One shot

Die pov:

Miért kell mindig engem csesztetni? Nem megy a zene, mert Kaoru már megint átesett a ló túloldalára. Oké, hogy haladni akar, de ennyire? Hova a faszomba siet ennyire? Nélkülünk úgyse adják ki a lemezt. Főleg azért nem, mert mi zenélünk rajta. Még azért is én vagyok a hibás, hogy elpattan felvétel közben a gitárom húrja. Na igen, és miért van ez? Mert Kaoru miatt nincs időm venni új szettet. Kyo is naponta betalál valamiért. Oké, hogy mindenkit csesztet, de ez már túlzás. Még azért is kiakadt, mert a dugó miatt késtem. Persze, ő könnyen beszél. Kurvára elegem van!

Feszültség levezetésként egy jobb bárban ülök és iszok. Haragom kezd elszállni, helyét átadva a kellemes könnyedségnek. Már nem vagyok túl józan, nem is baj. Ez kell nekem. Az alkohol segít lenyugodni, persze másnap megkapom a magamét, hogy megint másnapos vagyok. De könyörgöm! Ki ne inná le magát a helyemben? Komolyan, a végén alkoholista leszek. Már ezen se lepődnék meg. máshogy ezt nem lehet bírni. Kíváncsi vagyok, a többiek hogy vezetik le a feszültséget. Kyo el van a kis világában, Shin a kutyáját babusgatja, Totchi leteperi a pasiját, Kao meg… nos, őt nem tudom. Kinézem belőle, hogy hazamegy és még otthon is zenét ír. Én meg itt kötök ki.

Alkohol gőzös agyamig eljut valami éneklésnek csúfolt kornyikálás. Megfordulok és két szőkített plázacica hülyéskedik a karaokéval. Hallani is rossz őket. Mikor végre befejezik, megszerzem a mikrofont. Nincs rossz hangom, elvégre háttér vokálos vagyok, szóval próbáljuk meg. Kezdődik a dal, és a vártnál jobban megy. Úgy tűnik, az alkohol javít rajtam. Mindenki tapsol, bíztat. Kicsit műsorozok nekik, ahogy Kyotól láttam. Néhány csaj felrántja a pólóját, megmutatva inkább kisebb, mint nagyobb mellét. Amint vége a dalnak, még egyet akarnak, így bevállalok még egyet. Épp kezdenék, mikor hátulról valaki a nyakamba borul. Egy szőke fickó az, és ahogy látom, nem józanabb nálam.

- Mondták már, hogy erotikus a hangod? – bűzlik a lehelete.

- Mi a fasz bajod van? – kapom fel a vizet.

- Bassza a fülem. Egy jó tanács, cipész maradjon a kaptafánál.

Bájosnak szánt mosollyal elveszi a mikrofon.

- Megmutatom, hogy kell ezt csinálni. Figyelj és tanulj.

És rázendít. Nem szívesen ismerem el, de tényleg jó hangja van. Lekullogok a színpadról és lerogyok egy székre. Oké, nem vagyok énekes, de akkor se kéne így megalázni. Nem elég a munka, még ez a kis senkiházi is belém rúg. Mi jöhet még? Én még mindig messze jobban énekeltem, mint az itt jelenlévők. Ez a kis örömöm is el lett rontva. Legszívesebben behúznék neki, de nem tehetem, csak én járnék rosszul. Morogva iszom az imént rendelt sört. Nem telik el sok idő, és mellém huppan az a fickó.

- Ennyire nem kell megsértődni – vigyorog.

- Nem sértődtem meg! – mordulok rá – csak nem szeretem, ha megaláznak.

- Nem aláztalak meg, csak rávilágítottam, hogy rossz a technikád.

Oké, most lett elegem végleg belőle! Rossz a technikám? Nem akart megalázni? Lássuk, ő mit szól ehhez.

Pólójánál fogva rántom magamhoz és ajkaira marok. Meglepetten felnyög, hatalmasra nyílnak szemei. Mikor felfogja, mi van, viszonozza csókom. Vadul tépem ajkait, én irányítok. Elválok tőle, mikor már szédülök a levegőhiánytól.

- Még mindig, rossz a technikám? – kérdem kihívóan.

- Tévedtem, nagyon jó vagy. Van tehetséged, fejleszteni kéne. Ha akarod, szívesen segítek – nyal végig ajkain.

- És neve is van esetleges tanáromnak?

Vigyorogva matat a zsebében és kezembe nyom egy névjegyet.

- Hívj fel - kapok egy búcsúcsókot.

Tovább tántorog és elnyeli a tömeg. Kíváncsian nézem meg a lapocskát.

- Kamijo Yuuji, Warner Music Japan kiadó – olvasom.

Tehát Kamijo a neve. Elgondolkodva rágcsálom ajkamat. Majd meglátjuk mi lesz. Még magam se tudom, csak azt, hogy mégse rontotta el annyira az estémet.

Vége