mosolyog gyengéden.

Felülök, de mielőtt ő hátra eshetne, elkapom és megölelem. Arcát nyakam hajlatába fúrja, és magába szívja illatomat.

- Szeretném, ha boldog lennél – suttogja.

Kicsit eltolom magamtól, hogy a szemébe nézzek. Mosolyogva simítok végig az arcán.

- Az vagyok, amíg mellettem vagy.

- Addig leszek, amíg csak szeretnéd.

Feláll rólam és felhúz. kikísér és még egyszer köszönetet mondok neki, majd elindulok haza. Lassan megyek, nehogy megállítson a rendőr. Oké, csak egy sört ittam, de akkor is. Nincs szükségem egy bírságra. otthon Pon fogad.

- Már kezdtem aggódni – siet elém, és megölel.

- Miért?

- Késő van – mutat az órára.

- Csak nyolc óra. Kitaláltad hova menjünk? – kérdezem.

- Aha, a hipermarketben most elég sok akció van – mutatja a reklámújságot.

- Jól hangzik. Úgy is fel kell tölteni a hűtőt. Menjünk a te kocsiddal.

- Oké.

Összeszedi a kulcsait, és már megyünk is. Egy nagy hipermarketbe megyünk. Nem tudom Pon mit akar, de az tény, hogy ideje lenne megejteni a nagy bevásárlást. Nehéz parkolóhelyet találni, mindenki most akar ide jönni. Vagy félórája keringet a hatalmas parkolóban, mikor látom, hogy valaki most tolat ki.

- Végre – mordulok.

Amint lehet, beállok a helyére.

- Hozz egy kocsit – fordulok párom felé.

- Oké – kiugrik és elsiet.

Nyugodtan leállítom a kocsit, megnézem hogy a zsebemben van-e a mobil meg a pénztárca, igen, akkor mehetek. lezárom a kocsit és Hiroto keresésére indulok. a bejáratnál vár egy kocsi társaságában.

- Mázli, ez volt az utolsó – vigyorog – hihetetlen mennyien vannak – néz körbe.

- Mindenkinek most van ideje bevásárolni. Nyugi, bent majd eltűnik a tömeg – veregetem hátba.

- De majd a kasszánál lesz hatalmas sor – jegyzi meg.

Vállat vonok és szó nélkül hagyok. Pon előkeres egy papírfecnit, amire összeírta, hogy mi kell. Szerencsére nem kell azzal számolni, hogy elbírjuk-e, mert a kocsi elviszi, csak keveset kell cipelni. De ettől függetlenül nem vásároljuk fel az egész árukészletet. Egész jó hangulatban sétálunk a sorok között, Hiroto kivételesen meghallja, amit mondok, nem nyafog és hisztizik, mint szokása az utóbbi időben. Talán két óra bolyongás után indulunk a kasszához, ahol legnagyobb bánatomra rengetegen állnak. Pon nyűgösen felnyög. Ő is fáradt, és akkor nyűgös és hisztis. De jó! Mi jöhet még? Legalább fél órát várunk, mire sorra kerülünk. Felpakoljuk a vásárolt holmikat a futószalagra, és amíg én várom, hogy fizethessek, Hiroto a kocsiba parkol. Mikor a kasszás fiú mondja az összeget, fizetek, és segítek a kocsiba pakolni.

- Végre mehetünk haza – sóhajt fel Pon, mikor az autó felé megyünk.

- Te akartál jönni – jegyzem meg.

- Igen, de nem hittem, hogy ennyien lesznek. Azt hittem hamar megjárjuk – morog.

- Ez van. Mindenki sokat dolgozik és nem tudnak naponta-két naponta vásárolni – mondom.

Megérkezünk az autómhoz, kiriasztom, és elkezdjük megpakolni a csomagtartót.

- De legalább sokáig nem kell jönni – vidul fel.

- Ide legalábbis nem.

- Mert?

- Egy doboz cigiért, tejért meg ilyesmiért nem jövök ide.

- Jogos – von vállat.

Míg Hiroto visszaviszi a kocsit, addig felélesztem az autót. Beül mellém, és megyünk haza. Fáradt vagyok, így csöndesen koncentrálok a vezetésre. Hiroto is kifelé bambul. Hogy még jobb legyen, dugóba kerülünk, így sokkal lassabban érünk haza. Rádiót se kapcsolok, jó ez a kis csend. Nagy nehezen sikerül haza keveredni.

- Ébredj, megjöttünk – rázogatom meg Pon vállát.

- Hm? - pislog.

- Ébredj.

Némán bólint, és kiszáll mellőlem. Alig áll a lábán, billeg, mindjárt elalszik. Így inkább nem bízok rá sok mindent, csak pár könnyű, és nem törékeny szatyrot adok a kezébe. Mire kipakolom a csomagtartót, úgy nézek ki, mint egy karácsonyfa. Morgok egy sort, majd leszakad a karom, mire felérünk.

- Kinyitnád az ajtót? - kérem Pont.

- Máris – motyogja.

Lassú mozdulatokkal babrál a kulcscsomómmal. Nem találja meg a megfelelőt.

- Gyerünk már, mindjárt megszakadok – morgok.

- Jól van na! - nyafog.

Végre valahára bejutunk. Első utam a konyhába vezet, hogy lepakoljam a sok vásárolt holmit. Pon leteszi a szatyrát és elvonul a hálóba.

- Hé! - morranok rá.

Nem figyel rám, csak eltűnik. Morogva kipakolom a vásárolt holmikat és bepakolok a hűtőbe. Hulla fáradt vagyok, mikor végzek. Sajnos nem fél be minden a hűtőbe, így a maradék kaját átrakom kisebb lábosba, de így mosogathatok is.

- Sose fekszem le – nyögöm.

Kelletlenül elmosogatok és végre mehetek aludni. Már éjfél is bővel elmúlt. Még megfürdők és végre mehetek aludni. Meg ahogy azt én képzelem, Pon az ágy közepén keresztben fekszik.

- Te most viccelsz velem? - motyogom.

Morranok egyet, és nem túl kedvesen odébb görgetem. Morog és fel is ébred, és nyafog. Nem foglalkozom vele. Lefekszem és végre alhatok. A fáradság miatt azonnal elalszom.