Mi történt a régi Reitával? 21. fejezet

21. fejezet

Reggel morcosan kelek, hála az esti veszekedésnek. Nem értem mi baja van, lett szekrény, amit akart, akkor nem meg mindegy, hogy kaptuk vagy vettük? Morcosan iszom a kávém és szívom a cigit. Ez a nap is szarul kezdődik. Csak ennél rosszabb ne legye. Mikor Hiroto előkerül, nem köszönök neki. Csöndesen tölt magának egy koffeinbombát. Amint kiürül a bögrém és leég a cigi, elkezdek készülődni. Nincs kedvem Pon társaságához, így előbb bemegyek. Mivel korábban megyek, mint szoktam, sikerül valamennyire elkerülni a dugót. Csak néhány piros lámpát fogok ki, de így is gyorsan haladok. A próbateremen csak Ruki és Kai vannak bent.

- De korán itt vagy – fogad a kis pacsirta.

- Ja, kidobott az ágy – füllentek.

- Azt hittem inni mentek Uruhával, és hulla másnaposan jöttök – csodálkozik.

- Átjött és segített pár dologba. Vacsora után ittunk egy sört – ülök le.

- Ezért kérte el magát? – szalad a homloka közepére a szemöldöke.

- Nem, hosszú és nem akarok róla beszélni – legyintek.

- Oké, oké – emeli fel a kezét védekezően.

Magamhoz veszem egyik hangszerem, és pengetni kezdek valamit. Nem tudom mi az, csak úgy jön. Nagyon el lehetek varázsolva, mert csak az tűnik fel, hogy Ruki áll előttem, kezében a telefonjával, amit elém tart. Kérdőn pillantok rá, de jelzi, hogy folytassam. Vállat vonok, és nem törődve vele, zenélek tovább. végül mikor abba hagyom, szembe találom magam, és csillogó szemű Rukival és egy ledöbbent dobossal.

- Mi van? – kérdezem.

- A füleden ültél? Ez nagyszerű. Ezzel fogunk ma dolgozni! – kiált fel boldogan az énekes.

- Mi? – értetlenkedek.

Ruki már rég nem figyel rám, elvonul a füzetével a sarokba.

- Ebbe meg mi ütött? – fordulok Kai felé.

- Tetszett neki, amit pengettél. Szerintem most megszállta az ihlet. Legalább megmentettél minket egy hosszas gondolkodástól, hogy milyen legyen a következő szám – mosolyok.

- Természetesen. Mire mennétek nélkülem? – dőlök hátra önelégülten.

- Sok mindenre? – kérdi a megjelenő Ruru.

erre Kaiból kirobban a nevetés. Megnyúlt képpel fordulok a kacsa felé. Szerintem látja, hogy megvillan a szemem, mert lassan kihátrál. Felugrom, és utána eredek. Nem tud megszökni előlem. Végig szaladunk a folyosón, befordulunk egy sarkon, és az egyik pihenőbe menekül be. Nem tudja bezárni az ajtót, mert belököm.

- Nyugi haver, nem úgy értettem – hátrál.

- Nem, persze, hogy nem – közeledek felé.

Védekezően maga elé emeli a kezeit. Megpróbál megkerülni és elszaladni, de elkapom a derekánál, és a kanapéra lököm. Azonnal rávetem magam, és csípőjére ülve, balommal lefogom a kezét, szabad jobbommal elkezdem csikizni. felkacag, próbál szabadulni, de nem engedem. A könnyei folynak, úgy nevet.

- Feh… Feladhom! Ereszh! – könyörög.

- Eléggé megbántad bűneid? – kérdem, de abbahagyom kínzását.

- Nagyon – szusszan.

mosolyogva nézek végig rajta. Szőkésbarna haj, szűk farmer, fekete póló. Nem rossz pasi, ez tény.

- Rei, elengedsz, vagy ülsz még rajtam egy darabig? – kérdi.

Csak most tudatosul bennem, hogy milyen félre érthető a szituáció.

- Persze – leszállok róla, és felsegítem.

Amilyen szerencsétlen, majdnem orra esik, de helyette a mellkasomnak csapódik.

- Bocs – nyögi és felnéz rám.

Ilyen közelről érzem bőre illatát, ami keveredik a tusfürdőjével és a cigivel, kellemes elegyet alkotva. Azok a gyönyörű barna szemek, amikbe lóg néhány aranyló hajtincs, enyhén kipirult arc…

- Öhm… bocs – nyögi.

Megrázom a fejem, de nem engedem el, továbbra is derekán pihennek kezeim, az övéi a mellkasomon. Ajkai résnyire elválnak egymástól. Érzem, hogy egyre jobban kalapál a szívem.

- Ezt nem kéne – tol el magától.

- Mit? Nem csináltunk semmit – értetlenkedek.

Nem válaszol, csak elmegy mellettem. Értetlenül állok a szoba közepén. Most mi van? Nem értem a helyzetet. Én most, majdnem megcsókoltam Ruru? De… miért? Hogyan? Zúg a fejem, szívem vadul kalapál még mindig. Elmegyek a legközelebbi mosdóba, és megmosom az arcom hideg vízzel. Még mindig magam előtt látom Ruru arcát, ahogy rám néz.

- Fenébe – morgok.

Nehezen, de sikerül lenyugodnom. Mikor ez meg van, visszamegyek a többiekhez. Már Aoi is megjelent, szóval kezdhetjük a munkát.

- Végre itt vagy – nevet Aoi.

Csak intek neki. Ruki lejátssza a felvételt, amit a telefonjával csinált. A két gitáros elismerően bólogat.

- Ehhez írtam ezt a szöveget – ad körbe egy lapot a pöttöm.

Elég mélabús, de passzol a basszushoz. Ruki kiadja napi programnak, hogy állítsunk össze ehhez egy nyers hanganyagot. Nekem nincs sok dolgom, csak a saját részem tabját megírni a laptopon. Sokáig elszöszölök vele. Szó szerint az ránt vissza a valóságba, hogy Kai megrázza a vállam, mondván, hogy menjünk enni. Leteszem a fülest, és követem őket. Az egyik közeli kifőzdébe megyünk, mint mindig. Míg jöttünk, feltűnt, hogy Ruru nem szól hozzám, se másokhoz, de most még mellém se akar ülni. Nem értem miért csinálja ezt. Alig eszik, leginkább csak piszkálja az ételt. Kaja után visszamegyünk próbálni, ami leginkább abból áll, hogy mindannyian a laptopok fölött görnyedünk, néha valaki a kezébe kap egy hangszert és penget egy keveset. Hát igen, ez van, ha még nincs sok minden a kezünkben, amivel dolgozni lehetne. Mivel nem sokat tudunk kezdeni magunkkal és a félkész hanganyaggal, így Ruki kegyesen elenged minket.

- Ruru, megiszunk egy sört? – kérdezem.

- Inkább ma ne, de azért kössz – villant fel egy mosolyt és elmegy.

meglepetten nézek utána. Még sose utasított vissza egy italt, főleg velem nem.

- Összevesztetek? – kérdi Kai.

- Tudtommal nem. Majd holnap beszélek vele.

- Biztos rossz napja van.

- Lehet. Sziasztok! – kiáltom és megyek.

Egész úton, a mai napon jár az agyam. Ruru olyan jókedvűnek tűnt, de a kis játék után lett szomorú. Vajon miért? Valami rosszat tettem? Nem, azt nem hiszem. Ő nem olyan, aki szó nélkül hagyja azt, ami nem tetszik neki. Tényleg nem értem, hisz máskor is játszottunk már így. Oké, mikor felhúztam, kicsit talán közelebb kerültünk egymáshoz, de volt már ilyen. Most majdnem megcsókolt ahogy nekem esett. Lehet ezért? Azt tudom, hogy nem veti meg a férfiakat, de akkor miért? Nem értem miért, tudja, hogy a mi barátságunkba sok minden belefér. Szinte minden, a csókot és hasonlókat leszámítva. Sokan félreértették a kapcsolatunkat, és azt hitték, hogy együtt vagyunk. Pedig mi csak gyerekkori barátok vagyunk.

- Csak barátok – motyogom.

Otthon sötétség és csönd fogad. Tehát Pon már lefeküdt. Nem is baj, most végképp nincs kedvem hozzá. Lefürdök és lefekszem aludni. Mielőtt elaludnék, magam előtt látom Ruru arcát, ahogy a karjaim közt felpillant rám.

- Csak barátok – motyogom bizonytalanul.

Az elkövetkező pár napban összecsapnak a fejem fölött a hullámok. Szinte menetrendszerűen veszekszünk Hirotóval, Ruru is furcsa. Mintha nem lenne önmaga. Szétszórt, alig beszél velem, és mintha kerülne. Ma nincs próba, mert Ruruval interjúra kell mennünk. Így legalább tudok beszélni azzal a marhával.

A megbeszéltek szerint Ruruval a stúdió előtt találkozom, és együtt megyünk be. A portán gond nélkül felengednek és meg is mondják hova kell menni. A liftben némán állunk egymás mellett.

- Ruru, mi volt a baj tegnap? – töröm meg a frusztráló csendet.

- Semmi, mi lett volna? – néz rám, mint egy hülyére.

- Furcsán viselkedtél. Mintha zavart volna a közelségem. Valamivel megbántottalak? – nézek komolyan a szemébe.

- Nem, nem erről van szó – kezdi el a cipőjét fixírozni.

- Akkor?

- Muszáj ezt most megbeszélni?

- Nem, de interjú után, oké?

- Jó – egyezik bele.

Megérkezünk a megfelelő emeletre, már csak várnunk kell egy kicsit. Néhány perc múlva megjelenik a fickó, akivel beszélgetni fogunk, és beterel minket a stúdióba. Kedvelem a rádiós interjúkat és beszélgetéseket, valahogy könnyebben megy a beszéd. Jókedvűen elnevetgélünk, beszélgetünk, zenét hallgatunk. Párszor kapcsolnak egy-egy telefonáló rajongót, akivel kicsit beszélgetünk. De leginkább, csak szórakozunk. Ez a legjobb az ilyen interjúkban. Végre nem a hülye szokásos kérdésekre kell válaszolni, minden teljesen spontán. Két óra alatt végzünk, így mehetünk, amerre látunk. Ruki kegyes volt, így nem kell ma bemenni. Elköszönünk a műsorvezetőtől, megköszönjük, hogy itt lehettünk és megyünk. Amint kilépünk a kissé fülledt stúdiószobából, magamra kapom a dzsekim. Gitárosommal nyújtózunk egy nagyot, kissé elgémberedtem a sok ücsörgéstől.

- Megyek, szia – indulna el Ruru a kocsijához.

- Állj csak meg! – kapom el a vállát – Azt mondtad, interjú után beszélgetünk. Nálad vagy nálam? – kérdezem.

- Nálam?

- Oké.

Beülünk a saját kocsinkba és elmegyünk a gitáros lakására.